Liszt Ferenc és Nagykanizsa 4.

A Nagykanizsán vendégszereplő Liszt-növendékek sorában időrendben Sophie Menter következik. Amikor nálunk járt, már nem tanítvány, hanem kolléga volt – méghozzá nem egyszerű kolléga, hanem Liszt szinte saját női megtestesülését látta benne.

Sophie Menter (1846-1918) német zenész családban született. Hasonlóan az előző részben említett Vera Timanovához, ő is a korábbi Liszt-növendék Carl Tausig zeneiskolájában kezdte. Aztán egy másik Liszt-tanítványnál, Hans von Bülow-nál folytatta és tanulmányait magánál Lisztnél tetőzte be. Mesterével annak haláláig kiválóan jó kapcsolatban állott. Amikor Liszt a frissen megnyílt Zeneakadémia érdekében sokat tartózkodott Pesten, Sophie Menter rendszeresen jött Magyarországra hangversenyezni  – egy ilyen alkalommal jutott el Nagykanizsára is. Jó kapcsolatukat mutatja, hogy Liszt meghívta Sophie-t Szekszárdra is, ahol a zeneszerző többször tartózkodott leghívebb magyar barátjánál, Augusz Antalnál. Még alig három héttel 1886. július 31-én Bayreuthban bekövetkezett halála előtt is írt Sophie-nak, aki az utolsó napokban meglátogatta ott a végzetes tüdőgyulladással ágyban fekvő Lisztet.

Sophie Menter 1877-ben férjével, a gordonkaművész Popper Dáviddal adott közös koncertet Nagykanizsán. Ekkor már mindketten európai hírűek voltak. Nimbuszukat Kanizsa egyik hírlapja, a Zalai Közlöny koncertjük beharangozásaként így foglalta össze, teljesen helytállóan:

Mielőtt e ritka pár városunkba lép – szükséges, hogy azt városi és környékbeli közönségünk azon kicsi részével is ismertessük meg, a melyhez nagy véletlenségből a zongora-királynő és férjének – a mindenható cellistának hírneve eddig nem hathatott – Menter Zsófia müncheni születésű és már 15 éves korában magára vonta majdnem az egész világ figyelmét. Játékának egyszeri hallatára Liszt Ferencznek azonnal az élő művésznők közül legnagyobb kedvencévé vált. – Ő a fiatal művésznőben saját óriási szellemének egy jó részét fedezte fel és nem késett őt az egész világgal szemközt magával egy polcra emelni. – Menter Zsófia ma Popper-Menter asszony, a sors szerencsés intézkedése itt ritka frigyet kötött; összefűzte a jelenkor legnagyobb pianistanéját a legelső cellistával boldog, harmonicus házasságra. – Popper Dávid, prágai születésű, már 18-ik éve óta triumphatorként járta be Németország-, Svájc-, Angolországot és a németalföldi királyságot.

A "harmonicus" házasság aztán tíz év múlva felbomlott; a mindkettejüket jól ismerő Liszt látta az okot is, amikor 1880-ban így írt egy levelében:

Kedvenc zongoristám, Sophie Menter ... Férje tehetséges és hírneves csellista, de nem nagyon fér össze nagyvonalú és független természetű feleségével. A művészházasságokban még több a balszerencse, mint a többiekben!

Az álompárként számon tartott művészek 1877. április 27-én az Arany Szarvas szálloda dísztermében léptek fel (az épület fényképét lásd a Liszt Ferenc és Nagykanizsa 3. blogbejegyzésben). Hogy egyáltalán eljöttek városunkba, az a sorozat első részében már említett Ollop Imrének köszönhető. A kanizsai fiatalember néhány évet elvégzett a bécsi zeneakadémián, s aztán szülei akaratából haza kellett térnie. Szerencsére jó kapcsolatait később gyakran felhasználta arra, hogy jeles művészeket hívjon meg Kanizsára.

Íme, a koncert reklámja, megjelent a Zalai Közlöny 1877. április 22-i számának 3. oldalán:

Így rögtön a hangverseny műsorát is láthatjuk. Sophie Menter – akit akkori magyar szokásként Menter Zsófiaként említ a hirdetés – első műsorszáma Schumann: Karnevál című ciklusa. Az 5. számként megnevezett Tarantella esetében rögtön a Zarándokévek második kötetének részlete jutott eszembe. Most azonban jobban hajlok arra a feltételezésre, hogy Lisztnek A portici néma című Auber-opera nyomán írott Tarantelle di Bravura című darabjáról lehet inkább szó, amelyet Sophie Menterrel kapcsolatban többször említenek. Közte A dal szárnyain címmel fordított Mendelssohn-dalt minden bizonnyal Liszt átiratában adta elő. Chopin Asz-dúr keringője mellett még egy titokzatos Liszt-művet játszott Fantázia címmel. Ez is egy opera-parafrázis lehetett, a pontosabb megnevezés valószínűleg helyhiány miatt maradt le; sajnos, a kétséges darabok a hangversenyről írott beszámolóból sem azonosíthatók.
És egy helyi érdekesség: Fischel Fülöp, akinek könyvesboltja árusította a hangverseny belépőjegyeit, a közelmúlzban elhunyt Fejtő Ferenc történész nagyapja volt.

Azért idézzük a Zalai Közlönyből ifj. Singer Soma tudósítását, aki tisztes irodai foglalkozása mellett a Kanizsai Dalárda jegyzője is volt ebben az időben. A cikk az újság május 3-i számában látott napvilágot:

A Popper–Menter pár tegnap városunk haute-voléeja által a zsúfolásig telt ház előtt tartott hangversenye egyik díszlő gyöngye az ez idén kínálkozott műélvezeti kincshalmaznak és műértő közönségünk bizonyára hálaérzettel emlékszik meg arról, aki folyvást iparkodik monoton életünkbe érdekes, oly ritka és nagybecsű változatosságot hozni. – Értjük ez alatt a múltkor is általunk dicsérettel felemlített Ollop Imre urat, kinek újból e helyütt is elismerést szavazunk, mert – „Dicséret a dicséretreméltónak!”

Édes befolyással hatolt már maga Menter-Popper asszony kellemdús, szeretetreméltó jelensége reánk; ő nemcsak a múzsák nagy felkentje, de a szépség istennője által is vétetett dús gondnokságba.

Játéka nagy hatalmat varázsol ki hangszeréből; pillanatnyira édes zene, angyali zengés; hol óriási mennydörgés – az egek minden villámai összeesküdnek a természet ellen – hol ismét a nap …törő [részben olvashatatlan] aranysugaraivá válik – melengetően és kedvesen mosolyogva. – Kis kezei nyílsebességgel röpdösnek tova a billentyűkön s hanggyöngyöket pazarlólag szórva a gyönyörködő hallgatók közé. – Aki ilyenkor hibás billentésre les – hej! az bizony sokáig leshet. – Szóval Menter Zsófia ura hangszerének a hatalom legtágasabb értelmében; kifejezésteljes zenéjét azon felül a női kellem és bájasság mellett férfias tüzesség is tökélyesíti.

Popper D. – ama fenséges nő férje – előttünk mesés tünemény. – Ily hangok – mint a minőket ő cello-jából kicsal – kimondhatatlan érzést idéznek elő és teljesen rabigába verik az embert. – Játéka quasi elektrizál. Részint aranytiszta és érzésteljes dallama által, részint pedig csodálatos magas foknyi virtuositásának nagy elegantiája által. Játéka könnyűdsége és gyorsasága, a vonó finom kezelése, mely néha néha lélekzetként érinti a húrokat és ezeket alig elképzelhetően halk vibratioba hozza – mindez aligha múlható fölül más élő teremtmény által.

A közönség zajos éljenzés- és viharos tapsban nyilvánította elragadtatását. – Férj és nő folyvást ismételten hivattak ki.

Az általános lelkesültség tetőpontját érte el Liszt Ferenc „Magyar Rhapsodia”-ja Popper általi előadásánál s valóban magyar zene-Crösus-unk boldog lehet, ha érzelmei visszatükrözésére a gondviselés ily erőket teremtett.

A magyar critika itt kiválólag a túlzottságig fejlődhetne, hisz a cello természetszerűleg magyar hangszer; a cello víg hangja magyar rajongásnak, szomorú zengése honfi sírásunk, honfi-fájdalomnak oly hű visszatükrözője.

Ki tudná ama benyomást méltó színekkel ecsetelni, melyeket a két művész hangszeréből kiparancsol?

Ezeket csak hallani, bámulni képes az ember – a toll ettől csak szegény – távoleső árny, hiú semmi!

A recenzens megemlékezett Sophie Menter szépségéről. Igazolására itt a nagy orosz festő, Ilja Repin 1887-ben, tíz évvel a kanizsai koncert után készült képe, amely ma a Tretyakov képtárban tekinthető meg:

A művészpár szállása is az Arany Szarvasban volt. Kanizsáról másnap Bajára utaztak.

Első zenei illusztrációként hallgassuk meg Liszt Ferenc: Tarantella di bravura című valóban bravúros darabját - szerintem ezt játszhatta Sophie Menter Kanizsán:

És hogy Popper Dávidot se hanyagoljuk, aki 1886-ban a budapesti Zeneakadémián a gordonka és a vonósnégyes tanszak tanára lett, valamint nagyszerű vonósnégyest alapított Hubay Jenővel, íme Mazurka című darabja. Remélhetőleg éppen ugyanaz, mint amelyiket a kanizsai közönség hallhatott tőle (bár több ilyen című darabja van):