Zene és gasztronómia 1.

Újdonsült "blogger"-ként gyakran nézegetem blogom statisztikáját. Mivel az olvasóim közül sokat Móninak, legfiatalabb unokaöcsém feleségének és az ő remek, díjnyertes gasztroblogjának köszönhetek, elkezdtem gondolkodni, hogy hiszen sok zene szól evésről-ivásról, érdemes lenne körüljárni ezeket. Az ötletet elhatározás követte és  rögtön neki is álltam az első résznek.

Mivel eddigre kiderült, hogy nagy "operabolond" vagyok, kezdjük ezt a sorozatot az egyik legismertebb operai bordallal.

Marie Duplessis (1824-1847)

A XIX. századi Párizsban vagyunk. Bál van Violettánál, az egyik leghíresebb párizsi kurtizánnál, aki most jelenik meg először a nyilvánosság előtt azóta, hogy felépült betegségéből. Végre bejutott hozzá hódolója, Alfred Germont, aki régóta szereti a lányt s betegsége idején minden nap eljött érdeklődni hogyléte felől. Most először személyesen is találkozhat Violettával. A társaság Alfrédot unszolja, hogy mondjon pohárköszöntőt, amibe aztán Violetta is bekapcsolódik.

Nézzük meg együtt Verdi: Traviata című operájából az idézett részletet. A filmváltozatot Franco Zeffirelli rendezte 1982-ben, valami elképesztő hitelességgel elevenítette meg a környezetet és a szereplőket. Verdi operáját ifjabb Dumas regénye, "A kaméliás hölgy", ifjabb Dumas-t pedig a való élet inspirálta. Violetta – Dumas-nál Marguerite – modellje Marie Duplessis, a kor híres, fiatalon elhunyt kurtizánja volt. Érdemes összevetni Marie Duplessis korabeli arcképét Teresa Stratasszal, akit Zeffirelli Violettának választott. Alfréd szerepét pedig ki más énekelhetné egy ilyen filmváltozatban, mint Plácido Domingo. Az ő maszkja engem a fiatal Verdi arcára emlékeztet.

S ha már ennyire körüljártuk a részletet, ide másolom magyar szövegét:

ALFRÉD

Csak kábítsd, csak kábítsd

A szíved mámorral,

Bízd rá a sorsod a mára!

Mint hajnali szélben a könnyű pára,

Úgy elszáll az ifjúság.

Hát tépj le minden virágot,

A gyorsan tűnő nyárban,

Ott fénylik egy szép szempárban

Feléd a boldogság.

Csak kábítsd a szíved a borral, mámorral,

Csókok közt élvezd a mát!

KAR:

Ah, igyunk, fojtsuk borba, mámorba

Lelkünk minden baját!

VIOLETTA

Ti jó barátok, ha vigadni látlak,

Lelkem megenyhül, föléled.

Rút játék, hitvány bolondság az élet;

Egyetlen jó a kéj!

Az ifjúság gyorsan elröpül,

Mint rózsáról az illat,

És hűvös mélyén a sírnak

Vár ránk a bús, nagy éj.

Hát élvezzünk, ebben a hitvány életben

Egyetlen jó a kéj!

KAR:

Ah, csak élvezzünk, koccintsunk,

És víg énekkel

Szépítsük meg ezt az éjszakát!

E mámoros körben, e meghitt fészekben

Érjük meg víg hajnalát!

VIOLETTA

Az élet könnyelmű játék...

ALFRÉD

Amíg a szív meg nem szólal!

VIOLETTA

A "szív" csak játék a szóval...

ALFRÉD

Hát ilyen sors vár rám...

VIOLETTA, ALFRÉD, KAR

Csak élvezzünk, koccintsunk,

És pajzán énekkel szépítsük meg ezt az éjt!

Tehát következik Verdi: Traviata című operájának 1. felvonásából a Bordal.

Violetta: Teresa Stratas, Alfred: Plácido Domingo.

Zeffirelli felfogásának éppen az ellentéte az a Willy Decker által rendezett színpadi Traviata, ami 2005-ben hozta lázba Salzburgból az egész zenei világot és a világhír csúcsára repítette a két főszereplőt, Anna Netrebkót és Rolando Villazont. Nézzük meg ebből is a Bordalt:

El lehet dönteni, kinek melyik megoldás tetszik jobban. Nekem az a véleményem, hogy amíg az ember ismerkedik a Traviatával, érdemesebb a hagyományos változattal kezdeni. De ha már jól megismerte a teljes művet, akkor már sok érdekességet hozhatnak az elsőre látszólag formabontó rendezői megoldások.

S ha már így belejöttünk a témába, nézzünk egy vidám változatot. Operakoncertek hagyományos zárószáma is szokott lenni ez a dallam, amikor a koncert valamennyi résztvevője összegyűlik a színpadon. Jelen esetben a tenor José Carreras és a szoprán Katia Ricciarelli mellett ott a mezzoszoprán Agnes Baltsa és a basszbariton Ruggiero Raimondi. E két utóbbi művész természetesen soha nem énekelhette Violetta és Alfréd szólamát, s ezt most ki is használják egy kis "bohóckodásra" olyannyira, hogy még a mindig komoly Carreras is elneveti magát a színpadon...

A nagy születésnapi gálakoncert – Ráadás!

Tévedések elkerülése végett én adok ráadást a Plácido Domingo madridi születésnapi gálakoncertjéről szóló írásomhoz :)

Amikor a koncertről szóló bejegyzésemet közzétettem, kedvenc videomegosztó portálunkon több olyan produkció nem volt még fent, amit feltétlenül szerettem volna megmutatni. Egy kedves olvasóm tudósított, hogy Erwin Schrott Regiszter-áriája közben felkerült, amit innét is köszönök. De van még több olyan részlet, amit szeretnék megosztani az erre járókkal, így gondoltam ki, hogy adok egy ráadást.

Említettem a múltkor, hogy a koncert egy filmbejátszással kezdődött, amiben Domingo egy zarzuela-részletet énekelt. Nos, itt van:

Tüzetesebben megszemlélve a filmet, kiderül, hogy Domingo szülőházánál, pontosabban szülőházában kezdődik, s valószínűleg akkoriban forgathatták, amikor a házat megjelölték emléktáblával, az pedig 1978-ban történt. Maga a részlet a Luisa Fernanda című zarzuela egyik dala. Fenomenális, igaz?

Akkor nézzünk meg együtt néhány szép produkciót a gálakoncertből.

Elsőként a híres Szabadság kórust Verdi: Nabucco című operájából, most elsősorban a karmester, James Conlon kedvéért, akivel  az ünnepelt sokat dolgozik együtt – de arról sem megfeledkezve, hogy  Domingo pályájának Verdi talán a legfontosabb szerzője. A nézegetést 3'40"-nél érdemes elkezdeni:

Íme, a baszk származású szoprán, Ainhoa Arteta. Puccini: Manon Lescaut című operájának 4. felvonásából a címszereplő áriáját énekli.

Az albán Inva Mula a Domingo által életre hívott Operalia nevű nemzetközi zenei verseny 1993-as győztese volt. Most Leoncavallo: Bajazzók című operájából a Madárdalt énekli:

Ráadásként Lado Ataneli Gerard monológját adta elő Giordano: André Chénier című operájából.

Következzen a bolgár Sonya Yoncheva. Lehár Ferenc: Giuditta című operájából a címszereplő dalát énekli: "Oly forró ajkamról a csók..." Rögtön utána Domingo állandó koncert-partnere, Anna Maria Martinez lép színpadra. Anna Maria is Operalia-győztes volt, azóta Grammy-díjjal is kitüntették. Ő egy zarzuela részletet ad elő, a szerző Federico Moreno Torroba.

És innét se hagyjuk ki Erwin Schrott, vagy ahogyan nevezni szokták, az opera Marlon Brando-ja produkcióját. Szerintem ez volt a koncert legjobb, és egyúttal a legszemélyesebben Domingónak szóló pillanata, Leporello áriája Mozart: Don Giovanni című operájából. Mint a múlkor írtam, Schrott, miközben az elcsábított hölgyek katalógusaként az est műsorfüzetét lóbálta, címlapján természetesen az ünnepelttel, egyúttal finoman célzott rá, hogy hosszú pályafutása alatt Domingo mindig lenyűgözte, és ma is lenyűgözi a hölgyeket...

A meghatódott ünnepelt színpadi szavait a múltkor már megmutattam. A szép estétől egy amatőr felvétellel búcsúzzunk el: Domingo a koncert után a Teatro Real erkélyéről üdvözli a téren a tiszteletére összegyűlteket, s persze nem áll ellen a népakaratnak, mely éneklésre buzdítja – különösen, miután először a tömeg énekelt neki :)

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 3.

Liszt-növendékek Nagykanizsán 2.

Az elmúlt alkalommal Siposs Antal 1865-ös kanizsai koncertjéről számoltam be. Ezután néhány évre megszakadt városunkban a Liszt-növendékek megjelenése, de annak megvolt az oka: Liszt zongorapedagógusi tevékenysége valamelyest csökkent az 1860-as években, s az 1870-es évek elejétől erősödött fel. Liszt életében 1871-től beköszöntött a saját maga által háromszögletűnek nevezett életmód: idejét három város: Weimar, Róma és Pest között, viszonylagos rendszerességgel osztotta meg. E három város közül Weimar és Pest volt a helyszíne tanári tevékenysége javának, bár Rómában sem maradt tanítványok nélkül. Előbb nevezetes weimari mesterkurzusait indította el. 1874-ben aztán – nagyrészt éppen Lisztnek köszönhetően – megnyílt a budapesti Zeneakadémia, melynek Liszt lett első elnöke s a haladó zongoristák tanára, így az 1870-es évektől 1886-ban bekövetkezett haláláig a tanítás valóban élete egyik legfontosabb tevékenységévé vált.

Már írtam, hogy Liszt mindenkit ingyen oktatott, sőt, sok növendékét ingyen el is szállásolta, s a rászorulókat anyagilag támogatta. Segítette indulásukat, ajánlólevelekkel látta el őket, mozgósította érdekükben szerteágazó kapcsolatait.

Így került 1876-ban Nagykanizsára még Liszt növendékeként a 21 éves Vera Timanova egy magyarországi koncertturné keretében, amelyet mestere tett számára lehetővé. Mestere, aki így biztatta levélben a lányt: ... jöjjön teketória nélkül: tehetségével még a törököket is meg tudja téríteni :) Erre a körútra Vera egy Berta Hart nevű szintén kezdő hegedűművésszel és a már nagyobb hírnévnek örvendő énekesnővel, Aglaja Orgenivel társult, Kanizsán is együtt léptek fel.

Koncertjüket december 10-én az Arany Szarvas szálloda karzatos dísztermében rendezték. Vera Timanova műsora a következő darabokból állt: Schubert–Liszt: Margit a rokkánál; Liszt: Tarantella a Zarándokévek 2. kötetéből; Schubert–Tausig: Katonainduló; Tausig: Magyar cigánydallamok.

E műsor kapcsán két dolgot érdemes megjegyezni. Abban az időben nagy népszerűségnek örvendtek ismert művek zongora-átiratainak különböző típusai, ezek egy-egy példája a Margit a rokkánál és a Katonainduló, mindkettőnek Schubert-mű az alapja. A Vera műsorán szereplő másik szerző, Carl Tausig Lisztnek az 1850-es években volt tanítványa, s egyúttal Vera tanára Liszt előtt.
Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny így emlékezett meg a koncertről: 

A művésznők hangversenye múlt vasárnap este a „Szarvas” dísztermében kevés, de intelligens közönség előtt megtartatott. Legnagyobb elismerést a zongoraművésznő aratott szabatos játékával, hát még ha a zongora jobb lett volna; a hegedűművésznő kitűnő játéka igen szép reményt nyújt, az énekesnő iskolázottsága zajos tapsot aratott.

Erzsébet tér 18. Az egykori Arany Szarvas főépülete

Vera hamarosan visszatért városunkba, mégpedig 1878. február 2-án, akkor Theresia Seydel hegedűművész társaságában, újra a Szarvas szálloda dísztermébe. Liszttől megint a Tarantellát játszotta, többi műsorszáma inkább a kor kismestereitől származott, egy Mendelssohn-tételt leszámítva. S bár a káprázatos technikát igénylő Tarantellát egy Liszt által is dicsért növendékétől minden bizonnyal nem mindennapi élmény lehetett hallani, a korabeli kanizsai tudósítónak, a helyi gimnázium ének-zene tanárának igaza volt, amikor hiányérzetét fejezte ki emiatt a Zalai Közlönyben megjelent tudósításában:

A műsorozat minden egyes számát feszült érdek és élvezettel hallgatta végig s mindannyiszor zajos tapsban tört ki a nem ugyan nagy számú, de válogatott közönség. Timanoff k. a. zongora művésznő ezúttal ép úgy, mint a múlt évben mindenkit elragadott szép, szabatos s különösen könnyűd és biztos játékával; mely játszi könnyűdség fényesen bizonyítja azt, hogy hangszere felett – melyet kezel – uralkodni képes. – „A tanítvány méltó az ő mesteréhez.” A műsorozat eléggé gazdag: választékos műdarabokból volt összeállítva: mindazonáltal még sem hallgathatjuk el szó nélkül, hogy tőle, mint Liszt tanítványától, igen-igen szívesen hallottunk volna – már csak változatosság kedvéért is – egy szép Liszt-féle magyar Rhapsodiát.

Eddig az idézet. Én a h-moll szonátát még szívesebben hallottam volna tőle, vagy legalább mondjuk A genfi harangokat...

Vera Timanova (1855-1942) egyébként baskír származású volt, s tehetsége korán megnyilvánult, kilenc évesen már Mozart-zongoraversenyt játszott szülővárosában. Művészi alapképzését az előbb említett egykori Liszt-növendék, Carl Tausig berlini zeneiskolájában nyerte el, s innét egyenes út vezetett magához Liszthez. Nagy sikerű külföldi turnék után, európai hírű művészként 1907-ben Szentpéterváron telepedett le, tanítással és koncertezéssel foglalkozott. Itt élte át a következő évtized történelemfordító eseményeit, majd a sztálinizmus évtizedeit. Utolsó koncertjét 82 évesen 1937-ben adta. 1942 februárjában a leningrádi blokád idején éhen halt...

Játékáról szerencsére maradtak felvételek. Hallgassunk meg közülük egy virtuóz etűdöt és nézegessük közben Vera két szép fényképét:

Ebben a sorozatban legközelebb Liszt legtehetségesebb – és legszebb – hölgynövendékének kanizsai koncertjére kalauzolom el az erre járót.


Felhasznált irodalom:
Zalai Közlöny 1876, 1878
Walker, Alan: Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886
http://en.wikipedia.org/wiki/Vera_Timanova
Uzikov, Yuri: She dies of hunger in besieged Leningrad = http://eng.bashvest.ru/showinf.php?id=1554

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 2.

Liszt-növendékek Nagykanizsán 1.

Kis sorozatom első részében annak néztem utána, megfordulhatott-e Liszt Ferenc fizikai valóságában Nagykanizsán. Arra az eredményre jutottam, hogy bizonyíthatóan egy alkalommal vonaton átutazott városunkon. Ennek az eseménynek végül is nincs semmi jelentősége sem Liszt Ferenc életében, sem Kanizsa történetében, a dolog azért mégiscsak érdekes.

Mai témám már nagyobb fontossággal bír, ez pedig a következő: Liszt több zongorista növendéke – részben még növendék korában, részben már koncertező művészként – járt és hangversenyt is adott Kanizsán. Ez csak közvetett szál a nagy zeneszerzőhöz illetve zongoraművészhez, mégis jelentős. Egyrészt mutatja a város zenei életének minőségét, fejlettségét, az itt élők igényeit, lehetőségeit. Másrészt Liszt tanítványain keresztül az akkori kanizsaiak mégiscsak fogalmat alkothattak a liszti zongoraművészetről, zongoratechnikáról s megismerhették a zeneszerző Lisztnek is több művét.

Kanizsán a zenei élet különösen nagy fejlődést mutatott az 1870-as évek után. Több jeles magán zenetanár dolgozott a városban, akadt köztük a bécsi és a berlini zeneakadémián végzett is, és ugyancsak volt szép számú, köztük több magas zenei képzettségű műkedvelő. Ez utóbbiakra jó példa Ollop Ernő, aki Bécsben tanult zongora szakon, zeneszerzésre pedig Anton Bruckner oktatta. Szülei azonban nem nézték jó szemmel zenei tanulmányait, s hazarendelték. Kereskedőként ugyan csődöt mondott, de itthon a zenei élet egyik motorja lett: gyakran fellépett hangversenyeken és bécsi kapcsolatait felhasználva barátjával, a gyógyszerész Práger Bélával több európai hírű muzsikust hozott Kanizsára az 1870-es évektől. A zenei élet egykori mecénásai közül a már említett Práger Bélán kívül a város legvagyonosabb családjának, a gelsei Gutmann családnak két nemzedéke fejtett ki jeles tevékenységet ezen a téren (is).

Két egyesületnek jutott kiemelkedő szerep a zenei élet szervezésében: a Kereskedelmi Kaszinónak és az Irodalmi és Művészeti Körnek. Az 1843-ban életre hívott Kaszinó a városban élő zsidó kereskedők, pénzemberek klubja volt, szoros kapcsolatban a Kanizsai Izraelita Nőegylettel és a Kereskedelmi Ifjak Önképzőkörével. Az Irodalmi és Művészeti Kör 1895-ben alakult – bár volt 1885-től egy rövid életű előde, a Magyar Irodalom és Művészetpártolók Köre – s a második világháború végéig működött.

A híres művészek meghívását megkönnyítette Kanizsa földrajzi helyzete, s az 1860-as évektől kiváló vasúti közlekedése: a város az Adria, Bécs és Budapest felől egyformán könnyen és gyorsan megközelíthető volt.

A hangversenyek az 1840-es évek közepétől három évtizedig a Zöldfa szállóban, az 1870/80-as években az Arany Szarvasban, az 1890-es évek közepétől pedig a Kereskedelmi Kaszinó akkor felépült székházában és a Polgári Egylet szintén abban az évtizedben elkészült épületében zajlottak. E két utóbbi helyszínhez 1927-ben csatlakozott a színház-mozi épülete. Alkalmanként rendeztek hangversenyeket az 1945-ben elpusztult monumentális városháza nagytermében is. A többi épület ma is létezik. A hajdani Zöldfa ma általános iskola, a Szarvasban bank működik, a kaszinó és a nemrég felújított mozi közművelődési célokat szolgál. A Polgári Egylet épületének sorsa jelenleg sajnos megoldatlan s nagyrészt üresen áll.

Lássuk hát a Nagykanizsán, illetve az akkori írásmód szerint Nagy-Kanizsán megfordult Liszt-növendékeket. Az első, akiről tudunk, Siposs Antal (1839–1923). A fiatal művész még nem volt húsz éves, amikor Liszt 1858-ban tanítványául választotta s Weimarban két évig tanította. Itthon Siposs 1874-ben nagy jelentőségűvé vált magán zeneiskolát alapított s fontos tisztségeket viselt a zenei életben. Mesterével továbbra is kapcsolatban maradt.

Erzsébet tér 11. Az egykori Zöldfa szálló

Siposs Antal röviddel Weimarból való hazatérése után, 1862. június 28-án szerepelt Kanizsán a fuvolaművész Doppler-fivérek társaságában, akikkel abban az időben turnézott. A koncertre a Zöldfa szálloda dísztermében került sor. Az abban az évben indult Zala-Somogyi Közlöny (kanizsai-kaposvári hírlap volt) így számolt be az eseményről – a cikkrészlet olvasása közben mellesleg ízelítőt kaphatunk a korabeli stílusból is: 

Mit szóljunk még Sipos [sic] Antal zongoraművész játékáról, különösen a „Világosi cimbalom” című (változatok, magyar dallamok felett) darab előadásáról? A közönség a bájoló zenehangok szelíden ringató karjain édelegve és a művész rövid szünetezései között a hatás bűvereje által mintegy elmerítve a gyönyör óceánjában, csak akkor józanodott ki túlvilági mámorából, midőn a művész székéről felállván, távozni készült. Ekkor a megbűvölt közönség részéről, mint egy varázs érintésre, egyszerre kitört a tetszés mindennemű nyilatkozata, és tartott teljes erejében és szakadatlanul mind addig, míg a művész jel által értésére nem adta a közönségnek, hogy ismételni fogja. Ezen jeladásra a tetszés vihara, mint szándékosan megszakított ének, rögtön megszűnt. Szóval a hatás leírhatlan és rendkívüli volt és méltán. Sipos Antal úr előadásában a szellem és szenvedély, mi elbájol, a magasabb fokig kiképzett technika, mi csodálatra gerjeszt.

Mestere műveiből sajnos nem játszott, de említett saját szerzeményét, a Világosi cimbalom című darabot minden bizonnyal Liszt rapszódiái és a liszti zongoratechnika ihlették.

Mai zenénket, Liszt 2. rapszódiájának részletét György Ádám előadásában hallgathatjuk meg. Azért ezt a felvételt választottam, mert egy körülbelül olyan korú művész látható rajta, mint Siposs Antal volt kanizsai vendégszereplése idején. A korabeli hírlapíró bizonyosan őt is hasonló szóvirágokkal magasztalta volna...



Siposs Antal kanizsai megjelenése egy korai példája a városunkban koncertező Liszt-növendékek sorának, akiknek nagyobb vendégjárására az 1870-es és 1880-as években került sor.
Róluk legközelebb fogok mesélni.

A nagy születésnapi gálakoncert

Tegnap, pénteken este a magyar érdeklődők is élőben nézhették Plácido Domingo születésnapi gálakoncertjét Madridból. Én magam nagyon vártam az eseményt, amely összességében nagy élményt jelentett, különösen a vége, de azért voltak közben fenntartásaim.

Először is nagy köszönet a Duna Televíziónak, hogy Magyarországon is részesei lehettünk az eseménynek és hála a szinkrontolmácsolásnak, pontosan tudható volt, ki miről beszél. Csak a magyar műsorvezetőnő, csak őt tudnám feledni... Szerencsére ott volt a Duna tv stúdiójában Batta András, a Zeneakadémia rektora, s tőle valóban érdemi információkat és eligazítást kaphattunk, s remek diplomáciai érzékkel igazította ki, sőt, nem egy esetben előzte meg a műsorvezető hölgy tévedéseit.

Domingót már jónéhány napja ünnepelték, többek között magas kormánykitüntetést kapott, fogadta a királyi pár, nem mellesleg volt közben egy premierje is: Gluck operájában Oresztész szerepében lép fel sorozatban ugyancsak a madridi Teatro Real-ban, de ez a koncert lett a korona.

Az elején kisfilmen mutatták Domingo madridi szülőházát, amit már több, mint három évtizede (!)

emléktáblával is megjelöltek, s közben láttuk-hallottuk a harmincas éveiben járó Domingót, amint káprázatosan énekel egy zarzuela-részletet. S megkezdődött az élő adás egy meglehetősen szürke és fantáziátlan madridi műsorvezetővel. Nagyon helyén volt Wagner Tannhäuseréből a vendégek bevonulása, de a Rózsalovagból a Tábornagyné monológja nem igazán villanyozott fel, bár Batta András szerint, mivel a Rózsalovag a múló időről szól, van létjogosultsága egy hetvenedik születésnapi ünnepségen. Az egész műsorból nagyon hiányoltam egy igazi fiatal tenort, aki énekelhetett volna Domingo valamelyik híres szerepéből, mintegy demonstrálva, hogy azért vannak tehetséges utódok, akik továbbviszik a lángot. Domingónak ez is az egyik fő célja, ezért hozta létre az Operalia énekversenyt – bár persze nemcsak a tenor hangfajban. S ha már itt tartunk, feltűnően hiányoztak azok a ma pályán lévő nagy énekesek, akikkel Domingo az utóbbi időben együtt dolgozott, mint például Renée Fleming, Rolando Villazon és még lehetne folytatni a sort. Persze ott volt azért Anna Maria Martinez valamint a régi harcostárs, Juan Pons, és még sorolhatnék néhány nevet. Az Operalia felfedezettjei közül énekelt például Inva Mula és Erwin Schrott. A hangverseny alatt a fellépők részéről végig vártam valamiféle emberi gesztusokat Domingo felé. Ezt csak Erwin Schrott tette meg, aki tüneményes humorral, a helyzethez illő gegekkel adta elő a Regiszteráriát Mozart Don Giovannijából, miközben az elcsábított hölgyek katalógusaként az est műsorfüzetét lóbálta, címlapján természetesen az ünnepelttel. Ezáltal finoman célzott rá, hogy hosszú pályafutása alatt Domingo mindig lenyűgözte, és ma is lenyűgözi a hölgyeket :))

A szünet idejére a Duna Televízió készített egy kisfilmet, rövid beszélgetéseket azokkal a magyar énekesekkel, akik közvetlen munkakapcsolatban álltak, állnak Domingóval, s tőlük igazán első kézből származó dolgokat tudhattunk meg Domingo egyéniségéről. Tokody Ilona, aki Domingo szerint a legjobb Desdemonája volt Verdi Otellójában, például elmesélte, hogy milyen szenvedélyes szeretet volt Plácido és édesanyja között. Miklósa Erika megdöbbent a nagy énekes szerénységén és kedvességén. Nagyon igaz és megható volt Déry Gabriella emlékezése, aki Toscát énekelte Domingo első magyar vendégszereplése idején, még éppen innen a világhíren. Láthattunk több archív bejátszást is operaelőadásokból, így a legendás 1987-es pesti Aidából is. 

A szorosan vett koncert műsorszámai közül nekem a legnagyobb élményt Ainhoa Arteta spanyol szoprán jelentette, aki Manon nagy 4. felvonásbeli áriáját énekelte Puccini: Manon Lescaut című operájából. Meglepetés volt a bolgár Sonya Yomcheva Lehár Giuditta-dalával. Szerencsére egészen máshogyan adta elő, mint a dalt mostanában világszenzációvá tevő Anna Netrebko, de legalább olyan jól.

Elhangzott egy világpremier is, a kínai Tan Dun műve. A Tigris és sárkány című film zenéjéért Oscar-díjjal kitüntetett zeneszerző néhány éve operát írt Domingónak Az első császár címmel. Most egy tréfás darabbal jelentkezett, amelyet a Plácido névre írt, lá-ti-dó-ként szolmizálva azt. A koncert végén aztán már sorjáztak a meghitt-megható percek, pillanatok. Teresa Berganza, a spanyolok másik "nemzeti kincse", aki sokszor volt Carmen Domingo-Don José oldalán, nehéz és felemelő pillanatokról egyaránt megemlékezett, humorban oldva azokat, amikor Marilyn Monroe stílusában "elbúgta" a Happy Birthdayt, ahogy valaha a filmsztár énekelte Kennedy elnöknek... Kivetítőn láttuk Domingót idős édesanyjával énekelni, s aztán a csúcsponton végre megjelent a színpadon maga az ünnepelt, aki eddig feleségével a királyi páholyban Zsófia királyné társaságában hallgatta a koncertet. Láthatóan nagyon meghatódott az őt felállva ünneplő nézősereg láttán. Arról beszélt, hogy mekkora öröm ennyi év után még mindig énekelni. Szólt a visszavonulás gondolatáról, amely már ötvenöt éves korában is foglalkoztatta, de akkor úgy érezte, még bírja, tudja. Aztán jöttek a hatvanas évei, amikor szintén gondolkodott azon, hogy abbahagyja, de még mindig engedelmeskedett a teste és a hangja. Most hetven éves és úgy érzi, addig színpadon lesz, ameddig lélegzik, s ha nem is énekel, de vezényel, mert a zene a szereteten és a családon kívül a legfontosabb dolog az életben. S neki nagy szerencséje volt, hogy abból élhetett, ami a legfőbb öröme és szenvedélye. A színpad tiszteletét a szüleitől örökölte, akik életet adtak neki, s tőlük tanulta az élet szeretetét. Megköszönte barátainak és kollégáinak a hangversenyt, családjának a türelmet és azt, hogy osztoznak vele a zene szeretetében és mindenkinek békét és egészséget kívánt. Végül – az összes jelenlevő nagy örömére – egy dal rövid részletével, legendás énekhangját megcsillogtatva kívánt mindenkinek jó éjszakát.

Kedvenc videomegosztó portálunkon már felbukkantak az est részletei, sajnos, éppen Erwin Schrott produkciója hiányzik, pedig azt szerettem volna ajánlani az erre járóknak.

Megmutatom viszont Domingót a színpadon, a hangverseny utolsó perceiben. Nem muszáj végignézni, mert ez a spanyol televízió felvétele spanyol nyelven, de az elejébe és a végébe érdemes belekukkantani:

S a végére egy hepiend: egy kedves virtuális barátnőm – akivel Plácido Domingo iránti közös rajongásunk hozott össze a világhálón – éppen Domingo születésnapján, január 21-én este hozta világra első gyermekét. Innét is szeretettel gratulálok és sok boldogságot kívánok az egész családnak!

Boldog születésnapot, Maestro!

Plácido Domingo hetvenedik születésnapján úgy gondoltam, hogy minden kommentár nélkül nézzünk meg együtt néhányat azokból az összeállításokból, amelyeket világszerte élő tisztelői készítettek életéről, pályájáról.

Sámson Granadát énekel!

Egy újabb kis történet a holnapután hetvenedik születésnapját ünneplő Plácido Domingóról.

Amikor először írtam kedvenc énekesemről, megpróbáltam egy rövid portrét adni róla, művészi és emberi tulajdonságairól egyaránt. Meggyőződésem, hogy ez a kettő összefonódik, mindkettő erősíti a másikat. Egymagában az, hogy valaki olyan hangszálakkal és egyéb fizikai adottságokkal jön a világra, amilyenekkel például Domingo, még nem garantálja, hogy híres énekes lesz, ahhoz még rengeteg minden kell a muzikalitáson kívül is. A múltkor ezeket próbáltam számba venni, de kihagytam Domingo alaptermészetét: kedvességét, nyíltságát és a vele kapcsolatba kerülőkre való ráhangolódás képességét. Én ezt mindig éreztem benne, és nagyon örültem, amikor Daniel Snowman róla szóló könyvében a következő sorokat olvastam:
Domingót bizonyos értelemben csak a másokhoz fűződő kapcsolataiban érthetjük meg igazán. Ez nyilvánvalóan áll Domingóra, a művészre, de nagyrészt Domingóra, a magánemberre is: rendkívül társas lény, olyan ember, aki viszonylag kevés időt tölt egyedül.
Majd néhány sorral lejjebb:

Láttam tökéletes könnyedséggel beszélgetni a spanyol királyi párral és a Covent Garden-beli takarítónénikkel; az előbbiekkel tisztelettel, de minden mesterséges hódolat, hajbókolás vagy alázat nélkül, az utóbbiakkal egyszerűen, de a legcsekélyebb leereszkedés nélkül.
Nemcsak a közönség szereti őt, ő is szereti közönségét. Ennek egyik bűbájos példáját szeretném most megmutatni.
Az eset Londonban történt 1992-ben. Domingo a Covent Garden operaházban Sámson szerepét énekelte Saint-Saëns: Sámson és Delila című operájában. Az előadást óriáskivetítőkön közvetítették azok számára, akik már nem fértek be a nézőtérre. A végén a szereplőgárda kiment a térre, hogy a kint lévők előtt is meghajoljanak. Domingo annyira felvillanyozódott a rengeteg ember láttán, hogy elhatározta, énekel nekik élőben és kérte, hozzanak ki egy pianinót. Alig pár perce még ő volt a bibliai megvakított  és megalázott Sámson, aki minden erejét összeszedve rárogyasztotta a templom oszlopait ellenségeire, s vele együtt saját magára; most pedig rongyos kosztümjében a csak félig kicsomagolt pianinó mellé telepszik és saját zongorakíséretével "levág" egy fantasztikus Granadát.

Augustín Lara dalát Domingo szinte egész pályafutása alatt műsorán tartotta és tartja. Én is hallottam tőle élőben, kétszer is, mert mindkét pécsi koncertjén elénekelte. A dalt azért is szereti annyira, mert ő maga spanyol születésűként kora gyermekkorától Mexikóban nevelkedett, a dal szerzője pedig mexikói származásúként egy ideig Spanyolországban élt, ezt a dalát pedig az egyik legspanyolabb város ihlette.
Mint látjuk, Domingo saját magát kíséri, és nem is akárhogyan: jó kis futamokkal, figurációkkal fűszerezi játékát, mert remek zongorista, ez is kiemeli az operaénekesek közül. Hangilag fantasztikus formában van, mondhatjuk, hogy a Sámson három felvonásával jól beénekelte magát a Granadához :)), s láthatóan nagyon élvezi az egészet ő maga is.

A felvétel amatőr, ide-oda imbolyog a kép, ahogy a tömegben, némi lökdösődés közepette próbálta egy rajongó megörökíteni a történteket, mégis érdemes megnézni: olyan perceket rögzít, amelyek valószínűleg sehol máshol nem férhetők hozzá, s megmutatják Domingo igazi emberi egyéniségét.

Újabban Domingo egy kis játékot talált ki a Granadához. Amikor a zenekari előjáték elkezdődik, még nincs jelen. Úgy csinál, mintha elfeledkezett volna arról, hogy ő következik, s szinte beesik a színpadra. Látszólag azt sem tudja, mit kellene énekelnie, s a belépése előtti szünet hosszabbra nyúlik, mint kellene, amikor "eszébe jut" és belevág: "Granada..." Csak egy baj van: televíziós közvetítéskor az operatőröknek erről fogalmuk sincs, s ezekben a pillanatokban a nézőket vagy más egyebet mutogatnak, úgyhogy aki csak tévén nézi, nem is tudja, miért derül a közönség... Sok ilyen felvételt megnéztem, mire találtam egyet, ahol látszik ez a kis "rosszalkodása", ez pedig wroclavi koncertje 2000 augusztusában. Befejezésként hallgassuk meg ezt a majdnem két évtizeddel későbbi Granadát is: