Liszt Ferenc és Nagykanizsa 7.

Az 1870-es és 1880-as évtized fordulóján szinte egymást követően öt Liszt-növendék zongoraművész koncertezett Nagykanizsán a sorozatot 1862-ben megnyitó Siposs Antal után. A következő évtizedek során még két művészt hallhattak a kanizsaiak: Emil Sauert és Thomán Istvánt. Mindketten Liszt utolsó életéveinek tanúi voltak.

Emil Sauer 1902-ben  (forrás: wikipedia)

Emil Sauer (1862-1942) a moszkvai konzervatóriumban Nyikolaj Rubinstein növendéke lett 1879-ben, miután hallotta leendő tanárának fivérét, a korábban szintén Liszt-tanítvány Anton Rubinsteint, s ez volt rá akkora hatással, hogy végleg a zongora mellett döntsön. Már húsz évesen, 1882-ben koncertező pályafutásba kezdett. Rómában egy alkalommal meglátogatta Carolyne Wittgensteint, Liszt korábbi élettársát, s a hercegnő teremtett kapcsolatot a fiatal művész és Liszt között. Így került Sauer Weimarba, ahol 1884/85-ben két nyarat töltött Liszt mellett. Később ugyan úgy nyilatkozott, hogy ő nem is volt hivatalosan Liszt növendék, s igazi mestere Nyikolaj Rubinstein, de idős korában helyretette a dolgot. Hiszen tényleg csodálta Lisztet – ismert egy aranyos epizód, amikor Liszt egy fiatal hegedűművész hölggyel Weimarban Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta, az élmény feletti örömében Sauer bukfencet vetett a szomszédos szobában – s későbbi pályája is mutatja, hogy milyen hatással volt rá a Mester. E két nyár után Sauer tovább folytatta zongoraművészi pályafutását. Óriási sikerrel utazta be szinte egész Európát, Moszkvában például a szerző vezénylete alatt eljátszotta Csajkovszkij mindhárom zongoraversenyét. 1899-ben az Egyesült Államokban is bemutatkozott. 1901 után a bécsi zeneakadémia professzora lett. Számos kitüntetésben részesült, például első németként ő kapta meg a francia Becsületrendet, az Osztrák-Magyar Monarchiában pedig elnyerte a lovagi címet, s a vele járó "von" előnevet.

Nagykanizsán negyven évesen, pályája teljében adott hangversenyt 1902. március 16-án. A koncertet az 1843-ban alapított, s a város izraelita üzletembereit, polgárait tömörítő Kereskedelmi Kaszinó rendezte 1886-ban felépült székházuk nagytermében.

A Kaszinó sokat tett a város kulturális, s benne zenei életéért. A fennállásuk háromnegyed évszázados fordulója alkalmából készült jelentés jogosan rögzíthette az alábbi tényeket, amelyek fennállásuk végéig, 1944-ig jellemzőek maradtak:

[A Kaszinó] mindenkor megfelelt annak a gondolatnak, amit a nagy Széchenyi a casinókról táplált. Kulturális tényező volt mindig. Míg egyrészt tagjainak kényelméről, szórakozásáról gondoskodni elsőrendű kötelességének tartotta, addig nem tévesztette szem elől a szórakozásnak nemes, művészi oldalát sem, mellyel gyakran egymaga nyújtott emberi élvezetet a város összes művelt polgárságának. Nem egyszer történt, hogy ilyen vállalkozása tetemes anyagi áldozatába került, de ez nem tartotta vissza attól, hogy adandó alkalommal újra hajlékot adjon a művészetnek és tudománynak.

Nagykanizsa, Ady utca 7. Kaszinó székház

Íme, a Zala című újság előzetese Sauer hangversenyének műsorával:

Zala 1902. március 2. 3. oldal

Láthatjuk, hogy Sauer műsora a francia barokktól Beethovenen és a nagy romantikus szerzőkön keresztül néhány saját szerzeményéig ívelt. Nyilván nagy élmény lehetett tőle a Waldstein szonátát vagy Chopin g-moll balladáját hallani, azért mégiscsak kár, hogy Liszttől csak Mendelssohn gyönyörű dalának átiratát szólaltatta meg...

Nézzük meg a hangverseny kritikai visszhangját a város akkori két hírlapjának hasábjain.

Zala 1902. 23. március 20. 3. oldal:

Sauer Emil hangversenye. Teljes műélvezetben részesült vasárnap este Nagykanizsa zeneértő közönsége. Sauer Emil a bécsi mesteriskola igazgatója, a világ legnagyobb zongoraművésze rándult le hozzánk, hogy bemutassa sokat csodált, sőt istenített művészetét. A remek Bösendorfer acélhúrjaiból igazi túlvilági hangokat csalt ki a művész. A Casino dísztermét teljesen megtöltő városunk legelőkelőbb közönsége visszafojtott lélekzettel hallgatta a mester játékát és elemi erővel tört ki a taps minden szám után. Az öt pontból álló műsort a művész még két ráadással toldotta meg, ezzel viszonozva a nagy ovációkat. A hangverseny végével szép babérkoszorút nyújtottak át a művésznek.

Zalai Közlöny 1902. 12. március 22. 2.oldal:

Sauer koncert. Sauer Emil, a bécsi konzervatorium világhírű zongoratanára előrehirdetett hangversenyét f. hó 16-án tartotta meg a Kereskedelmi Kaszinó dísztermében. A hangverseny pontban 9 órakor kezdődött és 1 és ¾ óra folyásáig tartott, háromszor öt percig tartó szünettel. A közönség hatalmas éljen és tapsvihart előlegezett a művésznek, midőn az a pódiumon megjelent és a frenetikus tetszésnyilvánítás szűnni nem akaróan megújult a programm minden egyes száma után. E tapsok azonban nem csupán Sauer Emilt dicsérték, hanem az egybegyűlt díszes közönséget is, mely teljes mértékig tudta élvezni és megértette a tanár klasszikus, tartalmas művészetét.

Zenei élvezetekben városunk közönsége nem szűkölködik, elég gyakran megjelennek közöttünk a világot járó művészek és bár azok közt a legmagasabb zenei művészet is gyakran képviselve van, mégis Sauer Emil koncertje nagy esemény nálunk, mert az ő játéka a kóbor művészek könnyen élvezhető, szaloni zenéjéhez viszonyítva olyan, mint a komoly tudós munkája a szellemeskedő újságíróéhoz képest. Miután Sauer Emilt mint tanár fogadtuk, egy percig sem kétkedhetünk abban, hogy játék-technikája a tökély legmagasabb fokán áll. Ez a feltevésünk természetes volt és be is bizonyosodott.

Óriási kézügyessége mellett technikai tekintetben a leglelkiismeretesebb pontosság és tisztaság jellemzik játékát.

A bámulatos ügyességet és a szélsőségig menő pedantériát előre feltételeztük a művésztanárnál, de attól féltünk, hogy benne több lesz a tanár, mint a művész és játékában a kicsinyeskedő pedantéria és bravúros technika mellett el fog veszni az egyéniség, a hangulat és általában a zeneművészet nemesebb része. Azonban egy tekintet a zongora mellett átszellemült arccal görnyedező, ideges tanár extasisára, meggyőz bennünket arról, hogy ő mindenkihez inkább hajlik, mint a szárazsághoz. Kedélyének – úgy látszik – alapeleme a melankólia, és játékában is legszívesebben ezt tükrözi vissza. Nagy hatást keltett a klasszikus darabok előadásával, melyeknek érzelmes interpretációját a közönség megértette és méltányolta. Hatványozott mértékben hangzott a taps a tanár „Espenlaub” és „Echo de Vienne” című saját szerzeményei után, majd a ráadásul előadott valzer és két klasszikus szám után.

Az előző cikk írójának az a fél mondata, hogy "egy tekintet a zongora mellett átszellemült arccal görnyedező, ideges tanár extasisára", ma pejoratívnak tűnik. Sorozatban olvasgatva azonban a korabeli sajtót, s összevetve ezt a szövegrészt az írás tartalmával, meggyőződésem, hogy a cikkírónak semmi ilyen nem állt szándékában: hangulatképet kívánt alkotni a zenét érzelmileg teljesen átélő művészről, csak mára bizonyos szavak hangulati, érzelmi tartalmai megváltoztak.

A beszámolókból kitűnik, hogy a művész három ráadást adott, de hogy miket, nem rögzítette egyik tudósító sem. Talán nem ismerték fel a darabokat...
A közönség remek hangszeren élvezhette Sauer játékát,  a zongorát ugyanis Bösendorfer bécsi zongoragyáros szállította a hangversenyre.

Kanizsai látogatása alatt a művész, aki ekkor már a bécsi zeneakadémia professzora is volt, meghallgatta egy helybeli, csodagyermeknek tekintett kislány játékát. Erről e sorozatban még fogok írni.

Emil Sauernek szerencsére módjában állt hangfelvételeket hagyni az utókorra. Néhány évvel ezelőtt jelent meg Magyarországon egy dupla CD-album, amelyben egykori Liszt-növendékek mesterük műveiből játszanak, s ebben ő hangsúlyosan szerepel. Az album kísérőfüzetében a következő jellemzést olvashatjuk róla:

Sauer a zongorajáték Liszt által megalapított "grand art"-jának utolsó nagy képviselője. Művészetében a legtisztább költőiség a legbriliánsabb virtuozitással párosul, ragyogó, nemesen csengő zongoratónus, szigorú, szinte arisztokratikus formaérzék, választékos ízlés jellemzi játékát, melyben egy mély, romantikus álmokat szövő, izzó, de mindig fennkölt pátosszal és rajongó, sugárzó német idealizmussal teli, örök ifjú poétalélek nyilatkozik meg. ... Nála a lenyűgöző erő harmonikusan egyesül a legelbájolóbb kecsességgel. Chopin művészetének, valamint Liszt és Mendelssohn műveinek Tóth Aladár szerint ő a legnagyobb és legautentikusabb tolmácsolója.

Sikerült találni egy olyan darabot kedvenc videomegosztó portálomon Sauer előadásában, amelyet kanizsai hangversenyén is játszott, Mendelssohn op. 16-os Scherzo-ját. A közben nézegethető híres csoportkép Lisztet ábrázolja növendékei körében Weimarban 1884. október 22-én, hetvenharmadik születésnapján. Az első sorban balról a negyedik Emil Sauer, térdét átkulcsolva ül Liszt lábainál. S akkor már ideírom a teljes névsort – ha valaki kíváncsi rá,  kik a többiek, ne kelljen máshol keresgélni.
Első sor (balról jobbra): Saul Liebling, Alexander Siloti, Arthur Friedheim, Emil Sauer, Alfred Reisenauer, Alexander Gottschalg.
Hátsó sor, szintén balról jobbra: Moritz Rosenthal, Viktoria Drewing, Mele Paramanoff, Liszt Ferenc, Arthur Friedheim édesanyja, Hugo Mansfeldt. A fényképész Louis Held volt.

Legközelebb Thomán Istvánról írok, "bónusz"-ként pedig Reményi Edéről.

Felhasznált irodalom:

marstonrecords.com/sauer/sauer_liner.htm

Walker, Alan: Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek. Bp., 2003