Még mindig Bátorfi Emma nyomában

Még egy (két ?) bejegyzés erejéig maradjunk Bátorfi Emma nyomában. Igaz, amiről most szó lesz, már megírtam, de azóta újabb dokumentumok kerültek elő és mindenképpen szeretném megosztani, megmutatni őket. Gyökeres újdonságot nem hoztak, viszont alátámasztották és pontosították az addig felderített tényeket. De egy fénykép nagyon hiányzik továbbra is magáról Emmáról...

Emma 1881-ben, abbahagyva addig fényes sikerrel végzett zeneakadémiai tanulmányait, férjhez ment Filipovics József posta- és távirda tiszthez. Közös életüket Budapesten kezdték, majd 1884-ben a férjet Zágrábba helyezték. 1889-ben visszatértek Budapestre, de hamarosan újra költöztek immár utoljára, Pécsre. A Postaigazgatóság ugyanis a ranglétrán közben fokozatosan feljebb kerülő Filipovics Józsefet 1891-ben a pécsi távirdahivatalba helyezte.

Pécs, Jókai utca 10. Postapalota. Ez lehetett a férj munkahelye

1883 és 1890 között a házaspárnak négy lánya született: Irén, Emília, Antónia és Rozália.

Emma Pécsett, családja mellett is folytatta zenei tevékenységét: karbantartotta zongorista tudását, gyakran közreműködött különböző, általában jótékony célú estélyeken, rendezvényeken és elég komoly magántanári prakszisa is volt.

Néhány újsághír ezek alátámasztására, amelyekre mostanában sikerült ráakadnom:

A Pécsi Katholikus Kör 1913. november 30-án tartotta első adventi felolvasását a megyéspüspök jelenlétében, nagy látogatottság mellett. A Kör vegyeskara után Bátorfi Emma lépett a pódiumra. Ezt írta róla a Dunántúl című pécsi lap december 2-án:

Utána Filipovicsné Bátorffy Emilia zongorajátéka következett, ki Liszt Ferencnek volt kitűnő tanítványa. Előadta Schubert: Impromtu II. sz. és Liszt: Rossignol cimü klasszikus darabokat óriási teknikával, remek szép kidolgozással. Ráadásul Gaál Ferenc egy Rapsodiáját adta elő a közönség kitörő lelkesedése mellett. 

Szintén a Dunántúl című lap írta 1914. február 10-én:

A pécsi jótékony nőegylet teauzsonnája fényesen sikerült. A hirdetett pompás műsor akkora közönséget vonzott, hogy több hallgatóság már nem is fért volna el. A kiváló programmot Filipovicsné Bátorfi Emília művészi zongorajátéka vezette be. Filipovics Józsefné zenei kiválóságáról többször volt alkalmunk megemlékezni s tegnapi szereplése is egy kiforrott művészlélek bélyegét viseli magán.

Emma zenetanári tevékenységéről egyetlen cikket találtam eddig, mely 1917 júniusában növendékeinek hangversenyéről adott hírt. Ám belőle kiderül, hogy már régóta foglalkozott zongoratanítással, mert ez egy "szokásos" növendékhangverseny volt. Ebben az évben meglepően sok tanítványa volt: a cikkből 28 név számolható össze. Nehéz is elképzelni, egymaga hogyan taníthatott ennyit - és ha ebben az évben ennyi növendéke volt, akkor gyaníthatóan a környező években sem lehetett nagyon kevés. A cikk utal is rá, hogy a növendékek jó része már huzamos ideje tanul Filipovicsnétól.

Olvassunk bele a cikkbe, mely szintén a Dunántúl hasábjain jelent meg 1917. június 24-én:

Zeneiskolai záróvizsga. Június 21-én én délután tartotta meg Filipovicsné az évi szokásos zongoravizsgálatát saját házában, több mint 150 tagú előkelő hallgatóság jelenlétében. A 28 pontból álló műsort a legnagyobb érdeklődés mellett bonyolította le. Minden egyes pont előadása fényes bizonyítéka volt annak, hogy a növendékek szorgalommal, szeretettel és öntudattal tanultak a mesternőtől. A növendékek jó része már huzamosabb idő óta tanítványai Filipovicsnének, akiben már határozottan észlelhető a művésznő szelleme, de az újabb, illetőleg a kezdő tanulókon is rajta van már azon bélyeg kerete, amelyet a tanító pedagógus keze lesz hivatott idővel kellő, az előbbiekhez hasonló tartalommal kitölteni.

Ezek a híradások már mind a nagy családi tragédia utáni időkről számolnak be. Úgy látszik, Emma azért legalább annyira túltette magát másodszülött lánya halálán, hogy képes volt visszatérni a normális életbe. Ez bizonyára segített is neki a csapás elviselésében.

Hogy mi volt ez a nagy családi tragédia, már megírtam. De hamarosan újra foglalkozom a történtekkel, mert egészen meglepő dokumentumokat sikerült erről felkutatnom.

Addig is hallgassuk meg Liszt Ferenc: Le Rossignol (A csalogány) című zongoradarabját, mely Aljabjev dalának átirata. Érzékelhetjük belőle, hogy Emma, aki ezt a darabot 1914-ben egészen biztosan műsorán tartotta (szerintem zeneakadémista kora óta tudhatta), valóban kiváló zongorista lehetett... 

Újra Bátorfi Emma nyomában

Frissítve 2023. április 19-én A BÁTORFI CSALÁD TITKA című posztban, egészen új kutatási eredménnyel!!!

 

Már sokat foglalkoztam Bátorfi Emma személyével. Bátorfi Lajos kanizsai író, újságíró lánya három évig Erkel Ferenc növendéke volt a Zeneakadémián. Ám mégsem lett zongoraművész, pedig Liszt is kiválasztotta továbbképzésre — inkább férjhez ment.

Itt visszaolvashatók a korábbi posztok: 

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

De személye körül még mindig vannak fehér foltok. Mióta utoljára írtam róla, előkerült néhány infó és most ezeknek fényében is újra nekiláttam, hátha be tudok a hiányokból még valamit stoppolni. Hiszen minden ilyesmi kutatás felső határa a csillagos ég — és egyúttal rendkívül izgalmas is a nyomozás.

Régóta izgatott Emma édesanyjának sorsa, mert nem mindegy, hogy esetleg anya nélkül nő-e fel valaki. Elég titokzatosnak találtam, hogy Bátorfi Lajosnéról sehol nem lehet olvasni a kanizsai sajtóban, pedig akkoriban, a 19. század utolsó harmadában sokkal családiasabb volt az újságírás: még nem volt szempont a személyiségi jogok tiszteletben tartása és sok mindent lehetett olvasni ismert kanizsai személyiségeknek még a családtagjairól is. Ráadásul férje az egyik prominens kanizsai hírlap szerkesztője volt, és mégsem lehet Emma édesanyjáról még egy célzást sem találni.

Most valamelyest tisztult a kép. Ha azt még nem is tudom, mikor halt meg pontosan, azt már igen, hogy mikor született: Győrben, 1840. október 28-i dátummal jegyezték be megkeresztelését.

Egy gondos kéz később odaírta Pajer Emília Etelka neve alá, hogy "meghalt". Sajnos, nem írt mellé évszámot...

De ebből a bejegyzésből megtudhatjuk szülei nevét és azt, hogy az apja, Pajer Károly dohánykereskedő volt. Az ember szinte látja lelki szemeivel, hogy a jóképű fiatal újságíró, Bátorfi — akkor még Bibók — Lajos bemegy a trafikba megvenni a napi betevő dohányát és ott megismerkedik a trafikos lányával, aki talán besegített a kiszolgálásba. Aztán biztos még sokszor látták egymást, egymásba szerettek és 1863. június 8-án összeházasodtak :)

Itt van házasságuk bejegyzése a győri anyakönyvben. Egyébként ezt már régebben megtaláltam, ebből tudtam, mi volt a feleség lánykori neve és így tudtam megtalálni a születését, de most jobb minőségben újra megmutatom:

Azt tudjuk, hogy Bátorfi Lajos akkoriban a Győri Közlöny című lapnál dolgozott, cikkei "Bibok Lajos" szignóval jelentek meg (a Bátorfi nevet majd Kanizsán kezdi használni). Mivel a győri könyvtár digitalizálta a régi számokat, nem kell már elutazni, hogy a kutató böngészgessen benne. Találtam is egy tudósítást az esküvőről és az utána követező lakomáról a lap június 11-i számában. Úgy tűnik, akkoriban a lap több munkatársa is beevezett a házasság révébe :)

Az egyik násznagy dr. Kovács Pál nagytekintélyű író, szerkesztő és orvos volt, aki egykor még Petőfit is meg tudta nyerni lapja számára. Mint a Győri Közlöny tudósít, a veterán író élcei tartották folyamatosan jó hangulatban az esküvői lakomát :) 

1864. március 4-én született meg a házaspár lánya, Emma. Talán a születése feletti öröm játszott közre, hogy két nap múlva az ifjú apa hírlapja egy feleségéhez írt szerelmes versét közölte:

Már írtam, hogy a család 1866/67 körül költözött Kanizsára. 1867-ben már itt lakhattak, mert egy Mosé vagy Mozé nevű vándor festőművész abban az évben Kanizsán örökítette meg a házaspárt iker-olajképeken. A festmények a Thúry György Múzeum tulajdonában vannak, a közelmúltban restaurálták és állították ki őket. Éltem is az alkalommal és odaálltam Bátorfiné mellé :)

Hohl Zoltán felvétele - köszönöm szépen innét is!

Amikor Emma menyasszony lett, édesapja verset írt hozzá. Ennek első versszaka utal arra, hogy az anya meghalt még Emma gyerekkorában:

                              Haldokló anyának ajakán

                              Eltűnt az utolsó sóhaj,

                              Arca halványuló bíborán

                              Imádságra olvadt a jaj:

                              Legyen boldog kis gyermeke,

                              Legyen hosszú az élete.

(A Lánykámhoz című vers megtalálható Bátorfi Nefelejtsek című, 1884-ben megjelent kötetében, ITT teljes terjedelmében idéztem.)

De hogy ez mikor, melyik évben volt, még nem sikerült előásnom. Hipotézisem szerint, Bátorfi verse és a festmény datálása figyelembe vételével Emma édesanyja Nagykanizsán halt meg: vagy még 1867-ben (Emma ekkor négy éves), esetleg néhány évvel később. Sajnos, éppen a kanizsai katolikus anyakönyvek nincsenek fent a Familysearch oldalon és úgy tűnik, a megyei levéltárban őrzött mikrofilmtekercsek sem teljesek. De következő lépésként oda kell elmennem, hátha megtalálom.

Felesége halála után Bátorfi nem nősült újra. Ő körülbelül három évtized múlva, 1896-ban hunyt el. Sírja ma is megvan a kanizsai temetőben. Síremlékét lánya jelenlétében avatták fel és nincs nyoma, hogy korán elhalt felesége is ott nyugodna; így sírfeliratból sem derül ki, mikor halt meg Bátorfiné Pajer Emília... 

 

Nagykanizsa, Nagykanizsa!!!

Hetedik éve írom a blogot, amelynek egyik kiemelkedő témájává városom, Nagykanizsa vált.

Zenei élete történetének számos epizódját, személyét, intézményét megírtam. Ma egy kicsit rendet szerettem volna ebben teremteni, hogy a további tervek előtt én magam is pontosan lássam, mi is született ebben a témában — és akkor már természetesen megmutatom, hátha mások is örülnek egy ilyen áttekintésnek. Van ugyan egy "címkelista" jobb oldalon, de abban inkább az apróbb részleteket érdemes keresgélni.  Korábban is készítettem egy-egy témáról átfogó tartalomjegyzéket blogbejegyzés formájában. Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy közreadjak egy ilyent a nagykanizsai tartalmakról is. A nevek alatti Poszt szavakra kattintva külön ablakban fog megnyílni a minket érdeklő oldal. 

Kanizsa emblematikus dala: "Megy a gőzös..."

Poszt

 

1. Nagykanizsai kötődésű, itt született, tőlünk elszármazott, vagy életük rövidebb-hosszabb időszakában városunkban működött személyek

ARNBERGER (STEFÁN) RUDOLF (1894–1957)
Poszt

BALLA JÁNOS (1881-1930)

Poszt

 

BÁTORFI LAJOS (1835–1896) és lánya, BÁTORFI EMMA (1864–1918)
Poszt 1    Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4


Ráadás:

Bátorfi Emma és családjának későbbi sorsa:

Poszt 1    Poszt 2    Poszt 3  



BLAU MARGIT (1885–1944/45 k.)
Poszt 1    Poszt 2

BLUMENSCHEIN VILMOSNÉ (1864–1933)
Poszt 1    Poszt 2

BÖHM EMIL (1874–1937)
Poszt 1    Poszt 2    Poszt 3    Poszt 4

 

BUGYÁCS VILMOS (1899–1944)
Poszt

BÜCHLER MARGIT (1914–1944)
Poszt

BÜCHLERNÉ KRAUSZ GIZELLA (1890–1944 k.)
Poszt

DÁNOS LILI (1912–2010)
Poszt
Dános Lili életét sokkal részletesebben megírtam a Kanizsai Antológia 14. és 15. számában.  

ECKSTEIN MÓR (1840 k.–1917)
Poszt

ERDŐSY EUGÉNIA (1856/59–1886)

A blogban 26 poszt foglalkozott személyével. Ezt a nagy anyagot összefoglalóan, egy link alatt teszem fel. Életéről 2016-ban könyvet írtam: a legteljesebb feldolgozás és a legfrissebb kutatási eredmények miatt érdemesebb ezt olvasni, mint a blogot; a blogban viszont több a kép :)
A könyv PDF formátumban ITT megtalálható.

FARKAS FERENC (1905–2000)
Poszt

FEJTŐ FERENC (1909–2008)
Poszt     ezt még folytatnom kell...

GRÜNBAUM JÓZSEF (1826 k.–1900)
Poszt

GÜRTLER FERENC (1874–1924)
Poszt 1     Poszt 2

HEVESI SÁNDOR (1873–1939)
Poszt 1     Poszt 2      Poszt 3      Poszt 4

 

HOFRICHTER EMMA (1871-1956)

Poszt
 

HORVÁTH LACI (1858–1917)
Poszt 1      Poszt 2      Poszt 3      Poszt 4



 

KENEDI AURA (1885–1969)
Poszt 1     Poszt 2

KEREKES IRÉN (1897–1980)
Poszt 1     Poszt 2

 

KIRÁLYI PÁL (1818-1892)

Poszt

KLATT AURÉL (1913–1971)
Poszt

KNOBLOCH FRIGYES (1844 k.–1909)
Poszt

KRÁTKY ISTVÁN (1887–1957)
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5

KUSTÁR ZSUZSA (1942–2014)
Poszt

LAKATOS SÁNDOR (1819–1892)
Poszt

 
LEMBERKOVITSNÉ WEBER MARGIT (1898–1934)
Poszt

LÖW LIPÓT (1811–1875)
Poszt

MAYERSBERG FRIDA (1880-1966)

Poszt

MILHOFER ÖDÖN (1845–1927)
Poszt 1     Poszt 2

PÁSZTOR IRMA (1894–1944)
Poszt 1    Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5     Poszt 6
 

 
PATAKY KÁLMÁN (1897–1964)
Poszt

PAUK ANNA (1910–2000)
Poszt

PESEK IGNÁC (1890-es évek – ?)
Poszt 1     Poszt 2

PIKÉTHY TIBOR (1884–1972)
Poszt

PRÁGER BÉLA (1844 k.–1909)
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3

 

PRÁGER HERMINA (Hermine Braga, 1857-1940)

Poszt 1    Poszt 2   

 

PYLLEMANN, FRANZ (1841-1873) 

Poszt 1   Poszt 2

RÁCZ ALAJOS (1912–1986)
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5

ROMBERG SIGMUND (1887–1951)
Poszt 1     Poszt 2

ROSENBERG ÁDÁM (1843–1926)
Poszt 1  Poszt 2  Poszt 3    Poszt 4    Poszt 5    Poszt 6  Poszt 7    Poszt 8    Poszt 9    Poszt 10    Poszt 11 (ráadás) 

RÓZSAVÖLGYI SZIDÓNIA (1850-es évek–1902)
Poszt 1

SÁRKÖZY JANCSI (1859 k.–1910)
Poszt

SASS BRUNNER ERZSÉBET (1889–1950) és leánya, BRUNNER ERZSÉBET (1910–2001)
Poszt

STRÉM KÁLMÁN (1934–2005)
Poszt

 

TARNÓCZYNÉ GUTMANN IDA (1846-1914)

Poszt 1    Poszt 2 

VENCZEL REZSŐ (1844–1915)
Poszt

WECKL GELLÉRT (1885–1945)
Poszt


         2. Intézmények, épületek, helyszínek


ARANY SZARVAS szálloda és étterem
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5

CENTRÁL szálloda
Poszt

FERENCES templom (Alsótemplom)
Poszt 1     Poszt 2

GIMNÁZIUM (a régi "piarista")
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5

KASZINÓ
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4

KÖZTEMETŐ
Poszt 1     Poszt 2

MEDGYASZAY HÁZ
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3     Poszt 4     Poszt 5     Poszt 6

POSTAPALOTA
Poszt
 
SÉTAKERT
Poszt

SÖRGYÁR
Poszt

VASÚTÁLLOMÁS
Poszt 1     Poszt 2      Poszt 3

3. Híres emberek megjelenései, szereplései  Nagykanizsán

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
Poszt

EGGERTH MÁRTA — JAN KIEPURA 
Poszt

FISCHER ANNIE
Poszt 1     Poszt 2


GRÜNFELD ALFRED
Poszt 1     Poszt 2

HOLLÓSY KORNÉLIA
Poszt

HUBAY JENŐ
Poszt 1     Poszt 2

LATABÁR ÁRPÁD, id.
Poszt 1     Poszt 2     Poszt 3

MEZEI MÁRIA
Poszt 1     Poszt 2

MONTEVERDI, CLAUDIO
Poszt

NAGY GÁSPÁR
Poszt

PETROVICS EMIL
Poszt 1     Poszt 2

POPPER DÁVID — SOPHIE MENTER
Poszt

REMÉNYI EDE
Poszt 1     Poszt 2

RÉTI JÓZEF
Poszt

SAUER EMIL
Poszt

SIMÁNDY JÓZSEF
Poszt 1     Poszt 2

SZIGETI JÓZSEF
Poszt

Még én is meglepődtem, mekkora lista lett :)

Frissítve: 2023. január 23.

Ditta fenséges tortát sütött...

Nyáron mutattam néhány süteményreceptet Bartókné Pásztory Ditta saját kezűleg lejegyzett gyűjteményéből. Nemrég egy kis történetre bukkantam, ami ehhez a témához kapcsolódik.

A Zenetörténeti Múzeum Bartókné Pásztory Dittáról szóló kiállításán fényképeztem

A mesélő Végh Sándor, akkor még fiatal, ám nagy reményekre jogosító hegedűművész, kitűnő kamarazenész. ITT részletesebben olvashatunk életéről, világhíréről.

A történet 1942. október 11-én játszódott Bartók utolsó magyarországi otthonában, a mai Bartók Emlékházban. A harmincas évei elején járó Végh Sándor már a Zeneakadémia tanára volt, és híres vonósnégyesét is megalapította. Kapcsolatban állt Bartók Bélával és közelről élte át azt a szomorú időszakot, amikor Bartók elhatározása, hogy az Egyesült Államokba emigrál, komollyá vált. Bartók - feleségével közösen - 1942. október 8-án adta búcsúkoncertjét és pár nap múlva, október 12-én elhagyták Magyarországot.

Budapest, II. Csalán út 29. Forrás: wikiwand.hu, Thaler Tamás fotója

Végh Sándor elbeszélését róla szóló könyvében Löwenberg Dániel idézte:

Az utolsó koncert és a Bartók-házaspár elutazása közötti napokban számos művész - zenész, festő, szobrász, tudós, író, a magyar kulturális élet elitje - zarándokolt el Bartók Bélához és Dittához, hogy búcsút vegyen tőlük. Félelemmel teli részvétlátogatások voltak ezek. Akár egy temetésen, olyan volt a hangulat - mert valójában temetni mentünk oda Temettük a szabadságot és az emberséget. Bartók, az az ember, aki számunkra a bátorság, az állhatatosság szimbóluma volt, aki a humánumot, az erkölcsöt, a szabadságot képviselte, el kellett hogy hagyjon bennünket.

Mikor a látogatók késő délután kezdtek elköszönni, úgy gondoltam, hogy nekem, mint az egyik legfiatalabbnak, illendő lenne távoznom. De az előszobában Bartók vállamra tette a kezét, és visszatartott: "Maradjon, Végh, ne siessen! Várja meg, amíg mindenki elmegy." Így vártam, míg magunk maradtunk. Ekkor azt mondta Bartók: "Jöjjön ki a konyhába, Ditta fenséges tortát sütött, együk meg hármasban, ami maradt belőle!" Becsomagolt bőröndök és ládák között ülve ettük meg a valóban nagyon finom tortát, amit Bartók maga osztott három részre. Nekem adta a legnagyobb szeletet. Tán csak nem jutott el már hozzá is jó étvágyamnak híre?! 

Mindenesetre a történet megerősíti, hogy Ditta tényleg szokott tevékenykedni a konyhában, amint recepteskönyve is sugallta. Csak az a kár, hogy Végh Sándor nem pontosította, milyen tortát is ettek akkor hármasban a Csalán úti Bartók-lakás konyhájában: csokisat, puncsosat, dobostortát vagy valami mást? De így is szép és emberi a kis történet, segít jobban elképzelni Bartókot és feleségét.

Papageno!

Nem a legszeretnivalóbb operafiguráról lesz szó, hanem az ő nevét viselő Papageno zenei weboldalról, amelyhez nyomtatott kulturális programmagazin is csatlakozik.

Ilyen a főoldal képe:

A Papagenót Zsoldos Dávid zenetörténész, médiaszakember alapította 2017 elején. Tehát a site még nagyon fiatal, de már köz- és elismert. Nem csoda, hiszen Zsoldos Dávid volt 2002-ben a Fidelio alapítója is. Hogy miért érezte szükségét egy új oldalon folytatni, amit a Fideliónál már régóta csinált, arról így beszélt a Kreatív online interjújában:

A fő motiváció az volt, hogy úgy gondoljuk: okunk van tartani attól, hogy mindaz, amit több mint tíz év kemény munkájával, a barátaimmal együtt a Fidelióban létrehoztunk, nem képes betölteni az eredeti küldetését. Én pedig nem médiacégekhez vagy márkákhoz, hanem értékekhez és a kulturális terület érdekeihez vagyok lojális.

Mi nem egy ágyúnaszád vagyunk, ami szétlövi a Fideliót, hanem egyszerűen egy másik hajó, amin elférnek azok az utasok – legyen az tartalom, olvasó, vagy hirdetői üzenet –, akik valamiért a Fidelión nem találnak otthonra.

Így a Papageno ebben a pillanatban 26 különböző blognak ad helyet, teret és nagy nyilvánosságot. Ezek között a zene és a zenei élet legkülönfélébb területei, sőt határterületei szerepelnek.

Csak néhány kiragadott példa:

Barokk sarok:
A 20. század egyik legizgalmasabb zenei műfajának múltja és jelene a teljesség igényével, tudományos alapon és könnyed sztorikkal, Kerekes György és Pallai Péter A jazz évszázada című kötetéből válogatva.

Brüsszeli csipke:
Hírek, érdekességek, benyomások Brüsszelből... klasszikus zene, kiállítások, interjúk, magyar vonatkozás.
  
Hangszercsodák:
A klasszikus zeneirodalom szerelmeseinek szánt blogban Mandel Róbert olyan ritka hangszertalálmányok bemutatására törekszik, amelyekről talán még a szakma ismerői is keveset tudnak.

De van blogja a jazznek, az operának, a kóruséneklésnek, a táncművészetnek; külön blog szól Kocsis Zoltánról, vagy arról, hogyan hallgassunk zenét.

Október 10-től ide, profik közé kerültem be bloggerként. Hatalmas lehetőség, nagy áttörés ez számomra. 2011 óta írok blogokat; ez, amit most olvas a Kedves Olvasó, a legelső. A Papageno oldalán két utolsó blogomat folytatom, amelyek zenei emlékhelyekről szóltak: az egyik a magyar, a másik a külföldi emlékhelyekről. Most ez a két blog összeolvadt és így költözött fel a Papagenóra, címe egyszerűen "Kataliszt". El kell mesélnem, hogy amikor egy jó hónapja ez ügyben személyesen találkoztam Zsoldos Dáviddal és munkatársával, Papp Timeával, egészen meghatott az a bizalom, nyitottság és kedvesség, ahogyan fogadtak. 

Úgyhogy számomra most új időszámítás nyílt :) Ez a blogom, és természetesen a Gábor Miklós-blog ugyanúgy megmaradnak, ahogyan eddig. A két emlékhelyes blog régi posztjai szintén az eddigi helyükön olvashatók; folytatásuk pedig ITT, a Papageno oldalán!  

 

A nagykanizsai Ferences templom zenei emlékei 2.

Folytassuk az ismerkedést az Alsótemplom zenei életével! Az első részt INNÉT lehet visszaolvasni. 

A megüresedett főkántori állást 1902-ben Kézdivásárhelyről pályázta meg Rácz János.
Az ő alkalmazásával jeles muzsikusdinasztia kezdte meg működését Nagykanizsán, amelynek tevékenysége az 1970-es évekig kihatott a város zenei életére.

Visszaemlékezések szerint id. Rácz (nevezzük így, mert később legidősebb fia, ifj. János is működött Kanizsán) remekül orgonált, kiváló improvizatőr volt: a miséken a közjátékokat mindig rögtönözte, csodálatos harmonizálással. Nemcsak a templomban muzsikált, hanem – mint az Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának és más együtteseknek vezető karnagya – élénken részt vett a világi zenei életben is. 1928-ban megünnepelték negyedszázados kántori jubileumát.

A vasutas kórus csoportképén mint karnagy, a második sor közepén (1927)

Kanizsai működése ugyanakkor nem volt problémamentes, bár e problémák természete ma már nehezen kideríthető. Annyi bizonyos, hogy id. Rácz mint a vasutas énekkar karnagya közel került a kétkezi munkát végző emberekhez, s a Tanácsköztársaság idején „forradalmi” kórusművet komponált. Emiatt később magát az énekkart is nehezen tudta megmenteni a feloszlatás alól. Lehet, hogy a munkásemberek iránti szimpátiája is közrejátszott abban, hogy 1932-ben a város elbocsátotta kántori állásából. Utóda ugyancsak kiváló képességű fia, ifj. Rácz János lett. Sajnos, ő sem működött sokáig s 1934-ben apja sorsára jutott. A hírlapi források szerint röpcédulákat terjesztett Gazdag Ferenc püspöki biztos ellen, akit a püspök azért helyezett Nagykanizsára, hogy megszervezze a Felsőtemplom plébániáját. Krátky István polgármester, aki lelkes amatőr muzsikusként különösen szívén viselte a város zenei életét, több szempontból is optimális megoldást választott az előállt rendkívüli helyzet megoldására (a kántor ugyanis hivatalosan a város alkalmazottja volt): id. Rácz János másik fiát, az egri tanítóképzőben frissen kántori oklevelet is szerzett Rácz Alajost szerződtette, egyelőre segédkántori minőségben. Ezzel kitört Nagykanizsán a kántorháború. A kanizsai ferences házfőnök, aki egyúttal a templom plébánosa is volt, mereven elzárkózott attól, hogy a Rácz család bármely tagja a templomban működjön. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy pro és kontra utcai tüntetések zajlottak, s az ügybe beleszólt az alispán és a megyéspüspök is. Hosszú hírlapi pengeváltások, nyílt levelek és diplomáciai tárgyalások eredményeként a békesség érdekében a polgármester beleegyezett, hogy visszavonja a megbízást s a város főkántori állását pályázat útján töltsék be. A posztra ifj. Rácz János is jelentkezett, de az állást egy nálánál gyengébb képességű kántornak ítélték. Ifj. Rácz hamarosan Gyulára távozott, Rácz Alajos pedig nemsokára az önálló plébániát kapott felsőtemplom kántora lett.

1928-ban, még id. Rácz János kántorsága alatt új orgonát kapott a templom, amelyet megelőzött az épület nagyarányú restaurálása és szépítése. A hangszer a Mauracher-testvérek linzi műhelyében készült s egyszerre rendelték meg a kiskanizsai templom orgonájával.

A Zalai Közlöny így informálta a kanizsaiakat 1927. október 22-én:

Mátés P. Hilár, Nagykanizsa ügybuzgó plébánosa, bízva abban, hogy mint a templomrenoválásnál, a hívők most sem fogják cserbenhagyni a plébániát, elhatározta, hogy megrendeli az orgonát. Lénárd, andocsi ferencesatya, az orgona-építés jeles szakértője, speciális terveket készített a plébánia-templom orgonája számára, oly különleges összeállításban, amilyen kevés van a vidéki magyar templomokban. Harminc regiszteres, huszonhárom mellékváltoztatos, két manuálos, villany-hajtószerkezetű, hangverseny-orgona lesz, amely dísze lesz a renovált templomnak. Ára 28.000 pengő, vagyis 350 millió papírkorona.

Az orgonát 1928. október 1-jén, felszentelését követően Pikéthy Tibor, a váci székesegyház orgonista-karnagya ünnepi hangversenyen szólaltatta meg. Pikéthy, aki három évtizeddel korábban Nagykanizsán volt gimnazista, s akkoriban sokat ministrált a ferences templomban, nagy örömmel és meghatottsággal jött vissza diákévei színhelyére.

A templom saját énekkara mellett legnagyobbrészt kanizsai muzsikusok működtek közre a miséken és más egyházi rendezvényeken. 1927-ben viszont nem mindennapi hangversenyre került sor, amikor a Società Polifonica Romana, a római bazilikák válogatott kórusa énekét hallgathatták a kanizsaiak. A világhírű énekkar hangversenykörútján utazott át Kanizsán, s elfogadták a gyors felkérést, hogy útjukat szakítsák meg egy hangverseny elejéig. A kórust, amelyben a szoprán és az alt szólamot mutálás előtt álló fiúk énekelték, Raffaele Casimiri, a lateráni bazilika karnagya vezényelte s négyszólamú férfikarokat, öt- és hatszólamú vegyeskarokat adtak elő.

 

Raffaele Casimiri és kórusa (Forrás: madeingualdo.it)

A nagyhatású hangversenyről Urbán Gyula írt értő és szemléletes beszámolót, megjelent a Zalai Közlöny 1927. május 4-i számában. Érdemes idézni belőle:

Olyan interpretálást hallottunk tegnap este a kartól, aminőt talán soha nem fogunk. Az összetanulás gondosságától a leheletfinom kicsiszolásig, a stílus kidomborításától az eszmei magasságokba való emelkedésig minden akkordja fenséges volt. Tíz számot adtak elő és egy ráadást, de reggelig is el lehetett volna hallgatni. A legtalálóbban egy pesti lap nevezte el a kart, mikor azt írta „Eleven orgona a színpadon”. Csakugyan egy emberi hangokból összekonstruált eleven orgona, nyolcadhangnyi intonáció precizitással, mely néha, mint távoli tenger morajlást, máskor jeruzsálemi allelujázók énekét hozná felénk. Egyszer, mint egy elpattant zongora húr elhaló zenéje, máskor sziklát repesztő villámcsattanás, mindenkor a kristály forrás átlátszó tisztaságával. […] A közönség pedig ez alkalommal átérezte, hogy amit hallott, azt talán mégegyszer nem lesz alkalma hallani, olyan szívből jövően ünnepelte a kart és tekintélyes vezetőjét, amire példa kevés van.

A templom zenei életének szép korszaka volt az 1945/48 közti néhány év, amikor Enge János karnagy az 1945-ben feloszlatott Irodalmi és Művészeti Kör nagyszerű énekkarának tagjaiból létrehozta a Szent Ferenc Kórust. A MAORT-zenekar (ami tulajdonképpen a városi szimfonikus zenekar volt, csak akkoriban az olajosok tartották fenn) közreműködésével ők mutatták be Enge: Missa Verna (Tavaszi mise) című művét, amely kisebb világi kórusművek után Enge első nagyszabású szerzeménye volt.

1948-ban belügyminiszteri rendelettel feloszlatták az egyházi egyesületeket, ekkor a Szent Ferenc Kórus is megszűnt. Enge János Pécsen, majd Székesfehérváron folytatta tevékenységét.

A templom orgonáját 1987 és 1989 között bővítették 3 manuálos, 39 regiszteres, 2768 síppal ellátott szerkezetté, neobarokk hangképpel. Jeles vendégművészek és helyi muzsikusok egyaránt adtak és adnak rajta hangversenyeket.

Ezen a szép videofelvételen Martonné Németh Mária kalauzolásával részletesen is megismerkedhetünk a hangszerrel:

A nagykanizsai Ferences templom zenei emlékei 1.

Nagykanizsa legjelentősebb műemléke a ferencesek által emelt templom és rendház, amelyet az 1700-as évek elejétől több évtizeden át építettek Kanizsa felrobbantott várának köveiből.

A pénzhiány miatt csonkán maradt templomtornyot 1816-ban fejezték be. Valószínűleg a szegénység miatt maradtak üresen a szépen tagolt főhomlokzat szoborfülkéi is. A templom keleti oldalát kápolnasor tagolja, nyugat felől az egykori kolostor csatlakozik hozzá.

Forrás: kanizsaujsag.hu 2017.03.22

A puritán külső ellentéte a gazdag, rokokó díszítésű templombelső.

A mozgalmas kiképzésű főoltár képe a templom patrónusává választott Szent Józsefet ábrázolja családja körében. Caspar Franz Sambach, a bécsi művészeti akadémia későbbi rektorának alkotása 1746-ban készült. A festményt és a szószéket Batthyány Lajos, a város kegyura rendelte meg. A templom különleges érdekessége a Musztafa pasa sírkövéből kivájt feliratos szenteltvíztartó.

Az épületegyüttes részletes művészettörténeti leírása Kostyál László tollából olvasható a Nagykanizsai Alsóvárosi templom című, 1992-ben megjelent kiadványban.

A ferences rend 1415-ben telepedett meg Kanizsán, s fontos szerepet töltött be a város történetében. 1950-ig közszeretetnek és megbecsülésnek örvendve voltak jelen a város életében. A 17. század végéig a vár területén éltek és működtek. A városba 1694-ben költöztek ki, ahol két évtized múlva a Berge Kristóf  akkori várkapitány által ajándékozott telken megkezdődött a templom és a kolostor ma is meglévő együttesének felépítése. Közben 1705-ben királyi rendeletre a rendet visszahelyezték ősi jogaikba, s visszavették a plébánia irányítását.

A ferencesek akkori zenei életéről nagyon keveset tudunk. Halis István jegyezte fel, hogy a török kiűzése után Berge Kristóf az épülő templom számára orgonát is adományozott. Elképzelhető, hogy ez a hangszer a várbeli templomból származott.
Egy 1778-ból, majd 1816-ból származó forrás szerint a templom 22 regiszteres orgonával rendelkezett. Lehet, hogy ez azonos volt Berge ajándékával, mert a török utáni nehéz időszakban nem valószínű, hogy alig fél évszázad múlva a barátok új orgonára költöttek. Igaz, Halis István tudomása szerint volt köztük laikus testvérként egy orgonakészítő is.
Új orgonát 1873-ban, a templom és a rendház kicsinosításával egyidőben kapott a templom. Halis a rend kanizsai történetét feldolgozó kis munkájában elmeséli, hogy barátok az orgona árának fedezhetése végett eladták a zárda finom ó-bor készletét…
Barbarits Lajos leírása szerint az új templom belépése óta mozgalmas hitélet zajlott Kanizsán. Minden vasár- és ünnepnapon énekes misét celebráltak. Nagyhéten a Szentsírnál felváltva ének- és zenekar zengett gyászzsolozsmákat.

Részletesebb információk 1861-től állnak rendelkezésre, amikortól a Zalai Közlönyben, majd a Zalában megjelent cikkek mozaikjaiból rajzolódhatnak ki előttünk a templom zenei mindennapjai és ünnepei.

Egy templom zenei életének meghatározója a kántor. 1880 előtt az áldott emlékezetű Hergenröther Mihály viselte ezt a tisztséget. Az ő zenei képsességeiről semmit nem tudunk. A városi temető ferences sírboltájában nyugszik rendtársaival együtt.

Zala 1880. július 28.

Utóda Hock János lett, akit viszont a Zalai Közlöny geniális muzsikusnak aposztrofált. 1880-ban egyszerre nevezték ki a ferences templom kántorának és a polgári iskola énektanárának. Templomi „munkaköri leírása” szerint vegyeskart szervezett és vezetett. Az 1880-as években a helyi sajtó számos zenei szempontból szépen sikerült ünnepi istentiszteletről adott hírt, amelyeken a város akkori magán zenetanárai és legjobb műkedvelő énekesei-muzsikusai is közreműködtek. 1884-ben Hock saját szerzeményű miséje is felhangzott, amint erről a Zalai Közlöny is beszámolt 1884. november 23-i számában:

A király őfelségének születés napján ünnepélyes hálaadó istentisztelet mondatott a ferencesek templomában. A misét a quardian hon nem léte miatt Dolmányos áldozár végezte fényes segédlettel. Az ünnepélyen megjelentek a városi hatóság, a kir.törvényszék-, járásbíróság-, a helyben állomásozó közös és honvéd zászlóaljak tisztikara, összes tantestületek s nagyszámú közönség. A chorus által előadott mise Hock tanár szerzeménye volt. Az énekkarban közreműködtek Kaán Irma kisasszony, Rózsavölgyi Antal, Vencel Rezső és Weber Antal urak. A Kaán kisasszony által igen szépen énekelt „Benedictus” és a Weber úr által előadott „Ave Maria” köztetszésben részesült. Hock úr gyönyörű compozitiojáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk: – méltó volt az ünnepély nemzeti jelentőségéhez.

Az 1890-es évek közepétől aztán Hock kapcsolata megromlott a ferences atyákkal és iskolai kollégáival egyaránt (néhány korabeli újságcikkből úgy tűnik, zenei tehetsége mellett elég nehéz ember lehetett...). Néhány év leforgása alatt mindkét állásából menesztették. Egy ideig még visszavonultan élt a városban, majd 1899-ben Kovásznára távozott.

Legközelebb innét folytatjuk!