Facebook-on is Kataliszt!

Május végén egy kedves barátnőm erőteljes biztatására én is megcsináltam facebook-os oldalamat. Ő már hosszabb ideje működteti saját oldalát Wurlitzer néven, ahova jónéhány hónappal ezelőtt én is beszálltam. Ha "normális" az ügymenet, akkor szerdai napokon én szerkesztem az oldalt, persze időnként előfordul, hogy cserélünk.

Szóval, Viki gyakorolt rám erőteljes nyomást :), hogy most már én is csináljam meg a saját oldalamat, biztosan jó hatása lesz a blogjaim látogatottságára és úgy egyáltalán. Ezt én is terveztem már egy ideje, csak még akartam a dolgon kissé tűnődni, de Viki győzködésére május végén tényleg belevágtam. 

Nagyon hamar megtaláltam a borítóképet hozzá, saját régi fényképeim között. Már jó ideje, hogy egyszer körbefényképeztem "Otthon is könyvtár" címmel az íróasztalomat és a könyvespolcaimat, és amikor elkezdtem gondolkodni, hogy mi s fejezné ki legjobban képileg az oldalt és vele együtt engem, akkor rögtön beugrott ez az íróasztalos kép. Rajta a munkaeszközeim: számítógép (az asztali gép azóta sajnos nem működik, úgyhogy egy ideje csak a kicsi fehér laptoppal dolgozom), jegyzetek, emlékeztetők, tollak. A nagy monitoron Plácido Domingo fényképe látható, amint aláírásokat oszt első pécsi koncertje után - én fényképeztem, a szőke lányok mögött állva a koncert nagy élménye után; akkor láttam-hallottam először Domingót élőben, s ezzel egy nagy vágyam teljesült. Akik rendszeresen olvasnak, tudhatják, hogy azóta többször is sikerült látnom, még színpadon is, amit akkor még nem gondoltam volna.

Az asztalon ott van Liszt Ferenc fényképe, kettő is, akibe akkor szerettem bele, amikor, nagyjából húsz éve az életművéről szóló vetélkedőre készültem. A falon pedig egy plakát, abból a tárgykörből, amivel mostanában a legtöbbet foglalkozom: Nagykanizsa zenei életének történetéről is már sokat írtam a blogban.

A saját fényképem is úgy érzem, jó választás volt a facebook-os oldalra: néhány éve a Múzeumok Éjszakáján, a kanizsai születésű zeneszerzőt, Sigmund Romberget "reklámozva" mi szervezők is korabeli ruhákba öltöztünk, a zalaegerszegi színház jóvoltából. Nem tudom, mennyire látszik, a kezemben egy valódi csipkekesztyű van :)

Ezt a képet nem másolom ide, akit érdekel, nézze meg a tetthelyen, azaz a facebook/kataliszt helyen.

Ez tehát az oldal külső megjelenése.

Neve azért "kataliszt", mert zenei blogom is erre a névre hallgat. S hogy ez a blog miért lett kataliszt, azt megírtam ITT.

A facebook-os oldal tartalmát a névjegyben úgy foglaltam össze, hogy "Zenei és kultúrtörténeti érdekességek".

Először is, megmutatom benne mindkét blogom friss bejegyzéseit, szinte abban a pillanatban, amikor nyilvánosságra hozom őket. A másik blogom egyébként, hátha van, aki nem ismeri, GÁBOR MIKLÓS színművészről szól.

Aztán ajánlom az oldalon korábbi írásaimat mindkét blogból. Előfordul, hogy éppen akkor van valamilyen aktualitásuk, de többször van olyan is, hogy "csak úgy" - mert már régen kerültek elő, és úgy gondolom, érdekesek lehetnek.

A blogoktól függetlenül közzéteszek az oldalon más tartalmakat is, nagyrészt a klasszikus zene témakörében. Ezek sokszor kötődnek évfordulókhoz: egy-egy jeles szerző születésének vagy halálának napjához, egyéb életrajzi eseményeik évfordulójához (ma például Johann Strauss esküvőjéhez), ismert művek ősbemutatójához és sok más érdekességhez. Ezeknek persze sokszor vannak kapcsolatai a társművészetekkel, történelemmel is.

Mostanában a napot versekkel szoktam kezdeni. Nővérem, Kara Kocsis Gabriella (1943-2009) Visszhang sem felel című kötetéből minden nap reggel 9-kor megmutatok egyet, abban a sorrendben, ahogyan a kötetben megjelentek. Éppen mához számított három hét múlva fog sor kerülni az utolsó versre.

Vannak az oldal tartalmára további terveim is, csak még némi előmunkálatot igényelnek.

Hát, első nekifutásra ennyit tudok elmondani a facebook-os oldalamról.

 

Remélem, akik ezt most olvassák, azok nagyrészt találkoztak velem a facebook-on is, de hátha mégsem mindenki, akinek lenne hozzá kedve. Vagy akik már találkoztak vele, és tetszett is nekik, csak még nem lájkolták, nagyon örülnék, ha ezt is megtennék - úgy tényleg minden új bejegyzésről kapnának hírt. Persze nem kell mindent elolvasni belőlük, csak ami tényleg érdekesnek tűnik számukra. Nemcsak a teljes facebook-os oldal, hanem az egyes bejegyzések esetében is nagyon örülök a lájkoknak és véleményeknek. Igaz, a facebook-on való megjelenés a blogoknak annyiban nem tesz jót, hogy amikor blogbejegyzést mutatok meg, a facebook-on fűzik hozzá legtöbben a véleményüket, nem magában a blogban, így ott ennek nem marad nyoma. Esetleg kérhetem, hogy aki teheti, az ilyen esetekben ott kommenteljen? Vagy ha ez bonyolult, akkor kommeteljen a facebook-on, annak is nagyon örülök ám :)

Búcsúzom abban a reményben, hogy mindkét formában fogunk találkozni :)

Aki II. Rákóczi Ferenc híres portréját megtalálta

Talán még lesz időm gyorsan megírni és feltenni ezt a posztot. A sietségre annyi okom van, hogy ma van Mányoki Ádám halálának évfordulója: 1757-ben augusztus 6-án hunyt el. Igaz, remélem, ez a kis írás évfordulótól függetlenül is érdekes. De azért igyekszem vele, hogy még ma nyilvánosságra kerülhessen.

Egyszer régen, amikor Erdősy Eugéniával, a fiatalon öngyilkossá lett, kanizsai kötődésű berlini operett-primadonnával foglalkoztam, már röviden felvetettem ezt a témát, mint mellékszálat - csak szerintem különösebben nem is tűnt fel senkinek, még itt Nagykanizsán sem, így most megírom részletesebben.

Pedig azt hiszem, büszkék lehetünk arra, hogy Mányoki Ádám leghíresebb festményét, a II. Rákóczi Ferencről készített, mindannyiunk által nagyon jól ismert portrét egy Nagykanizsáról elszármazott fiatalember fedezte fel, akit úgy hívtak, hogy Nyári Sándor.

Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc

Azért, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Nyári Zalaegerszegen született 1861-ben - még Sommer Sándor néven -, ám egészen ifjan Kanizsán találjuk, mint kezdő újságírót a Kanizsán szerkesztett és kiadott Zalai Közlöny című lapnál. Tőlünk ment aztán tanulni először a bécsi műegyetemre, majd onnét 1885 tavaszán Berlinbe. Közben kapcsolatát továbbra is fenntartotta a kanizsai hírlappal s többször küldött tudósítást külországból. Berlinben sikerült megismerkednie akkor rendkívül sikeres "földi"-jével, az említett operettprimadonnával. Nyári akkor is Berlinben volt, amikor Eugénia - szívügyek miatt - 1886 szeptemberében öngyilkos lett, s így gyakorlatilag első kézből tájékoztathatta a kanizsai olvasókat a történtekről. De ez csak egy kis epizódot jelentett a fiatalember számára, még ha megrendítőt is, hiszen fő törekvése az volt, hogy tudós művészettörténésszé képezze ki magát. Ez így is lett s hazatérve - első lépcsőfokként - a Nemzeti Múzeumban lett asszisztens, majd az Országos Képtárhoz, a Szépművészeti Múzeum elődéhez került, már sokkal magasabb rangban. Később a Műegyetemen mint magán-, majd rendes tanár művészettörténetet adott elő. Több könyvet és más publikációt írt: foglalkozott például a kassai székesegyházzal - talán éppen Rákóczi miatt -, a czestochowai pálos kolostorral és Brocky Károly festőművésszel.

Ifjú korától kamatoztatta külföldi, elsősorban német kapcsolatait. Már 1888-ban azt írta régi újságja, a Zalai Közlöny, hogy kormánymegbizatásból Kupeczky János magyar festőművész életét kutatja - és ez nyilván igaz is volt, mert később megjelent a róla szóló könyve. Talán akkoriban botlott bele Mányoki Ádám munkásságába, hiszen egy ideig mindkét festő német nyelvterületen működött, és nagyjából kortársak is voltak.

Itt jön az érdekesség, és, hogy úgymondjam, az attrakció: ugyanis azt, hogy ma ismerhetjük Mányoki Ádám portréját a Nagyságos Fejedelemről, első szinten Nyári Sándornak köszönhetjük: ő fedezte fel, hogy egyáltalán létezik ez a kép, s hogy lelőhelye a Drezda melletti Taschenberg-palota.

Zárójelben a palotáról: nagyrészt elpusztult a második világháborúban, az 1990-es évek közepén rekonstruálva újjáépítették. Ma Kempinski-hotel működik benne:

Forrás: wikipedia.org

Vissza a képhez:

Ezt a felfedezést nem úgy kell érteni, hogy Nyári, bejutva a kastélyba szobáról szobára bolyong és egyszercsak meglátja a képet :) hanem úgy, hogy levelezés útján is végezve kutatásait, szerzett tudomást 1892-ben a festmény létezéséről, amelyet ő maga is csak reprodukción látott. Cikket írt róla a Vasárnapi Újság 1893. évi 14. számába, mellékelve egy fekete-fehér reprodukciót. Szerintem a magyar közönség ebben a formában láthatta először a festményt.

Amúgy még az is előfordulhat, hogy maga Nyári Sándor további életében is csak a  reprodukciót nézegethette, hiszen amikor meg lehetett végre csodálni Budapesten az igazit, ő már tíz éve halott volt...

És hogyan került Budapestre a kép? Ez a híres műgyűjtő, Nemes Marcell érdeme, akinek 1925-ben az egykori szász királyi gyűjteményből sikerült azt megvásárolnia. Személyesen hozta Budapestre, s rögtön a magyar államnak ajándékozta. Hatalmas dolog volt ez, hiszen, gondoljunk csak bele, körülbelül húsz évvel korábban zajlott le a Nagy Fejedelem hamvainak hazahozatala, s azóta Rákóczi Ferenc erősen benne volt a köztudatban, közgondolkodásban, ez nyilván hozzáadódott a kép megtalálásának öröméhez - ami nemcsak egy kiváló festmény, hanem nemzeti ereklye is. Csak szerintem a műgyűjtő nemes tette kissé elhomályosította Nyári Sándor érdemét, pedig ha jó negyedszázaddal azelőtt ő nem jut a festmény nyomára, valószínűleg Nemes Marcell sem tudta volna, hogy mit kell keresni a régi szász uralkodói gyűjteményben.

Ha a Nemzeti Galériában járunk és megcsodáljuk a portrét, azért gondoljunk Nyári Sándorra, a kezdő kanizsai újságíróra és fiatal művészettörténészre is...

Tragédia Gürtler Ferenc sírjánál

Ma egy hete meséltem el a nagykanizsai Gürtler Ferenc történetét, aki végigjárva a lépcsőfokokat, kezdő tisztviselőből a Nagykanizsai Takarékpénztár igazgatója lett. Mellette sokat tett a város kulturális, különösen zenei életéért: mint jó csellista, mint az Irodalmi Kör dalárdájának karnagya és mint a Kör magas tisztségviselője. 1924 nyarán, ötven éves korában szívbetegségben hunyt el. Legutóbb nekrológját és gyászjelentését is megmutattam.

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén hatalmas tömeg jelent meg. Régi kórusa gyászdallal, az Irodalmi Kör egy vezetőségi tagja, ahogy az újság írta, "megrázó szavakkal" búcsúztatta. Mint sírkövéről leolvasható, első feleségével nyugszik közös sírban (családi életéről is lásd az előző posztot).

Halála után nem egészen két évvel később nagy tragédia történt a sírjánál. Édesapja, a 81 éves, beteges kesztyűsmester, akin gyógyíthatatlan sebet ütött fia elvesztése - dacára annak, hogy nem egyedül élt: felesége, özveggyé lett menye és három unokája vette körül - hajnalban, fia sírjánál egy régi fegyverrel agyonlőtte magát.

Rögtön idemásolom a korabeli Zalai Közlöny cikkét a történtekről. Természetesen nem tudhatjuk, hogy tényleg hajszálra úgy zajlott le minden, ahogy ott olvashatjuk, de van néhány olyan tény a cikkben, amelyet le lehetett ellenőrizni és tényleg igaznak bizonyult. Így például pontos a halál időpontja, a hajnali 5 óra, mert a fellelhető anyakönyvi bejegyzésben is ez szerepel. Ugyanígy egyezik a halál oka, módja és még több alapvető tény.

 

Ha kimegyünk a temetőbe, le tudjuk ellenőrizni a cikknek azt az adatát is, miszerint Gürtler Ferenc sírja (IV. parcella 21. sor 8-9. sír) valóban pontosan szemben van az Eperjessy család kriptájával.

Ezért azt gondolom, hogy a tudósítás többi része is nagyjából helytálló lehet. Valamint azért is, mert Gürtler Ágoston másik fia, István - mint múltkor is írtam - korábban kanizsai újságíró volt, ennél a lapnál is dolgozott, így gondolom, odafigyeltek, hogy mit írnak a családról.

És akkor itt van a Zalai Közlöny cikke a tragédiáról (1926. június 2. 2. oldal), rákattintva kinagyítható:

Ki volt Gürtler Ferenc?

2014 július közepén-végén két kerek évfordulója is van a tősgyökeres nagykanizsai Gürtler Ferencnek, így azt gondoltam, részletesebben is megírom életútját, hiszen ő is az elfelejtett, ám érdemdús kanizsai polgárok közé tartozik. "Mert megérdemli".

Hogy pontosítsak: 140 éve, 1874. július 16-án született és 90 éve, 1924. július 27-én halt meg.

Tehetséges és nagyon önzetlen munkása volt a kulturális, azon belül elsősorban a zenei életnek. Pedig nem is volt hivatásos muzsikus: amit a kulturális élet területén tett, azt kenyérkereső munkáján túl, teljesen önkéntesen tette: egyrészt mert szerette, másrészt mert fontosnak tartotta, hogy Kanizsa azon a téren is fejlődjön.

Mindössze ötven évet élt, ráadásként felnőtt éveinek magán-története több tragikus eseményt is tartogatott. Halála után pedig szintén történt egy nagy tragédia - de erről majd később.

Gürtler Ferenc tehát 1874. július 16-án született Nagykanizsán. Apja Gürtler Ágoston, kitűnő és megyeszerte ismert kesztyűsmester volt, aktív éveiben a régi városháza földszintjén tartotta fent üzletét. Családi házuk a mostani Ady utcában a páratlan oldalon állt, közel a vasútállomáshoz, ott, ahol ma a bútorgyári raktárépületek találhatók; Tarnóczky Attila pontosítása szerint a jelenlegi déli üzemépület északi vége helyén.Akkor az 57. számot viselte, s jellegzetességét a cégérként kiakasztott hatalmas kesztyű adta...

Gürtler Ferencnek volt egy tíz évvel fiatalabb öccse, István. Ő újságíró lett, volt mindkét kanizsai hírlap (Zala és Zalai Közlöny) szerkesztője, egy időben a zalaegerszegi megyei újságé is, majd Budapestre került. A lexikonok szerint jó színikritikákat írt, a kanizsai lapokban pedig le is ellenőrizhetjük tényleg nagyon jó, hozzáértő hangversenykritikáit.

A testvérek biztosan jól megértették egymást, hiszen diák koruktól kiválóan muzsikáltak: Ferenc csellózott, István hegedült. Mindketten Sterneck Zsigmond, a Kanizsán élő gordonkaművész, egyszersmind univerzális muzsikus tanítványa voltak - őt is meg kell majd írni :)

Később, amikorra eltűnt közöttük az évtizedes korkülönbség és "összenőttek" a testvérek, többször muzsikáltak együtt nyilvánosan.

Itt van a sok közül egy ezt igazoló újságcikk-részlet a Zala 1906. március 20-i számából, amely egy nőegyleti rendezvényről számol be, ahol tanárukkal egyveleget játszottak Weber: A bűvös vadász című operájának dallamaiból:

A programm harmadik, középső és fénypontja egy trió volt, a melyet Sterneck tanár zongorán, Gürtler Ferenc gordonkán és Gürtler István hegedűn adtak elő. A „Freischütz” operából adtak elő egy egyveleget dilettánsok tudását s előadását messze túlhaladó készséggel. A bűvös, művészi összjátékért Sterneck tanárt illeti meg az igazságos dicséret legnagyobb részben, mert Gürtler urak is őt vallják mesterüknek.

Gürtler Ferenc 1902-ben

 

Azt még nem sikerült megtalálnom, hogy az állami oktatás terén Ferenc milyen felsőbb tanulmányokat végezhetett. Mindenesetre magántisztviselőként kezdett dolgozni a Nagykanizsai Takarékpénztárnál, miközben már húszas évei legelején bekapcsolódott Kanizsa zenei életébe: belépett az akkoriban, 1895-ben megalakult, és később a város életében meghatározó szerepet betöltő Irodalmi és Művészeti Kör tagjai közé - és nemcsak "sima" tag volt, hanem alapító tagja a Kör énekkarának és zenekarának.

A zenekar az első lelkesedés után ekkor még nem tudott meggyökerezni, de a kórus, vagy ahogy akkoriban nevezték, a Dalárda igen. Volt ott is hullámvölgy, de aztán berobbant Kanizsára a pécsi Böhm Emil - róla már írtam itt a blogban többször is, aki hatalmas lelkesedéssel "kézbe vette" Nagykanizsa dalos- és egyúttal társas-életét. Ebben lett jó partnere Gürtler Ferenc, aki hamarosan a Dalárda-karnagyságot is átvett Böhm Emil jobbkeze lett és maga is egyre többször vezényelte a kórust. A karmesterséget szerintem nem tanulta sehol, csak elleste a tapasztaltabb "Bemil"-től - illetve még el tudom képzelni, hogy ez ügyben visszamehetett régi hangszeres mesteréhez, Sterneck Zsigmondhoz is tanácsokat kérni. Mindez meglévő remek muzikalitására és csellistaként megszerzett kamarazenélési gyakorlatára alapozva elegendő lehetett.  Akárhogyan is volt, amikor bizonyos körök Böhm Emilt megpróbálták ellehetetleníteni Kanizsán, aki belefáradva a nemtelen támadásokba, visszavonult a kórus éléről, a karnagyságot teljesen Gürtler Ferenc vette át s csinálta majdnem egy évtizedig, az 1920-as évek elejéig - pedig ekkor már "rendes" foglalkozásában is nagyon felelősségteljes posztra került - erről majd később. Hogy reálisak legyünk: olyan jó karmester nyilván nem volt Gürtler, mint majd hamarosan Ketting Ferenc lesz, aki ezt a dalárdát az 1930-as évekre országos hírű kórussá fejleszti, Kodály dicséretét is elnyerve; ám Gürtler az átmenetet és a továbbélést biztosította, s ezzel csinált nagyon fontos dolgot Kanizsa kulturális életében.

Nézzünk ennek illusztrálására is csak egy cikkrészletet a sok közül, amit a Zalai Közlöny írt 1911. szeptember 19-én, miután a Kör dalárdája az Ipartestület jubileumi ünnepségén énekelt:

Az Irodalmi és művészeti kör dalárdáját dicsérni már szinte közhely számba megy, de nem lehet elmulasztani annak az óriási hatásnak regisztrálását, mit a meglehetősen teljes létszámú dalárda produkcióinak valamennyi programszámával elért. – Vége-hossza nem volt az ovációnak, amiben a Polgári Egylet nagytermét jól megtöltő díszes közönség a dalárda karmesterét, Gürtler Ferencet részesítette.

Karnagysága mellett a teljes egyesület vezetésében is egyre nagyobb szerephez jutott, utoljára a Kör titkára volt. Közben, ahogy olvasgatom Kanizsa régi sajtóját, hangszeres játékát is karbantarthatta, mert amikor a Kör zenekara, melynek útja nem volt olyan egyenes vonalú, mint a kórusé, 1921-ben újjáalakult, Gürtler Ferenc neve is a tagok között olvasható.

S hogy valamennyire teljes legyen a kép Gürtler Ferencről:

 

Munkahelyén, a nagykanizsai Takarékpénztárban, ahol tizenhét éves kora óta dolgozott, fokozatosan egyre feljebb került a ranglétrán: végül már ő volt a tekintélyes pénzintézet igazgatója. Érdekes módon nősülése után is a család eredeti otthonában lakott, apja kesztyű-cégéres házában...

Magánélete nem volt mentes problémáktól, sőt tragédiáktól sem. 1906-ban, 33 éves korában alapított családot, ám első kislánya hét hónaposan meghalt. Nem egészen egy évtizednyi házasság után feleségét is elveszítette, aki tüdőbajban, a kor népbetegségében hunyt el. Öt év múlva, 1921-ben nősült meg újra, és érdekes módon sógornőjét vette feleségül. Ám ekkor már alig három év volt hátra életéből: szívbeteg volt, de halála mégis váratlanul következett be 1924. július 27-én Balatonmáriafürdőn, ahova pihenni utazott a családi nyaralóba.

Halála kapcsán nekrológ jelent meg róla a Zalai Közlönyben (július 29.), belőle sok konkrétumot is megtudhatunk - bár az, hogy 53 éves volt, elírás, mert éppen 50 múlt:

 Még itt van a Takarékpénztár által kiadott gyászjelentése:

Temetéséről, s arról, hogy mi történt sírjánál nem egészen két év múlva, a legközelebbi alkalommal számolok be.

Megjártam Bécset

A szokásosnál kicsit később jelentkezem új blogbejegyzéssel, hiszen közben megjártam Bécset :) Idén már harmadszor szálltam fel a Railjet vonatra, hogy aztán a bécsi Westbahnhof-on szálljak ki. Első két utazásom voltaképpen villámlátogatás volt, célja és eredménye pedig két Verdi-operaelőadás hatalmas élménye, Plácido Domingóval a főszerepekben: januárban A két Foscari a Theater an der Wien-ben, május elsején pedig a Nabucco a Staatsoperban.

Most nem voltam operában, még koncerten sem. Ugyan a szállásom épületében van Bécs egyik legrégebbi koncertterme, ahol annak idején Mozart is muzsikált és most is vannak benne koncertek. Amikor este hazaértem, többször is zene hangjai szűrődtek ki; egyszer kicsit le is ültem a lépcsőre hallgatózni, de nagyon fáradt voltam, muszáj volt felliftezni a szobába, hogy vízszintes állapotba helyezzem magamat :) Amúgy persze még az út elején gondoltam, hogy kellene egyik estére jegyet venni, de 49 Euróba került...

Ez itt a nevezetes koncertterem, a Sala terrena. Múlt alkalommal sikerült bekukkantanom, amikor reggel takarították :) Ezt a képet egy koncerteket reklámozó oldaltól vettem kölcsön, mert a saját fényképeim nem lettek túl jók:

Forrás: musicofvienna.com

Így konkrét zenei élménynek maradtak az utcazenészek. Egyébként pedig szinte az egész belváros tele van Mozart-korabeli ruhákba öltözött munkatársakkal, akik szerintem meglehetősen túlzásba is viszik a közönségszervezést a különböző koncertekre. Korábban csak az operaház környékén láttam őket, most a Stephansplatz és gyakorlatilag az egész belváros tele volt velük, és szinte lépten-nyomon leszólították az embert...

Másfajta zenei élményben viszont bőven volt részem. Jártam Bécs központi temetőjében, a Zentralfriedhofban, ahova már nagyon régóta vágyódtam, és ahol pár lépésnyi távolságban nyugszik Beethoven, Schubert, Brahms, idősebb és ifjabb Johann Strauss, Gluck, Schönberg és még sorolhatnám...

Schubert sírjánál

Voltam több zeneszerző múzeumként látogatható otthonában: ifjabb Johann Straussnál, Haydn papánál, felmásztam Beethovenhez a negyedik emeletre...

A Keringőkirály szalonjában

Jártam kint az Augarten-parkban, ahol ma a névadó palota a Wiener Sangerknaben otthona és ahol a melléképületben Mozart, majd Beethoven tartott bérleti hangversenyeket...

Megnéztem végre szinte a pincétől a padlásig a Zene Házát, azaz a Haus der Musik-ot, fantasztikusan érdekes volt.

Bár voltam már a Staatsoperban, most befizettem egy vezetésre, mert ott megmutatták a dísztermeket, sőt, még mást is, amit majd megírok egyszer később.

Nos, talán ezek voltak a legfontosabb élményeim. Csak még így is rengeteg minden kimaradt, pedig egy hétig sétálgattam, sőt, a legtöbb esetben rohangáltam Bécsben, hogy minél több dolog beleférjen. Az egyik legnagyobb fiaskóm az volt, hogy egyszerűen nem találtam oda Schubert szülőházához... Pedig itthon útvonaltervezővel végignéztem, kijegyzeteltem, hogy merre kell menni, mégsem sikerült. Mentségemre szolgáljon, hogy Bécs egyik külvárosában van, ami még a várostérképen sincs rajta... Egyébként is, több esetben a szó szoros értelmében "lementem a térképről":)

Szóval, szinte semmi olyant nem láttam Bécsben, amiért az átlag turista megy - kivéve persze a városképeket, nevezetes utcákat, mert azért végigmentem a Grabenen és a Kartnerstrassén, sőt most, Haydntól hazafelé jártam a Mariahilferstrassén is. Még egy-két áruházba is bementem :)

Júliusi délután a Grabenen

Azért elnéztem a Burg felé, legalább egy fél óra erejéig, de bemenni már nem volt sem időm, sem pedig, bevallom, energiám. Illetve, bocsánat, egyetlen helyre azért bementem, egy könyvtáros nem hagyhatja ki az egykori Udvari könyvtár (Hofbibliothek) központi olvasótermét:

Valaha láttam a császári lakosztályokat és a kincstárat, azonkívül a többi nagy bécsi  közönségcsalogató "attrakciót": Schönbrunnt, Belvederét, a Kunsthistorisches Museumot, a Kapucinus kriptát, és nem mondom, hogy nem szerettem volna újra látni őket, de ezt most egy másfajta utazásnak szántam.

Amúgy pedig nagy élményekkel, a blog és a facebook-os kataliszt-oldal számára hosszú időre szóló munícióval, közte pontosan 726 darab fényképpel tértem haza.

Azért nem kell megijedni, írok más témákról is, nemcsak Bécsről, majd szépen beosztom :)

Mára a Burggarten Mozart-emlékművével búcsúzom:

 

Fischer Annie Nagykanizsán 2.

A július 5-én 100 éve született Fischer Annie-ról szóló megemlékezésekhez én is szeretnék kicsit hozzátenni, felelevenítve nagykanizsai koncertjeit. Az a két este nyilván csak apró morzsa a pályáján, de mégis része annak.

A huszon-éves Fischer Annie

Első alkalommal 1934 február végén járt nálunk, azt a koncertjét éppen a századik évforduló napján meséltem el. Három év múlva újra eljött, akkor a Kereskedelmi Kaszinó vezetőségének meghívására adott hangversenyt. Akkoriban ünnepelték ugyanis a Kaszinó megalakulásának centenáriumát.

A Kaszinó-egyesület kezdetben Nagykanizsa, azaz akkor még Nagy-Kanizsa teljes vezető rétegét, "előkelőségét" tömörítette. Később, az egyleti élet differenciálódásával mindinkább a zsidó értelmiség és pénzemberek klubjává vált. Belső rendezvényei mellett azonban mindig kiemelt figyelmet fordított a város közönségének egészére: hangversenyeit hosszú évtizedeken keresztül - felekezeti meggondolásoktól függetlenül - valamennyi zenekedvelőre számot tartva szervezte.

Mint háromnegyed-évszázados évfordulójukon írták (a Zalai Közlöny 1911. dec. 28-i számában):

A kaszinó

... mindenkor megfelelt annak a gondolatnak, amit a nagy Széchenyi a casinókról táplált. Kulturális tényező volt mindig. Míg egyrészt tagjainak kényelméről, szórakozásáról gondoskodni elsőrendű kötelességének tartotta, addig nem tévesztette szem elől a szórakozásnak nemes, művészi oldalát sem, mellyel gyakran egymaga nyújtott emberi élvezetet a város összes művelt polgárságának.

Ficher Annie tehát 1937. február 13-án, szombaton este a Kaszinó nagytermében adott szólóestet. Még nem volt egészen huszonhárom éves... Mivel koncertje a kaszinó jubileumi rendezvényeinek része volt, kivételes fénnyel rendezték meg. Persze ez nyilván fordítva is érvényes volt, azért őt hívták meg, hogy valóban a legmagasabb rangú művészettel ünnepeljék a jubileumot - hiszen a korábbi kanizsai hangversenyről írt tudósításban már olvashattuk, hogy mekkora nimbusza volt már akkor, egészen fiatalon Fischer Annie-nak. Mostani koncertjén megjelent gróf Teleki Béla főispán is feleségével (a grófné, született Mailáth Mária kiváló muzsikus volt, gyakorlatilag profi-szinten énekelt, később több dalestet is adott Kanizsán). Ott volt nemcsak Kanizsa, hanem a messze környék intelligenciája is. Jelen volt a város vezetősége (a polgármester, dr. Krátky István szintén jeles muzsikus volt, kiválóan hegedült) "és mindazok, akik Nagykanizsán a szellemi élet terén valamit számítanak. A fényes díszterem Kanizsán ritkán látott, számban és értékben egyaránt gazdag közönséggel telt meg" - rögzítette a Zalai Közlöny.

A hangverseny helyszíne: Nagykanizsa, Ady utca 7.

Ennek a hangversenynek gyújtópontjában Beethoven Appassionata-szonátája és Chopin: b-moll szonátája állott, nyilván hasonlíthatatlan élményt nyújtva a közönségnek.  Fischer Annie most is Bach-művel nyitott (C-dur toccata és fúga, talán ugyanaz, mint három éve?). Ezután következett az Appassionata és a b-moll szonáta, majd egy Chopin-etűd (nem tudjuk, melyik). Végül Liszt Ferenc átiratában a Nászinduló szólalt meg Mendelssohn: Szentivánéji álom kísérőzenéjéből. Az ünneplést egy-egy Dohnányi- és Liszt-darabbal köszönte meg, de ezt sem tudjuk pontosan, hogy melyekkel.

A Zalai Közlöny kritikáját ezúttal Gráf Ernő írta, itt az érdemi része (a képekre kattintva kinagyítható). Érdekes, ő úgy látta, vagy inkább hallotta, hogy Beethoven távolabb esik Fischer Annie lényétől...

 Ma is szerencsénk van kedvenc videomegosztó portálunkkal, ugyanis egy későbbi felvételről az Appassionátát is meghallgathatjuk Fischer Annie előadásában:

Fischer Annie Nagykanizsán 1.

Ma 100 éve, 1914. július 5-én született Fischer Annie, a magyar és egyetemes zenei előadóművészet legendás, kiemelkedően nagy alakja.

Mivel születésnapja a kulturális élet szempontjából a nyári szünet idejére esik, az igazi nagy megemlékezéseket ország- és világszerte ősszel fogják tartani. De természetesen több formában ünneplik őt és emlékeznek rá már év eleje, sőt, 2013 óta. A Hungaroton hanglemezgyár például igazán idejében megkezdte hangfelvételeinek centenáriumi összkiadását, amelyben már a hetedik CD-nél tartanak. Valószínűleg lehetne még sok másfajta ünneplést is idézni.

Azt gondoltam, én is hozzájárulhatok egy kis morzsával Fischer Annie centenáriumához. Ő járt ugyanis Nagykanizsán, tudomásom szerint két alkalommal - az 1930-as években, egészen fiatal korában. Visszakerestem városunk akkori újságjából két koncertjének sajtóvisszhangját, azokból szeretnék idézni. Annyit előrebocsátok, hogy bizony a korabeli kanizsai újságíróknak semmi okuk szégyenkezésre, már akkor egészen rendkívül jól látták Fischer Annie művészetének nagyságát és jelentőségét.

Kálmán Kata felvétele az 1930-as évekből. Forrás: http://varietas.tumblr.com/

Azt azért elmesélem, hogy a kanizsai koncert körüli helyzettel is tisztában legyünk: pályáját Fischer Annie csodagyermekként kezdte. 12 évesen már Zürichben játszott Mozart- és Schumann-zongoraversenyt. Ekkoriban kezdte meg zeneakadémiai tanulmányait is Dohnányi Ernő és Székely Arnold irányítása alatt. Tanárai mindketten a Liszt Ferenc-i tradíció folytatói voltak, lévén ők maguk korábban Thomán István, Liszt egyik legkiemelkedőbb növendékének növendékei (csak zárójelben, a nagykanizsai Pásztor Irma is Thomán-növendék volt). Sőt, ha Fischer Annie életrajza kapcsán már most felmerült Nagykanizsa neve, még egy zárójelet kellene nyitnom: a Zeneakadémián Fischer Annie jó barátnője volt a nagyjából kortárs, Nagykanizsáról elszármazott Dános Lilinek, akiről már szintén írtam itt a blogban.

De térjünk vissza az ifjú Fischer Annie-hoz. Világraszóló karrierjét a Budapesten 1933-ban megrendezett legelső Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíjának elnyerése indította el. A következő években már Európa legnagyobb városaiban és leghíresebb koncerttermeiben játszott.

Ekkoriban, 1934 elején járt először Nagykanizsán, alig néhány hónappal hatalmas győzelme után.

Az 1933/34-es évadban egy új próbálkozás indult el városunkban a hangversenyek szervezését illetően (ami egyébként nagyon nem tetszett a még nem egészen tíz éves városi zeneiskolának...). A nagy múltú Mair könyvesbolt akkori tulajdonosa, az alapító leánya, Mair Gréti, mint újdonsült és tapasztalatlan hangversenyrendező kötött megállapodást koncertsorozatra egy szegedi irodával. Ebben a sorozatban egészen rendkívüli nevek szerepeltek: Vása Prihoda és Zathureczky Ede hegedűművészek, Báthy Anna és Németh Mária operaénekesnők - és Fischer Annie. Valamennyien el is jöttek, ám a sorozat 1933 őszén rendkívül baljós előjelekkel indult: Vasa Prihoda cseh hegedűművész fellépésére az éppen pattanásig feszült magyar-cseh helyzetben került sor és bizony hatalmas botrány lett belőle - de ezt majd egyszer máskor elmesélem. Lassan azért lecsitultak a kedélyek, hiszen a további esteken fellépő művészek a lehető legnagyobb nevek voltak, és ők aztán igazán nem tehettek semmiről. Még maga Prihoda sem...

Fischer Annie február 26-i szólóestjére az Ipartestületi Székházban került sor - azaz a régi Polgári Egylet nagytermében, a Sugár út 3. szám alatt.

Koncertjének csúcspontja nyilvánvalóan Liszt: h-moll szonátája volt. Mellette felhangzott még: Bach: C-dúr toccata, egy pontosan nem megnevezett Mendelssohn-darab, Dohnányi: f-moll capriccio és Bartók: Román tánc.

Olvassunk bele Barbarits Lajos kritikájába, megjelent a Zalai Közlöny 1934. február 27-i számában. Barbarits volt akkoriban a lap főszerkesztője, amúgy rendkívül művelt ember és ezt a cikket maga írta. Mint tapasztalni fogjuk, elolvasta hozzá Fischer Annie pár nappal korábbi fővárosi koncertjének sajtóvisszhangjait és, hogy úgy mondjam, "képben volt" a Liszt-versenyt illetően is. A kanizsai újságban a koncert jelentőségét az is mutatja, hogy ez a kritika az első oldalon jelent meg (az utolsó bekezdés átcsúszott a 2. oldalra), pedig a "normál" kulturális híreket, cikkeket a 4. oldaltól kezdve szokták általában közölni.

(bl): Fischer Annie zongoraestje

E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szönyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.

* 

A IV. bérleti hangverseny volt ez. Igaz, ominózus körülmények között indult a koncert-sorozat, de az abszolút művészi érték, amit minden alkalommal hoz, felül áll az érzelmeken és indulatokon. Azt hiszem, a kultuszminiszter mondta valahol a minap: „Európa országai gazdasági, politikai és minden téren vad farkasszemet néznek egymással, csak egy valami van még, amiben egymásra találnak és ez a művészet.” Az annak idején érthetőleg fellángolt hangulatok csituljanak le most már, – hadd jöjjön a művészet úgy Nagykanizsára, hogy mindenkié legyen, aki rajongó lélekkel tudja befogadni. Ez a város zenei reneszánszát éli, legyen tehát mindnyájunk kincse az a művészet, aminek egyformán vagyunk mindnyájan szerelmesei. 

*

Díszes és nagy közönség, Nagykanizsa kultúr-társadalmának szép együttese töltötte meg az Iparoskör nagytermét Fischer Annie zongoraestjére.

Fischer Annie nem volt meglepetés. Szombaton este volt a koncertje a zeneakadémián és a fővárosi kritika szinte szokatlan enthusiasmussal foglalkozott a fiatal pianista-zseni – így írták: – „csodálatos” tehetségével.

Mit állapítsunk meg róla a tegnapi budapesti kritikák után Nagykanizsán?

A „csodálatos” szó a rendszerint objektív hangú fővárosi kritikákban kissé meglepett bennünket. Amikor pedig hallottuk őt tegnap este, akkor azon csodálkoztunk, hogy nem találtak ki a számára valami más szót, ami ennél is jobban fejezze ki a kivételes zsenit.

Csodáltuk a Bach: Toccata C-dúrban, ami páratlan zenei teljesítmény volt. A rendkívül nehéz kettős fúga szuggesztív erővel dübörgött, csendült, omlott, örvénylett az ujjai alatt. Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros. (Dohnányi: Capriccio f-moll, Bartók: Román tánc!)

A komponista elgondolása és az interpretátor erős egyénisége harmóniába olvad Fischer Annie játékában. És talán ez teszi őt olyan kivételesen naggyá! Ami finomság van a muzsikában és a hangszerben, azt mind biztos kézzel, széles skálájú dinamikával, üde, tiszta, százszínű billentéssel tudja kihozni belőle.

A közönség szinte önfeledten ünnepelte előadás közben és a műsor befejeztével is.

Kedvenc videomegosztó portálunk jóvoltából mi is meghallgathatjuk Fischer Annie előadásában a zeneirodalom egyik legnagyobb remekművét, Liszt Ferenc h-moll szonátáját egy 1953-as felvételről:

 

 
                                                        


A második nagykanizsai koncertet néhány nap múlva mesélem el :)