Gábor Miklós és a zene

Gábor Miklós 1919-1998

In memoriam GÁBOR MIKLÓS

Ezzel a címmel indítok egy új blogot április 6-án, Gábor Miklós színművész születési évfordulójának előestéjén. Hogy miért, azt majd elmondom a blog első bejegyzéseiben. Itt csak annyit röviden, hogy egészen kislány korom óta kedvenc színészem volt, illetve annál azért több. És mivel úgy érzem, hogy ő, aki szerintem a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakja, nagyon nincsen bent a köztudatban, arra gondoltam, hogy egy parányit én is tehetek ennek ellensúlyozására.

Mivel most egy szinte teljesen a klasszikus zenéről szóló blogban írom ezt, szeretnék néhány részletet idézni Gábor Miklóstól. Zenéről szóló emlékeit, gondolatait még valamikor az 1960-as évek második felében mondta el a Magyar Rádió Kedves lemezeim című műsorában. Az adás szövege szerencsére írásban is olvasható A muzsika hullámhosszán című könyvben (Zeneműkiadó, 1970), így most tudok idézni belőle. A szöveg közé illesztett két felvételt én választottam, mivel a könyvből nem derül ki pontosan, hogy Gábor Miklós annak idején milyen zenékkel illusztrálta gondolatait. Remélem, tetszene neki a választásom...

Akkor olvassuk együtt:

Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim, de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.

Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.

Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?

Eddig tartott az idézet Gábor Miklós vallomásából.

Nos, ő pályája során eljutott a végső határokig, szerintem már akkor, amikor ezt a szöveget mikrofonba mondta. Hiszen addigra túl volt Shakespeare Hamletjén, IV. Henrik királyon (Füst Milán) és Robespierre-en (Büchner: Danton halála) – hogy csak azokat a szerepeit soroljam fel, amiket, könyvei és interjúi alapján úgy érzem, ő maga a legfontosabbaknak tartott. És mi minden jött még ezek után: Fülöp király a Don Carlosból (Schiller), VII. Gergely (Németh László), Shylock (Shakespeare) és mások.

Zenés darabokban is remekelt és valóban nagyon jól énekelt, még ha nem is volt klasszikusan képzett hangja. De hiszen a beszédhangja, orgánuma is csodálatos volt...

Sajnos, művészetének zenés oldala főleg nem közismert, talán az egy Mágnás Miska filmet kivéve. Én láttam például kétszer is a My fair Lady-ben, zseniális Higgins volt. És zseniális volt egy habkönnyű kis vígjátékban, a Sakkmatt-ban, amelyet Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából dolgoztak át zenés darabbá, ezt is volt szerencsém látni még gimnazista koromban. Sajnos, ezekből a színházi előadásokból nem hogy nincs fent semmi kedvenc videomegosztó portálunkon, de szerintem a Magyar Televízió archívumában sincsenek belőlük még részletek sem; tudvalevő, hogy szinte kisöpörték a régi műsorokat. Illetve, sok csodálatos előadásról felvétel sem készült, kivéve talán az egy Koldusoperát.

Remélem, aki olvasta eddig a Katalisztet, ellátogat másik blogomra is – ha elindult, hírt adok róla – hiszen a zene és a színház egymáshoz nagyon közel állnak. Aki pedig először Gábor Miklós-blogomat találja meg, talán kíváncsi lesz katalisztes írásaimra is.