Amint az ember belépett a nézőtérre, félhomály és a függönyre kivetített,
közelről fényképezett tengervíz látványa fogadta, úgyhogy
előkészíthettük magunkat, hogy Velencében vagyunk, amely város a vízre
épült s mint a darab tanulmányozása során kiderül, ez a víz, az onnét felszálló szellő és a gondolások éneke a
fiatal Foscari számára a hazát és a szabadságot is jelenti.
Rövid,
alig 2 perces, nagyon markáns nyitány vezeti be az operát, néhány rövid lírai betéttel (lásd előző elemzésemet), ám alig hogy
megszólalt a tényleg csodás hangzású zenekar, a tengervíz képén néhány
német mondat jelent meg kivetítve. Mire felocsúdtam, hogy ne arra figyeljek, hanem
a zenére, a nyitány nagyjából véget is ért. Ugyanilyen szövegek aztán
minden felvonáskezdő jelenet elején megjelentek. Olyan szinten nem tudok németül,
hogy simán lefordítsam, de annyit azért érzékeltem, hogy meglehetősen
bonyolult nyelvezetű, inkább lírai, vagy esztétizáló mondatok lehettek, nem simán az előzmények elmesélése, mert azt azért megértettem volna -
s mint ilyenek, szerintem teljesen feleslegesek, mert csak elvonják a
néző figyelmét a legfontosabbtól - a zenétől; amit pedig a rendező gondol a darabról, annak majd úgyis tanúi leszünk.
Hogy előre
összefoglaljam a rendezésről alkotott véleményemet: Strassbergernek
nagyon markáns és egyéni képe volt az operáról, amit vaslogikával és
nagy képi fantáziával állított színpadra, karöltve a
látványtervezőkkel..
Ez
a koncepció nekem alapvetően tetszett, még azzal együtt is, hogy Strassberger néhány
ponton gyökeres dramaturgiai változtatásokat eszközölt a művön (ezekről
majd írok). Viszont minden szimpátiám mellett meg kellett állapítanom,
hogy ez a rendezés "sok" volt: rettenetesen túlzsúfolt, és, mint a
feliratok a felvonások elején, bizony időnként nagyon erősen elvonták
a figyelmet a zenéről, különösen Jacopo, a fiatal Foscari áriái és
jelenetei alatt - de máshol is.
Megpróbálok elmesélni néhány jelenetet
konkrétan, hogy egyrészt mit tartalmaz a libretto és ehhez képest mi
történik ebben a rendezésben a színpadon.
A nyitány után a Doge-palota előcsarnokában a Tizek Tanácsának tagjai (tűzpiros köpenyben) és más tanácstagok
(feketében) gyülekeznek, hogy kihallgassák a hazaárulással vádolt Jacopo Foscarit, a
doge fiát. Van egy kevés párbeszéd két tanácstag között, közben pedig
egy körülbelül 3-4 perces kórus (férfikar), amiben Velencét dicsőítik.
Egy törvényszolga
kíséretében megérkezik Jacopo, akire kísérője ráparancsol, hogy itt
várjon és ő maga bemegy a tanácsterembe. Jacopo elénekli első áriájának
lassú szakaszát, majd a törvényszolga visszajön és a terembe szólítja,
de még van annyi idő, hogy Jacopo megfejelje áriáját egy gyors résszel,
mely a Foscarik büszkeségéről és saját ártatlanságáról szól. Ezek után
belép a tanácsterem ajtaján.
Ehhez képest a következők
zajlanak a színpadon, amikből valószínűleg rengeteg dolgot meg sem
bírtam jegyezni....
Először a doge (Domingo), teljes hivatali
ornátusban, uszályvivőkkel méltóságteljesen átvonul a színpadon jobbról balra, és belép
a tanácsterem ajtaján.
A következőkben a néző voltaképpen Velence igazságszolgáltatási mechanizmusának a tanúja: Jacopót egy vasketrecben felülről, láncon engedik le a színpadra és eközben már áriájának a lassú részét énekli (!) Ugyanebben az időben az alsó síkon, a tanácsteremből hozzák, támogatják, cipelik, hajtják a korábban kihallgatott és fizikailag teljesen különböző állapotban levő rabokat. Van köztük, aki még saját lábán megy és van, aki már szinte félholt, és rongyaiban támolyog. A ketrec a Jacopo-ária lassú részének végére ér le. A fiatalembert durván kirángatják, helyére betesznek egy félholtat és a ketrec elindul felfelé. Közben ő folytatja áriáját a gyors résszel, de az ember persze a háttérben zajló történésekre is valamennyire próbál figyelni - ugyanis az első Jacopo-áriától majdnem az utolsó jelenetig a rendezés némajátékként szabályos történeteket mesél el a többi rabról is. Ezért bizony megesik, hogy nem az áriára vagy egyáltalán Jacopóra és az őt alakító művész éneklésére figyel az ember. A rabok között van például egy fiatal pár, akiket láthatóan egymást kijátszva próbálnak vallomásra késztetni, a legkülönbözőbb fizikai és lelki ráhatásokkal.
Az első Jacopo-ária alatt megismert rabok jelennek meg a 2. felvonás börtönjelenetének elején is, de már továbbmesélve történetüket, például az említett fiatal pár már jóval megviseltebb állapotban van, sőt, ott helyben éppen kínozzák is őket. Egy másik rabot két hátul összebilincselt karjánál fogva húznak fel, s a srófot állandóan továbbtekerik. Láthatunk még jó zsaru-rossz zsaru történeteket is... Amúgy rettentő érdekes lehet a rendezőpéldány ebből a szempontból, mert nyilván a legutolsó tizenhatodig pontosan kell csinálni a néma szereplőknek ezt az egészet s gyakorlatilag mint egy koreográfiát kellett kidolgozni. A látvány lényege, hogy tulajdonképpen Jacopo nem egy VIP-fogoly, ahogyan azt az elején szerintem reméli, hanem szabályosan bedarálja hazája igazságszolgáltatásának brutális rendszere (szerintem még örülhet, hogy kivégzés helyett száműzetéssel megússza).
Namost persze, azért az emberben felmerül a kérdés, hogy akkor milyen doge a több évtized óta a trónon ülő öreg Foscari, ha ezt a rendszert engedi működni - de szerintem a rendező ebbe a lehetőségbe bele se gondolt, pedig azért kellett volna... Vagy úgy is lehet válaszolni, miszerint ebből is látszik, hogy Foscari csak egy báb a trónon és nagyon nem az történik az államában, amit ő akar. Végül is ezt bizonyítják a később történtek is, hiszen a dogénak semmi lehetősége nincs fia megmentésére, teljesen a markukban tartják őt a Tizek.
Ez a börtönjelenet is Jacopónak egy nagy és nehéz áriájával kezdődik, ám közben jön-megy a vasketrec, hol visznek hol hoznak embereket, közben különböző kínzási módszereket is megfigyelhetünk. (Mondjuk néha kicsit úgy éreztem magamat, mintha egy középkori panoptikumban lennék.) Pedig a libretto szerint Jacopo a jelenet elején is egyedül van a színen és rémálmok gyötrik, a pár évtizede Velencében kivégzett hadvezért, Carmagnolát véli látni, amint levágott fejéről a vért az ő arcába csapja.... Rémlátásai olyan hatással vannak rá, hogy az ária gyors része végén elájul. Namost, itt ami közben körülötte zajlik, a kínvallatások válogatott sorozata, a hóhér látványa és az, hogy az egyház lelkesen asszisztál mindehhez, ezeknek hatására tényleg nem csoda, ha elájul - így viszont nincs értelme az ária szövegének, ami világosan elmondja, hogy Jacopo Carmagnolát ismeri fel rémlátása közepette, mégpedig levágott fejét kezében vivő szellemként.
Annyit még megjegyzek, hogy a Theater an der Wienben, sőt, a korábbi előadásokon készült fényképeken sincs nyoma ezeknek a néma szereplőknek, a rendezésnek ezt a vonulatát valahogy nagyon titokban tartották...
Innét folytatjuk!
Végül itt van egy hangfelvétel, a pályája teljében levő José Carreras pazarul énekli Jacopo első áriáját. Az első megszólaló nem ő, hanem a törvényszolga, aki kiadja az utasítást, aztán jön Jacopo. Amit az első 4 percben énekel, azt a "mi" Jacopónk az ingatag ketrecben volt kénytelen előadni, ami a 4. perc vége körül ért le. Ekkor újra van egy egészen rövid párbeszéd a törvényszolgával és utána következik az ária gyors része, mely közben a bécsi színpadon a velencei igazságszolgálatás körforgása zajlott... Rendkívül érdekes volt, de mégis elsősorban erre az áriára és előadójára kellett volna figyelnünk minden idegszálunkkal:
 |
| Foto: Herwig Pranner. Forrás: derstandard.at |
A következőkben a néző voltaképpen Velence igazságszolgáltatási mechanizmusának a tanúja: Jacopót egy vasketrecben felülről, láncon engedik le a színpadra és eközben már áriájának a lassú részét énekli (!) Ugyanebben az időben az alsó síkon, a tanácsteremből hozzák, támogatják, cipelik, hajtják a korábban kihallgatott és fizikailag teljesen különböző állapotban levő rabokat. Van köztük, aki még saját lábán megy és van, aki már szinte félholt, és rongyaiban támolyog. A ketrec a Jacopo-ária lassú részének végére ér le. A fiatalembert durván kirángatják, helyére betesznek egy félholtat és a ketrec elindul felfelé. Közben ő folytatja áriáját a gyors résszel, de az ember persze a háttérben zajló történésekre is valamennyire próbál figyelni - ugyanis az első Jacopo-áriától majdnem az utolsó jelenetig a rendezés némajátékként szabályos történeteket mesél el a többi rabról is. Ezért bizony megesik, hogy nem az áriára vagy egyáltalán Jacopóra és az őt alakító művész éneklésére figyel az ember. A rabok között van például egy fiatal pár, akiket láthatóan egymást kijátszva próbálnak vallomásra késztetni, a legkülönbözőbb fizikai és lelki ráhatásokkal.
Az első Jacopo-ária alatt megismert rabok jelennek meg a 2. felvonás börtönjelenetének elején is, de már továbbmesélve történetüket, például az említett fiatal pár már jóval megviseltebb állapotban van, sőt, ott helyben éppen kínozzák is őket. Egy másik rabot két hátul összebilincselt karjánál fogva húznak fel, s a srófot állandóan továbbtekerik. Láthatunk még jó zsaru-rossz zsaru történeteket is... Amúgy rettentő érdekes lehet a rendezőpéldány ebből a szempontból, mert nyilván a legutolsó tizenhatodig pontosan kell csinálni a néma szereplőknek ezt az egészet s gyakorlatilag mint egy koreográfiát kellett kidolgozni. A látvány lényege, hogy tulajdonképpen Jacopo nem egy VIP-fogoly, ahogyan azt az elején szerintem reméli, hanem szabályosan bedarálja hazája igazságszolgáltatásának brutális rendszere (szerintem még örülhet, hogy kivégzés helyett száműzetéssel megússza).
Namost persze, azért az emberben felmerül a kérdés, hogy akkor milyen doge a több évtized óta a trónon ülő öreg Foscari, ha ezt a rendszert engedi működni - de szerintem a rendező ebbe a lehetőségbe bele se gondolt, pedig azért kellett volna... Vagy úgy is lehet válaszolni, miszerint ebből is látszik, hogy Foscari csak egy báb a trónon és nagyon nem az történik az államában, amit ő akar. Végül is ezt bizonyítják a később történtek is, hiszen a dogénak semmi lehetősége nincs fia megmentésére, teljesen a markukban tartják őt a Tizek.
Ez a börtönjelenet is Jacopónak egy nagy és nehéz áriájával kezdődik, ám közben jön-megy a vasketrec, hol visznek hol hoznak embereket, közben különböző kínzási módszereket is megfigyelhetünk. (Mondjuk néha kicsit úgy éreztem magamat, mintha egy középkori panoptikumban lennék.) Pedig a libretto szerint Jacopo a jelenet elején is egyedül van a színen és rémálmok gyötrik, a pár évtizede Velencében kivégzett hadvezért, Carmagnolát véli látni, amint levágott fejéről a vért az ő arcába csapja.... Rémlátásai olyan hatással vannak rá, hogy az ária gyors része végén elájul. Namost, itt ami közben körülötte zajlik, a kínvallatások válogatott sorozata, a hóhér látványa és az, hogy az egyház lelkesen asszisztál mindehhez, ezeknek hatására tényleg nem csoda, ha elájul - így viszont nincs értelme az ária szövegének, ami világosan elmondja, hogy Jacopo Carmagnolát ismeri fel rémlátása közepette, mégpedig levágott fejét kezében vivő szellemként.
Annyit még megjegyzek, hogy a Theater an der Wienben, sőt, a korábbi előadásokon készült fényképeken sincs nyoma ezeknek a néma szereplőknek, a rendezésnek ezt a vonulatát valahogy nagyon titokban tartották...
Innét folytatjuk!
Végül itt van egy hangfelvétel, a pályája teljében levő José Carreras pazarul énekli Jacopo első áriáját. Az első megszólaló nem ő, hanem a törvényszolga, aki kiadja az utasítást, aztán jön Jacopo. Amit az első 4 percben énekel, azt a "mi" Jacopónk az ingatag ketrecben volt kénytelen előadni, ami a 4. perc vége körül ért le. Ekkor újra van egy egészen rövid párbeszéd a törvényszolgával és utána következik az ária gyors része, mely közben a bécsi színpadon a velencei igazságszolgálatás körforgása zajlott... Rendkívül érdekes volt, de mégis elsősorban erre az áriára és előadójára kellett volna figyelnünk minden idegszálunkkal:
