Egy téli álmot alvó épület szép napjai Nagykanizsán

Van egy téli álmot alvó épület Nagykanizsán. Illetve van több is, de ez, ahova most megyünk, különösen fájó pont. A bloggernek mindenképpen, mert itt kezdte könyvtárosi pályáját. A gyönyörű karzatos nagyterem legutolsó aktív pillanataiban, 1974/75-ben még lehettem ott hangversenyen. Miután a művelődési ház kiköltözött belőle, kiderült, hogy a terem szabályosan életveszélyes. Alá is dúcolták valóságos oszlop-erdővel, a könyvtár csak raktárnak tudta használni. Telente cudar hideg volt benne...
Pedig az épületnek, és benne a nagyteremnek igazán szép múltja van: előkelő bálok, színházi előadások, koncertek szórakoztatták a kanizsaiakat több, mint fél évszázadon át...  Mai, meglehetősen hosszú posztomban ezt a szép múltat próbálom összefoglalni. Szokásomhoz híven elsősorban zenei szempontból, de azért igyekszem képet adni az épület teljes történetéről.

Nagykanizsa, Sugár út 3.

 Kezdjük Kunics Zsuzsa történész-muzeológus leírásával:

A Polgári Egylet fennállásának ötvenedik évfordulójára, 1885-ben új díszes, eklektikus stílusú székházat emeltetett a Sugár úton. A homlokzattervet Geiszl Mór, az épülettervet Hencz Antal ismert helyi építészek készítették. 1888-ban karzatos, színpados nagyteremmel bővítették az épületet, ahol fényes táncmulatságokat, hangversenyeket, előadásokat, műsoros esteket rendeztek. Az Egylet tulajdona volt a keleti oldalon téglafallal, a Sugár úti oldalon 1890-től téglaoszlopos, díszes vaskerítéssel körülvett, Egylet-kertnek nevezett szomszédos park is.
A székház emeletén kapott helyet az olvasó-, biliárd-, kártya- és társalgó terem. A földszinten működött a vendéglő, melyhez "mulatókert és kényelmesen berendezett nyári casino helyiség" tartozott. Az árnyas kerthelyiséget nyáron sörözőként hasznosították, a városi társas élet kedvelt színtere volt, juniálisok, hangversenyek színhelye.

Az Egylet-kert a boldog békeidőkben (Forrás: Hol-mi)

... és ma

A Polgári Egylet, amely eredetileg nagyrészt német származású iparosokat tömörített, 1836-ban jött létre. 1845-ig német, majd 1848-ig magyar és német nyelven vezette jegyzőkönyveit, 1848-ig nevét is német változatában – Bürger Verein – használta.
Saját rendezvényein kívül az épület, elsősorban nagyterme, évtizedeken keresztül adott helyet színházi előadásoknak, hangversenyeknek, műsoros esteknek, fényes báloknak. A következőkben ezeket fogjuk áttekinteni.

Színházi előadás a Polgári Egylet  nagytermében, 1924 (Színházi Élet 1924/46)

Az 1890-es évektől szinte minden évadban voltak a nagyteremben színházi előadások. Gyakran játszottak operettet, népszínművet, sőt ebben az évtizedben operát is, bár különböző színvonalon. Vedress Gyula székesfehérvári társulata 1890-ben például Ibsen Nórája mellett a Hoffmann meséit, Offenbach nagyigényű operáját is előadta. 1891-ben e társulat előadásain lépett fel vendégként Blaha Lujza az Ingyenélők, a Náni és a Suhanc című zenés darabokban. Utolsó estéjén a rendőrségnek kellett közbeavatkozni, hogy a tömeg ne lepje el túlságosan a karzatot, nehogy a terheléstől leszakadjon.
1895 tavaszán – ínséges idők után – a szegedi Somogyi Károly színtársulata szórakoztatta a kanizsai közönséget. A nagyteremben tágas, magas színpadot állíttatott fel. Kellemes előadásaik voltak többek között Zeller Madarásza és a magyar operett hőskorának egy jeles, azóta elfeledett alkotása, Verő György: Szultán című darabja. Májusban a Cigánybáró után bemutatták a kanizsaiaknak Mascagni: Parasztbecsület című operáját is. Később akadtak olyan évek, amikor a közönségnek jóval gyengébb társulatokkal kellett beérnie. Hamarosan azonban mintegy két évtizedre abbamaradtak a Polgári Egyletben a színházi előadások, mert új helyszínként belépett a közelben felépített nyári színkör, az Aréna. Csak lebontása és az új színház (a mai Medgyaszay Ház) felépítése közti néhány évben, 1920 és 1927 tavasza között jártak újra a Polgári Egylet nagytermébe a színházkedvelő kanizsaiak. Ekkorra már a színikerületi rendszer bevezetése következtében a város megismerte a pécsi színtársulatot, amellyel aztán egészen az 1950-es évek elejéig szoros kapcsolatot tartott. 1924-ben Asszonyi László igazgató vezetésével játszottak a Polgári Egyletben. A kitűnő bariton hanggal rendelkező Asszonyi egyúttal énekes színészként is társulata erőssége volt. Nagyoperettek, mint például a Luxemburg grófja, a Pompadour és Csajkovszkij Diadalmas asszonya mellett előadták a Pillangókisasszonyt is. A pécsi társulat táncos-komikusa ebben az időben egy Páger Antal nevű fiatalember volt, aki fényes sikerrel mutatkozott be Kanizsán is, táncszámai hatalmas tapsra ragadtatták a közönséget.

Színházi Élet 1924/46

A hivatásos színjátszás mellett a Polgári Egylet nagyterme gyakran adott helyet a különböző helyi egyesületek, társaságok által megvalósított műkedvelő előadásoknak.
1911-ben a Fűtőházi Kézművesek itt mutatták be a sajtó szerint szépen sikerült előadásban Planquette: Rip van Winkle című operettjét. 1920 májusában a Szociális Misszió keretében Mutschenbacher Edvin törvényszéki bíró, kiváló műkedvelő színházi ember rendezte meg az Aranyvirág című Huszka-operettet a város népszerű, szintén amatőr énekes-színésznője, Kenedi Aura címszereplésével. A kísérő alkalmi zenekarban ott hegedült Peschek Ignác, akit hamarosan letartóztattak pénzhamisításért... Mutschenbacher rendezésében és Ketting Ferenc zenei vezetésével került színre a Kereskedelmi Alkalmazottak vállalkozásában betanult Debrecenbe kéne menni, a Nagykanizsai Magántisztviselők által előadott Hazudik a muzsikaszó, vagy az Irodalmi Kör betanulásában A hollandi menyecske.

A kanizsai előadás főszereplői a Színházi Élet 1924/21. számában

Előadásaik hozzájárultak Kanizsa általános kulturális színvonalának és társaséletének gazdagításához, Mutschenbacher és Ketting személye pedig a megvalósítás terén jelentett minőségi garanciát. Legkiválóbb előadásuk 1922-ben Huszka Lili bárónője volt.

A Polgári Egyletben zajló hangversenyéletet áttekintve szintén ketté kell bontanunk az eseményeket a vendégművészek, illetve a helyi muzsikusok, együttesek koncertjeire.

1891. március 14-én a legendás, de fénykorán már túl levő Reményi Ede adott koncertet állandó kísérőjével, Bodó Alajossal.
Reményi mellett több nagy hegedűs játékát is hallották a Polgári Egylet nagytermének falai. 1900 áprilisában tartotta meg hangversenyét a fiatal, filmsztárkülsejű Jan Kubelik.





Sajnálhatják az akkori zenekedvelők, hogy nem voltak többen 1911. október 15-én, amikor a Felsőtemplom átépítését szorgalmazó bizottság meghívására helyi közreműködők mellett felléptek a hegedűművész Arányi-nővérek, Arányi Adila és Arányi Jelly. Zenei kvalitásaikat érzékelteti, hogy egy évtized múlva Bartók Béla számukra írja két hegedű-zongora szonátáját, Ravel pedig Arányi Jellynek fogja ajánlani Tzigane című művét.

Zongoraművészekkel folytatva a sort, három kanizsai hangversenye közül az egyiket a Polgári Egylet nagytermében adta Dohnányi Ernő 1922. november 9-én. Sajnos, a Zalai Közlöny recenzense olyan szinten csak általánosságokat írt a koncertről, hogy az is elképzelhető, személyesen ott sem volt…Szintén nem állt hivatása magaslatán az újság Thomán István zongoraművész 1923. október 6-i koncertjén sem. Liszt Ferenc egyik utolsó növendéke, előadóművészetének és pedagógiájának továbbörökítője, Dohnányi, Bartók – és a Kanizsán működő Pásztor Irma – tanára leányával, Thomán Mária hegedűművésszel adott koncertet. A rövid híradás sajnos még műsorukat sem rögzítette.

A nagy zongoristák sora a háború után folytatódott. 1946. októberében Szegedi Ernő és felesége, Vásárhelyi Magda léptek pódiumra, programjukon Liszt Patetikus koncertje is szerepelt. A letűnt idők utolsó nagy zongoristája ebben a teremben Cziffra György volt, aki 1948-ban kényszerhelyzetben, hozzá méltatlan esztrádműsorban, egy nagy farsangi kacagó estély szereplői között birkózott a rossz állapotban lévő zongorával…

A hosszú évtizedek alatt néhány nagy énekes is fellépett itt. Ábrányiné Wein Margit, az Operaház magánénekese 1894. december 15-i hangversenyét azt is emlékezetessé tette, hogy ezen az estén gyulladt ki először a villany a Polgári Egylet épületében. Ezen a rendezvényen mutatkozott be a helyi publikumnak a fiatal Hofrichter Emma hegedűművész, aki aztán fél évszázadon keresztül volt Nagykanizsa keresett hegedűtanára. 

Bérleti hangverseny keretében énekelt itt 1933-ban Báthy Anna és 1934-ben Németh Mária. S még lehetnek, akik emlékeznek a fiatal Simándy József, majd Sárdy János 1948-as fellépéseire.

Térjünk rá a helyi muzsikusok és együttesek itt megtartott hangversenyeire.
Elsőként az Irodalmi és Művészeti Kör rendezvényeiről kell szólni. Érdekes módon az 1895-ben megalakult és a második világháború végéig fennálló Körnek soha nem volt önálló székháza, ezért nagyobb szabású hangversenyeiket 1927, a Városi Színház (a mai Medgyaszay Ház) felépülése előtt általában a Polgári Egylet nagytermében tartották. 1895. március  23-án a nagyterem adott helyet az új egyesület bemutatkozó estélyének, bár már a március 15-i városi megemlékezést is nagyrészt a Kör szervezte meg. A bemutatkozó estre fel is állt és Sterneck Zsigmond vezetésével énekelt is a Kör dalárdája, amely ekkor még – igazodva az általános divathoz és

Sterneck Zsigmond

gyakorlathoz – férfikar volt. A leendő szimfonikus zenekar első csírájaként szintén Sterneck Zsigmond, a kiváló gordonkaművész és zenetanár szervezett növendékeiből és más műkedvelőkből egy kisebb zenekart. Sterneck egy saját művével szólistaként is fellépett s zongorázott Blumenschein Vilmosné, aki a századforduló körül szintén jeles szerepet játszott Kanizsa koncertéletében.
A Kör zenei életének első fénykorát 1897 és 1912 között Böhm Emil, a fiatal pécsi kereskedő hozta el. Az addigra hullámvölgybe került énekkart újjászervezte, s olyan szintre fejlesztette, hogy

1904-ben a pécsi dalosversenyen első díjat nyertek. Ezt az eredményt elismerve a Dunántúli Dalosszövetség következő versenye helyszínéül Kanizsát jelölte ki. A kórus 1908-ban a székesfehérvári dalosversenyen is diadalt aratott, onnét a nehéz műdal-csoport első díjával tért haza. Böhm Emil – a népszerű Bemil – számos jeles és szórakoztató zenei esemény kezdeményezésével és megrendezésével is beírta nevét Nagykanizsának nemcsak zenei-, hanem társaséletébe is. A Dalárda ezekben az években számtalan „dalestélyt” rendezett az Egylet nagytermében, voltak köztük vidám szilveszteri és farsangi álarcos összejövetelek is zenei tréfákkal, paródiákkal. Böhm Emil 1912-es távozása és a világháborús évek, valamint az azt követő zűrzavaros és tragikus történelmi események után néhány évig Gürtler Ferenc, a korábbi másodkarnagy, Rácz János kántor, majd rövidebb ideig dr. Kerkay József gimnáziumi tanár irányította a kórust. Hamarosan azonban beköszöntött Ketting Ferenc karnagyságának korszaka, amely alatt a kórus a legmagasabb szintre fejlődött.

Színházi Élet 1924/47

Ketting alig vette át az énekkart az akkor már létező, s szintén több hullámvölgyet átvészelt zenekarral együtt, rögtön hatalmas, szinte teljesíthetetlen feladatot tűzött ki a két zenei együttes elé: betanulták Haydn: Teremtés című oratóriumát. Első lépésben nem a teljes művet mutatták be, hanem több szemelvényt az oratórium első részéből. Erre a hangversenyre 1924. november 9-én került sor a Polgári Egylet nagytermében. A százhúsz tagú nagy vegyeskar gerincét a Kör kórusa alkotta, amelyet a többi kanizsai kórus és a zalaegerszegi egyházi énekkar tagjai egészítettek ki. A szólókat is helyi erőkkel oldották meg. Köztük a legismertebb név a Gábrielt Domány Sári zeneakadémiai növendék (apja a kereskedelmi iskola nyelvtanára volt). Közreműködött a Kör szimfonikus zenekara.

Hogy ennyi munka gyümölcsét a közönség máskor is élvezhesse, érdekes kísérlet részese lett az együttes: 1925 augusztusában az Uránia moziban az akkori csúcstechnikával készült, s az Ószövetség részleteit megelevenítő Tízparancsolat című amerikai némafilm vetítésekor a megfelelő jelenetek aláfestéseként részleteket adtak elő Haydn oratóriumából.
Ketting hamarosan újra elővette a művet, s most már teljes terjedelmében betanította együttesének. A teljes oratóriumot 1927. január 22-én este vezényelte szintén a Polgári Egylet nagytermében. A Zalai Közlöny négyrészes zenetörténeti cikksorozatban készítette elő a hangversenyt. A művet nyolcvan tagú énekkar, negyven tagú zenekar és ugyanúgy, mint először, kizárólag kanizsai kötődésű szólisták adták elő. Uriel szerepében újra Domány Sárit hallhatta a közönség, aki időközben pályakezdő operaénekessé lépett elő s nem sokkal később német színpadokon aratott sikereket. Évát az osztrák színpadokon Elisabeth Forini néven karriert csinált szintén kanizsai Fischer Böske énekelte, Rafael és Ádám kettős szólamát pedig Abramovics Márk, a zsinagóga fiatal főkántora interpretálta.
1932-ben, Haydn születésének kétszázadik évfordulója alkalmából az együttes Az évszakok című oratórium részleteit is műsorára tűzte.
Az alábbi fénykép ebből az alkalomból készült a kórusról:

Ilyen erős indulás után, bár több hasonlóan monumentális vállalkozásba nem fogott, Ketting Ferenc az 1930-as évek közepére Magyarország egyik legjobb amatőr énekkarává tette kórusát, amelynek későbbi kanizsai fellépései már nagyrészt az új színházépületben zajlottak.

Az 1895-ben megalakult Irodalmi Kör több kísérletet tett szimfonikus zenekar létrehozására, az együttes létrejötte nagyrészt mégis egyesületen kívüli fiatalok érdeme. 1920-ban az akkoriban néhány évig Nagykanizsán működő katonai főreáliskola egyik hallgatója, Mathea Károly, a város ismert fényképészének fia diáktársaiból zenekart szervezett. Sikeres bemutatkozásuk után a Kör vezetősége felismerte a lehetőséget: tárgyalásokat kezdett a fiatalokkal, amelynek eredményeként a katonaiskolások ők hajlandóak voltak a muzsikálást a Kör keretében folytatni, ahol további tagok csatlakoztak hozzájuk. 1920. április 10-én még mint főiskolai zenekar lépett fel az együttes Mathea Károly vezetésével a Polgári Egylet nagytermében az Irodalmi Kör által rendezett művészestély keretében. Történetük első előadott darabja Bizet: Carmen című operájának előjátéka volt. Miután Mathea Károly Budapesten folytatta tovább tanulmányait, s zenekara beleolvadt a Kör szervezetébe, vezetését Ketting Ferenc vette át. A zenekar koncertjei közül kimagaslik egy 1925-ös, szintén a Polgári Egylet nagytermében megtartott hangversenyük, amikor többek között Erkel: Hunyadi László nyitányát, Beethoven: Egmont nyitányát és egy Haydn-szimfóniát játszottak, illetve egy kevésbé ismert szerző Johann Strauss Kék Duna keringője dallamaira zongorára és zenekarra írt virtuóz parafrázisában lehetőséget adtak a kiváló Fábiánné Pásztor Irmának, a Kanizsán élő zongoraművésznek tehetsége megcsillogtatására. Ez az időszak a már említett Teremtés oratórium-előadások korszaka is.
Szerencsére az zenekart is megörökítették egy nagy csoportképen:

Gyakran tartott hangversenyt a nagyteremben az Ipartestületi Dalárda. A Kanizsa zenei életében fontos szerepet betöltő, nívós férfikart 1913 márciusában alapította Samu József ipartestületi elnök. 1927-ig az agilis Büchler Mór vezette. Parti Lajos rövid karnagysága után 1927 és 1930 között Vannay János, a zeneiskola igazgatója vette át; Vannay azonban inkább a zenekarhoz értett, s hamarosan ez a kórus is Ketting Ferenc keze alá került. Több megyei és országos dalosversenyen szerepeltek szép eredményekkel. Miután a Polgári Egylet épületét 1933-ban megvette az Ipartestület, hivatalosan is ez az épület lett a kórus otthona, ahol a versenyeken elnyert relikviáikat is őrizték. Legérdekesebb díjuk hatszáz liter sör és kétszáz üveg pezsgő volt, amikor 1933-ban megnyerték a Dreher Sörgyár által meghirdetett országos sördalversenyt. Ez utóbbiakat biztos nem a vitrinbe tették… Az érdemes kórus 1938-ban megszűnt az Országos Dalosszövetségben uralkodó anomáliák, személyi ellentétek és a Trianon utáni általános hangulat, kilátástalanság következtében.

Az Ipartestületi Dalárda sikerei felkeltették az iparostársadalom érdeklődését egy zenekar létesítése iránt. Ennek legkönnyebb módja az volt, hogy átvették a már működő Öregcserkész Mandolinzenekart karnagyával, ArnbergerRudolffal együtt. Ez a megoldás mindkét fél számára szerencsés volt: az öregcserkészek zenekara amúgy is nagyrészt iparosokból és munkásokból állt, s az átvétel anyagilag is rendbehozta valamennyire az együttest, mert az Ipartestület tiszteletdíjat is tudott fizetni a karnagynak; viszonzásul a zenekar fellépéseivel színesítette az iparosok rendezvényeit. Így tulajdonképpen ugyanazok a muzsikusok két szervezet égisze alatt működtek. A rutinos Arnberger számos feldolgozást készített egyedi összeállítású zenekara számára. A zenekar legemlékezetesebb szereplése a Városi Moziban zajlott, amikor közreműködött a karnagyuk által írt operett, A szép Lizaveta előadásán. Tagságoukat aztán nagyon megtépázta a második világháború, s már nem alakultak újjá.

1920–1922 között a Polgári Egylet nagytermében tartotta hangversenyeit a Nagykanizsai Közművelődési Társulat által fenntartott ún. Fenyves-zeneiskola. Tanárai közül Venetianer Margit játszott valószínűleg először Kanizsán Bartók-zongoradarabokat. Itt lépett először közönség elé az iskola növendékeként a csodagyermek Dános Lili, akiből nemzetközi rangú zongoraművész és pedagógus vált.

Dános Lili

Szórakoztató rendezvények, fényes bálok is zajlottak a nagyteremben. Tartott itt előadóestet Küry Klára primadonna 1905-ben, valamint Balázs Árpád, Fráter Loránd és Murgács Kálmán ismert nótaszerzők. 1890 és 1896 között több alkalommal is szerepelt Szlavianszkij Nadina annak idején nagy hírnévnek örvendő, egész Európát bejáró, orosz népi kultúrára épülő, táncosokkal kiegészített daltársulata. A két világháború között általában itt szokták megtartani a Szanatórium piknik elnevezésű rendezvényt, amely nevével ellentétben bállal megkoronázott, nagyon előkelő és nívós műsoros estet jelentett meghívott vendégművészek és a legjobb helyi erők szereplésével a József Főherceg Szanatóriumi Egyesület szervezésében.

A Polgári Egylet a spontán szórakozás és társasélet helyszíne is volt. Vendéglőjében és kerthelyiségében cigányzenekarok játszottak. Muzsikált itt 1885-ben Kanizsa egyik legjobb prímása, Horváth Laci, miután Pécsről visszatérve új zenekart alapított. 1895-ben, amikor új bérlők vették át az étterem üzemeltetését, a nyitó esten alaposan kitettek magukért a híres Simplicissimus zenekarának meghívásával. Az időközben anyagilag nehéz helyzetbe került Polgári Egylet kénytelen volt eladni székházát, amelyet az Ipartestület vásárolt meg s 1933. november 26-án fényes külsőségek közepette vett birtokba.

1945 után, amikor a koalíciós idők városi pártszervezeteinek székházra lett szükségük, a Sugár út 3. számú palotát a szociáldemokraták kapták meg, a nagyterem az ő politikai beszédekkel súlyosbított kultúrestélyeinek és báljainak helyszíne lett. Az új időkre jellemzően felkérték a hölgyeket, hogy ezután a bálokra ne öltsenek estélyi ruhát…

Az épület 1956 után az újonnan alapított Városi Művelődési Központnak és a Városi-Járási Könyvtárnak adott helyet. 

A lépcsőház az 1980-as években az egyik velencei tükörrel

Nagytermében ettől kezdve a kultúrotthon rendezvényei zajlottak. 1965. december 14-én, hatvanadik születésnapja apropóján színpadán zongorázott és vezényelt a szülővárosába több, mint fél évszázad után visszalátogató Farkas Ferenc zeneszerző, aki aznap lett a város díszpolgára.

Jazzkoncertek is voltak itt a kanizsai jazzélet hőskorában.

Rendezvény a zenei könyvtárban, 1980-as évek eleje

1979 tavaszán a Városi Könyvtárban zenei részleg nyílt zenehallgatási lehetőséggel és zenei szaktájékoztatással, tanácsadással, alkalmanként kamarakoncertekkel, előadóestekkel.

Amikor a nagytermet már csak raktárnak lehetett használni...

A Hevesi Sándor nevét felvett művelődési központ 1976-ban mai épületébe költözött, a könyvtár pedig 1988-ban – átmenetileg – az egykori ferences rendházba, majd onnét új, Kálvin téri otthonába.

A Polgári Egylet, illetve az Ipartestület egykori székháza két évtizede nagyrészt üresen áll; kívülről ugyan lefestették, de belső állapota egyre romlik. Oly szép időket látott nagytermét életveszélyessége miatt aládúcolták, míves csillárjait, falikarjait ellopták. Egyik hatalmas velencei tükre az új könyvtárépület helyismereti olvasótermébe átmentve érzékeltet valamit a régi dicsőségből.
A helyi jelentőségűként számontartott épület homlokzatát 2007-ben a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával jelölték meg. Nem teljesen üres, földszintjén étterem és utazási iroda van. De többi része pusztul, pedig nem ezt érdemelné...

A kanizsai zsinagóga zenéje

Mostanában újra sok szó esik Nagykanizsa egyik legértékesebb műemlékéről, a zsinagógáról. Az épület a város közepén, de elrejtve áll, és még mintha rejtegetnék is a városlakók elől. Pedig milyen jó lenne, ha újra a város életének része lehetne valamiféle kulturális/közösségi térként és Kanizsát, a belvárost szebbé és értékesebbé tevő történelmi épületként.

A rejtőzködő zsinagóga (köszönet Németh Ákosnak a képért!)

Engem mindig nagyon érdekelt a története, és amikor elkezdtem kutatni Nagykanizsa zenei életének múltját, hatalmas meglepetéssel tapasztaltam azt a fokozatosan feltáruló gazdagságot, amit ezen a téren is rejt. Itt a blogban néhány személyiséggel kapcsolatban már érintettem az épületet (a megfelelő helyeknél megadom a linkeket), de most megpróbálok összegzést adni róla, elsősorban zenei vonatkozásban.

Fő utca 6. (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

A zsinagóga a Fő utca 6. szám alatti egyemeletes, klasszicista stílusú ház belső udvarán áll. 1807-ben Kanizsa kegyura, Batthyány Lajos herceg támogatásával kezdtek építeni az uradalmi építész, Woyta Ferenc tervei szerint.

Az alapozás után félbemaradt munkát 1817-től két bécsi műépítész irányításával folytatták, s a nagyméretű, klasszicista épületet 1821-ben avatták fel. Emeleti karzata és orgonája 1844-ben, alsó karzata 1890-ben készült.

A puritán külsejű zsinagógát kupolaboltozat fedi. Bejárat felőli oldalán magas pilléreken nyugvó női karzat, előtte az alacsonyabb orgonakarzat helyezkedik el.

Löw Lipót ifjúkori képe

Főrabbiként itt működött kiemelkedő pályája korai szakaszában, 1841 és 1846 között Löw Lipót, akinek nagy érdemei voltak a hitközség megszervezésében. Mint az egyik legelső tudományosan képzett rabbi hamar felismerte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás, s 1844-től magyarul tartotta szónoklatait.  
Löw Lipót zenei tehetség is volt: gyermekkorában zongorázni, hegedülni és fuvolázni tanult. Itteni működése a zene terén is forradalmi változással járt: az ő idejében Nagykanizsán szólalt meg először magyarországi zsinagógában orgona.

A hangszeres istentisztelet az 1840-es években merész újításnak számított, bevezetéséhez Löw főrabbi tekintélyére és bátorságára volt szükség. Az orgonát 1844-ben Strasser Lázár nagykereskedő adományából a pécsi Focht Ferenc készítette. Strasser ezzel egyidőben a Felsőtemplom számára is adományozott egy hangszerre való összeget a testvériesség szellemében...

A következő évtizedek folyamán, egészen 1944-ig a zsinagógában rendkívül magas színvonalú zenei élet folyt, mivel a hitközség mindig nagy gondot fordított istentiszteletei ünnepélyeségére. Már 1829-ben a bécsi zsinagóga imarendjét honosították meg: a kanizsaiakat Sulzer Salamon bécsi főkántor, a modern zsidó egyházzene megteremtője látta el erre vonatkozó útmutatással.

A szertartások zenei részét a főkántor irányította, mellette másodkántor működött. Volt állandó orgonista, s a helyi sajtóban gyakran megemlékeztek a zsinagóga kitűnő kórusáról, amelynek vezetésére külön karnagyot szerződtettek. A hitközség, amely egy-egy zenei állás megüresedésekor pályázat útján szerződtette az új muzsikust, akit általában egy próbaév után véglegesített, mindig jó érzékkel választott: több kiváló kántor, orgonista és karmester hosszú évtizedekig működött s szerzett hírnevet nemcsak a hitközségnek, hanem a városnak. Közülük a legtöbben bekapcsolódtak Kanizsa világi zenei életébe is.

Lássuk őket egyenként:

A forrásokból az következtethető ki, hogy 1830 előtt csak előimádkozót alkalmazott a hitközség (1821-ben, a zsinagóga felavatásakor például vendég kántort kellett hívni). Az első kanizsai kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Villányi Henrik az 1929-ben kiadott Nagykanizsa monográfiában úgy jellemzi őt, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink. 

Utóda fia, Goldstein József lett, aki a világi zene terén is eredményesen működött, mint a város első énekkarának, a Kanizsai Dalárdának alapító karnagya. Főkántori posztját csak rövid ideig tölthette be, mert 1863 decemberében szívroham következtében váratlanul elhunyt.

1864-ben kezdte meg több, mint fél évszázados működését Kartschmaroff Leó főkántor s hozta el a hitközség zenei életének első aranykorát.

 

Kartschmaroff Leó 1911-ben

Az 1842-ben Herszonban született Kartschmeroff előbb Aradon, majd Szegeden működött, onnét pályázta meg a Goldstein József halálával megürült állást. Megválasztásakor magasra csaptak az indulatok, mert volt másik jelölt is, s a városlakók két pártra szakadtak. Az első sajtóközlemények szerint a hívek többsége a másik jelöltet szerette volna e poszton látni. Kartschmaroff működése azonban igazolta azokat, akik őrá szavaztak, mert a hitközség – és Nagykanizsa – egyik legkiemelkedőbb zenei személyisége kezdte meg ekkor pályáját. Villányi szerint Kartschmaroff a zsidó egyházi zenének egyik leghivatottabb művelője és művésze volt, aki művészetének méltóságát jellemének tisztaságával is érvényre juttatta. 
Ifjabb éveiben aktívan bekapcsolódott a világi zenei életbe: ő is buzgólkodott a Kanizsai Dalárda körül, a férfikórus mellé alakult női kart vezette. Előfordult, hogy hangversenyen operaáriát énekelt. Mellette egész életében keresett magántanár volt:

Tudvalevő, hogy Kartschmaroff városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak. (Zalai Közlöny 1911. márc. 16.)

S hogy főkántornak milyen főkántor lehetett? Olvassuk el ezt a jellemző fél mondatot a Zalai Közlöny 1899. augusztus 16-i számából:

... Kartschmaroff Leó helybeli főkántor gyönyörű éneke, mely, majd fülbemászón, finom árnyalattal hangzott, majd hatalmas erővel szárnyalta túl az orgona és énekkar fortéját, hullámzó harsogással töltve be a templom legkisebb zugát...

A Kanizsára látogató idegenek, magyar és külföldi kereskedők messze földre elvitték csodálatos hangjának és szuggesztív előadásmódjának hírét. Ennek eredményeképpen gyakran kapott külföldi ajánlatokat: Bécsbe, Kijevbe és New Yorkba is hívták, de Kartschmaroff szerette Kanizsát és maradt.
1904 novemberében a hitközség és a város fényes külsőségek közepette ünnepelte meg itteni működésének negyven éves jubileumát. Aktívan töltötte ötvenedik évfordulóját is 1914-ben, de a háború miatt akkor nem ünnepeltek...

Időközben összegyűjtötte az általa szerzett és énekelt egyházi darabokat, s 1911-ben egy bécsi kiadónál megjelentette Schire bes jausef – Nagykanizsaer gottesdienstliche Gesange für das ganze Jahr, azaz egész évre szóló nagykanizsai istentiszteleti énekek címmel. A nemzetközi és hazai sajtó által melegen üdvözölt kötetben szólóénekre és kórusra alkalmazva két változatban közölte a liturgikus énekeket: orgonakísérettel és kíséret nélkül. Milyen jó lenne egyszer hallani belőlük itt, a legautentikusabb helyen...

A neves főkántor rövid betegség után egy bécsi szanatóriumban hunyt el 1915. december 31-én. Ott élő leányai kívánságára a Zentralfriedhofban, Bécs központi temetőjében helyezték örök nyugalomra, a bécsi izraelita hitközség által adományozott díszsírhelyen.

Amúgy személyéről ennél részletesebben is írtam, a tanulmány a Kanizsai antológia 2016-os kötetében jelent meg, a könyvtárban elérhető.

Kartschmaroff másodkántora, a közkedvelt Goldmann Samu is hosszú évtizedeken át, 1862 és 1915 között szolgált. A zene mellett olyan izmos héber tudománya volt, hogy akármelyik rabbinak is becsületére vált volna. Írt magyar, német és héber költeményeket és sír-iratokat, melyekben mély érzés és józan bölcselet nyilatkozott meg – emlékezett meg róla halálakor a Zala 1917. február 26-i számában.

Goldmann Samu és felesége nyughelye a kanizsai izraelita temetőben

Abramovics Márk

Kartschmaroff és Goldmann Samu rövid időn belül bekövetkezett halála után, 1917 márciusában lett kántor a Szlatináról pályázó Abramovics Márk. Eredetileg a szokásos próbaévre szerződtették, de már novemberben közfelkiáltással főkántorrá választották. Egyházi tevékenysége mellett ő is aktívan részt vett a város zenei életében. Tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának, s Ketting karnagy közvetlen segítségeként dolgozott a szólamok betanításában. Szólistaként közreműködött több világi hangversenyen. Énekelte például Rafael és Ádám szólamát Haydn: Teremtés című oratóriumában, amelyet 1927-ben az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara és énekkara adott elő a kanizsai közönségnek. A pályája teljében álló énekművész feleségével és szintén remekül éneklő László fiával a holokauszt áldozata lett. Ő volt itt az utolsó kántor...

A zsinagóga nagyszerű orgonistájaként szintén hosszú ideig, negyvenöt éven át működött a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pásztor Miksa (eredeti nevén Pollák Miksa). Az 1880-as években Kanizsa keresett magán zongoratanára volt, a hitközség 1890-ben választotta orgonistájává. Mint a zsinagógai működésének ötvenedik évfordulóját köszöntő cikkben olvasható, soha egyetlen napot sem mulasztott a szolgálatból. 1937-ben ment nyugdíjba, s 1938. május 27-én, hetvenhét éves korában hunyt el. 

Villányi Henrik tanár, újságíró így érzékeltette játékát:

Aki csak egyszer is megfordult az izraelita templomban tartott istentiszteleten, vagy ünnepélyen, felfigyelt Pásztor Miksa művészi játékára és kísérőzenéjére, amely szinte drámai erővel harsogott végig a magas, kupolás templom három hajóján. Hogy a kísérő zene mellett a fungáló kántornak jutott a főszerep, az az izraelita rituálé előírásainál fogva magától értetődik. De ez a körülmény nem von le semmit Pásztor érdemeiből, amelyeket még egy későbbi kor is méltányol majd, noha ezt a művészetet csak szájhagyományból ismerheti meg. (Zalai Közlöny 1937. márc. 20.) 

Ez utóbbiban Villányinak sajnos nem lett igaza…

1944 áprilisában a zsinagógában, illetve az azt körülvevő épületekben hozták létre a gettót. Itt gyűjtötték össze a város és környéke háromezer zsidó lakosát (a megfelelő korú férfiakat már korábban munkaszolgálatra kényszerítették), innét hurcolták őket koncentrációs táborokba. Közülük alig háromszázan tértek haza.

Az áldozatok neve a zsinagóga udvarán 2004-ben felavatott, Rétfalvi Sándor és Fáskerti Miklós által készített emlékművön olvasható.

Ez csak kis szelete a névsornak...

Nagykanizsa zsidó származású kitűnő muzsikusai közül erre a sorsra jutott Büchler Mór és felesége, Büchlerné Krausz Gizella énekes (a zsinagóga kórusának szólistája) Margit lányukkal együtt. Büchler Mór hosszú évtizedeken át volt a város agilis és közkedvelt karnagya. Pályafutása során több kórus élén is állt, közülük jónéhányat ő maga szervezett meg, s az Ipartestületi Dalárda és a Kisdalárda vezetésével aratta legnagyobb sikereit.

Ugyancsak nem tért vissza a férjével, lányával és özvegy édesanyjával elhurcolt Fábiánné Pásztor Irma zongoraművész-tanár

Fábiánné Pásztor Irma

sem. Pásztor Miksa orgonista leánya Liszt egykori kiváló tanítvényának, Thomán Istvánnak a növendéke volt és az 1910-es évek elejétől pályakezdőként jeles koncertsikereket ért el. A fiatal lány szülővárosában telepedett le s magántanárként működött. 1921-ben alapított családot, férje Fábián Miksa, a hitközség titkára volt. 1926-ban a frissen felállított zeneiskola tanára lett. Pedagógiai tevékenysége mellett kimagasló színvonalú koncertélményekben részesítette a kanizsai közönséget. 1943-ban nyugdíjba kényszerítették, majd haláltáborba hurcolták.

Szerepel az emlékművön Hirschel Hermin magán zongoratanár, Loránt Ödönné Rosenfeld Berta, a Városi Zeneiskola egyik legtehetségesebb növendéke, dr. Strém Sándor, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának tagja, zenei tárgyú újságcikkek írója és Villányi István zeneszerző, zongoratanár neve is.

A kevés hazatérő egyike az elhurcolásakor harminchárom éves Pauk Anna, a későbbi nagyhírű énektanár volt, aki külföldi működés után a háború kitörésekor hazaköltözött szülővárosába és zenetanításal foglalkozott. A 12539-es fogoly címmel már csak halála után, 2001-ben megjelent emlékezéseiben hiteles és szívszorító képet festett a zsinagógában 1944 tavaszán-koranyarán hosszú hetekre összezsúfolt emberekről:

Éjjel, néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Ott két kisgyermekes család telepedett le, a pici gyerekek megóvása érdekében. Mindenütt feldúlt hátizsákok és batyuk, itt-ott pár beburkolt ülő alak, akiknek már nem jutott kinyújtózni való hely. Hogy a gyerekek számára könnyebbé tegyem a helyzet elviselését, naponta összehívtam őket az udvaron énekelni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. […] Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust…

Először a háromezer ember nagyobb hányadát hurcolták el, elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket. Közülük csak körülbelül huszonöten tértek haza. Pauk Annát szüleivel a második csoportban vitték el. Auschwitzban Mengele válogatta szét csoportjukat, az időseket rögtön a gázkamrába vitték. Az akkori kétszáz kiválogatottból hetvenen tértek haza, köztük Pauk Anna, aki hamarosan Budapesten kezdett új életet, s lett világhírű operaénekesek énekmestere. Életének kilencvenedik évében, 2000 tavaszán hunyt el, szinte utolsó pillanatáig dolgozott.

1946. április 27-én, a gettóba hurcolás második évfordulóján megrázó gyászünnepélyt tartottak a zsinagógában, ekkor állították fel az épület bejáratánál a két szimbolikus sírkövet.

A szimbolikus sírkövek (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

Az esemény kapcsán így írt Pauk Anna a városi napilapban:

Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni. (Zala 1946. ápr. 28.)

Az egykor díszes berendezésű zsinagóga állaga ma rendkívül aggasztó. Hasznosítására 1995-ben megalakult a Kanizsai Zsinagógáért Alapítvány, amely színvonalas művészeti események itteni megrendezésével igyekezett a felújításra pénzt előteremteni. 

Budapest Klezmer Band

Még 1 Mozdulatszínház (Fenyves Márk)

Moyzer Quartet

 

A nagykanizsai Strém Kálmán Vonószenekar A fenti 4 képet köszönöm Halász Gyulának!

A kezdeményezés révén számos jeles magyar és külföldi – klasszikus és jazz – muzsikus lépett fel az épület kiváló akusztikájú terében, a felújítási költségek azonban sokszorosan meghaladják a hangversenyek bevételeit. Napjainkban mintha a közbeszédbe és a közéletbe visszatért volna a téma, talán felcsillan majd némi remény, hogy egyszer akár ilyen is lehetne az épület és környéke, mint ezeken a látványterveken, amelyeket készítője, Német Ákos a facebook-on bocsátott az általam szerkesztett Nagykanizsa anno oldal rendelkezésére: 

Emléktábla került a kanizsai Erdősi-házra

Az idén harminc éves kanizsai Könyvtárpártoló Alapítvány ajándékaként a Csengery út 24. számú, úgynevezett Erdősi házra is emléktábla került, amely egy várostörténeti sorozat sokadik darabja.

Mivel jómagam sokat foglalkoztam a házhoz kapcsolódó énekesnő, Erdősy Eugénia életével, sorsával, megtisztelő meghívást kaptam, hogy a tábla felavatásán beszéljek a családról. Most a kataliszt-blogban is közreadom – minimális szerkesztéssel –, amit a Kultúra Napján megrendezett táblaavatáson elmondtam. Róla megjelent könyvecskémet pedig ITT találhatja meg az érdeklődő.

Erdősy Eugénia (Bécs, Theatermuseum)

 

Erdősy Eugénia neve most kerül először emléktáblára, aminek nagyon örülök, mert ő maga mindig, Bécsből és Berlinből is visszavágyott Kanizsára. Ugyan ebben a házban ő maga már nem járhatott, de szerintem mégis erős köze lehet hozzá, és nemcsak testvérei révén, hanem azért is, mert ez a ház 1887-ben – tragikus halála után  – nagy valószínűséggel éppen az ő vagyonából épülhetett.

Nézzünk bele kicsit a család történetébe, aminek eredeti neve BIBA volt, s majd, miután Eugénia énekesnő lett, s felvette az Erdősy nevet, példáját két kanizsai testvére is követte (csak ők Erdősi alakban írták).

Biba Ferenc herzsenyicai vadász és a kanizsai Klein Magdolna házasságából 1843 és 1862 között 12 gyermek született. Sokan elhunytak kisgyermekként, majd egy testvér, ifj. Biba Ferenc húszas évei elején. Róla érdemes tudni, hogy jogásznak készült és Nagykanizsa város címzetes aljegyzője volt. Ebben a minőségében ő volt az egyik aláírója annak a fontos utcanév-rendeletnek, amely 1873-ban új alapokra helyezte Nagykanizsa teljes utcaelnevezési és házszámozási rendszerét.

E ház építésének idejében már csak hárman éltek a testvérek közül: Ferdinánd megtartotta a Biba nevet, Bécsben volt kereskedő, valamint Kornélia és Bálint, akik Erdősire változtattak, ők halálukig Nagykanizsán éltek.

Testvérük, Eugénia  – rövidre szabott pályáján belül – leghosszabb ideig Berlinben működött: 1877/78-ban a királyi operaház tagjaként operaszerepeket énekelt, majd pesti és bécsi időszak után 1881-től a berlini Walhalla operettszínház rendkívül népszerű és sikeres szubrettje volt. Sikerei csúcsán, 1886 őszén érezte úgy, hogy női becsületét csak halálával tudja megváltani. Kívánságának megfelelően testvérei szeretett városában, Kanizsán helyezték örök nyugalomra. Komoly vagyon maradt utána és azt gondolom, hogy nagy valószínűséggel abból épülhetett ez a Csengery úti szép ház. 

A család ugyanis soha nem volt vagyonos. Apjuk a Batthyány-uradalom fővadászaként talán nem keresett rosszul, de viszonylag korán meghalt, amikor Kornélia, a legidősebb gyermek, e ház építtetője még csak húsz éves volt és Bálint, a legfiatalabb, aki szintén kötődik a házhoz, mert később borkereskedése volt itt, még csak egy éves. Eugéniát is baráti szívességből adott kölcsönből tudta anyja Bécsben énekelni taníttatni.

Apja halálakor Kornélia már tanítónőként dolgozott, mint egész életében, és később Bálint is pedagógus lett. Kornéliáról érdemes megjegyezni, hogy sokat foglalkozott a kicsik olvasástanításának módszereivel, amiről egy könyvet is kiadott – a Thúry György Múzeumban létezik belőle példány. Bálint később, biztos fizetéskiegészítésként borkereskedéssel is foglalkozott, de nem tartom valószínűnek, hogy Eugénia nélkül lett volna bármelyiküknek, vagy kettejüknek együtt pénze egy ekkora ház építésére, amelyet kiváló, a Kaszinó épületét éppen befejező Morandini Bálint tervezett, építésvezetője pedig testvére, Morandini Román volt.

Eugénia halálakor a berlini sajtó többször is megemlékezett arról, hogy milyen szép vagyon maradt utána, mert, bár nagyon jól keresett, viszonylag egyszerűen élt: az akkori Berlin egyik legismertebb és körülrajongott hölgyeként a magánéletében megmaradt annak az egyszerű polgárlánynak, aminek anyja nevelte. Azt is tudjuk, hogy nagyon összetartó család voltak, amit az is bizonyít, hogy Berlinben elkövetett öngyilkossága után testvérei valóban eleget tettek utolsó kívánságának és hazaszállíttatták holttestét, hogy kanizsai földben nyugodhasson.

Így azt hiszem, nem elrugaszkodott a feltételezés, hogy mindenképpen testvérei örökölhették meg a vagyonát – más hozzátartozója nem is volt –, és aztán abból épült fel ez a szép ház. 

S hogy zajlott a két kanizsai testvér élete Eugénia halála és e ház felépítése után?

Bár majdnem húsz év korkülönbség volt közöttük, nagyjából egyszerre alapítottak családot, méghozzá nem sokkal testvérük halála után.  A 25 éves Bálint még 1886-ban, alig két hónappal a tragédia után vette feleségül Novák Lujza tanítónőt. Gondolom, előre elrendezett esemény volt és nem változtattak Eugénia halála miatt. A 44 éves Kornélia pedig a következő év őszén ment férjhez a 45 éves Trojkó Lajos ügyvédhez, talán ekkorra készülhetett el a ház. 

Bálintéknál született két gyermek, Kornélia házassága gyermektelen maradt. Mindkettejüknek hosszú élet adatott, amelynek aktív részében pedagógusként keresték kenyerüket. Ma ők is a kanizsai temetőben, a nemrég példásan helyreállított családi sírboltban nyugszanak, Eugéniával és édesanyjukkal együtt. Ha kisétálunk a temetőbe, ott is emlékezhetünk rájuk, és most, a Könyvtárpártoló Alapítvány jóvoltából itt, e ház előtt elhaladva is. 

Az emléktábla avatása 2020. január 22.