Álompár utazik át Nagykanizsán...

Tegnap érkezett a hír, miszerint 102. évében elhunyt Eggerth Márta énekesnő, színésznő. A már csodagyermekként színpadra állt gyönyörű lány szinte mennyei koloratúrszoprán hanggal rendelkezett, remekül táncolt és alakított - minden együtt volt egy világkarrierhez, ami aztán be is következett.

Még 1929-ben ő énekelte a hazánkban elsőként - részleteiben - hangosan megszólaló filmben Jávor Pállal, hogy Csak egy kislány van a világon...

1934-ben ismerkedett meg a jóképű lengyel Jan Kiepurával, a remek és szintén világhírre szert tett tenoristával. Két év múlva összeházasodtak, s szinte az egész világon ők testesítették meg az "álompár" fogalmát. Két fiuk született. Természetesen sok produkcióban léptek fel együtt, számos közös zenés filmet készítettek.

Eggerth Márta életéről sokat lehet olvasni a neten, most csak a Wikipédián írtakat teszem ide mutatóba, amit érdemes átfutni (amúgy pedig dicséret nekik, mert már tegnap este feltették halálának adatait). Ebben olvasható, hogy hogyan és kinek a révén került sor, hogy a 90 éves művésznőről magyar portréfilm készült - és kiderül, hogy bizony rajongók is tehetnek sok értelmeset általuk tisztelt és szeretett művészekért...

A nem egészen fél órás filmet érdemes megnézni, látjuk benne a 90 éves művésznőt mesélni, számos régi filmrészlettel illusztrálva. Nemcsak rendkívüli életutat futott be, hanem rendkívüli személyiség is volt:

Amikor tegnap meghallottam halálhírét, rögtön eszembe jutott, hogy olvastam Nagykanizsa korabeli hírlapjában, és most visszakerestem, hogy 1938. június 6-án az "álompár" átutazott városunkon:

Zalai Közlöny 1938. június 8.

Akkor már világsztárok voltak és a cikk nyomán úgy érzem, hogy mégsem volt olyan szenzációhajhász jellege sem magának az eseménynek, sem a cikknek, mint mondjuk manapság lenne, ha hasonló kaliberű sztárok fordulnának meg váratlanul egy kisvárosban. Ennyit (is) változott a világ... Másrészt ők maguk is kedvesek voltak és nem zárkóztak el a rajongók elől, pedig hosszú utazás állt mögöttük, vonatukra még Triesztben szálltak fel. Kíváncsi lennék, tényleg helytálló volt-e az az infó, miszerint második osztályon utaztak. Nyilván egy szemtanú mesélhette el a szerkesztőségben a vasútállomáson történteket, kérdés, hogy nem ferdített-e rajta valamennyit...

Érdekes, hogy alig pár nappal korábban ugyanez az újság többször is hirdette Eggerth Márta egyik filmjét:

Zalai Közlöny 1938. június 1.

És akik a vasútállomáson voltak, tényleg viszontláthatták élőben is :)

Tovább böngészve az akkori Zalai Közlönyöket, feltűnt egy kis ismertető a mozi-rovatban, ebből sikerült azonosítani, hogy az 1936-ban Berlinben forgatott Das Hofkonzert (Az udvari koncert) című filmről van szó, ezt játszották akkor Nagykanizsán Húsz év után címmel:

Zalai Közlöny 1938. június 3.

Még egy olyan kis információ is kiderült, hogy a Zalai Közlöny erre a filmre sorsolt ki 2 jegyet előfizetői között (az első cím a mai Ady utcát jelenti):

Bár minket már nem tud jutalmazni a Zalai Közlöny szerkesztősége, azért megnézhetjük a filmet. Itt egy kis részletet mutatok belőle, és aztán ott, ahol ez van, megtalálható a teljes film is, német nyelven:

Bár a kanizsai átutazás csak egy icipici és lényegtelen epizódja volt Eggerth Márta hosszú és csodálatos életének, valamit mégis elmond róla. Egyúttal talán kedvet tudok ébreszteni kanizsaiak számára a régi kanizsai sajtó olvasgatásához (mert, mint már többször írtam itt a blogban is, a Zalai Közlöny Nagykanizsán szerkesztett és kiadott hírlap volt), amely most már az internet révén otthon is elérhető.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 3.

Folytassuk az 1. felvonás 2. képével.

Módszernek továbbra is azt tudom javasolni, hogy osszuk meg a képernyőt: az egyik felén ezt a blogbejegyzést olvassuk, a másikon pedig nyissuk meg a You Tube-ról a múltkor is megmutatott előadást az operából, a címszerepben Leo Nuccival.

Legutóbb a nyitányt és az első jelenetet hallgattuk, mai részünk e videónál az elejétől számítva 16' 40"-nél kezdődik.

Izgatott zene hallatszik, amit megint jó lesz néhányszori visszacsúsztatással többször is meghallgatni: ugyanúgy, ahogyan Jacopo Foscari dallama, ez a téma is többször megjelenik, szinte mindig, amikor Lucrezia a színre lép.

Amúgy a jelenet színhelye a Foscari-palota, ahol Lucrezia izgatottan várja a híreket. Rögtön egy impozáns és több részből álló jelenetben lép színpadra. Mint a zene is mutatja, rendkívül izgatottan lép be és hangot ad annak a tervének, miszerint el fog rohanni a Doge-palotába, a Tízek elé, hogy kegyelmet kérjen férje számára, ugyanis még az is elképzelhető, hogy halálos ítéletet fognak hozni. Én magam is doge lánya vagyok, most pedig egy doge menye, meg kell, hogy hallgassanak! - énekli indulatosan. Mivel férjem ártatlan, nem kegyelmet, hanem igazságot kérek tőlük! A környezetében levő hölgyek próbálják csillapítani (17' 40-től) és lebeszélik tervéről azzal az érvvel, hogy ezzel csak rontana Jacopo helyzetén. Inkább bízzon az isteni gondviselésben. Lucrezia hallgat rájuk s imával fordul a Mindenhatóhoz. Következik áriájának lassú szakasza (18' 45"-től). Ezt a lassú részt a nyitányban megismert lassú Lucrezia-téma vezeti be, amit most is fuvolán hallunk.

Nézz le Isten, esdve kérem,

Nézz a földi szenvedésre!
Csak te vagy a szívem reménye.

Vedd le rólam a kínom, a szív bánatát,

Védd meg ártatlan vádolt férjem!

Lucrezia barátnője, Pisana lép be a hírrel, miszerint az ítélet megkíméli Jacopo életét, ám Krétára száműzik - 22' 58"-nél.

Lucrezia nem könnyebbül meg. Sőt, inkább patrícius büszkesége éled fel s az ítéletet sértésnek és a jog meggyalázásának fogja fel - amiben kétségtelenül igaza is van.

Ennek ad hangot áriájának gyors szakaszában (23' 47"-nél):

Jaj a patríciusnak, ha 

Isten mind e vad szenvedést visszaadja,

mert ha a bosszúnak eljön a napja,

veszni fognak egy szálig az ám!

Mint halljuk, Verdi rendkívüli technikai követelményeket támaszt a Lucreziát megszemélyesítő énekesnővel szemben. Megkockáztatom, hogy talán az ő szerepe a legnehezebb az operában és egyáltalán, alakja fontosabb és egyúttal karakteresebb, mint férjéé, Jacopóé. Szerintem az idős Francesco Foscari mellett Lucreziáé az igazi főszerep. Nekem az "jött le" az opera most már elég sokszori meghallgatása-megnézése után, hogy Jacopo, a fiatal Foscari egy jóindulatú és naiv ember, ám elkövetett egy hibát - nem bűnt, hanem hibát -, amihez egy szerencsétlen véletlen is hozzájárult s most ennek ürügyén, rajta keresztül voltaképpen az egész családját, különösen apját, a regnáló dogét büntetik. Jacopo ebben a szituációban mint a megtestesült "áldozat" viselkedik, míg Lucrezia az, aki elleneáll, illetve ellenállna, ha tudna. Szerintem ő az ókori, majd középkori itáliai történelemből-kultúrtörténetből jól ismert "erős nő" típusa, ám az a tragédiája, hogy cselekvésre a világon semmilyen lehetősége nincs. Ezt hamarosan tapasztalni is fogjuk.

Lassan itt az ideje, hogy megismerkedjünk a dogéval, az idős Francesco Foscarival. Ám előtte Verdi kiváló dramaturgiai ösztönnel újra megmutatja a fenyegető Tízek Tanácsát a múltkor megismert "umpappa-umpappa" dallamukkal, hogy a néző ismét érzékelje a velencei valódi politikai légkört.

Újra a Doge-palotában vagyunk. Azt érdekes módon nem látjuk, amikor apja jelenlétében kimondták Jacopo Foscari örökös száműzetését, csak annak vagyunk tanúi, amikor a Tizek és a Junta tagjai kitódulnak a tanácsteremből és kommentálják az eseményeket. A részlet 25' 08"-nél kezdődik. A néző innét tudja meg, hogy a száműzetés tényét még azzal is megkeserítik, hogy felesége és két kisfia nem követhetik Jacopót. Így - bár életben hagyják, amivel tetszelegnek is, hogy ők milyen humánusak - talán nagyobb kegyetlenséget követnek el azzal, hogy örökre szétszakítják a családot. Kórusukban mindemellett még azzal is kérkednek, hogy lám, ők milyen igazságosak, hiszen nem számít, hogy nagynevű család sarja, sőt, a doge tulajdon fia a vádlott, ő sem kaphat tőlük kivételezett ítéletet, előttük minden plebejus és patrícius egyenlő. Közben pedig jól tudjuk, hogy koncepciós perrel állunk szemben...

E jelenet után végre meglátjuk a dogét, azaz Francesco Foscarit - őt fogja Plácido Domingo alakítani. Emlékeztetek arra, hogy a doge ekkor már egy idős, nyolcvan év feletti ember, aki jónéhány évtizede viseli méltóságát s korábban már három fiát elvesztette Velence háborúiban; most pedig az utolsó megmaradt gyermekét ítélték örökös száműzetésre, amihez neki magának is asszisztálnia kellett.

27' 06": A doge magánlakosztályában vagyunk. Fia elítélése után a doge a székébe roskad, végre egyedül maradt! Ám rögtön utána keserűen kijavítja önmagát: soha nem lehet egyedül, a Tizek állandóan figyelik, minden mozdulatát, minden rezdülését lesik, s levonja a következtetést: egy megkoronázott rabszolga vagyok...

E recitativo után monológja ária-részében (29' 03"-tól) azon tépelődik, miért is ver még a szíve, ha gyermeke balsorsát kell látnia, akin nem segíthet. Két szemem már nem talál könnyet, könnyezz helyettük, te vén szív - zárul áriája.

Megismertük hát a dogét s itt vagyunk hatalmas dilemmája közepében: mint államférfinak be kell tartania városa törvényeit. Tudja jól, hogy e törvények letéteményese, a Tizek Tanácsa most nem az igazság útján jár, sőt, éppen az ő és családja tönkretétele a céljuk - de mint doge akkor sem teheti meg, hogy nem respektálja döntéseiket. Ráadásul, szerintem egy kis kétely is van benne fia ártatlanságát illetően (hogy mit követett el tulajdonképpen a fiatal Foscari, itt megírtam, érdemes visszalapozni egy kicsit, ha valaki már nem emlékszik). Másik oldalról pedig ő, a doge apa is, ráadásul három fia már amúgy is hazájának áldozta életét.

Ez a belső konfliktus hamarosan részleteiben is kibomlik. Áriája után ugyanis egy inas jelenti, hogy menye, Lucrezia kér hozzá bebocsátást (31' 58"). Ó, a másik boldogtalan - sóhajt fel a doge és míg Lucrezia beér a lakosztályába, még figyelmezteti magát: ne felejtsd el, hogy itt te a doge vagy, nem a családapa...

Lucrezia a már megismert izgatott zenekari témája kíséretében lép be apósához. A doge kérdésére, hogy Sírtál? Lucrezia kitör:

Ugyan, mit vártál? Nekem nincs fegyverem, hogy megállítsam ezt a tigrishordát, amit Tízek Tanácsának hívnak... A doge szigorúan rászól: Gondold meg, hol vagy és kivel beszélsz, s tiszteld a törvényt!

Lucrezia szembesíti a tényekkel (33' 30"-nél): tétlenül nézed, ahogy tönkreteszik fiadat. A doge megindító dallamban válaszol (34' 43"-tól): Átkozol engem, holott szánnod kellene sorsomat, hiszen jobb volna meghalnom. Odaadnám hátralevő életemet, ha újra ártatlannak és szabadnak láthatnám a fiamat.

Lucrezia itt maga is elismeri, hogy a férje hibázott, de csak a családja érdekében, majd tovább ostromolja apósát, hogy mint doge, védje meg a fiát, neki pedig adja vissza a férjét. A hosszú kettős végére annyiban közelednek álláspontjaik, hogy Lucrezia belátja a doge tehetetlenségét az ügyben és a saját szenvedésén túl képes észrevenni, hogy apósa, akit a jelenet elején még "barbaro genitore"-nak, azaz kegyetlen szülőnek nevezett, maga is mennyire szenved, szinte kettétörik. Ezzel az egyetértéssel ér véget a nagyjelenet - és egyúttal az első felvonás a háromból.

Végül egy kis előleg, hogy Plácido Domingo milyen Francesco Foscari - itt látható egy elég hosszú részlet a Lucreziával énekelt, előbb elmesélt nagy kettősből, a valenciai előadásból:

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban.

Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:

Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004)

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Farkas Ferenc (középen) szülőháza előtt, 1965

Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket, Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklus Szőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncok, Piccola musica di concerto, Bábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpád vezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Szerelmek madarai

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály Kórus, Rajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

Koncert utáni beszélgetés

1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.

A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg:

A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:

Most, amikor ezeket a sorokat írom, hamarosan elkezdek készülődni az idei emlékhangversenyre, amelyet a Farkas Ferenc Énekegyüttes ma este fél 7-kor tart a kiskanizsai templomban. Remélem, sokan leszünk - mint mindig, ha ők énekelnek :)

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 2.

Végre eljutottunk odáig, hogy elkezdhessük hallgatni az operát, hiszen már túlestünk mindenféle előtanulmányokon :)

Verdi rövid, alig két perces nyitányt írt műve elé, ám ez nagyon markáns zene és rögtön bevezet bennünket az izgatott légkörbe:

A zord és izgatott alaphangból két lírai dallam emelkedik ki. Az első 0' 26"-nál kezdődik klarinéton - ez nem más, mint a fiatal Foscari kiszolgáltatott témája: a dallam kétszer is nekirugaszkodik, mire elhatározza magát, hogy merrefelé lép...

Rögtön utána feleségének, Lucreziának szintén lírai témája következik fuvolán, 0' 54"-től: egy felfelé törő, igazi Verdi-dallam, mely a kétségbeesett feleség fohászkodásának témája.

Érdemes többször is meghallgatni és megjegyezni őket, hogy később, az opera szövetében rájuk ismerhessünk. Majd, ha odáig jutunk a hallgatásban, ezeket jelezni fogom.

A tartalomismertetéshez a továbbiakban a nápolyi Teatro San Carlo produkcióját fogom használni és mindig odaírom, hogy a szóban forgó részlet hány percnél található. Ide is felmásolom, de szerintem legcélszerűbben egy külön oldalon kellene megnyitni és akkor egyszerűbb lenne a zene követése és a váltás a blog szövege és a video között.

 

Amúgy az előadást Nello Santi vezényelte. A három főszereplő: Leo Nucci (Francesco Foscari), Vincenzo La Scola (Jacopo Foscari) és Alexandrina Pendatchanska (Lucrezia) voltak.
Szép, mértéktartó a rendezés, kifejezetten alkalmas a művel való első ismerkedésre. Majd később, azoknál a részleteknél, amelyekből van Domingóval felvétel, azokat is ide fogom linkelni :) Addig is legalább egy képet előlegezzünk magunknak Domingóval a madridi előadás 2. felvonásának börtönjelenetéből:

Forrás: www.abc.es

Amikor a rövid nyitány lecsengése után szétnyílik a függöny (5' 47"), a Doge palotában vagyunk. A színen a rettegett Tizek Tanácsa és -  rendezéstől függően - további hivatalos emberek láthatók. Némi komor bevezető után ők maguk is komoran és titokzatosan kezdik kórusukat (6' 40"):

"A mély csend és a rejtély uralkodnak körben", majd a szöveg magáról Velencéről szól, amely egykor a tengerből emelkedett ki s fejlődött - hasonlatuk szerint - virágzó fiatal lánnyá akit egykor a tenger ringatott. Erre a szövegrészre szólal meg először (7" 40") egy érdekes táncos téma, amely az opera folyamán mindannyiszor megjelenik, amikor a hivatalos Velence e képviselői színre lépnek. Namost, ez rendkívül érdekes, hogy Verdi egy kifejezetten táncos, 3/4-es ütemű témával a kérlelhetetlenséget és a kegyetlenséget jelképezi, pedig a keringő-ritmus általában másról szokott szólni...  Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szöveg a tengeren ringatózó városról szól, és itt a ringatózáson van a hangsúly, a Velencére zeneileg mindig is jellemző barcarola-ritmusról.

Itt, első megjelenésekor a téma még annyira nem markáns, de később, ahogy halad előre a történet és egyre jobban kibontakozik a Tízek igazi arca, egyre jellegzetesebbé válik ez a torz "umpappa-umpappa". Szerintem egészen rendkívüli, ahogyan Verdi képes volt arra, hogy a táncos ritmussal egyrészt magára a konkrét városra, Velencére utaljon, másrészt megfesse a Tizek torz és gonosz engesztelhetetlenségét, egyúttal hatalomvágyát és álszentségét is: egyfolytában a város érdekéről papolnak, azzal kérkednek, hogy lám, náluk nem számít a születés, az igazság érdekében még egy Foscarit is elítélnek - és közben mi nézők nagyon jól tudjuk, hogy koncepciós perről van szó a saját hatalmuk érdekében...

Egyébként, hogy visszatérjünk a történethez, a hivatalos emberek abból a célból gyülekeznek, hogy újra kihallgassák az ifjú Foscarit.

A Tizek bevonulnak a tárgyalóterembe, s helyükbe megérkezik a börtönből felvezetett Jacopo Foscari (tenor). Rögtön halljuk újra főtémáját, a nyitányban már megismert klarinétos dallamot (9' 28"). Nagy áriájának recitativójában pillanatnyi megkönnyebbülésének ad hangot, hogy föld alatti börtöne után legalább könnyű szellőt érezhet az arcán és újra láthatja városát, Velencét. Engem ez a részlet rendkívül emlékeztet Verdi jóval későbbi operájának, a Simon Boccanegrának egy jelenetére. Mint a Boccanegrában, A két Foscariban is ott van a tenger felől érkező friss fuvallat zenekari megjelenítése (10' 49-től).

Az ária első, lassú részében (12' 12-től) Jacopo szinte himnuszt énekel szeretett városához, hogy bár ármánnyal száműzték innét, de csak az éltette akkoriban, hogy újra viszontláthatja. Közben visszajön a törvényszolga (14' 43") és a tárgyalóterembe szólítja, de azért még van ideje az ária gyors szakaszára (15' 15"-től): felébred benne családja büszkesége: Egy Foscari mégse félhet, benne meg nem tört a lélek! Büszke daccal elébük áll, s ehhez ártatlan lelke ad erőt. Azt gondolom, hogy ez a rész már Manrico Strettáját vetíti előre a Trubadúrból.

Legközelebb az 1. felvonás 2. képétől folytatjuk, időben pontosan a 17. perctől.

100 éves a Centrál Nagykanizsán

A Centrál szálló üvegablakában kinagyított régi képeslapok idézik azt a tényt, hogy városunk egyik közismert épülete idén érte meg századik születésnapját. Hogy pontosabban mikor van ez a születésnap? Annak idején első lépésben a kávéház nyílt meg 1913. június 18-án, a szálloda-rész megnyitásáról pedig augusztus 7-én jelent meg hirdetés a Zalában. Akkoriban egyébként magyar nevén, Központ kávéházként és szállodaként emlegették. A nyári salzburgi "láz"-ban nem került rá sor, hogy megemlékezzek róla, most pótolom.

Építtetője egy erre a célra alakult konzorcium volt, élén Zerkowitz Lajos kanizsai borkereskedővel. Építésének története és sok más érdekesség olvasható, valamint több kép is látható Tarnóczky Attila nagy várostörténeti munkájában, ha a megnyitott oldalnak majdnem a legaljára leszánkázunk.

Röviden azért elmesélek annyit, hogy a helyen, ahol áll, találkoztak a postautak s ezért a régi időkben itt volt a postakocsi-megállóhely és itt működtették a város postahivatalát. Később bérházakat építettek a területre. Ezeket vásárolta meg és bontatta le Zerkowitz s helyükre emelték a Centrál eklektikus stílusú épületét. Benne étterem, kávéház, női szalon, játékszoba és különtermek szolgálták az akkori közönség igényeit, valamint ötven szoba a szállóvendégekét.

A kávéház megnyitásáról így referált Zala című lapunk 1913. június 20-án::

 

Zerkowitz Lajos

Az épület több szálon kötődik a zenéhez, és nem csak rendeltetéséből adódóan. A kapcsolat az építtető Zerkowitz Lajossal kezdődik. A milliomos bornagykereskedő úgy tűnik, pusztán hobbiból Bécsben felsőfokú zenei tanulmányokat folytatott, később zene-szerzeményei is napvilágot láttak egy bécsi kiadónál. Természetesen remekül zongorázott, az 1890-es években többször fellépett helyi koncerteken.

1918-tól a Centrált, mint bérlők, a Garai-testvérek működtették. Egyikük lánya volt Fendlerné Garai Margit gordonka-művész és -tanár, zeneiskolánk legelső tanár nemzedékének tagja. Miután munkahelyén megszüntették a csellótanítást, néhány évig magántanárként működött, zeneóráit a Centrálban tartotta, s visszaemlékezések szerint óra végén habos kávé és kalács várta a növendéket...

Fennállása alatt a Centrálnak számos muzsikus vendége volt. Itt éjszakázott például kanizsai koncertje alkalmából Dohnányi Ernő és a korabeli tudósítások szerint koncert után jót beszélgetett Zerkowitz Lajossal és baráti körével. Itt szálltak meg 1927. március 14-én a Városi Színház (a mai Medgyaszay Ház) megnyitására érkező fővárosi művészek, köztük Hevesi Sándor, akkor mint a Nemzeti Színház igazgatója és Hubay Jenő hegedűművész. A Centrál volt a lakása a Nagykanizsán rendszeres színi szezonokat tartó pécsi színtársulat vezető művészeinek. Az akkor népszerű primadonna, Harczos Irén 1933-ban innét ment esküvőjére Fodor Oszkár színigazgatóval. Az 1960 utáni időkben itt szokott megszállni a város vendégeként Farkas Ferenc zeneszerző, Nagykanizsa szülötte és díszpolgára. Vele kapcsolatos esemény, hogy e sorok írója a Centrál egyik szobájában beszélgethetett 2010 őszén Petrovics Emil zeneszerzővel, aki azért jött városunkba, hogy bevezetőt mondjon a Farkas Ferenc-emlékhangversenyhez.

A Centrál kávéházban és étteremben kezdettől fogva élénk zenei élet folyt. Az első időkben főleg cigányzenekarok játszottak itt, ám a jazz, illetve jazz-elemeket is tartalmazó könnyűzene is elkezdte hódító útját. Az első ilyen együttes, mely a Centrálban feltűnt, azért is érdekes, mert kanizsai vonatkozású: központi figurája az első ismert kanizsai jazzmuzsikus, a fiatalon elhunyt Hahn Barnabás (ő volt egyébként a Kanizsa ifjú nemzedékeinek később több évjáratát is táncolni tanító Hahn Alíz édesapja).

Hahn Barnabásról és együtteséről így írt a Zalai Közlöny első megjelenésük alkalmával 1923. szeptember 19-i számában:

Noha a kényes ízlésű, zeneileg képzett közönség hozzá volt szokva, hogy a Centrál-kávéházban a legjobb zenét élvezheti, az utóbbi négy napon szinte meglepetésszerűen hatott az új művész-quartett Budapesten is csak a dunamenti kávéházi palotákban hallható művészi zeneelőadása - Hahn Barnabás karnagy vezetése alatt. Hangulatot, melegséget, víg kedélyt varázsolt a vendégekbe, akik nem egy ízben nyílt tapssal juttatták kifejezésre tetszésüket. A művész-quartett most állandóan minden este szolgáltatja a zenét a Centrálban az asztalokat zsúfolásig megtöltő közönség örömére.

A Centrálban megrendezett bálok közül érdemes megemlíteni 1926 farsangjának jeles eseményét, amely az első rádió-bál volt Kanizsán. A díszes közönség a londoni Hotel Savoy zenekarának rádióból áradó zenéjére táncolhatott. A közvetítés megkezdése előtt azért élő zenekar is szórakoztatta a vendégeket, de abban az időben "nagy szám" volt, hogy a rádión már londoni esemény is hallható...

Ilyen volt akkoriban a Centrál kávéháza. Forrás: Tarnóczky A.: Hol - Mi

A Centrál egy operetthez is alapötletet adott. A pécsi színtársulat egyik vendégszereplése idején Bethlen Bruckner László karnagyot egy, a Centrálból kiszűrődő dallam ihlette meg Asszonykisasszony című operettjének megírására. A darabot Szegeden mutatták be 1934-ben.

A Centrál zenei életére a történelem is rányomta bélyegét. A korra jellemző szituáció volt, hogy 1931 szilveszter éjszakáján egy illuminált vendég kívánságára a prímás egy közismerten antiszemita dalt kezdett játszani. Jobb érzésű bálozók ezt rögtön abbahagyatták a zenekarral és tust huzattak, hogy mentsék, ami menthető. Az esetről értesült Urbán Gyula hírlapíró cikket írt rövid életű Zalai Újság című lapjába, amelynek nyomán a dalt rendelő vendég, foglalkozására nézve ügyvéd, beperelte az újságírót. Többen, akik előzetesen biztosították Urbánt, hogy a tárgyaláson elmondják a Centrálban tapasztaltakat, nem mertek tanúskodni. Bizonyítékok hiányában így Urbánt ítélték el rágalmazásért, aki aztán távozott is Kanizsáról.

1945 nyarán a szovjet hadsereg színházának egyik alakulata költözött be a Centrálba. Vegyes szórakoztató műsorokat adtak a városban és környékén, amelyekben orosz népdalok, néptáncok, mozgalmi dalok, katonadalok mellett még cirkuszi produkciók is szerepeltek. Szoprán énekesnőjüket, Minyev generális feleségét, Nyinát a koncentrációs táborból akkoriban hazavergődött kanizsai Pauk Anna, a későbbi legendás magánének-tanár kísérte zongorán... Mindezt Pauk Anna írta meg a Sorsfordító évek Zalában c. 1985-ben megjelent kötet számára, az alábbi fénykép is abban található:

Pauk Anna és Nyina Minyeva a Centrálban próbálnak

Az úgynevezett koalíciós időkben rövid időre még visszatért a Centrálba az igazi kávéházi hangulat. Olyan egészen kitűnő fővárosi kisegyüttesek, énekesek jöttek Kanizsára, mint a Fekete-fivérek és Rácz Vali. Akkoriban ugyanis vidéken jobb volt az élelmiszer-ellátás, ezért a legjobb művészek is szívesen vállaltak vidéki fellépéseket.

1950-ben aztán nemcsak a "békebeli" hangulat tűnt el, hanem a Centrált be is zárták és olajipari központnak használták. 1960-as helyreállítása óta működik újra szállodaként. Későbbi zenetörténetéről én sajnos szinte semmit nem tudok, hiszen az újságírás a szocialista időkben annyira megváltozott, hogy az akkori hírlapokból erről a témáról szinte semmi nem deríthető ki. Jó lenne, ha akiknek vannak személyes emlékei, papírra vagy számítógépre vetnék őket!

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 1.

Én magam már jó egy hónapja szinte nem is hallgatok mást, mint Verdi: A két Foscari című operáját, hogy kellőképpen felkészüljek a január 20-i bécsi előadásra. Az opera nem olyan, mint egy krimi, ahol a hangsúly az első találkozáson, elolvasáson, megnézésen van és persze nem illik elárulni, ki a gyilkos :) Szerintem annál érdekesebb és nagyobb élményt nyújtó lehet egy - különösen élő - operaelőadás, minél jobban ismeri az ember az alapművet. Így megalapozottabban lehet értelmezni a rendezést és értékelni a színészi/énekesi teljesítményeket. Ráadásul ha az ember olyan nagy énekest/színészt láthat benne meghatározó szerepben, mint Plácido Domingo, akkor őt is megtiszteli azzal, hogy tudatosabban hallgatja és nézi őt, "mert megérdemli" :) viszont végül is mi magunk gazdagodunk mindezzel.

Ezért a magam számára is, és azoknak különösen, akik szintén ott lesznek valamelyik bécsi előadáson, csinálgatom ezt a sorozatot, ahol a műhöz fűződő történelmi, irodalmi és képzőművészeti kapcsolódások után legutóbb végre eljutottunk odáig, hogy Verdi életében milyen helyet foglal el a darab és mik azok a legfontosabb dolgok, amiket nem baj, ha tudunk keletkezési körülményeiről. Persze ajánlom azok számára is, akik "csak úgy" szeretnének többet megtudni erről a tényleg ritka Verdi-operáról.

Mielőtt tovább haladunk, itt egy montázs Plácido Domingóról, amit a "The Doge of Los Angeles" :) találó című című cikkben találtam:

Forrás: http://allisyar.com/2012/09/08

Ma az alaphelyzet vázolása következik, ugyanis A két Foscari egy tipikusan "in medias res" kezdődő opera, ezért tényleg fontos tisztában lennünk azzal, hogy az előjáték felcsendülésekor hol is kapcsolódunk bele az eseményekbe.

Ebből persze különösen a mű történelmi vonatkozásainak ecsetelésekor sok minden kiderült, de mivel ez mégis csak egy művészi alkotás, bár meglepő hitelességgel eleveníti meg a valóban megtörtént dolgokat, nem fog megártani egy összefoglalás. Jön tehát a "kályha", majd ehhez viszonyítva kell hallgatnunk és néznünk magát az előadást.

Nos, Velencében vagyunk a 15. század közepén. Már harminc éve Francesco Foscari a doge, aki mostanra 80 éves aggastyán, de még jól bírja magát. Élete során három fiát a Velence által vívott háborúkban elveszítette. Egyetlen fia maradt, Jacopo, akinek felesége is van: Lucrezia Contarini és már két fiuk született. Lucrezia maga is nemesi származású, apja is viselte korábban a doge-i méltóságot.

Az idős Foscari uralkodását megkeserítette, hogy ellenfele, Pietro Loredano, aki alulmaradt a doge-választáskor, bosszúvágyat táplált iránta. Egy alkalommal Foscari azt találta mondani, hogy addig nem lehet igazi doge, amíg ellenfele életben van. Rövidre rá Pietrót és egyik testvérét megölték; az ifjabb Loredano gyanúja természetesen a Foscari családra terelődött, s bosszút esküdött ellenük. Közben a doge fia, Jacopo néhány évre száműzetésbe kényszerült. Azzal vádolták, hogy Velence ellenségeivel tart fenn hazaáruló kapcsolatot, holott csak - lehet hogy tényleg meggondolatlanul - ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Nem sokkal később meggyilkolva találták a Tízek Tanácsának azt a tagját, aki ügyében ítélkezett. A fiatal Foscari, ártatlanságát bizonyítandó, levelet írt Milánóba, hogy igazolják őt. Ám a levelet elfogták, s ezzel Loredano kitűnő ürügyet nyert, hogy rendezze végre a számlát a Foscari családdal szemben. A fiatalembert újra elfogták. Velencébe hurcolták, börtönbe vetették és újabb bírósági eljárást kezdeményeztek ellene. Loredano, mint maga is a Tízek tagja, a rettegett testületet időközben a saját oldalára állította.

Így állnak a dolgok, amikor amikor az opera elején felmegy a függöny.

Legközelebb innét folytatjuk. Kedves bécsi Foscari-turisták, ez a poszt az e heti házi feladat :) De közben azért tessenek hallgatni is az operát, hogy ismerősebbek legyenek a dallamok, amikor tényleg elkezdjük együtt hallgatni az egyes jeleneteket!

Most "csak úgy" füleljünk bele a 2. felvonás nagy tercettjébe: Jacopo a börtönben, ahol felesége, majd apja látogatja meg - közben nézhetjük is azokat a jellemző ábrázolásokat, amikből a legtöbbet már én is megmutattam a korábbi részekben:

Reinkarnáció???

Amikor a 12 éves Liszt Ferenc először adott Párizsban koncertet, egy tudósító a következőket írta:

Nem tehetek róla: tegnap este óta hiszek a lélekvándorlásban. Meg vagyok győződve róla, hogy Mozart lelke és szelleme az ifjú Liszt testébe költözött; azonosság sosem nyilvánult meg ennél világosabb jelek által.

Ez motoszkált bennem, amikor jó fél éve kedvenc televízióm, a Mezzo egyik adásában feltűnt nekem egy keleti vonású, feltűnően csinos fiatal lány, amint ezt cselekedte egy zongorán:

Még a lány nevét sem tudtam, de ilyen káprázatos technika láttán az embernek - különösen, ha magyar - óhatatlanul Cziffra György ugrik be. Szóval, akkor jutott eszembe a fenti idézet, hogy ez a fiatal zongorista éppen lehetne a mi nagy művészünk reinkarnációja is...

Rimszkij-Korszakov Dongó-jának előbb hallott átirata egyik koncertjének ráadás-száma volt, ugyanúgy, mint a most következő darab, ahol éppen Cziffra György átdolgozásában adta elő Johann Strauss Terefere-polkáját:

Persze utánanéztem, ki ez a csoda-zongorista. Neve: Yuja Wang és kínai származású. Tényleg nagyon fiatal, 1987-ben született; az utóbbi évtizedekben távolkeletről berobbanó muzsikusok egyik kiemelkedő tagja. A pekingi konzervatórium után Kanadában, Calgaryban, majd az Egyesült Államokban, Philadelphiában, a Curtis Institute-ban teljesítette ki tanulmányait, közben jeles díjakat és ösztöndíjakat elnyerve. Fiatal kora ellenére a világ számos nagyhírű zenekarral lépett már fel és olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Daniel Barenboim, Lorin Maazel, Antonio Pappano, Daniele Gatti, Gustavo Dudmel. De láttam videón közös koncertjét Joshua Bell-lel és más mostani kiemelkedő hegedűssel, csellistával is. A nagy nyári fesztiválok rendszeres vendége, hangfelvételeit a Deutsche Grammophon készíti.

Persze a technika nem minden, bár először ennek révén figyeltek fel rá. Ma már azt írják róla a kritikusok, hogy manuális képességeit, fiatalos spontaneitását és képzelőerejét  az érett művész fegyelmezettségével ötvözi.

Yuja Wang a közelmúltban Budapesten is járt és Bartók 2. zongoraversenyét játszotta Kocsis Zoltán vezényletével. Próba közben szerencsére készült kettejükkel egy közös interjú, amit nagyon érdemes megnézni, mert azt gondolom, Kocsis Zoltán az az etalon, akinek minősítését gondolkodás nélkül el lehet hinni, ha úgy igazán meg szeretnénk tudni, milyen kaliberű muzsikus a kínai zongorista:

Érdemes megjegyezni a nevét és figyelemmel kísérni karrierjét!

Amúgy legközelebbi koncertje Rómában lesz november 29-én, szívesen elmennék :)

Egy aranyos kutatási "melléktermék"

Mostanában időm legnagyobb részében régi kanizsai újságokat olvasok, úgy az 1860-as évek elejétől. Amikor jópár éve a zenei emlékhelyes könyvemhez gyűjtöttem anyagot, már átrágtam magamat rajtuk. De meg kell tennem újra, mert azóta többet tudok Nagykanizsa zenei életének történetéről, több nevet is ismerek, jobban tudom, mi mindenre kell még odafigyelni a kifejezetten zenéről szóló cikkeken kívül. Úgyhogy számításaim szerint ez még két-három hónapomat igénybe fogja venni, aztán tudok nekiállni újra az eredmények összegzésének - talán lesz belőle egy újabb könyv, de ha nem, blogbejegyzések bizonyosan.

Újságolvasás közben időnként bosszankodom, mert a korabeli újságíró vagy tudósító egy adott témáról, eseményről az alapvető tények helyett sokszor csak "ömlengéseket" vet papírra, nem gondolván az utókorra. Néha viszont nagyon jókat lehet mosolyogni is.

Most egy ilyen mosolygós sztori következik.

Múlt héten bukkantam a Zalai Közlöny 1875. évfolyamának hasábjaim egy maratoni hosszúságú útibeszámolóra. Egy baráti/családi fiatal társaság hat hetet töltött Itália földjén: Velencétől Nápolyig szinte minden frekventált helyet bejártak és igazán nem semmittevéssel töltötték ott idejüket. Egészen elképesztő, hogy mi minden fért bele útjukba, még ha az a mostani társasutazásokhoz képest maratoni hosszúságú is volt. De a létező összes múzeumot, fontos templomot, természeti látnivalót, műemlékeket, szóval ami csak megnézhető az általuk érintett útvonalon, azt ők mindent meg is néztek, és a leírásból úgy tűnik, nagyon alaposan - ma is tanulhatnánk tőlük!

Aki az élményeket papírra vetette, és mint külső munkatárs, elküldte a Zalai Közlönynek, egy különösen nagy klasszikus műveltséggel rendelkező fiatalember volt; ez egyértelműen kitűnik a végére nagy terjedelmű útleírássá összeállt beszámoló-sorozatból, amit könyvként is nyugodtan megjelentethetett volna.

Az illetőt dr. Laky Kristófnak hívták, olvasás közben úgy gondoltam, jogi végzettségű fiatalember lehetett. Aztán kicsit megpróbáltam utána nézni, és kiderült, hogy egy valóban jeles személyiségről van szó, akit a magyar jogtörténet is számon tart. 1841-ben született, tehát 1875-ben harmincas éveinek nagyjából a közepén járt és éppen Kanizsán volt királyi ügyész... A mi kis városunkban 1882-ig működött, amikor is a veszprémi, majd 1891-től a szombathelyi törvényszék elnökévé léptették elő. 1892-ben az elsők között kapta meg a "curiai bíró" rangot. További pályáját Szombathelyen töltötte, ahol ma is nagy megbecsüléssel emlékeznek rá, mint a város kulturális- és sport-életében is jeles szerepet betöltő személyiségre. 1920-ban hunyt el.

Tehát egy valóban tehetséges, széles látókörű, magas állású emberről van szó, útibeszámolójának egyik minősítésén azért jót kuncogtam :)

Azért is idézem most, mert az idén kétszáz éve született Verdi egyik művéről van szó benne. Verdi akkor, 1875-ben egy már szinte valamennyi remekművét megírt, hatalmas tekintélynek és népszerűségnek örvendő zeneszerzője és személyisége volt Itáliának.

A kanizsai útitársak éppen Firenzében jártak, amikor egy este operába mentek - és innét átadom a szót dr. Laky Kristófnak, olvassuk együtt a Zalai Közlöny 1875. augusztus 15-i számának Tárca-rovatát, melyben érdekes képet fest az akkori olasz operai életről, nézői szokásokról:

A színház roppant nagyságú s a lehető legpazarabb fényűzéssel volt kiállítva, különösen a páholyok, melyeknek külön tükrökkel, asztalokkal és díványokkal ellátott előszobái vannak; valóságos öltöző, sőt, társalgó szobácskák ezek. Az olaszok életük egy részét a színházban töltik, ugyanis az előadások este 9 órától reggeli 3 óráig szoktak tartatni. Kölcsönös látogatások, mindenféle találkozások itt történnek; közbe-közbe elmennek, megvacsorálnak, megint visszajönnek. [...]  A mi országunkbeli lakosnak fogalma sem lehet az olasz közönség rakoncátlanságáról a színházban: csak távolról sejtsen meg egy hamis hangot (pedig ehhez minden talján ért) vagy gixert, rögtön pisszeg, fütyül és tombol teljes erejéből. Hanem a másik percben már tapsol egy szerencsésen kiválasztott dallamért. Egy-egy operát egymásután többszázszor adnak, mindenki tudja azokat betéve, mely körülmény alkalmat szolgáltat arra, hogy a kedves áriákat vele énekli, vagyis dúdolja az egész közönség. Unalmas részleteknél egész fesztelenül, hangosan társalognak, mint valami casinoban. Idegenre - míg meg nem szokja - rendkívül bosszantó az olaszoknak ez a modora.

És akkor itt van, ahogyan Verdi: A végzet hatalma című operáját minősítette a fiatal ügyész (a mű egyébként akkor szinte új opera volt, hiszen egy jó évtizeddel korábban, 1862-ben volt az ősbemutatója):

Egy hallatlan ostoba szövegű operát adtak Verditől, u. i. "a végzet hatalma" címűt. Néhány óra folyásig a tenorista és a primadonna igen szerencsétlenek, aztán véletlenül egy és ugyanazon kolostorban barát lesz mindkettő, utoljára kevés kivétellel, nagy trillázás mellett valamennyien elhaláloznak.

Szó se róla, A végzet hatalma librettója valóban nem ér fel a Verdi pályáját lezáró Otello vagy Falstaff szövegkönyveihez, de azért érdekes, hogy egy tényleg rendkívül széleskörű humán műveltséggel rendelkező ember a klasszikus zenében ennyire nincsen otthon. Úgy érzem, ez a jelenség ma is tapasztalható, tisztelet természetesen a kivételeknek.

És akkor itt van az opera fináléja, annak is a legvége, ahol Leonóra halálozik el "nagy trillázás" közepette életben maradt szerelme, Alvaro karjaiban - miután párbajban Alvaro megölte Leonóra bátyját, Carlost, aki viszont a halála előtti utolsó pillanatban még leszúrta a szerinte családjuk becsületét bemocskoló húgát...

Muzsikus sírok a kanizsai temetőben 2.

Tavaly ilyenkor blogbejegyzés formájában már tettünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemetőben, de még van több olyan sír, amelyet érdemes felemlíteni és érdemes nemcsak virtuálisan felkeresni azoknak, akiknek fontos városunk múltja.

Az első síremlék alatt tulajdonképpen nem is muzsikus nyugszik - ám művészi fokon hegedült, több koncerten is fellépett. Később Nagykanizsa életében betöltött szerepéből adódóan nagyon sok jót tett zenei életének fejlesztéséért, különös tekintettel az 1926-ban megalapított Városi Zeneiskolára. Ám ahhoz, hogy például ennek az intézménynek, vagy a városi szimfonikus zenekarnak felmérje a jelentőségét és lehetőségeihez képest segítse működését, nagyon sokban hozzájárult, hogy ő maga is gyakorlatilag profi szinten muzsikált.

Dr. Krátky István (1888-1956) polgármesterről van szó. Gondolom, síremlékét sok kanizsai ismeri, hiszen nagyon központi helyen nyugszik - legalább most méltó helyen, az élete utolsó tíz-tizenkét évében elszenvedett tragikus méltánytalanságok után:

Dr. Krátky István - Kripta I. 1. sír

Klatt Aurél (1913-1971) nyughelye következik, aki a Városi Zeneiskola egészen csodálatos képességű zongoratanára volt, gyakorlatilag koncertképes zongoraművész. A pozsonyi születésű fiatalember a prágai zeneakadémián szerzett diplomát. A nehéz évek az ő életében is a második világháború környékére estek és 1947 körül értek véget azzal, hogy városunkban sikerült letelepednie. Zeneiskolai tevékenysége méltó volt az intézmény első nagy korszakának legnagyobb pedagógusaihoz. Sajnos idejekorán, 58 évesen halt meg súlyos betegségben, nagy veszteségére városunk zenei életének. Két méter körüli délceg alakjára talán még vannak, akik emlékeznek Kanizsán...

Klatt Aurél - III. parcella 8. sor 24. sír

Sétáljunk el a Tardos-házaspár sírjához is. Közülük a feleség, Tardos Lászlóné Klacskó Erna (?-1985) volt a hivatásos muzsikus, 1952-től zeneiskolánk gordonka-tanára és a kanizsai szimfonikus zenekar első csellistája. Ő élesztette fel újra városunkban a gordonka tanítását, több növendéke került zenei pályára. Férje, dr. Tardos László (1911-1982) orvos volt, mellette gyakorlatilag profi mélyhegedűs. 1940-ben Szegedről került Nagykanizsára, mert ő lett az akkor felállított malária-állomás vezetője. Szegeden már komoly tapasztalata volt a kamarazenélésben mint a Szegedi Vonósnégyes tagjának és Kanizsán is évtizedeken keresztül erősítette a szimfonikus zenekart. Két-három éve jártam utoljára sírjuknál, az alábbi fénykép is akkor készült. Nem tudom, azóta történt-e változás, akkor Tardos Lászlóné neve nem volt felvésve a sírkőre, de egészen biztosan ott nyugszik ő is férje mellett.

Dr. Tardos László és felesége - VII. parcella 1. sor 22. sír

Sétánk végén egy kicsit kalandozzunk el más zenei műfaj felé is. Utolsó állomásunk Torma Antal (1894-1962), azaz a közkedvelt Torma Tóni cigányprímás sírja. Zenész családba született, apja a 19. század végétől volt városunk ismert prímása. Sőt, Kanizsán az idők folyamán több Torma nevű cigányzenész is működött. Bevallom, mivel a sírkövön nincsenek évszámok, azt nem tudom, hogy az "Id. Torma Antal" felirat még a 19. század végétől működött prímást jelenti-e és az ifjabb pedig az ő 1962-ben elhunyt fiát, vagy a 62-ben elhunyt Tormát értik "idősebb" alatt, mert neki is lehetett Antal nevű fia... Talán egyszer ez is kiderül.

Torma Antal - VIII. parcella 1. sor 7. sír

Temetői sétánkat két olyan sírral fejezzük be, amelyeket korábban már megmutattam az életüket feldolgozó blogbejegyzésekben. Most emlékeztetőül ide linkelem őket.

Az első Erdősy Eugénia (és családja) síremléke. A primadonna 1886-ban Berlinben követett el öngyilkosságot, ám kívánságára szeretett Nagykanizsáján helyezték örök nyugalomra.

ERDŐSY EUGÉNIA SÍRJA  ("A" tömb 8. sír)

A másik síremlék, amelyet már egyszer megmutattam, a majdnem száz évvel később elhunyt Rácz Alajosé, a kanizsai zeneiskola kedvelt tanáráé.

RÁCZ ALAJOS SÍRJA az idelinkelt blogbejegyzés végén látható (XXVII. parcella 11. sor 7. sír).

Jövőre folytatom...

És a bejegyzés végére egy gyönyörű Mozart-andante (kicsit még salzburgi emlékeim jegyében):

A két Foscari és Verdi

Miután elég rendesen körbejártuk a két Foscarit a történelemben, irodalomban és képzőművészetben, itt az ideje, hogy végre eljussunk Verdi operájáig, aminek 1844-ben volt az ősbemutatója Rómában.

Ez Verdi hatodik operája. Az első, a határozott ígéretet mutató Oberto (Milánó, 1839) után a tragikus időkben, egész családja elvesztése alatt/után kényszerből megírt Pünkösdi királyság című vígopera sorsa csak a bukás lehetett (1840). Mély depressziójából a Nabucco komponálásával lábalt ki valamennyire, s annak ősbemutatóján (1842. március 9., La Scala - Milano) Verdi, mondhatni egycsapásra bekerült az olaszok szívébe.

Ettől kezdve aztán jó darabig nem volt számára megállás. Még írt egy operát a Scalának, a Lombardokat (1843), de szinte minden jelentős itáliai operaház új Verdi-operát kívánt. Így ő csak komponált, komponált s 1850-re bevette szinte az egész olasz "csizmát": Velencét, Firenzét, Rómát, Triesztet, Nápolyt... Volt, hogy egy évben két új műve is színpadra került.

Így hatalmas szüksége volt megzenésítendő témákra és belőlük készülő librettókra.

Byron drámája, A két Foscari mint operatéma első nem-milánói operájának megrendelése kapcsán merült fel. Itália egyik legnagyobb múltú és a Scala mellett legjelentősebb operaháza, a velencei La Fenice intendánsával, Carlo Mocenigo gróffal tárgyalt erről Verdi, azt gondolván, hogy a velenceiek érdeklődését maga a hazai téma is fel fogja kelteni. A hazai téma azonban túlságosan is hazai volt: az opera vezetése számolt azzal, hogy sértheti a velencei nemesség önérzetét. Sőt, Mocenigo gróf maga is leszármazottja a történelmi Foscari és Loredano családoknak, gondolom, nem örült volna, ha egyik ősét olyan gonosz intrikusnak látná színpadon, mint amilyent Byron és később Verdi írt belőle... Amúgy pedig az európai irodalomban egy újabb hatalmas csillag emelkedett fel, Victor Hugo. Mocenigo az ő egyik darabját javasolta (azért kíváncsi lennék, elárulta-e a valódi okot is), s elkészült Velencének 1844 márciusára Verdi egyik legnagyobb ifjúkori mesterműve, az Ernani. Így, visszafelé nézve az Ernanival szerintem jobban járt Velence...

A két Foscari azonban nem töltött sok időt az asztalfiókban. Amellett, hogy az Ernani nagy sikere után a Fenice rögtön új operát kért Verditől, sorban állt az akkoriban kora harmincas éveit élő Maestrónál Nápoly, Róma és Firenze is. Így Verdi rögtön nekiállt A két Foscari komponálásának és fél év múlva, 1844. szeptember végén már utazhatott is Rómába, mert maga akarta színpadra állítani új darabját. Az ősbemutatót november 3-án tartották a ma már nem létező, de akkoriban nagyon tekintélyes Teatro Argentinóban. Amint a korabeli sajtó írta, igazán jól a második előadás sikerült - a tudósításból egyúttal képet kaphatunk a korabeli olasz operai életről is:

Verdi mester egyik legjelentősebb diadalát aratta. A szereplők a dráma hatása alá kerültek, és jobban behatoltak az alakított jellemek mélységeibe. Energikusan, mesteri fokon énekeltek. A közönség is nagyobb jószándékkal foglalt helyet az előadáson. A szokásos csoport, mely minden bemutatón megjelenik az operában, hogy a bemutatót felforgassa, ezúttal hiányzott. Minden egyes szám viharos tapsot kapott, s a Maestro legalább harmincszor jött ki a színpadra a zsúfolásig megtelt nézőtér lelkes éljenzése közepette.

     Idézi Verdi című könyvében Carlo Gatti (Bp. Gondolat Kiadó, 1967, 132. oldal).

Abban biztos vagyok, ha jó lesz a csillagok állása és sem hóakadály, sem más esemény nem jön közbe, január 20-án nekünk is ilyen sikerű előadásban lesz részünk és mi is lelkesen fogunk éljenezni :)

Hallgassunk bele Lucrezia kavatinájába (1. felvonás). Lucrezia a fiatal Foscari, Jacopo felesége, kétgyermekes édesanya - a doge menye és maga is előkelő származású hölgy. Férje szabadságáért, életéért aggódik - sőt, áriájának ebben a részében a bosszúvágy is hangot kap mindazokkal szemben, akik igazságtalanul vádolják őt. Hát, Verdi igazán feladta a leckét minden énekesnőnek, aki ebben a szerepben színpadra lép:

A két Foscari a képzőművészetben

Már egy ideje tudjuk, hogy megvan a jegyünk Plácido Domingo egy újabb előadására, Verdi: A két Foscari című operájára Bécsbe, január 20-ra. Tavasszal, amikor még csak szépreményű jegyigénylő voltam/voltunk, elkezdtem egy kis sorozatot az operáról, hogy jól felkészüljünk az előadásra.

Ha valaki szeretne velem tartani az opera felfedezésében, érdemes újra átfutni ezeket a régebbi posztokat, innét könnyen meg lehet tenni:

1. rész: Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

2. rész: A két Foscari a történelemben

3. rész: A két Foscari az irodalomban

A történelem és az irodalom után nézzük meg azt a témát is, hogy "A két Foscari a képzőművészetben", bár az eddigi posztoknak itt-ott már voltak ilyen vonatkozásai.

Időben az első alkotások, amelyekre ráakadtam, kortárs - mármint Foscari-kortárs - kódex-illusztrációk. Íme egy iniciálé Francesco Foscari doge profiljával. A festő neve is ismert, Leonardo Bellininek hívták. A 15. századi kódex a velencei Biblioteca Nazionale Marziana tulajdona:

Szobrászati alkotások következnek, a velencei Bartolomeo Bon művei. Úgy tűnik, ő volt a Foscari-palota építésze is (az épületet A két Foscari a történelemben című posztban mutattam meg). Így személyesen ismerhette Francesco Foscarit és nagyon érdekes, hogy két egészen különböző felfogásban örökítette meg. Az egyik egy fejszobor, olyan szinten realista, hogy szinte karkiatúrának is mondható (készült 1438-42 között):

A másik pedig egy hivatalos portré, méghozzá egy egész jelenet. A Velencében sétálgatók gyakran láthatják: ahol a Doge-palota mintegy összeér a Szent Márk- székesegyházzal, egy csodás késő gótikus kapuzat áll, a Porta della Carta. Ennek domborművén térdel a doge a szárnyas oroszlán, Velence védőszentjének allegóriája előtt:

Az első szoborról is azt írja a szakirodalom, hogy a Porta della Carta számára készült, talán előtanulmánynak - hát, el tudom képzelni, hogy a megrendelők úgy látták, nem sugározza azt a méltóságot, ami egy dogétól elvárható lenne, és akkor a szobrász, némileg megalkudva, elkészítette a "hivatalos" ábrázolást. Jó lenne tudni, hogy tényleg így volt-e...

Még a kortárs időkben maradva, a nagy Donatello is készített egy bronz domborművet Francesco Foscari profiljával. Ennek képére nem akadtam rá, viszont ez a relief szolgált Lazzaro Bastiani (1429-1512) festményének alapjául. Az évszámok alapján Bastiani éppen ismerhette volna az 1457-ben elhunyt dogét, de a Padovában született művész a források szerint csak néhány évvel Foscari halála után, 1460 körül költözött Velencébe.

A téma további ábrázolásai már évszázadokkal későbbiek és a romantika korába vezetnek el bennünket. 

A két Foscari a történelemben című posztban már megmutattam Francesco Hayez 1842-ben készült festményét, amint a Doge-palotában fia, Jacopo térdenállva bizonygatja ártatlanságát agg apja - és egyben uralkodója - előtt, akinek másik oldalán felesége, Lucrezia áll két kisgyermekükkel.

Hayez, spanyolos neve ellenére olasz festő volt. 1791-ben Velencében született. Ott is tanult, majd kis kitérővel egész hosszú életén át Milánóban működött. Sokoldalú művész volt, művelte a portréfestést, kitűnt az irodalmi szereplők, történelmi, bibliai és mitológiai alakok és jelenetek megjelenítésében. Nem volt egy újító, forradalmi egyéniség, de nagy mesterségbeli tudással rendelkezett. A két Foscari tragikus történetét több képen is megörökítette, sőt, ugyanazt a jelenetet is többször megfestette.

Itt a múltkor megmutatott képnek egy másik változata:

ezen talán hangsúlyosabb a térdelő fiú mögött vörös köpenyben álló Loredano jellemzése, aki Byron darabjában és ennek nyomán Verdi operájában is a Foscarik kérlelhetetlen ellensége. A kortárs kritika különösen kiemelte az agg doge megjelenítését, akit tragikus csapdába zárt az állama iránti felelősségérzet és a fia iránti szeretet. Külön érdemes megnézegetni a Doge-palotából feltáruló kilátást, amit egy született velencei természetesen a legteljesebb hűséggel ábrázolt.

Hayez megfestette a doge lemondatásának jelenetét is, íme:

Végül egy francia romantikus festmény. Eugène Delacroix 1855-ben fejezte be 93x132 cm-es olajképét, mely szintén A két Foscari címet viseli (Les deux Foscari). Ha jól megnézzük a képet, kevéssé autentikus a környezet, viszont a kompozíció és a festésmód sokkal drámaibb:

Ennyi képzőművészeti ábrázolásra bukkantam a téma kapcsán. Végül nézzünk meg egy egészen röpke összefoglalót a Verdi-opera Los Angeles-i előadásából. Francesco Foscari - Plácido Domingo: