Egy európai muzsikus Nagykanizsán: Franz Pyllemann

2022. január 30., vasárnap

2018-ban könyvecskét írtam Práger Hermina életéről, aki az 1870-es, 1880-as években Hermine Braga néven szép énekesi pályát futott be a bécsi operaházban. Kanizsai lánynak született, szerény családba. Életének alakulását rendkívül erősen befolyásolta legidősebb nővére, Eugénia házassága egy még itthon, Kanizsán megismert német zongoraművésszel, Franz Pyllemann-nal. Házassága kapcsán a német muzsikus körülbelül három évig Nagykanizsán élt és ebben az időben tevékenyen bekapcsolódott városunk zenei életébe.

Hermináról szóló könyvemben természetesen érintettem Pyllemann személyét és szerepét a család életében, de csak annyira tértem ki rá, amennyire kis sógornőjének élete indokolta. Ez a poszt most róla szól, Franz Pyllemannról, akit Kanizsán mint Pyllemann Ferencet ismertek és emlegettek.

Pyllemann 1867-ben
 

Berlinben született 1841-ben, evangélikus családban. Apja azt szerette volna, ha fia lelkész lesz. Ám a zene vonzása erősebb volt és Franz elhatározta, hogy a zenére teszi fel életét. Talán a családi ellenzés miatt, de talán azért is, mert akkoriban az európai zene (egyik) fővárosa Bécs volt, 23 évesen, 1865-ben át is települt oda. Úgy érezhette, hogy Mozart, Beethoven és Schubert városában tudja magát igazán kibontakoztatni. Ám egy nagy szerelem felülírta, vagy legalábbis erősen módosította a terveit, s aztán már csak nagyon kevés ideje maradt...


Alig melegedett meg Bécsben, amikor
nyilván pénzre volt szüksége két fiatal bécsi művész társaságában koncert-utazásokra indult. 1866. június végén a kis társaság Nagykanizsára érkezett.

Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny 1866. július 1-jén megjelent számában találkozhatunk a nevével először:

Bécsből hozzánk érkezett hírneves gordonka-művész Röver Henrik, tagja a cs. kir. udv. zenekarnak, valamint az opera-színháznak; hétfőn július 2-án a „Zöldfa-vendéglő” nagy-termében egy hangversenyt rendez, melyen Lang Fülöp operaénekes, városunk fia, és Pyllemann bécsi zongora-művész is résztvenendnek.

Hármójuk közül akkor a legnagyobb név Henrik Röver gordonkaművész; jól és pontosan írta a kanizsai hírlap, hogy a bécsi opera zenekarának tagja, s ezzel együtt az udvari zenekar csellistája volt. A másik művész "Lang Fülöp operaénekes, városunk fia". A Kanizsán született ifjú bariton ekkor még pályakezdő Bécsben; az 1860-as évek végétől a pesti Nemzeti Színházba szerződik, majd az 1880-as évek közepén felépült Operaház történetének egyik legkiválóbb hősbaritonja lesz Láng Fülöp néven. Nyilván az ő révén került a kis bécsi művésztársaság Nagykanizsára.

Pyllemann ekkor járt először városunkban. Egy későbbi osztrák hírlapi forrás szerint a Práger családnál talált szállást, így ismerkedhetett meg a szép, akkor tizenhét éves Práger Eugéniával, akinek - elképzelhető, hogy a szállás fejében - zongoraleckéket adott. Az apa, Práger Zsigmond boltos volt Kanizsán. Üzlete egy kissé pontatlan forrás szerint a mai Erzsébet tér 20. alatt, vagy valamelyik szomszéd házban lehetett. Hét gyermeke közül öt érte meg a felnőtt kort, közülük a legidősebb volt Eugénia; kishúga, Hermina, a későbbi operaénekesnő még csak kilenc éves.

Ekkor, 1866 nyarán kezdődhetett a szerelem, mert a következő, négy hónappal későbbi, november 10-én megjelent újsághír már Pyllemann huzamosabb kanizsai tartózkodására és egyúttal komolyabb zenei kapcsolatokra utal.




A fenti híradás városunk első felnőtt énekkara, az alig több, mint fél évtizede alapított Kanizsai Dalárda aznap esti koncertjének előzetese a Zala-Somogyi Közlöny 1866. november 10-i számából. Eszerint ezen a koncerten a kórus Pyllemann egy darabját is elénekelte (hősünk zeneszerzéssel is foglalkozott). Sőt, az előzetesből az is kiderül, hogy a Dalárda jeligéjének dallamát is Pyllemann komponálta.

Mi is volt ez a kórus-jelige? Akkoriban minden kórusnak volt ilyen: egy rövid, csak rájuk jellemző énekelt szignál, egy zenés névjegy, ami mintegy programszerűen jellemezte az illető kórust. Minden fellépést ezzel szoktak kezdeni; vendégszereplések, kórustalálkozók esetén különös jelentősége volt, amikor a résztvevő kórusok mindegyike
bemutatkozásként és üdvözlésként szokta elénekelni.
A Kanizsai Dalárda jeligéjének ez volt a szövege: "Szabad dal és vidor szív, / dalnok ehhez maradj hív". Hogy dallamát Pyllemann írta, azt mutatja, hogy 1866 novemberében már egy ideje komolyabb kapcsolatban kellett hogy legyen a kórussal.

A következő hónapokat nem biztos, hogy végig Kanizsán töltötte, de a kapcsolat megmaradt: 1867. január 6-án a Zöldfában megtartott hangversenyen ismét találkozhatott vele a kanizsai közönség. Egy Bécsben énekesnőnek tanuló kanizsai lány, Németh Berta köszönte meg koncerttel a helybeli előkelő családoknak a tanulmányaihoz nyújtott anyagi támogatást; ezen működött közre Pyllemann egy virtuóz Liszt-darabbal, a Verdi-opera dallamaira írt Rigoletto-parafrázissal. Ebben a műben valóban teljes zongoraművészi fegyverzetben állhatott ki a közönség elé. A helyi sajtóban január 10-én megjelent tudósítás sajnos róla nem ejtett szót, csak a főszereplő kisasszonyról, illetve a partnereként szólót éneklő Kartschmaroff Leóról, a zsinagóga akkor még ifjú kántoráról.

Viszont ekkor már ki volt tűzve Pyllemann saját zongoraestje, amelyre alig pár nap múlva, január 15-én a Kaszinó akkori helyiségében  (a Vasemberházban) került sor. Sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ez alkalommal sem állt hivatása magaslatán: semmi konkrétumot nem írt az estről, annak műsoráról, csak általános dicséretet. Azért feltétlenül érdemes belelapoznunk a január 20-i számba::

F. hó 15-én tartá Pyllemann Ferenc a nagy kaszinóban számos közönség jelenlétében hangversenyét. Rég nem volt alkalmunk oly művészi s minden tekintetben kielégítő előadást hallanunk. Pyllemann Ferenc, kiről már a múlt alkalommal elismeréssel szólottunk, teljes fényében ragyogtatá az estve művészetét, melyben az előadás szépsége az erőteljes technikai képzettséggel oly gyönyörűen egyesült.

Alig pár hónappal később Pyllemann kapcsolata a Kanizsai Dalárdával még szorosabbá vált. A kórus 1867. május 5-én megtartott éves közgyűlésén történt, hogy első karmesterré választották. Hogy ezt a minimum egy évre szóló, rendszeres - heti - jelenlétet követelő posztot elvállalta, azt jelenti, hogy ekkor már tartós és komoly tervei vannak Nagykanizsán. A zongoraleckék közben nagy szerelem bontakozhatott ki közte és a tizenhét éves Práger Eugénia között, s a német protestáns zongoraművész elhatározta, hogy nőül veszi a magyar vidéki kisvárosban élő, tehetősnek sem mondható zsidó boltos lányát. Hát igen, a zene valóban nagy kerítő :)

Az esküvő előtt alig néhány nappal, 1867. október 16-án az ifjú vőlegény még adott gyorsan egy hangversenyt Kanizsán. Az estről a zenéhez nem túlságosan értő Bátorfi Lajos írt beszámolót a Zala-Somogyi Közlönybe (érdekes, hogy jó tíz év múlva az ő lánya is zongoraművésznek készül...). Bátorfi tudott a napokon belül esedékes nagy családi eseményről, ezért beszámolóját így kezdte (benne Pyllemannt "hangversenyző", illetve "előadó" megnevezéssel illette):

Rubinstein Ábrándját a magyar népdalok felett hangversenyző egy kissé félénken kezdette, nem csoda, az életre beható esemény előestéjén van, s így az ítészeti hidegvérűséget félre kell tennünk. Rubinstein e kedves művénél a változatosság fokoztatásával előadó is élénkebb érzetet kölcsönzött játékának, s a plastioniság ködként enyészett el. 

A koncerten közreműködött egy muzsikus testvérpár, F. és C. Henne: egyikük hegedűs, másikuk fuvolista; ennél több sajnos nem derült ki róluk. A hegedűs fivérrel Pyllemann Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta. A koncert záró száma Carl Maria von Weber f-moll hangversenydarabja (Op. 79) zongorára és zenekarra. Közreműködött az akkori híres kanizsai Grünbaum-zenekar. A kanizsai "zenekritikus" ennyit bírt leírni értékelésként:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

A koncert után
a szokásoknak megfelelően az est táncmulatsággal folytatódott. Eközben Pyllemann és menyasszonya bőröndjei (vagy utazóládák voltak?) már bizonyosan becsomagolva várakoztak, hiszen két nap alatt Eisenachba kellett érniük: ott tartották ugyanis esküvőjüket, október 19-én. Egyelőre nem tudható, hogy vajon Eugénia teljes családja szülei és négy testvére valamennyien kiutaztak-e és az sem, hogy miért nem a menyasszony lakóhelyén házasodtak össze, ahogyan az általánosan szokás volt. 

Erre a kérdésre talán az lehet a válasz, hogy Eisenachban tudtak úgy összeházasodni, hogy nem volt probléma eltérő felekezeti hovatartozásuk. Talán ott volt már ekkor polgári anyakönyvezés? Sajnos, a bejegyzésre vagy más igazolásra nem sikerült ráakadni. E házasságkötés egyetlen hivatalos nyoma a nagykanizsai izraelita anyakönyvben olvasható, első gyermekük, Agnes születésekor, őt ugyanis oda jegyezték be. Az adatok mellé hosszas, ám sajnos szinte teljesen olvashatatlan megjegyzés került gyermekük törvényes születéséről, szülei házasságkötéséről, csak a dátum (1867 október 19.), az Eisenach név és a Polizei szó vehető ki belőle: valószínűleg ottani rendőrségi irattal bizonyították a szülők házasságuk megkötését. Az is érdekes, hogy ha már német földön házasodtak, akkor vajon miért nem Berlinben, ahol Pyllemann családja élt? Talán mert a protestáns lelkész apa erősen ellenezte fia kapcsolatát? Prágerék, a későbbi események tükrében nyilvánvalóan befogadták Pyllemannt a családba.

A homályos pontok ellenére annyi bizonyos, hogy Pyllemann részéről nagyon nagy volt a szerelem: még azt is elfogadta, hogy újdonsült felesége nem bírt megválni szüleitől és testvéreitől. Így az ifjú pár közös életét Kanizsán kezdte meg, holott a 24 éves férjnek éppen csak elindult karrierje szempontjából bizony Bécsben kellett volna élnie.

 

Pyllemann és menyasszonya, Práger Eugénia
 

Így viszont Nagykanizsa zenei élete mindenképpen nyert az ő kanizsai néhány évével, hiszen Pyllemann továbbra is részt vett a város zenei életében: első karmestere a Kanizsai Dalárdának, koncerteket szervez, zongoraórákat ad és zeneszerzéssel is foglalkozik.

Nézzük ezeket a területeket egyenként:

Mint a Kanizsai Dalárda első karmestere különös hangsúlyt helyez arra, hogy magyar művek is legyenek a kórus repertoárján. Értő zenei vezetése a kórus színvonalát is emeli. Szilveszter este a Dalárda, a szokások szerint táncestéllyel folytatódó hangversenyt adott pártoló tagjainak, amelyről a következőket jegyezte fel 1868. január 4-i számában a Zala-Somogyi Közlöny:

Sylvester estéjét kedélyesen töltöttük el. Ez este a nagykanizsai „Dalárda” pártoló tagjai részére szinte előadást tartott. A működők szorgalmas igyekezete meglátszott a műdarabok szabatos előadásán. Főleg kitűnt Fleischmann Károly jól iskolázott első tenor hangja. Dacára annak, hogy a zöldfai nagy teremnek rosz acusticája van, mégis kellemes benyomást tettek az előadott művek szabályossága, mely legnagyobbrészt a tevékeny egyleti karmester Pyllemann úr érdeme, ki beismeri azt, hogy Magyarországban van Nagykanizsa és így a magyar dallamok begyakorlását is egyik buzgó feladatául tűzte ki, noha küzdéssel jár, mert a működők közt alig van négy egyén, ki a magyar nyelvet bírná. 

1868 tavaszán és kora-nyarán három jelentős hangverseny is zajlott Kanizsán, amelyeken közreműködik. Közülük legalább egyet nyilvánvalóan ő szervezett, de könnyen elképzelhető, hogy a másik két alkalommal is ő hozta kapcsolatai révén Kanizsára az előadókat. 1868. február 11-én a D'Ettore operaénekes házaspár koncertjén működött közre, nem lehet pontosan tudni, milyen minőségben. Lehetett zongorakísérő és/vagy játszhatott szólistaként, sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ezt homályban hagyta.
Egy hónap múlva, március 21-én Rudolph Willmers, európai hírű német zongoraművész adott szólóestet Kanizsán. Körülbelül két év múlva kollégák lettek Bécsben, mint a Horak-zeneiskola professzorai, ismerhették egymást már korábban is, így könnyen lehet, hogy őt is Pyllemann hozta Kanizsára..
Viszont szinte teljes bizonyossággal lehet mondani, hogy Henrik Röver bécsi csellista június 13-i koncertje hősünknek köszönhető. Emlékezzünk, két évvel azelőtt vele és a kanizsai Láng Fülöppel járt először Kanizsán. Az 1868-as koncerten egy Schlesinger nevű, valószínűleg szintén bécsi hegedűs mellett fellépett egy másik ismerősünk, a Bécsben énekesnőnek tanuló Németh Berta kisasszony. Ennél sokkal többet sajnos erről a koncertről sem tudunk meg a Zala-Somogyi Közlöny hasábjairól csak azt, hogy Pyllemann is fellépett, de nem tudható, mit játszott.

Pyllemann Kanizsához kötődő további tevékenysége a zongora- és énektanítás. Erről is csak nagyon mostohán értesít a Zala-Somogyi Közlöny. De 1869. május 23-i számában beszámol röviden növendékeinek egy koncertjéről, melyet a zenei élet egyik mecénása, a gelsei Gutmann család palotájában rendeztek meg (ma Erzsébet tér 11.). Olvassuk együtt:

Zene és ének próba. Múlt vasárnap május hó 23-án, délelőtti órákban tartá Pyllemann úr jeles zongora- és ének-tanárunk ez évi nyilvános próbatételét Guttmann H. S. úr fényes laktermeiben; a tanítványok előhaladása minden tekintetben kielégítő volt, az énekben Dietrichstein k. a., a zongorában pedig Rosenstock k. a . különösen kitűntek, jól esett látnunk hogy csalta ki a növendékek ügyessége jelenvolt szülők szemeiből az örömkönyeket; jelenvoltak mintegy 80-an, kik Guttmann család által szívélyesen fogadtattak.

Lábjegyzet: Kanizsa legtekintélyesebb családjával a dinasztiaalapító Gutmann S. Henrik egyik lánya, Ida rendkívüli élettörténete kapcsán már foglalkoztam a blogban, háttérként érdemes elolvasni A gyűrűk úrnője című írást.

Franz Pyllemann zeneszerzéssel is foglalkozott. Abban az időben, míg Kanizsán élt, néhány kisebb zeneműve megjelent nyomtatásban, magyar zeneműkiadóknál: Táborszkynál és Rózsavölgyinél. A három zongoraműről a Lipcsében megjelenő Buchhändler-Correspondenz 1869-ben megjelent számaiból értesülhetünk.

Nocturne, Op. 7. Pest, Rózsavölgyi és Társa

3 Melod. Instruct. Tonstücke, Op. 9.  Nr.1. Lebenslust Nr. 2. Abendempfindung Nr. 3. Albumblatt. Pest, Rózsavölgyi és Társa [Ezt a kis ciklust valószínűleg pedagógiai céllal komponálta. A kis darabok magyar címe: Életöröm, Alkonyat, Albumlap.]

Caprice-Mazurka Op. 11. Pest, Táborszky

Mindezen munkálkodások közben Pyllemann családjában örvendetes esemény zajlik le: 1868. augusztus 11-én
Nagykanizsán megszületik első gyermekük, Ágnes. 

Íme, születésének már említett bejegyzése a nagyrészt olvashatatlan megjegyzésekkel:




Ágnes kiváló zenei tehetséggel született, muzsikus lett: énekesnő és zongoraművész, elsősorban hangverseny-énekesnőként működött Bécsben, férjhezmenetele után Agnes Bricht Pyllemann néven. Pályája egy későbbi poszt tárgya lehet, de annyit feltétlenül érdemes megjegyeznünk, hogy egyszer, 1903-ban, 35 évesen, Nagykanizsán is adott koncertet. Későbbi kanizsai kapcsolat, hogy az 1930-as évek elején Elisabeth Forini, a városunkból elszármazott Fischer Böske az ő énekes-növendéke volt Bécsben.

Itt van Ágnes:

 

De térjünk vissza időrendünkhöz. Láttuk, hogy Pyllemann igazán igyekezett hasznossá tenni magát Kanizsán mint muzsikus, ám ő nagyobb kaliberű művész volt annál, hogy ezzel megelégedjen. Így 1869 második felében vagy 1870 elején végre sikerült rávennie feleségét, hogy költözzenek Bécsbe. Ennek az volt az ára, hogy magával kellett vinnie a teljes Práger-családot: apósát, anyósát és azok további négy gyermekét (három lányt és egy fiút), köztük az akkor tizenhárom éves Herminát, a leendő operaénekesnőt.

Bécsben kezdetben a teljes nagycsalád együtt lakott. A fiatal házaspárnak még egy gyermeke született, aki édesapja után a Franz keresztnevet kapta.

Pyllemann nagyon hamar megtalálta helyét az európai zene fővárosának tekinthető Bécs zenei életében: Johann Peter Gotthard, azaz valódi nevén Bohumil Pazdirek bécsi zeneműkiadó révén bekerült az akkor harmincas éveinek második felében járó Brahms baráti körébe. A zene mellett összefűzhette Brahms-szal az is, hogy mindketten német származású protestánsként éltek a kifejezetten katolikus Bécsben.


Hogy Brahms kapcsán kicsit előbbre is tekintsünk: a nagy zeneszerző idős koráig igazolhatóan kapcsolatban állt Pyllemann özvegyével, lányával, Ágnessel és a sógornővel, Hermine Braga (Práger Hermina) operaénekesnővel: mindhármuk neve szerepel Brahms Adress-Buch-jában, amelybe saját kezűleg jegyezte fel ismerősei nevét és címét. A bekeretezett részben Agnes neve látszik, alatta a "Breisach Pyllemann" Práger Eugéniát takarja, aki férje halála után újra férjhez ment, mint majd látni fogjuk.



 

Vegyük fel újra történetünk fonalát:

Pyllemann 1870-ben a jónevű, később konzervatóriummá alakított Horak-magánzeneiskola tanára lett.
Elsősorban elméleti tárgyakat tanított: összhangzattant, hangszerelést, zeneelméletet, esztétikát. Mellette állandó zenekritikusa lett a Wiener Salonblatt nevű kulturális-társasági hetilapnak. Rendszeresen tudósította a tekintélyes lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitungot Bécs zenei életéről. Brahmsról is írt, akkori új szerzeményeiről; cikkei közül többet máig idéz a Brahms-szakirodalom,

Otthon kislányát, Ágnest a lehető legkorábban elkezdte zongorára tanítani. Ismeretes egy kedves anekdota, miszerint Brahms egyszer felugrott hozzájuk és a négy éves Ágnest egyedül találta a zongoránál. Mellé telepedett és csatlakozott hozzá a zongorázásban. De úgy tűnik, ő kicsit merészebb harmóniákat használt, mint amit a kislány az apjától megszokott, mert Ágnes ránézett Brahmsra és közölte: Bácsi, te hamisan játszol 😀

Minden szépen és jól alakult tehát a házaspár életében, amikor bekövetkezett a tragédia: 1873. március 7-én Franz Pyllemann harmincegy évesen meghalt, súlyos betegségben, életmentőnek szánt operáció után. Porig sújtott felesége magára maradt két kicsi
egy öt éves és egy nyolc hónapos gyermekével, ugyanakkor a Práger család is komoly támaszát veszítette el.

Íme halálának sajnos szinte olvashatatlan bejegyzése a Bécs belvárosi evangélikus gyülekezet anyakönyvében:

 




 

Nevét Püllmann-nak írták, berlini születése olvasható, lakcíme alig; talán Wieden városrész, de az utcanevet nem tudom azonosítani. Egyelőre a legutolsó rovatot, a temető nevét sem tudom megfejteni, ahol örök nyugalomra helyezték.

 

Halálhíre lehet, hogy Kanizsára nem jutott el időben, ugyanis senki nem képviseltette magát március 9-i temetésén, még egy gyásztávirat sem érkezett a Dalárdától az özvegyhez.
A Zala-Somogyi Közlöny március 20-án közölte az alábbiakat:

Pyllemann Ferenc meghalt. E gyászhírről Welisch Gusztáv úr értesített bennünket Bécsből, a többi közt így ír: Folyó hó 9-én kísértetett az örök nyugalom helyére, Nagy-Kanizsán jól ismert s mindenki által becsült Pyllemann Ferenc zenetanár, feltűnő volt a lehangoltság, hogy a „Kanizsai Dalárda”, melynek a boldogult tevékeny karnagya volt, temetésén sem küldöttségileg nem vett részt, de sőt vigasztalhatatlan özvegyéhez még részvéttáviratot sem intézett, e figyelmetlenséget enyhíté a bécsi zenetekintélyek részvéte, személyes jelenlétök a végtisztesség tételnél s bánatos özvegyéhez intézett sokoldalróli fájdalmat enyhítő részvétiratok. Az elköltözött kitűnő jó barát, jeles zenetehetség és munkás családapa volt. Béke hamvaira!

Bécsi lapja, a Wiener Salonblatt 1873. március 16-i számában, a lipcsei Allgemeine musikalische Zeitung pedig április 9-i számában közölt róla nekrológot. Közülük információkban leginkább gazdag a lipcsei újság volt, amely a kései kutató nagy szerencséjére olyan magánéleti információkat is tartalmazott, amelyek alátámasztották, sőt, jelentősen ki is egészítették a kanizsai újsághíreket.

S hogyan folytatódott tovább a család élete? A fiatal özvegynek hamarosan meg kellett birkóznia kisebbik gyermeke, Franz elvesztésével, aki 1877 februárjában, négy és fél évesen halt meg.
1880-ban újra férjhez ment (férje neve Moritz Breisach). Második házasságából három gyermeke született. 1907. július 8-án, 59 éves korában hunyt el.

Lánya, Ágnes, mint írtam, kiváló muzsikus: koncert-énekesnő és zongoraművész lett. Férjhez ment Balduin Bricht neves bécsi zenekritikushoz. Két gyermekük született: 1894-ben Franziska és 1904-ben Walter.

Itt van fényképen a teljes család, 1906 körül (forrás: Wikipedia, Walter Bricht szócikk):


 

Walter Bricht folytatta a muzsikus-tradíciót, és már fiatalon nevet szerzett magának Bécsben mint zongoraművész és karmester. Ő is tanított a Horak-zeneiskolában, mint nagyapja. Amikor eljöttek a nehéz idők, mivel kiderült, hogy anyai nagymamája, a kanizsai Eugénia származása nem tetszik a rendszernek, üldözötté vált, s 1938-ban feleségével az Egyesült Államokba emigrált. Charlestonban, majd New Yorkban működött, 1963-ban az Indiana University School of Music professzora lett. 65 éves korában, 1970-ben hunyt el. Második feleségétől két lánya született. Egyikük fuvolaművész Tulsa városában, és ápolja apja és családja, így Franz Pyllemann emlékét is.

Sikerült kapcsolatba kerülnöm vele és kaptam tőle egy rendkívül fontos fényképet, amely Franz Pyllemannt, feleségét, Práger Eugéniát és Eugénia egyik húgát, Emíliát ábrázolja. Ez az egyetlen fénykép, amely Pyllemannról fennmaradt! Ennek részleteit, Pyllemann portréját, illetve kettejüket feleségével már mutattam, most nézzük a teljes képet. 

Pdf formátumban kaptam meg, az eredeti szkenneléskor egy pici sáv lemaradt a felső széléről, de azt lehet valószínűsíteni, hogy valamikor az 1867-es évszámot írták rá. Van egy harmadik személy is a képen, Eugénia húga, Emília. A kép Lingg Gyula kanizsai fényképész felvétele, készítésekor Franz és Eugénia jegyesek lehettek.

 


 
Terveim szerint ez a poszt kiindulópontja lehet egy újabb könyvnek. Időközben kiderült ugyanis, hogy Franz Pyllemann hagyatéka néhány későbbi dokumentummal együtt - Agnes lánya, Franziska jóvoltából - megtalálható az osztrák nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében. A következő nyáron el is utaztam Bécsbe, két teljes napot ültem a Herrengasséban található zenei könyvtári olvasóteremben és nagy izgalommal böngésztem át a dokumentumokat. De nemcsak átböngésztem, hanem a fontos iratokat sikerült is lefényképezni. Emellett az sem volt semmilyen élmény, hogy Pyllemann sajátkezűleg írt leveleit, zenei feljegyzéseit, koncertekről írt beszámolóit eredetiben tarthattam a kezemben! Erről már írtam a blogban, ITT olvasható.

Egyet itt a poszt végén meg is mutatok, egy naplószerű feljegyzését egy kanizsai koncertről, 1867-ből:

 

 
Idehaza elkezdtem a kiböngészésüket, lefordításukat, de mint látható, nem egyszerű a feladat. Körülbelül már képben vagyok, hogy a gyűjtemény miket tartalmaz, mely leveleket kell majd pontosan lefordítani. Úgyhogy ezt a mostani posztot mint első életrajzi kísérletet majd az ezekből a dokumentumokból származó információkkal, idézetekkel kibővítve és átdolgozva remélem, hogy Hermina után rokonszenves, tragikus sorsú sógora életéről is lesz majd egy könyvem; vagy ha nem is külön könyv, de fontos fejezetként ő is része lesz egy kanizsai muzsikusokról szóló, arcképcsarnok-szerű könyvnek, amit szintén régóta tervezek.

 


0 megjegyzés: