A szűz primadonna 19.

Itt az ideje, hogy lezárjam a Nagykanizsáról elszármazott operettprimadonna, Erdősy Eugénia életéről szóló sorozatot. Több, mint egy éve, február 4-én kezdtem el, s magam is meglepődtem, hogy eddig 18 folytatáshoz volt munícióm és közzétettem egy sorozaton kívüli posztot is a megtalált német nyelvű könyvről. Sőt, még mindig tudnék mit írni, mert sok részletet kihagytam – de igyekeztem súlyozni a fontos és kevésbé fontos információk között.

A legutolsó három alkalommal Eugénia temetéséről és hagyatékáról számoltam be, valamint megpróbáltam némi információt előásni Eugénia vőlegényéről.

Úgy gondoltam, az utolsó részben megpróbálom összefoglalni a primadonna nagykanizsai utókorát.

1886. szeptember 16-i temetése után hamarosan elkövetkezett az első Halottak Napja. Csempesz Kálmán, a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör nevében, amely egyesület vezetősége mindig tiszteletét tette a hazalátogató Eugéniánál és akiknek utolsó nyarán a primadonna megígért egy újabb kanizsai koncertet, amit már nem válthatott be, hosszú beszédben emlékezett rá. Ennek a beszédnek csak a végét idézem, hogy valamit megérezzünk a kor hangulatából, stílusából:

Rajtad is már a nehéz termőföld, a halál menyasszonya vagy te már örökre… örökre… De emléked el nem temették, és jóságos szellemed időnként feljár közénk szelíden… Ha majd holdvilágos, nesztelen éjfélen kigyúlnak az égboltozat örök lángjai, és a temetőbokor alján, szomorúfűzfának lecsüngő ágán epedve csattog a fülemüle: megmozdul a föld, zajtalan omlik széjjel a sírhalom, feltárul a koporsófödél s kilép belőle hófehéren a te szellemed, a mint homlokodon ragyog a megdicsőülés fényes gloriája, s körül repdesnek angyali nemtők, feléd nyújtva a szűznek liliomkoronáját…

És a bús temető csendjében megzendül a bánatos ének, mit eltanultak dalos ajkadról dalban édes társaid, édes szavú dalosai zengő ligeteknek…

Az égő seb, mit könyörtelen, vad kéz ütött szíveden, – már kihűlt – Mi virággal takarjuk be azt, legyen a gyógyulás örök…

Mi drága, felejthetetlen, édes szép halottunk, – immáron Isten veled, Isten veled!…

Többé nem ravatal ez, melyen könnyezünk, pihenő nyoszolyája nemföldi menyasszonynak.

Mert nem halt meg, ő csak édesdeden alszik síri álma közt.

Nyugalmát ne zavarja földi zsibongás, álmából ne költse fel ember. – Oh jertek, jertek halkan odább: Madonna nyugszik itt.

Néhány éven keresztül ezen a napon még megemlékeztek róla nyilvánosan: a gimnazisták, akik minden évben csoportosan kivonultak elhunyt tanáraik sírjához, Eugénia nyughelyét is útba ejtették, s mások is csatlakoztak hozzájuk. Aztán ez szép lassan abbamaradt...

Halálának első évfordulójára utolsó hónapjainak tanúja, Nyári Sándor hosszabb cikket írt a Zalai Közlönybe két folytatásban Egy elhalt pacsirtáról címmel (1887. 37. és 39. szám). Sajnos, írásának legnagyobb része hasonló stílusú ömlengés, mint az előbb idézett megemlékező beszéd – bár az érzelmek nyilván valódiak –, és nagyon kevés a konkrétum. Pedig Nyári mint hírlapíró igazán gondolhatott volna az utókorra és sok olyasmit elmondhatott volna, amit az életéről tudott és ami most már örökre rejtve marad...

Azért idézzük tőle, hogyan látta Eugénia külsejét:

Egy leány arcképe áll előttem az íróasztalomon. […] Ez a kedves szép arc, az az örökké mosolygó üde ajak, száj, most is oly szépen tud velem beszélgetni. Arca kifejezésteli, finom arcvonásait élénkítik meg amaz eleven, sokat mondó, okos és szellemes szemek, melyek pillantása gyújtó volt, de melyek tüze nem fájt, hanem édesdeden élesztette a szívben azt az érzelmet, melyet csak kiválasztottjai – mint ő – tudtak táplálni. Sűrű sötét szőke hajzat képezte a madonna arc koronáját, mely apró fürtökben hullott nemes, magas homlokára és hófehér nyakára. Ez a kép, mely előttem van, melynek leírása csak gyarló kísérlet az eredetihez, mely oly sok ember tiszteletét és szeretetét szerezte meg számára.

Magánemberi egyéniségét pedig így ecsetelte:

S amint a színpadról lelépett, óriási metamorphosison ment keresztül; ez az istenített művésznő egészen megváltozott, azzá lett, amivé az anyai szeretet nevelte: az egyszerű polgári hölgy. Ezzel ő eléggé jellemezve van, ezzel ki van mondva polgári erénye, nemes gondolkozás módja, határtalan jótékonysága és ritka jó szíve, mellyel szánakozott sors üldözött embertársain, kiket oly gyakran segélyezett – mellyel osztani tudta mások fájdalmát, bánatát és örömét, akit sohasem vakított el azon fény, mely a színpadon oly bő mértékben juttattak számára az emberiség minden rétegei.

A későbbi években, évtizedekben közben-közben előkerült Eugénia neve a helyi sajtóban, de egyre ritkábban és egyre több tévedés volt a cikkekben. Amíg öccse, Erdősi Bálint élt, ezeket a tévedéseket mindig helyreigazította. Már írtam erről, s ebben az esetben végső soron a sajtó tévedései segítettek abban, hogy újabb és helyes tények lássanak napvilágot Eugéniáról. Aztán ahogyan elhunytak az őt még személyesen ismerők, úgy merült egyre inkább feledésbe alakja, s egyáltalán, egész létezése.

Szerencse, hogy sírja épségben megvan, bár felirata egyre kevésbé olvasható. Ennek felfedezése nyomán kezdett el érdekelni alakja, s körülbelül három évtized kellett, hogy az e sorozatban megírt tények napvilágra kerüljenek. Amit itt Nagykanizsán ki tudtam kutatni, azt szerintem nagyrészt előkotortam. Talán majd még jön elő néhány adat a megyei levéltárból, tavaly ilyenkor oda is jártam szorgalmasan, idén is tervezem a folytatást. Amit még nagyon szeretnék az az, hogy el kellene jutnom Ludbrégbe, ahol Eugénia született, hátha megvannak még a plébánián a régi anyakönyvek és meg lehetne találni a vele és családjával kapcsolatos bejegyzéseket. Még a születésnapját sem tudjuk... Legnagyobb álmom pedig Eugénia kapcsán egy berlini utazás és az ottani színháztörténeti múzeum...

 

Záró zenénk a nagy szopránária Mozart c-moll miséjéből, az egyik legcsodálatosabb zene, amit ismerek: