Nabucco 1.

2014. április 13., vasárnap

Most már nagyon rövid idő választ el bennünket a bécsi utazástól, hogy megnézzük a Staatsoperban a Nabuccót, a címszerepben Plácido Domingóval. Furdal is a lelkiismeret, hogy eddig nem igazán készültem fel az operából, itt a blogban sem, mert annyi érdekes évforduló és nagykanizsai téma volt mostanában... De talán még nem késő és remélem, ezt a kis sorozatot elolvassák azok is, akik még ott lesznek velem együtt Bécsben, akár bent a színházteremben, akár kint a kivetítő előtt, akár a sorozat egy másik előadásán.

A mentségem annyi, hogy a Nabucco jóval népszerűbb opera, mint legutóbb A két Foscari volt, mindannyian jobban ismerjük, szinte minden operakalauzban, operák könyvében benne van rövidebb-hosszabb ismertetője. Igaz, amikor néhány héttel ezelőtt elővettem belőle egy teljes felvételt és elkezdtem hallgatni, hozzáolvasva a librettót, azért rájöttem, hogy vannak mozzanatai, amelyekre kevésbé emlékeztem...

Úgyhogy semmiképpen sem árt (újra)ismerkedni vele.

A Nabucco volt talán Verdi életében a legfontosabb opera: életének egy tragikus, vigasztalan időszakában nyomta a kezébe librettóját a milánói Scala intendánsa, azzal a reménnyel is, hogy talán megmenti vele Verdit a teljes depressziótól és a zeneszerzői működés feladásától. Ebbe a helyzetbe egész családjának elvesztése: először két kicsi gyermekének (1838. augusztus és 1839. október), majd ifjú, nagyon szeretett feleségének (1840. július) halála sodorta a nemrég első operájával sikerrel bemutatkozott, nagy reményekre jogosító fiatal zeneszerzőt. Ebben a helyzetben nem is történhetett másképpen, mint hogy a nehéz időkben muszájból komponált második darabja - éppen egy vígopera - megbukott... Ha ezek után nem írja meg mégis a Nabuccót, talán az egész Verdi-életművel szegényebbek lennénk...

Verdi idős korában maga mesélte el, hogy amikor hazaért és az asztalára dobta a rátukmált szövegkönyvet, az a "Va pensiero" résznél kinyílt magától (így kezdődik olaszul a híres Szabadság-kórus). Ő odapillantott, s úgy megragadták az első sorok, hogy muszáj volt tovább olvasnia... és ugyan nem hamar adta be a derekát, hogy nekiálljon megkomponálni, de szerencsére mégis megtette. Már a próbák során mindenki érezte, hogy valami nagyon nagy dolog van készülőben. És valóban: 1842. március 9-én este történelmi siker született: Verdi egyetlen este bevonult a zenetörténetbe és egyúttal az olasz szívekbe. A bibliai történet csak ürügy volt: zenéje tökéletesen ragadta meg Itália akkori életérzését, hangulatát, legfőbb politikai törekvését: a függetlenség kivívását és a kis, különböző fennhatóság alatt álló olasz tartományok egyesítését, amit az olaszok a "risorgimento" kifejezéssel neveztek meg (és ami annyira rímel a mi reformkorunkra).



Giuseppina 1845 körül. Forrás: wikipedia
Egyúttal Verdi magánéletére is hatással lett a darab: bár nem ekkor ismerte meg jövendő élettársát, majd feleségét, Giuseppina Strepponit, de újra találkozott, sőt, együtt is dolgzott vele, hiszen ő énekelte Abigél szerepét. Peppinának - ahogyan később Verdi nevezte - akkor már hanyatlóban volt énekesi pályája, s a gyilkosan nehéz szólam enyhén szólva nem tett jót fáradó hangjának... abba is hagyta a nyilvános szereplést s amíg nem lett Verdi társa, énektanítással kereste kenyerét.

Mielőtt úgy igazán belevetjük magunkat a Nabuccóba, hallgassuk meg a Va pensiero kórust egy hagyományos rendezésű előadásban, magyar felirattal. Azóta ez a dallam és szöveg szinte második himnuszává vált Olaszországnak, az olaszoknak. Ma is ugyanúgy hat - emlékezzünk csak Riccardo Muti 2011-es "haditettére"...



0 megjegyzés: