Szomory Dezső és Liszt Ferenc

Talán ismert a hozzám ellátogatók számára, hogy van egy másik blogom is, amely Gábor Miklós színész, rendező, író személyének, életművének emlékét próbálja meg a maga szerény eszközeivel őrizni és némiképpen szétsugározni. Ott nem is olyan régen egyik nagy sikerű színpadi alakításáról kerestem elő korabeli sajtóvisszhangokat. Ez a szerep Pálfi Tibor volt Szomory Dezső: Hermelin című darabjából. Pálfi Tibor alakjában Szomory voltaképpen önmagát írta meg, ezért felkészülésként előkotortam hozzá a Szomoryról megjelent, sok képet is tartalmazó monográfiát, Réz Pál 1971-ben megjelent kitűnő kötetét az "Arcok és vallomások" sorozatban.

Mindjárt az első fejezet elején megakadt a szemem Liszt Ferenc nevén, s fokozott érdeklődéssel olvastam az idézetet Szomory önéletrajzából. Minthogy a napokban ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját, most olvassuk el, hogy Szomory hogyan vetette papírra saját születését, s hogy jön ide Liszt Ferenc:

Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: "Ejnye, be jó szaga van!" A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!"

Szomory születésének helye egyébként Budapesten a Király utca 37. szám alatti három emeletes, gangos bérház, ideje pedig 1869. június 2.

Már korábbról megismerve valamennyire az írót, úgy találtam, hogy "önéletrajzában" is hozta a formáját :) Gyanítottam, hogy Liszt jelenlétéből semmi nem igaz, de akár meg is történhetett volna...

A biztonság kedvéért azért utánanéztem a tényeknek. Íme az illúziótlan valóság:

Liszt Ferenc 1869. május elejétől több, mint egy évig Rómában élt. Ha utazott is közben, messzire biztosan nem, így semmiképpen nem lehetett alig egy hónap múlva, június 2-án Pesten. Még azt is érdemes megemlíteni, hogy Podmaniczky Frigyes akkor még csak 45 éves volt, nem az a "drága öreg", akinek az utókor emlékezetében megmaradt. Sőt, ők Liszttel ebben az időben szerintem valószínűleg még nem is ismerték egymást. 1884-ben viszont nagy afférjuk támadt, amikor Podmaniczky – némi túlbuzgóságból (à la pécsi Fölszállott a páva-ügy) – mint intendáns nem engedélyezte, hogy Liszt ünnepi kórusműve, Ferenc Józsefet dicsérő szöveggel, ám egy régi kuruc nóta dallamára, elhangozhasson a Magyar Királyi Operaház épületének ünnepélyes megnyitásán, nevezett uralkodó jelenlétében.

Csak zárójelben: ez a dal, a Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi később szocialista karriert is befutott. Aki elmúlt annyi, Új dalt zeng most a mező és a rét, új ritmusra zakatol, szalad a gép szöveggel énekelte...

Egyébként az író születése előtt egy hónappal Liszt Ferenc két hetet Magyarországon töltött. Fontos és érdekes látogatás volt, erről majd később írok.

De térjünk vissza Szomory Dezsőhöz és "önéletrajzá"-hoz. Saját maga azt állítja, hogy egy ideig járt a zeneakadémiára is, mégpedig  Liszt elnöksége idején, tehát mindenképpen 1886 előtt. Ha újra belelapozunk Réz Pál által írt életrajzba, akkor azt olvashatjuk, hogy – az író saját elmondása szerint – zeneakadémiai felvételi vizsgáján ott ült Liszt, aki közben teleírta a fiatalember nevével az előtte fekvő Pester Lloyd margóját. Nyilván, hogy el ne felejtse – fűzte hozzá Szomory. Egy másik önéletrajzában pedig a következőket írta:

A Zeneakadémiára beiratkozván, vad és szőke sörényem sok zongora, sőt orgona fölött lobogott, mert énekhangomon kívül, mely a legszebb szopránok egyike volt, harmóniát [azaz összhangzattant] és fúgát kultiváltam. [...] Írtam egy operát, két operát saját szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri  tradíciókban, amikor hirtelen inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben.

A legelső önéletrajz-részlet fényében némi fenntartással fogadtam ezeket a mondatokat is, különösen az után, hogy átnézve a Zeneakadémia évkönyveit, Liszt Ferenc haláláig , az 1885/86-os tanév végéig nem találtam nevét a növendékek között – sem Weisz Mór, sem Szomory Dezső alakban. Kissé kétséges annak felemlegetése, hogy amikor a Zeneakadémiára járt, még szoprán hangja volt, mert akkor nagyon korán, mutálása előtt kellett odajárnia. Úgyhogy lehet, hogy ez a részlet is erős túlzás... Az azonban nem, hogy Szomorynak tényleg sok köze volt a zenéhez fiatalon, ha nem is pontosan így, ahogy leírta. Tényleg jól zongorázott és kellemesen énekelt. Valóban elkezdett komponálni, de életrajzírója, Réz Pál szerint az általa említett operákhoz valószínűleg csak hozzákezdett. Szerinte azért hagyta abba a zenei stúdiumokat, mert azok rendszeres és rengeteg munkával jártak,  a leendő író pedig ennél lezserebb volt. Ám Szomory egész pályáját mégis szinte rendkívüli módon meghatározta ez a zene felőli indulás. Ő maga is jól látta: Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, ezért olyan fényes és melodikus – jellemezte saját stílusát kissé fellengzősen, de találóan.

Zene helyett most hallgassunk meg egy zenei fogantatású monológot Gábor Miklós kongeniális előadásában Szomory Dezső sokat emlegetett Hermelin című darabjából:

Ma 200 éve született Liszt Ferenc

Mint Alan Walker három kötetes, nagyszerű monográfiájából is tudható, Lisztnek gyengéje volt a születésnapja, s enyhén szólva nem vette rossz néven, ha ezen a napon úgy igazán megemlékeztek róla.

Első weimari korszakában, az 1850-es években élettársával, Carolyne Wittgenstein hercegnével az Altenburg nevű épületben lakott. Ebben az időszakban az udvari színház zeneigazgatója, karmestere volt, mellette intenzív pedagógiai tevékenységet fejtett ki, csak úgy nyüzsögtek körülötte a zongorista növendékek, akikkel rendszeresen – ingyenesen! – foglalkozott. Mindemellett ebben a jó egy évtizedben megalkotta hatalmas életműve fontos és terjedelemben is jelentékeny részét, megteremtette a szimfonikus költemény műfaját, s együttes tevékenységével vezéralakjává vált a zenei romantika radikálisabb irányzatának.

Ez itt a weimari Altenburg. Régi nagy vágyam, hogy egyszer ott lehessek azokban a helyiségekben, például a legendás kék szalonban, vagy Liszt dolgozószobájában, ahol annyi nagy mű született és Liszten kívül is annyi jeles muzsikus járt... Félreértések elkerülése végett Liszt és Carolyne nem az egész házat lakták.

Alan Walker említett könyvében elmeséli Liszt néhány születésnapját ebből az időszakból – a negyvennegyedikbe pillantsunk mi is bele!

1855. október 22-én Liszt tanítványai és tisztelői ünnepi színdarabot adtak elő, amely életképek sorozatából állt, s amelyek természetesen Liszt pályafutásának egy-egy jelentősebb pillanatát ábrázolták. A színváltozások alatt a weimari színház zenekari muzsikusai Liszt által nagyra tartott és pártfogolt szerzők – mint például természetesen Wagner és Berlioz – műveiből játszottak. A fényeffektusokat szintén színházi szakember, méghozzá maga a weimari színház igazgatója, Eduard Genast tervezte. A darab a lángész dicsőítésével végződött: Marie hercegnő (Carolyne hercegné lánya) babérkoszorút helyezett el Liszt mellszobrán. Mindez az Altenburgban zajlott mintegy száz vendég jelenlétében. A születésnapi pohárköszöntők közül a legfrappánsabbakat Peter Cornelius találta ki – akinek  A bagdadi borbély című remek operáját majd néhány év múlva kifütyüli a weimari közönség, ami Lisztnek az utolsó cseppet jelenti majd, és távozik Weimarból...

Cornelius ezen a születésnapon akrosztichonokat költött Liszt nevére; a szavak első betűi összeolvasva Liszt nevét adják ki. Lássunk közülük néhányat:

Liszt Ist Sporn zu Tatentfaltung!     Liszt tettekre sarkall!

Liszt Ist Seichten Zopftums Töter!  Liszt, a lapos pedantéria halála!

Liszt Ist Seiner Zeiten Träger!        Liszt a korszellem hordozója!

Liszt Ist Seines Zeichens Titan!      Liszt mestersége titánja!

és így tovább :)

Mai zenénk egy bűbájos variációsorozat a Happy birthday dallamára különböző klasszikus zeneszerzők modorában meghangszerelve egy bizonyos Johan Dokter által. Kis blogomban köszöntsük ma ezzel Liszt Ferencet, mert természetesen ő is szerepel a megidézett zeneszerzők között:

Milyen előzékeny a rendszer, hogy borítóképnek éppen Lisztet tette meg :)

Szent-Györgyi Albert átutazott Nagykanizsán

Huszonöt éve, 1986. október 22-én halt meg Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus, a C-vitamin felfedezője, az első és máig az egyetlen olyan magyar tudós, aki a világ legnagyobb tudományos elismerését, a Nobel-díjat Magyarországon dolgozva, hazai eredményeiért nyerte el.

Nemcsak azért emlékezem meg róla itt, egy elsősorban klasszikus zenei kötődésekkel foglalkozó blogban, mert nagyon nagy tudós és nagyon nagy ember volt, hanem mert ő is rendelkezett erős zenei kötődésekkel, s ez elég kevéssé köztudott.

Pátriájának, Szegednek könyvtára viszont feltárta zenei kapcsolatait, és egy informatív, ugyanakkor olvasmányos és számos illusztrációval ellátott virtuális kiállítás keretében be is mutatta. amely ITT TEKINTHETŐ MEG. Már az alcíme is az, hogy "Életút zenei kitérőkkel". Nagyon-nagyon érdekes, s mellette nagyszerű munka, készítették Bori Katalin és Sósné Karácsonyi Mária.

Én pedig azt szeretném itt elmesélni, hogy Szent-Györgyi Albert is átutazott Nagykanizsán, nemcsak Liszt Ferenc:

Íme egy cikk a – ne feledjük, hogy Nagykanizsán szerkesztett és kiadott! – Zalai Közlöny 1938. január 8-i számából. Ekkor még alig telt el 1 hónap a Nobel-díj átvétele óta :)

 Szent-Györgyi professzor és felesége átutazott Nagykanizsán

Tegnap délután a trieszti gyorsvonat ellenőrző rendőrtisztje, dr. Gánlay Béla fogalmazó rendes útlevél vizsgálatát végezte a vonaton. Az egyik házaspár is felmutatta útlevelét, amikor a személyi adatokból kitűnt, hogy Szent-Györgyi professzor, a Nobel-díj világhírű magyar nyertese és felesége utaznak át Nagykanizsán, svájci útjukról hazatérőben. Leányuk már korábban búcsúzott el tőlük, mert Cambridgeba utazott.

Csakhamar híre terjedt a perronon, hogy a világhírű magyar professzor hazautaztában ott van a vonaton. Harsány éljenzés hangzott fel a perronról, amely mindjobban erősödött, úgy, hogy Szent-Györgyi az ablakhoz lépett és megköszönte a kanizsaiak váratlan ovációját. Csakhamar nagyobb közönség jött össze Szent-Györgyiék kocsija előtt és mindaddig lelkesen éljeneztek, amíg a gyors nem folytatta útját Budapest felé.

Budapesten a Déli pályaudvaron már a riporterek tömege várta és ostromolta a Szent-Györgyi párt, akikről felvételek tömegét készítették.

Mai zenei illusztrációnk egy bűbájos és virtuóz szoprán-ária Thomas: Mignon című operájából, énekli Miklósa Erika.

Mint a korábban ajánlott virtuális kiállítás anyagából kiderült, 1938. január 12-én, azaz alig néhány nappal nagykanizsai átutazása után a  szegedi Nemzeti Színházban díszelőadást rendeztek a friss Nobel-díjas tudós tiszteletére, s ez az opera került műsorra. Ezt az áriát akkor Szabó Ilonka, az Operaház kitűnő művésznője énekelte vendégként, aki aztán 1945 januárjában tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt. De ez már egy másik történet, majd megírom egyszer...

Most hallgassuk Miklósa Erikát: 

Lezajlott kis könyvem bemutatója :)

Tegnap késő délután, alig néhány nappal Liszt Ferenc október 22-i születésnapja előtt sikerült megrendezni a kétszázadik évforduló jegyében íródott könyvecském bemutatóját, melynek címe: Liszt Ferenc és Nagykanizsa.

Mivel már nem vagyok aktív könyvtáros, személyes agitációt kevesebbet tudtam kifejteni, hogy legyen közönség, ezért kicsit tartottam tőle, hogy kevesen leszünk. Ez a félelmem szerencsére nem igazolódott be – a képen nem is látszik az egész terem:

A könyv a Czupi Kiadó – volt főnököm magánkiadója – és a Nagykanizsai Városvédő Egyesület közös kiadásában látott napvilágot, egyelőre meglehetősen korlátozott példányszámban, de igény szerint bármikor újra lehet nyomni, és ez jó hír. Hogy máshol kapható lesz-e, azt nem tudom, a könyvtárban biztosan meg lehet vásárolni.

Kis munkám az itt a blogon közzétett azonos című sorozatom alapján készült; azért könyv formában is érdemes megnézni, mert abban a blog időnkénti bőbeszédűségét egy kicsit megnyesegettem, ezzel sokkal egységesebb stílusú lett, ugyanakkor később megszerzett információkat is beépítettem. A felhasznált forrásokat is pontosabban meg tudtam adni benne. A könyv persze azt nem tudja, mint amit a blog tudott, ahol rögtön meg is lehetett hallgatni a témához kapcsolódó zenéket, és több benne az illusztráció is. (bár az igazán fontosak mind belefértek a könyvbe is, nagy örömömre) . Így ideálisnak azt tartanám, hogy akit tényleg érdekel a téma, nézze meg, olvasgassa el könyvként, és egészítse ki a blog plusz-lehetőségeivel.

Aki időnként benéz ide hozzám, tapasztalhatja, hogy most Erdősy Eugénia operett-primadonna életével és tragikus halálával foglalkozom – hátha egyszer ebből is lesz egy kis könyv!

Itt van még néhány kép a könyvbemutatóról, számomra nagyon boldogító este volt és remélem, a közönség sem unatkozott...

A két felső képen Czupi Gyulával, az est moderátorával

Dedikálni jó! (csak a hajam bomlott ki hátul...)

Mai zenénk Liszt egyik legromantikusabb műve, a Mazeppa. Most a Transzcendens etűdök-beli megfogalmazását halljuk zongorán, előadja Borisz Berezovszkij:

A szűz primadonna 13.

Eugénia öngyilkossága után alig egy-két nappal már ki is derült borzasztó tettének oka, ami valóban összefüggött grófi vőlegényével. A sebesült primadonnánál ugyanis búcsúlevelet találtak, amelyet Berlin rendőrfőnökéhez intézett. Ebben a levélben az a kérése állt, hogy holttestét vessék alá rendőrorvosi vizsgálatnak és konstatálják női becsületét. S ahogy később a nagykanizsai Villányi Henrik fogalmazott: És megállapították erényességét ott, hol gonosz rágalmazók becstelenségét keresték.

A rejtély egy része tehát megoldódott: abban a világban – 1886-ot írtak! – Eugénia semmilyen más módot nem látott szüzességének igazolására.

Nyilvánvalóan vőlegénye kételkedett benne ebből a szempontból. Nyári Sándor alig egy-két nappal Eugénia halála után a következőket tudta meg az énekesnő házvezetőnőjétől:

... csütörtökön, szeptember 9-én ama famosas gróf, ki már egy év óta jegyese volt, meglátogatta; neve gróf Strachwitz Adalbert ...

A látogatás délután történt meg, s nagyon izgatott párbeszéd folyt le félóra alatt a gróf és a művésznő között, s mikor a gróf távozott, nagy levertség volt észlelhető a művésznőn, mit azonban az palástolni igyekezett. Ezután elégette a gróf leveleit; íróasztalához ült s három levelet írt: egyet házi asszonyának, egyet a királyi rendőrigazgatóságnak, egyet – valószínűleg a grófnak. Elegáns fekete selyemruhába öltözött s szokása ellenére egyedül távozott hazulról.

... bérkocsiba ült s a kocsisnak megparancsolta, hogy az állatkertbe hajtson: itt a művésznő elhagyta a kocsit, egy oldali bokorba rejtette magát s a következő pillanatban már egy pisztolylövés detonatiója hallatszott a bokorból.

(Zalai Közlöny 1886. szeptember 18.)

Amit viszont valószínűleg már soha nem fogunk pontosan megtudni, az vőlegényének indítéka.

Lehet, hogy tényleg szívből szerette a lányt, ám környezete meg akarta akadályozni, hogy színésznővel kössön házasságot. Ezért gonosz pletykákat keltettek Eugénia körül, ami felkeltette a gróf féltékenységét s kételkedését menyasszonya tisztaságában. Hiszen, ne feledjük, az operettszínpadon éppen az volt Eugénia dolga, hogy meghódítsa az éppen aktuális darab bonvivánját! A primadonna halála után fél évszázaddal megjelent életrajzi regény, Erdmann Graeser könyve ezt a változatot valószínűsíti.

Egy másik forgatókönyv szerint, amit viszont éppen Eugéniához közel állók erősítenek meg, a gróf megbánta, hogy eljegyezte az énekesnőt, akit így sem tudott az ágyába csábítani. Állítólag amúgy is csapodár férfi volt, s amíg Eugénia testvéreinél Kanizsán időzött, sokat forgolódott a színházi táncosnők körül. Amikor Eugénia visszatért Berlinbe, ezt rögtön besúgták neki. Ekkor került sor indulatos beszélgetésére vőlegényével, aki – legjobb védekezés a támadás alapon – menyasszonyát vádolta csapodársággal. Nyári Sándor ezt a változatot támasztja alá. Több, mint négy évtized elmúltával Eugénia öccse, a már nagyon idős Erdősi Bálint, Nagykanizsán köztiszteletben álló nyugdíjas tanár és iskolaigazgató is erről számolt be a város hírlapjában (egy hibáktól hemzsegő cikkre válaszolva):

Nővérem minden évben hazajött Kanizsára, innét szokott pihenni menni Balatonberénybe, ahol akkoriban még csak 10-12 család nyaralgatott. A szomorúvégű 1886. szeptember 1-én is innen utazott vissza Berlinbe. Ott nyomban besúgták neki, hogy távolléte alatt a vőlegénye kis kóristalányoknak udvarolgatott. Ezen történt köztük az összetűzés. Szegény nővérem lakásadó háziasszonya elmondta nekünk, hogy a gróf a vita hevében csak ennyit kiáltott Eugénia felé: „Te sem vagy jobb a többinél!”

Ezen sértődött meg olyan halálosan az én érzékeny lelkű nővérem.

Ezután elváltak. Eugénia minden holmiját, útitáskáiba csomagolva, még a kulcsokat is külön kemény lapra felvarrva, levél kíséretében hazaküldte Kanizsára. Még két levelet írt. Egyet gróf Wedl-nek és egyet a rendőrségnek, melyben kérte, boncolják fel, hogy tisztaságáról meggyőződjenek.

Ezután a berlini állatkertbe ment, ahol később a bokrok között átlőtt fejjel találtak reá.

(Zalai Közlöny, 1932. július 3.)

Még egy megjegyzés a tragikus tett színhelyéről: a "Tiergarten" jelentése valóban állatkert. Ám e kifejezés alatt a berliniek mást értenek: egy, a belvárosban ma is meglevő, hatalmas kiterjedésű parkot. Állatok nincsenek ott, azokat a Zoo-ban lehet megtekinteni, ám mivel a terület évszázadokkal korábban királyi vadászterület volt, így maradt rajta ez a név. Eugénia jól ismerte a helyet, sokat lovagolt itt korábban:

A következőkben búcsúztatásáról és temetéséről fogok beszámolni.

Mai zenénk, bár közvetlenül nem kötődik Eugéniához, hangulatilag mégis nagyon ideillik. Hallgassuk meg a Meditation című zenekari részletet Massenet: Thais című operájából:

A szűz primadonna 12.

Erdősy Eugénia 1886. szeptember 9-én elkövetett öngyilkosságának hírére egész Berlin felbolydult s megindultak a találgatások. A lehetséges előzmények közül annyit tudni lehetett, hogy "a szép Jenny" egy év óta egy fiatal gróf menyasszonya volt.

Eugéniának már Bécsben is voltak arisztokrata hódolói, közülük az egyik feleségül is kérte. Anyja, Magdolna asszony, aki híressé vált leányával élt Eugénia külföldi állomáshelyein,  józan tanácsot adott: mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell olyan körökbe beházasodni, ahol lenéznék a származásodat. Eugénia akkor hallgatott anyjára és kikosarazta kérőjét. Évekkel később azonban, úgy tűnik, komolyan beleszeretett gróf Adalbert von Strachwitz-ba, a berlini dragonyosok délceg főhadnagyába. Mint Eugénia öccse, Bálint e tényeket sok-sok év múlva nyilvánosságra hozta, 1885 nyarán édesanyjuk halálos betegen csak azért egyezett bele az eljegyzésbe, mert a grófnak már nem éltek a szülei, nem voltak testvérei s így remélte, hogy lánya elkerülheti a közvetlen családi lenézést.

Azon a nyáron Biba Magdolna meg is halt, Eugénia egyedül maradt a nagyvilágban. Utolsó nyarán, 1886-ban régi szokása szerint hazalátogatott, ekkor már csak testvéreihez. Kanizsán felkereste őt az Irodalom- és Művészetpártolók Körének vezetősége hogy üdvözöljék s egyúttal felkérjék, adjon most is koncertet. Eugénia kitért a kérés elől, mert még gyászt viselt édesanyja halála miatt. Megígérte azonban – amint Nyári Sándor is elmesélte az elmúlt alkalommal idézett cikkben –, hogy októberben újra hazalátogat: szeretne Kanizsán lenni szüretkor és akkor a hangversenyt is bepótolja. Ám erre már nem kerülhetett sor, hiszen szeptember 9-én meghalt.

Eugénia e legutolsó nagykanizsai látogatásának több epizódjára is visszaemlékezett egy idősebb férfirokona. Néhányat idézek belőle, bár nehéz megállapítani, hogy a mesélőt befolyásolta-e Eugénia halálának tragikus ténye és módja vagy sem, hogy esetleg nem színezett-e ki utólag dolgokat. Érzelmileg mindenképpen erősen érintett volt az illető, de azért reméljük, hogy tényeket nem ferdített el. Ez a cikk Kanizsa másik hírlapjában, a Zala címűben jelent meg 1886. szeptember 19-én.

Íme néhány részlete:

Alig magyarázható meg, hogy ez a fenséges nőiességében mintalány, mindig forgópisztolyt hordott magánál.

Egy ízben kérdeztem az okát.

„Nézze csak, kis komámasszony; hogyan hogy ez a rút fegyver mindig vele van, nem illik ez a félelmetes portéka a Kegyed gyengéd kezébe.”

„Hohó, maga azt nem tudja – szólt enyelegve – én gazdag vagyok ám, nekem nagy kincsem van. Ez – s rámutatott a pisztolyra – ez a leghívebb barátom, ez megvéd engem.”

… És ez a barátja hű maradt. Megszabadította oly hitványan, méltatlanul megsebzett szívének a fájdalmaitól…

                                                *

Egy ízben túláradó jókedvében találtam.

„No – szólt tréfás fontossággal – most megmutatom a vőlegényem arcképét.”

És elővette gróf Strachwitz berlini aristokratának fotografiáját.

„Már tudja aranyos kis komámasszony, én mégis haragszom magára.”

„No no – aztán miért.”

„Hát bizony, miért választotta azt a németet.”

„Huh nini a Lenkey! nem élünk most 48-ban.”

„Igaz, de azért mégis csak áll az az igazmondás a németről, hogy „mégis [huncut]"

– "Hát az én németemet csak szeresse egy kicsit, az én kedvemért…"

Most már a halál az ő vőlegénye, és az a közmondás még igazabb.

                                                *

Legemlékezetesebb az a valóban ominosus kis eset, a minek utolsó búcsúzásakor voltam tanúja.

Válni kellett, a kötelesség hívta vissza a színpadra – Berlinbe.

A búcsúzáskor feltűzte óráját a lánccal együtt, mely jegyesének volt ajándéka. A mint keblére tűzi az órát, a lánc valahogy hirtelen kettészakadt.

Erdősy Eugenia élénkpiros arca szinte halott halaványra vált.

„Jaj istenem”, – szólt megdöbbenve – nézze, ketté szakadt a lánc.”

„Eh, ne legyen olyan babonás” – iparkodtam őt megnyugtatni.

„Ah, mi művésznép igen babonásak vagyunk; én igen babonás vagyok, sokat hiszek benne! A lánc elszakadt, ez rossz jel."

Hiába volt minden igyekezetünk, hogy figyelmét a tárgyról eltereljük, még azután is egyre mondogatta mélabús mosollyal:

„A lánc elszakadt… elszakadt. Ez rossz jel.”

Folyt. köv.! 

Most sem maradunk zene nélkül. Mióta Eugéniával foglalkozom, igencsak feltámadt bennem a vágy, hogy el kellene menni Berlinbe... Hát ebből most annyi lehetséges, hogy találtam egy szép foto-összeállítást Berlin nevezetességeiről, s alatta nagy kedvencem, Plácido Domingo énekli Kálmán Imre: Marica grófnő-jéből a "Hej, cigány" részletet. 1'11"-nél röviden látjuk a berlini operaházat (ahol a fényképek készítésekor éppen Domingo vendégszerepelt), amelynek rövid ideig, amikor még királyi operaháznak hívták, Eugénia is tagja volt. Aki készítette ezt a szép klipet, sajnos nem engedte meg, hogy a szokásos módon tegyem ki ide, de azért túl lehet járni az eszén: egyszerűen idemásolom a linket, CSAK RÁ KELL KATTINTANI A NAGYBETŰS RÉSZRE.

Funérailles - október 6.

Funérailles = temetés. Ez a címe Liszt Ferenc egyik legmegrendítőbb zenéjének. A zongoradarab az "Harmonies poétiques et religieuses", azaz a "Költői és vallásos harmóniák" címen – lazábban – kapcsolódó, tíz műből álló ciklus hetedik darabja. Alcíme: "October 1849", s kétségen kívül az elbukott magyar szabadságharcot és áldozatait siratja. 2011. október 6-án – a Liszt-évben és az Aradi vértanúk emléknapján – kétszeresen is indokolt a felidézése.

Barabás Miklós: Liszt Ferenc (1847)

 
Meghallgatása előtt érdemes végiggondolni, hogy kiket is ismert Liszt személyesen a magyar politikai és közélet akkori nagyjai közül. Mindenekelőtt Batthyány Lajost és Széchenyi Istvánt. Mindkettejükkel 1839 decemberében, Pozsonyban ismerkedett meg. Liszt, mint a világ legnagyobb és leghíresebb, de gyermekkora óta külföldön élő zongoraművésze felnőttként ekkor látogatott először haza, Magyarországra. December 18. és 22. között Pozsonyban adott több hangversenyt. Akkoriban éppen ülésezett az országgyűlés, ahol Liszt már első nap tiszteletét tette s ekkor került kapcsolatba Batthyányival és Széchenyivel. Pozsonyi vendéglátója egyébként maga Batthyányi Lajos volt. De ha folytatjuk a sort, Liszt jól ismerte Teleki Lászlót és ifjúkori jó barátja volt Teleki Sándor, "a vad gróf", akit elsősorban az irodalomtörténethez kötünk, mint Petőfi barátját, a koltói kastély urát. Jóval később, az 1870-es években került Liszt kapcsolatba Andrássy Gyulával, Deák Ferenccel, Türr Istvánnal – és valószínűleg még lehetne sorolni a neveket.

Mindenesetre a szabadságharc utáni közvetlen megtorlás áldozatai közül Liszt Batthyány Lajossal állt ismeretségben, a Funérailles őt is siratja.

A műről kitűnő elemzést írt Hamburger Klára; én annak idején, amikor másfél évtizede részt vettem egy Liszt-vetélkedőn, ezt a darabot is az ő leírása alapján ismertem meg, s most újra az ő gondolatmenetét használom fel, hogy itt bemutassam.

(A művet Cziffra György adja elő, közben a senlisi Saint Frambourg-kápolnából látunk képeket, amely Cziffrának mintegy a székhelye volt Franciaországban.)

A zongora legmélyebb regiszteréből gyászharang súlyos kongása bontakozik ki. Ebből a sötétségből kúszik lassan egyre feljebb a tragikus sirató-téma, amely egy fájdalmas dobszóban éri el tetőpontját (1' 26"-nál), majd fájdalmasan visszaroskad.

Szünet után (2' 00"-nál) magyaros színezetű, tragikus pátoszú gyászdallam szólal meg, amely a későbbiekben többfajta arcát is megmutatja. 4' 24"-nél ugyanez a dallam "lagrimoso", azaz "könnyezve" előírással szólal meg. A jól megismert dallam aztán variált megismétlések után egyre szenvedélyesebb lesz, s ez a szenvedélyesség a csúcspontig fokozódik (6' 32" és 7' 28" között).

A következőben Liszt érdekes dramaturgiával él: a siratás után visszapillant a harcra: pillanatnyi lélegzetvétel után (7' 30"-nál ) először egész halkan elindul egy harci "lovasroham", amely hatalmas fokozással pillanatokon belül ellenállhatatlan lendületűvé válik, de tragikusan félbemarad (ez a rész 8' 57"-ig tart). 

Pillanatnyi szünet után a kóda következik (9'-től), amelyben először a tragikus, majd (10' 23"-tól) a könnyező siratás kap hangot. A befejezés előtt Liszt még egy gondolat erejéig felidézi a hősies csatát (11' 27"-nél), amely aztán megfojtva, eltiporva ér véget.

Nagyon nagy zene...