Igyekeznünk, helyesebben igyekeznem kell az operakalauz megírásával, alig több, mint két hetünk van a bécsi utazásig!!!
Vegyük elő ismét a már a múltkor is az operával való ismerkedésre használt előadást:
A 2. felvonás következik. Ennek első jelenete, amelynek helyszíne az állami börtön, egy csodálatosan felépített, fokozatosan bővülő kompozíció. Áriával indul, amelyből duett, majd tercett lesz, s végül kvartetté fejlődve, mintegy kódaként az intrikus Loredano cinikus diadalénekével fog véget érni.
De kezdjük a elején.
A függöny felmenetelekor (41' 47"-nél) a fiatal Foscarit, Jacopót látjuk börtönében, amint újra az őt körülvevő örökös éjszakán morfondírozik. Kíváncsi leszek a rendezésre, mennyire lesz nyomasztó vagy kegyetlen ez a börtön - az általunk nézett a felvételen nem annyira az, de láttam olyan színpadra állítást, ahol egy felfüggesztett ketrecben tartják Jacopót - szóval sok minden belefér abba, amit a zene és a szöveg elmond. Mint a recitativo után, az ária első részének zenéjéből érzékeljük, Jacopónak valóságos lázálma van, és kifejezetten naturalista módon idézi fel rémlátomásait. Csakovics Lajos új fordításában idézem a libretto szövegét, ami akár horrorfilm-forgatókönyvnek is beillene:
(44' 48"):
Mi szörnyű látvány!
Százszámra nőnek furcsa szellemárnyak!
Megannyi csonk... nézésük éget!
Vad rémek... mind vészjóslóan állnak!
Rám támad egyik! Ormótlan ember-forma.
Mily vérfagyasztó rémkép!
Levágott fejét balkezében fogja...
Elémbe tartja... egészen ide nyújtva
ráalvadt vérét arcomba söpri róla!
Jacopo rájön, hogy Carmagnola, a hadvezér kísérti, akit néhány évtizeddel korábban szintén a Tizek végeztettek ki. Könyörög a látomáshoz (46' 00"-től), hogy őrá ne haragudjon, hiszen, bár a doge fia, de maga is a Tizek áldozata, majd áriájának végén ájulásba esik.
Halljuk, hogy azért itt Jacopónak is meglehetősen nehéz énekelni-valója van...
Ekkor lép be a börtönbe felesége, a már többször is hallott izgatott zenekari témájának hangjaira (48' 02"). Először megijed, hogy meghalt a férje, de közelebb menve látja, hogy csak ájult. Nagy nehezen magához téríti, de Jacopo még mindig a lázálomban él, eltaszítja magától Lucreziát, mert Carmagnolának hiszi, s tudata csak lassan tisztul ki és ismeri meg végre feleségét.
Jacopo attól fél, hogy halálra ítélték és most ezért jöhetett csak ide a felesége - ő ugyanis még nem tudja az ítéletet, hiszen azt kihallgatása után, de a távollétében hozták. Jacopónak és Lucreziának, mint már említettem, két kisfia van és most Jacopo őket kérdezi, mellettük pedig apját, hogy ők miért nincsenek itt, hogy elbúcsúzhassanak.
Lucrezia ekkor mondja el, hogy az ítélet nem halál, hanem örökös száműzetés (51' 14"-től). Kettősükből, de egész jelenetükből is az sugárzik, amiről már írtam: Jacopo ugyan nem gyáva, de már beletörődött az "áldozat" szerepébe és onnét úgy igazán már nem is akar kitörni - kettőjük közül Lucrezia az erősebb, ő próbálja tartani a lelket férjében. Verdi ugyanakkor itt egy szomorúan gyönyörű, jellegzetesen Verdi-s dallammal festi szeretetüket és összetartozásukat (52' 20"-tól). Ennek a résznek a végén a házaspár nagyon azonos hullámhosszon van, legalább ennyi nyugodt pillanat jutott nekik.
Ekkor (54' 30") vidám énekszó szűrődik be a börtönbe, aminek majd később lesz jelentősége: gondolások énekét halljuk. Verdi mintegy megelőlegezi annak a későbbi jelenetnek a hangulatát, egyúttal szinte figyelmeztet, hogy ne felejtsük el, Velencében vagyunk; másrészt pedig a gondolások dallama, ami Jacopo számára a szabadságot testesíti meg, drámai kontrasztot alkot a börtön elzártságával. Ugyanakkor, szerintem egy dupla-csavarral ez az énekszó mégiscsak rokonságban áll a Tizek már többször is megismert, általam umpappa-umpappának nevezett témájával... Szóval hiába egy korai Verdi-opera ez, azért vannak már benne jócskán oroszlánkörmök...
Ott a jókedv - itt a halál - mondja Jacopo (55' 16"), s kitörése után a házaspár éneke újra összefonódik Jacopo klarinétos témájának a továbbgondolásával, amit a nyitányban hallottunk először. Szövegének lényege: Ha kell, megosztom veled sorsomat. Szerelmes párom mellett nem oly kínzó a bánat: ha elveszik hazámat, a párom szíve még enyém - éneklik újra összetartozóan, 55' 50"-től. Kettősük egy lírai kódával ér véget.
Eddig volt az ária és a duett, most következik a tercett. Francesco Foscari, a doge érkezik ugyanis a börtönbe fia látására (57' 37").
 |
| Plácido Domingo a valenciai előadás börtönjelenetében |
Végre a Tizek figyelő szeme nélkül, csak apaként szólhat fiához. Jacopo megrendül, hogy az apja még mindig szereti, hiszen amióta elfogták, csak a doge zord szerepében láthatta apját, s így gyötörte a bizonytalanság, hogy talán ő is bűnösnek tartja (tudjuk, hogy némi alapja azért volt ennek a félelmének...). Miután tanúi voltunk, hogy após és meny már korábban kibékült, itt most végre megtörténhet a nagy családi egymásra találás. Lásd most atyádat bennem, ne a vádló arcú bírót - kéri fiát a doge s így folytatja: Bár tudnád, mily nagy kín volt oly zordan néznem rád! Jacopo kérdésére, hogy Nem gyűlölsz? a doge biztosítja fiát, hogy szereti (58' 13"-nál). Érdekesen szaggatott témával fordul Jacopo az apjához, szerintem még mindig bizonytalan az apai tekintéllyel szemben, s az ő szavaival indul tercettjük: Ha átölelsz, a bánat megenyhül a szívemben s könnyebb lesz a száműzetés.
A doge szavai ebben a zenei egységben: Utoljára ölelhetlek meg - de majd a mennyben egymás mellett fogunk állni.
Lucrezia pedig, mintegy ellenpontként az utolsó ítéletet idézi meg, amikor ellenségeik elnyerik büntetésüket: Ha felszakad a hét pecsét és megszólalnak a harsonák, az Úr ítélni fog.
Ez volt az utolsó pillanat, amikor ez a három ember családként együtt lehetett. Amikor a doge közli, hogy mennie kell (1 óra 13' 10") szinte sebtében búcsúzkodnak azzal, hogy ugyan egyszer még viszontláthatja egymást apa és fia, de csak mint doge és elítélt. Ekkor lép be be az intrikus Loredano, a Jacopo elleni egész koncepciós per kiagyalója és véghezvivője. Jacopóhoz fordul: az ítélet értelmében várja a bárka, mely Krétára viszi s egyúttal közli, hogy felesége és fiai nem mehetnek vele. Az áriával kezdődött jelenet így most kvartettel ér véget. Ebben a zenei egységben (1 óra 04' 48"-től):
Lucrezia és Jacopo, mintegy véd- és dacszövetségben énekli Loredanónak: Egyszer majd érted is eljön a halál, akkor majd rádtör az önvád, de hiába, mert elkárhozol gaztettedért.
Az idős Foscari viszont ismét kénytelen doge-ként megnyilatkozni, hiszen a Tizek törvényesen hozott ítéletet, még ha nem is igazságosat: Atyád csak voltam, most a doge beszél, s az ítélet törvényes... Loredano pedig tobzódik győzelmében: Bennem a vad öröm elárad, hiszen a doge sem védhet meg, s utolsó mondata még össze is cseng a doge szavaival: A törvény sose téved, mert Isten sugallja ítéletét.
A 2. felvonás következő jelenetében aztán még magasabbra csapnak a dráma hullámai - legközelebb innét folytatjuk. És még mi minden vár ránk :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése