Egy ritka születésnap

Ragadjuk meg az alkalmat, a négyévenkénti február 29-ét, amely  háromnegyed óra múlva be fog köszönteni és emlékezzünk ROSSINI mesterre. A zseniális vígoperák, majd  ételreceptek alkotója ugyanis 220 éve, 1792. február 29-én született :)

Egyszer már foglalkoztam vele itt a blogon, de az már elég régen volt, ezért szeretném újra ajánlani akkori írásomat – amiatt is, mert abban kitértem születésének tényleg vígoperába illő körülményeire is. A régi írás ITT OLVASHATÓ.

A benne ajánlott zene mellett hallgassuk és nézzük meg Rossini zseniális és megunhatatlan Macska-duettjét. Az 1975-ben készült felvételen az egészen fiatal Tokody Ilona és Polgár László...

Örömzene: Hapci!

Már régen örömzenéltünk, de most muszáj, olyan jót találtam :)

Állítólag dúl az influenza-járvány. Én – gyorsan lekopogom – nagyon ritkán kapom el, nem is emlékszem, hogy úgy igazán mikor terített le. Általában náthával, köhögéssel megúszom. Hogy a csudában vagyok ilyen szerencsés, magam sem tudom :) de remélem, ez a rendszer sokáig kitart...

Hogy még jobban elijesszem magamtól és másoktól, itt van egy bűbájos dal. Egyik legújabb "felfedezettem", egy tüneményes francia koloratúrszoprán énekesnő adja elő: Patricia Petibon.

A Mezzo csatornán fedeztem fel őt magamnak, azóta már tudatosan keresem felvételeit kedvenc videomegosztó portálunkon, sőt, egy teljes CD-m  és DVD-n egy teljes operám is van már vele.

Patricia nem az a "tündibündi" énekesnő, ahogy az ember egy koloratúrszopránról feltételezné. A makulátlan éneklés mellett rendkívül erős komédiás hajlamai vannak. Ebben osztozik másik francia és ugyanilyen hangfajú kedvencemmel, Natalie Dessay-vel, ám Patricia mintha még rajta is túltenne a groteszk iránti érzékével.

A korabarokktól Alban Berg Lulujáig minden stílusban otthon van, maradandót és teljesen egyénit nyújt, ami uniformizálódó világunkban nagy dolog.

Akkor mindezt most be is bizonyítja a francia Emmanuel Chabrier (1841–1894): Les eternuements (azaz Tüsszentések, vagy Hapcik) című dalával, amelynek nemcsak énekszólama, hanem kísérete sem mindennapi :)
Remélem, hatásos ellenszere lesz az influenzának is:

Petrovics Emil szobájában jártam...

... vasárnap. Nem abban a konkrét szobában, ahol Attila úti lakásában vagy szigligeti tuszkulánumában dolgozott, de mégiscsak az ő bútorai, könyvei, kéziratai, tárgyai – és szelleme – vettek körül. Történt pedig mindez a Rákoshegyi Bartók Zeneházban, ahol február 19-én nyílt meg a tavaly nyáron elhunyt zeneszerző emlékszobája.

Ezt a képet néhány éve készítettem a főépületről

A Bartók Zeneház maga is megérne egy külön írást. Ma már Budapesthez tartozik, pontos címe XVII. Hunyadi utca 50. Az 1910-es években még önálló község volt Rákoshegy néven, 1912 és 1920 között itt lakott Bartók Béla kis családjával: feleségével, Ziegler Mártával és kicsi fiával, ifjabb Bélával. Olyan remekművei születtek itt, mint például A fából faragott királyfi, pedig nem lehetett benne túl kényelmes az élet, ugyanis a házban sem villany, sem víz nem volt...

Az épület sokáig üresen állt, de aztán 2006 őszén, Bartók születése 125. évében megnyílt az azóta is sokoldalú tevékenységet végző Rákoshegyi Bartók Zeneház.

A nagy ház mellett, rögtön balra áll egy kis épület (a fényképen már éppen nem látszik), ebben talált otthonra az emlékszoba. A megnyitón megható volt hallgatni a zeneszerző lányát, Petrovics Esztert, ahogyan a szoba kialakításáról beszélt. Remek hangversenyt is hallhattunk ebből az alkalomból. A vegyeskarok egyik legnagyobb slágerdarabja régóta a Játszik a szél című Petrovics-kórusmű, elsőként ez csendült fel egy közeli gimnázium kórusának előadásában; az alt szólamot magamban dudorásztam, mert valaha ez volt az első darab, amit megtanultam boldog emlékezetű énekkaros koromban a városi vegyeskarban :). Kurtág György Petrovics Emil halála után írt darabját Mali Emese játszotta zongorán. A fiatal, de szerintem máris a világ élvonalába tartozó Accord vonósnégyes Petrovics Emil II. vonósnégyesét játszotta, majd szintén kongeniális előadásban hangzott fel Petrovics Emil utolsó opusza, az Öt dal Shakespeare verseire. Bátori Éva énekelt, neki írta és ajánlotta dalciklusát a zeneszerző, a zongoraszólamot Selmeczi György játszotta.

És akkor átmehettünk a nagyházból a kisházba, megnézni az emlékszobát.

Féltem, hogy akkora lesz a tömeg, hogy nem tudok majd rendesen szemlélődni és fényképezni. De a kisház másik helyiségében ezután felavatták a Cantata profana című szoborkompozíciót (alkotója Mecseki Hargita) – és bevallom, ezt az aktust kihagytam, helyette nyugodtan körül tudtam nézni az emlékszobában. Mint könyvtárost persze nagyon érdekeltek a könyvei, sokra már a gerincéről ráismertem. Petrovics Emil gazdag könyvtárából egyelőre a zenei és szépirodalmi témájúakból látható itt egy bő válogatás.

Nagyon meghatóak voltak a régi és újabb családi fényképek: szülei, ő maga kisfiúként, diákként, fiatal zeneszerzőként, a Petőfi Színház zenei vezetőjeként, vagy közös képen lányával és unokájával. 

Édesanyjával

Lányával és unokájával

Számos hivatalos irat, bizonyítvány, oklevél, útlevél, aztán a kitüntetései – az egyik nagy állami kitüntetést akkor kapta, amikor én is átvehettem egy másfajta elismerést Göncz Árpádtól; akkor találkoztunk is a parlamenti fogadáson, emlékezett rám a régi vetélkedőkről, sőt, felterjesztőim kérésére az én kitüntetésemhez ajánlásával hozzá is járult, így ezt rögtön meg tudtam neki köszönni... az emlékszobában szemlélődve ez is eszembe jutott, és az a két alkalom is, amikor 2010 őszén Nagykanizsán beszélgethettem vele hosszasan.

Az emlékszobában levő anyag természetesen csak kis része Petrovics Emil nagyon gazdag hagyatékának, de tökéletes a hangulata már így is. Remélem, sokan megnézik és ahogyan Bokor Jutta operaénekest, a Zeneház vezetőjét, valamint a kerület polgármesterét és Petrovics Esztert hallgattuk a megnyitón, biztos vagyok a bővülésben.

IDE KATTINTVA még több fénykép látható a megnyitóról és az emlékszobáról!

Mi pedig emlékezzünk Petrovics Emilre – és ami a legfontosabb: hallgassuk műveit!

S hogy ma se maradjunk zene nélkül, szerb gyökereire utalva idézzük meg a zeneszerzőt, amint a 30 éves Vujicsics együttest köszöntötte jubileumi koncertjükön:

A szűz primadonna 19.

Itt az ideje, hogy lezárjam a Nagykanizsáról elszármazott operettprimadonna, Erdősy Eugénia életéről szóló sorozatot. Több, mint egy éve, február 4-én kezdtem el, s magam is meglepődtem, hogy eddig 18 folytatáshoz volt munícióm és közzétettem egy sorozaton kívüli posztot is a megtalált német nyelvű könyvről. Sőt, még mindig tudnék mit írni, mert sok részletet kihagytam – de igyekeztem súlyozni a fontos és kevésbé fontos információk között.

A legutolsó három alkalommal Eugénia temetéséről és hagyatékáról számoltam be, valamint megpróbáltam némi információt előásni Eugénia vőlegényéről.

Úgy gondoltam, az utolsó részben megpróbálom összefoglalni a primadonna nagykanizsai utókorát.

1886. szeptember 16-i temetése után hamarosan elkövetkezett az első Halottak Napja. Csempesz Kálmán, a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör nevében, amely egyesület vezetősége mindig tiszteletét tette a hazalátogató Eugéniánál és akiknek utolsó nyarán a primadonna megígért egy újabb kanizsai koncertet, amit már nem válthatott be, hosszú beszédben emlékezett rá. Ennek a beszédnek csak a végét idézem, hogy valamit megérezzünk a kor hangulatából, stílusából:

Rajtad is már a nehéz termőföld, a halál menyasszonya vagy te már örökre… örökre… De emléked el nem temették, és jóságos szellemed időnként feljár közénk szelíden… Ha majd holdvilágos, nesztelen éjfélen kigyúlnak az égboltozat örök lángjai, és a temetőbokor alján, szomorúfűzfának lecsüngő ágán epedve csattog a fülemüle: megmozdul a föld, zajtalan omlik széjjel a sírhalom, feltárul a koporsófödél s kilép belőle hófehéren a te szellemed, a mint homlokodon ragyog a megdicsőülés fényes gloriája, s körül repdesnek angyali nemtők, feléd nyújtva a szűznek liliomkoronáját…

És a bús temető csendjében megzendül a bánatos ének, mit eltanultak dalos ajkadról dalban édes társaid, édes szavú dalosai zengő ligeteknek…

Az égő seb, mit könyörtelen, vad kéz ütött szíveden, – már kihűlt – Mi virággal takarjuk be azt, legyen a gyógyulás örök…

Mi drága, felejthetetlen, édes szép halottunk, – immáron Isten veled, Isten veled!…

Többé nem ravatal ez, melyen könnyezünk, pihenő nyoszolyája nemföldi menyasszonynak.

Mert nem halt meg, ő csak édesdeden alszik síri álma közt.

Nyugalmát ne zavarja földi zsibongás, álmából ne költse fel ember. – Oh jertek, jertek halkan odább: Madonna nyugszik itt.

Néhány éven keresztül ezen a napon még megemlékeztek róla nyilvánosan: a gimnazisták, akik minden évben csoportosan kivonultak elhunyt tanáraik sírjához, Eugénia nyughelyét is útba ejtették, s mások is csatlakoztak hozzájuk. Aztán ez szép lassan abbamaradt...

Halálának első évfordulójára utolsó hónapjainak tanúja, Nyári Sándor hosszabb cikket írt a Zalai Közlönybe két folytatásban Egy elhalt pacsirtáról címmel (1887. 37. és 39. szám). Sajnos, írásának legnagyobb része hasonló stílusú ömlengés, mint az előbb idézett megemlékező beszéd – bár az érzelmek nyilván valódiak –, és nagyon kevés a konkrétum. Pedig Nyári mint hírlapíró igazán gondolhatott volna az utókorra és sok olyasmit elmondhatott volna, amit az életéről tudott és ami most már örökre rejtve marad...

Azért idézzük tőle, hogyan látta Eugénia külsejét:

Egy leány arcképe áll előttem az íróasztalomon. […] Ez a kedves szép arc, az az örökké mosolygó üde ajak, száj, most is oly szépen tud velem beszélgetni. Arca kifejezésteli, finom arcvonásait élénkítik meg amaz eleven, sokat mondó, okos és szellemes szemek, melyek pillantása gyújtó volt, de melyek tüze nem fájt, hanem édesdeden élesztette a szívben azt az érzelmet, melyet csak kiválasztottjai – mint ő – tudtak táplálni. Sűrű sötét szőke hajzat képezte a madonna arc koronáját, mely apró fürtökben hullott nemes, magas homlokára és hófehér nyakára. Ez a kép, mely előttem van, melynek leírása csak gyarló kísérlet az eredetihez, mely oly sok ember tiszteletét és szeretetét szerezte meg számára.

Magánemberi egyéniségét pedig így ecsetelte:

S amint a színpadról lelépett, óriási metamorphosison ment keresztül; ez az istenített művésznő egészen megváltozott, azzá lett, amivé az anyai szeretet nevelte: az egyszerű polgári hölgy. Ezzel ő eléggé jellemezve van, ezzel ki van mondva polgári erénye, nemes gondolkozás módja, határtalan jótékonysága és ritka jó szíve, mellyel szánakozott sors üldözött embertársain, kiket oly gyakran segélyezett – mellyel osztani tudta mások fájdalmát, bánatát és örömét, akit sohasem vakított el azon fény, mely a színpadon oly bő mértékben juttattak számára az emberiség minden rétegei.

A későbbi években, évtizedekben közben-közben előkerült Eugénia neve a helyi sajtóban, de egyre ritkábban és egyre több tévedés volt a cikkekben. Amíg öccse, Erdősi Bálint élt, ezeket a tévedéseket mindig helyreigazította. Már írtam erről, s ebben az esetben végső soron a sajtó tévedései segítettek abban, hogy újabb és helyes tények lássanak napvilágot Eugéniáról. Aztán ahogyan elhunytak az őt még személyesen ismerők, úgy merült egyre inkább feledésbe alakja, s egyáltalán, egész létezése.

Szerencse, hogy sírja épségben megvan, bár felirata egyre kevésbé olvasható. Ennek felfedezése nyomán kezdett el érdekelni alakja, s körülbelül három évtized kellett, hogy az e sorozatban megírt tények napvilágra kerüljenek. Amit itt Nagykanizsán ki tudtam kutatni, azt szerintem nagyrészt előkotortam. Talán majd még jön elő néhány adat a megyei levéltárból, tavaly ilyenkor oda is jártam szorgalmasan, idén is tervezem a folytatást. Amit még nagyon szeretnék az az, hogy el kellene jutnom Ludbrégbe, ahol Eugénia született, hátha megvannak még a plébánián a régi anyakönyvek és meg lehetne találni a vele és családjával kapcsolatos bejegyzéseket. Még a születésnapját sem tudjuk... Legnagyobb álmom pedig Eugénia kapcsán egy berlini utazás és az ottani színháztörténeti múzeum...

 

Záró zenénk a nagy szopránária Mozart c-moll miséjéből, az egyik legcsodálatosabb zene, amit ismerek:

Önarcképek álarcban és álarc nélkül

Ma, február 9-én lenne nyolcvankét éves Petrovics Emil zeneszerző. Ismerhettem személyesen, a halála előtti évben két alkalommal is hosszú beszélgetést folytathattam vele Nagykanizsán; ez a két alkalom és a régi televíziós vetélkedők, amikor felfigyelt rám, életem nagy ajándékai közé tartoznak.

Már írtam róla itt a blogon: ELŐSZÖR a halála feletti megrendülésben, MÁSODSZOR utolsó nagykanizsai látogatásának emlékeit vetettem – nem papírra, hanem képernyőre. Most újra felidézem alakját, azért is, mert kedvenc videomegosztó portálunkon találtam egy nagyszerű felvételt, amelynek kapcsán róla, és a napokban elhunyt csembalóművészről , Sebestyén Jánosról is megemlékezhetünk.

A kapocs, ami itt összeköti őket, az Petrovics Emil: Négy önarckép álarcban című darabja. Ez a mű voltaképpen egy barokk szerzők modorában csembalóra írt négy tételes szvit, amely egyúttal olyan szerzők szellemét is megidézi, mint Prokofjev és a Petrovics Emil számára különösen kedves Ravel, akiről kitűnő könyvet is írt. Szerzője a művet Sebestyén János számára komponálta, ő játszotta lemezre a most hallható felvételt.

Évtizedekkel később pedig ez a műve jutott Petrovics Emil eszébe, amikor megírta később két kötetben megjelent és a zenei életben hatalmas port felvert önéletrajzát, amelynek az Önarckép álarc nélkül címet adta arra utalva, hogy írása mögött a legkíméletlenebb őszinteség áll – saját magával szemben is.

Az előadó, Sebestyén János nemcsak gyakorló hangszeres művész, hanem rádiós és televíziós műsorok alkotója, szerkesztője, műsorvezetője is volt. Hosszú éveken keresztül ő konferálta a nevezetes bécsi újévi koncertek magyar közvetítését. A népszerűség igazi fokmérőjét jelentette, hogy jellegzetes hanghordozását még kabarétréfában is utánozták...

Életútjáról részletesen ITT OLVASHATUNK.

Végül következzen a Négy önarckép álarcban Sebestyén János előadásában:

A szűz primadonna 18.

Eugénia 1880-ban

A legutóbbi folytatást azzal az ígérettel fejeztem be, hogy most megosztom azt a nem túl sok ismeretet, amit Erdősy Eugénia vőlegényéről, Adalbert von Strachwitz grófról sikerült megtudni.

Azt már írtam, hogy az ő indítóoka ebben a szomorú történetben nem teljesen világos. Vagy azért vádolta meg Eugéniát, mert elhitte a rágalmakat, amelyekkel hozzá közeli emberek illették a lányt, hogy megakadályozzák egy polgári származású feleség – ráadásul operettprimadonna – bekerülését az ő köreikbe. Állítólag színházi intrikák is közrejátszottak konkurens énekesnők részéről. Néhány forrás, köztük az Eugéniáról halála után 50 évvel Berlinben megjelent könyv ezt a változatot vélelmezi és a grófot is áldozatnak állítja be.

Ugyanakkor több forrás arra utal – így például maga Erdősi Bálint, Eugénia testvére –, hogy a gróf megunta a hosszú mátkaságot és meg akart szabadulni a már nem kívánt házasságtól s a szakítás ürügyéül hozta fel a hamis vádat, miszerint menyasszonya erkölcstelen életet él.

A tragédia feletti első döbbenettől áthatva az Eugéniát személyesen jól ismerő Nyári Sándor a grófról ezt írta Berlinből haza a Zalai Közlönynek küldött tudósításában (itt újra megjegyzem, hogy a Zalai Közöny akkor nagykanizsai újság volt):

Persze, ez a német gróf azt hitte, hogy egy színésznőnek a legimpertinensebb gyanúsításokat is megmondhatja a szemébe; szerinte becsületes nő nem létezik a színpadon; nem gondolta meg, hogy qualificalhatatlan eljárása egy ember életébe fog kerülni; amint mégis történt – mert a súlyos vád terhe alatt megtört nő csak a halálban vélte feltalálni ezután lelke nyugalmát, s csak a halála után megejtendő boncolás adhatta meg a satisfactiót. Istenem! Minő ez a satisfactio?! Egy könnyelmű grófi gyerkőc, ki életét ledér társaságban tölti, szétroncsol egy ember-életet, gyászbadönt egy becsületes, ártatlan, tisztelt családot, felizgatja a társadalmat, magára vonja ennek átkát és az összes európai sajtó kárhoztatását. (Zalai Közlöny 1886. szept. 18.)

Szeptember 25-én Nyári Sándorra hivatkozva a következőket adta hírül ugyanez az újság:

Hát a grófocska meg azt hitte, hogy Erdősy csupán színésznő, ki a vád súlyát nem fogja föl s talán kacag fölötte. Igaz, hogy az a vád sok esetben jogos a színpad bizonyos könnyed gondolkozású nő-köreiben, de ezúttal – fájdalom! – ártatlan virágot érintett és tört le. A kedélyek Berlinben még nagyon izgatottak s az ügy még nem tekinthető befejezettnek; szept. 17én több rendbeli párbaj elé néztek még. Hogy azóta történt-e valami? újabb tudósítástól várjuk.

Néhány nap múlva Nyári Sándor érdekes lehetőséget villantott fel a vőlegény indítékára vonatkozóan. Szerinte a fényes grófi família anyagilag nem állt jól s állítólag Adalbert gróf a család nyomására szakított Eugéniával. Bár Erdősy Bálint szerint a grófnak már nem éltek a szülei és nem voltak testvérei sem, de lehet, hogy például a nagybácsiknak is komoly szava volt a családban. Nyári így fogalmazott:

... ez a haszontalan ember [...] gyerkőcmódra hunyászkodott meg a grófi, de koldus rokonok akarata előtt; hogy a művésznő legyen kénytelen elkövetni a nagy kárpótlással járó szerződésbontást, oly vádakkal illette, mely egy becsületes magyar nőt a biztos halálba kerget.

Ezek szerint az eljegyzéskor köthetett a jegyespár egy házassági szerződés-szerűséget, amely kimondta, ha Eugénia visszakozik, akkor komoly kártérítést kell fizetnie elhagyott vőlegényének? Hogy ennek lehetőségét legalább elméletben eldönthessük, ismerni kellene valamennyire az akkori porosz polgári jogot és szokásokat. S ha ez igaz lenne, újabb kérdést vet fel: Eugénia miért egyezett bele egy ilyen feltételbe? Ezeket a dolgokat valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni...

Alig néhány héttel a temetés után viszont a következő történt:

Egy berlini újság szerkesztősége megkereste Bátorfi Lajos lapszerkesztőt és a kanizsai művészetpártoló egyesület alelnökét (ő mondta Eugénia temetésén a búcsúztatót a berlini magyar egylet megbízásából), hogy amennyiben komolyabb megemlékezést tartanának Halottak napja alkalmából a primadonna sírjánál, erről tudósítsák őket. November 1-jén a kanizsai művészetpártolók valóban megkoszorúzták a friss sírt dr. Csempesz Kálmán érzelmes megemlékező beszéde kíséretében. Bátorfi elküldte e megemlékezés szövegét Berlinbe, s bár grófról nem történt benne említés, november második felében Bátorfi újabb levelet kapott. Ennek lényege: a berlini lapok szerkesztői megbeszélést tartottak az ügyben és úgy határoztak, hogy mivel Eugénia vőlegénye egy olyan család sarja, mely rokonságban áll az uralkodóházzal, a beszédet lojális szempontok miatt nem közölhetik s a magyar művésznő emléke felett Berlinben örökre napirendre térnek... Mindez a Zala (szintén nagykanizsai hírlap) 1886. november 28-i számában volt olvasható, mely gunyorosan reagált:

Oh, független sajtó, de szép dolog vagy te, wenn du durch Gottes Fügung bist! (azaz: amikor egybeesel a Gondviselő akaratával...)

Azért a berlini lapok nem örökre hallgattak el. Én egy írást ismerek, bár csak közvetve, amely Eugénia halála után negyedszázaddal, 1911-ben látott napvilágot. Referált ugyanis róla a kanizsai sajtó (a cikk alatt a monogram Villányi Henrik kanizsai jeles tanárt és újságírót rejti):

Csak zárójelben: a fenti cikknek azt a tévedését újra helyesbítem, miszerint Eugénia Nagykanizsán született. Testvére egy másik cikkben tisztázta, hogy ez nem igaz: Eugénia egy Ludbreg nevű városkában jött világra (ma Horvátország) és csak később költözött a család Kanizsára.

Vissza eredeti témánkhoz, Strachwitz grófról mindössze a következő információmorzsa került elő 1932-ben:

A Zalai Közlöny július 3-i számában egy cikket ismertetett a Pesti Hírlapból s mellette rögtön Erdősi Bálint reagálását. A pesti cikkben kifejezetten sok és durva tévedés állt Eugéniáról, ezeket Bálint helyesbítette. Abban a cikkben az is olvasható volt, ki tudja, milyen forrásból, hogy Eugénia halála után a vőlegény elméje pedig elborult és pár év múlva meghalt. Hogy ez így igaz volt-e, arra nem reflektált Bálint, hanem mindössze ennyit írt ebben a tárgykörben: A vőlegény pedig eltűnt. Sehol sem találtak rá azok, akik a boldogtalan testvéremen elkövetett sértésért rajta mindenáron elégtételt akartak venni.

Ezt a kijelentést összevethetjük Nyári Sándor 1886-os tudósításával – ő is azt írta, rögtön a tragédia utáni napokban, hogy többrendbeli párbajra van kilátás az ügyben...

A grófnak ez az az eltűnése biztosan csak a temetés körüli időre vonatkozik, de, hogy a Pesti Hírlap állítása a gróf megőrüléséről és korai haláláról igaz-e, azt 1932-ben Bálint – élve a mai szakzsargonnal – sem meg nem erősítette, sem meg nem cáfolta. Valószínűleg azért, mert további sorsáról ő sem tudott meg semmit. De nagyon könnyen lehet, hogy ezt a meglehetősen romantikus fordulatot az eredeti újságíró találta ki, s ezt annál könnyebben feltételezhetjük, mert a cikk eleve sok hibás adatot tartalmazott.

Ehhez képest most, 2012 februárjában a következő – igaz, elég hézagos – adatokat találtam az interneten egy családfakutató oldalon:

A XIX. század végén egy bizonyos Adalbert von Strachwitz (teljes címe von Strachwitz und Gross-Zauche) feleségül vett egy Maria von Saurma nevű hölgyet. Sem évszám, sem lakhely, semmilyen más adat nincs kettejükről csak annyi, hogy Marieluise nevű leányuk 1892-ben született. Ez időben éppen belefér abba, hogy ez az Adalbert lehessen a mi Adalbertünk, aki Eugénia 1886-ban bekövetkezett halála után megnősülhetett valamikor az 1880-as évek végén vagy a 90-es évek elején. De persze ez még nem garantálja, hogy tényleg róla is van szó.

Strachwitz nevű nemesi család ma is létezik, komoly weblapjuk van a strachwitz.net alatt, de Adalbert nevűt nem említenek benne. Van fórum rovatuk, éppenséggel meg lehetne kérdezni őket, hogy egyáltalán ők ugyanaz a család-e. Ám nem vagyok biztos abban, örülnének-e a mai befolyásos családtagok, hogy egy ilyen históriát kutatgatok...

Mai zenénk Händel híres Largo-ja a Xerxes című operából – most szimfonikus zenekarra átírva, szép tájképek kíséretében:

 




Még mindig fogom folytatni!