Már régóta ígérem, hogy megírom Plácido Domingo és az Operalia énekverseny győzteseinek 2009-es pécsi gálaestjét, illetve azt, hogy én hogyan éltem meg azt a szép (és kánikulai) napot. De valahogy még nem volt rá időm... Mostanában egyrészt Liszt Ferenc nyomait keresem Nagykanizsa zenei életében, másrészt pedig a közelmúltban új blogot indítottam Gábor Miklós színművészről.
De hogy valamit már teljesítsek vállalásomból, az "Örömzene" rovatban szeretnék bemutatni egy fiatal tenort, aki azon a bizonyos, Pécsen és Budapesten megrendezett énekversenyen a férfiak közül az első díjat nyerte s aki ott volt a pécsi gálaesten is.
Neve Alekszej Kudria (angol nyelvterületen Alexey Kudrya-nak írják): gyönyörű hangú lírai tenor és nagyon helyes fiatalember. Életrajzát érdemes az Operaház honlapjáról elolvasni. Megtudhatjuk, hogy Domingo Operaliája előtt már vett részt fontos versenyeken, nem is akármilyen eredménnyel.
Az Operalia döntőjében az Anyegin Lenszkij-áriájával aratott diadalt, a pécsi gálaesten önállóan minden lírai tenorok próbakövét, Nemorino románcát énekelte Donizetti: Szerelmi bájital című operájából. Ezeket sajnos nem tudom megmutatni, nincs belőlük felvétel kedvenc videomegosztó portálomon.
Megmutatom viszont az egyik kedvencemet, egy koncerten elénekelt Tamino-áriát a Varázsfuvolából. Kudria szenzációsan kamatoztatja eredeti zenei végzettségét, s mindezt kifejezetten bájos humorral csinálja. A közönség veszi is a lapot :)
A részletben Tamino már Sarastro birodalmában bolyong, Paminát s egyúttal frissen szerzett barátját és famulusát, Papagenót keresve. Ebből a célból szólaltatja meg bűvös hangszerét, amire a távolból Papageno sípja felel.
A sorozat 8. részével végére értem egy nagyobb egységnek, amely egykori Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről számolt be. "Bónusz"-ként elmeséltem Reményi Ede látogatását és hangversenyét, aki ugyan – hegedűművész lévén – nem volt tanítványa Lisztnek, de szoros baráti és zenei köréhez tartozott.
Nem ebben a sorozatban, de írtam Hubay Jenőről is, aki egészen fiatal hegedűsként egy időben gyakran muzsikált együtt Liszttel, így 1927-es kanizsai látogatása és koncertje, bár lazán, e témához is tartozik.
Ma egy új, izgalmas egységhez jutottunk el: olyan kanizsai zongoristákhoz, akik kapcsolatban álltak Liszttel, s ilyen módon a Mester hatása áttételesen Kanizsa zenei életében is érvényesülhetett.
Hevesi Sándor ifjúkori arcképe
Az első nevünk Rózsavölgyi Szidónia. Azt, hogy Liszt-növendék volt, László Anna említi a kanizsai születésű Hevesi Sándorról szóló monográfiájában. A könyvben azt olvashatjuk, hogy a gimnazista korában zongoraművésznek készülő fiút Rózsavölgyi Szidónia, egykori Liszt-növendék művész-tanár készítette fel a zeneakadémiai felvételi vizsgára. Sajnos, László Anna ezt az adatát, mármint hogy Szidónia Liszt-növendék volt, semmilyen forrással nem támasztotta alá. Elképzelhető, hogy Hevesi Sándor családtagjainak emlékezéseiből merítette.
A Rózavölgyi Szidóniáról eddig előkerült információk meglehetősen hézagosak. Rosenstock Szidónia néven az 1850-es évek második felében születhetett – valószínűleg nem Kanizsán. A korabeli helyi sajtó kanizsai születésűnek mondja, ám a helyi izraelita hitközség anyakönyvében ebben az időszakban nem szerepel. Mindenesetre városunkban nevelkedett és itt kezdett el zongorázni.
Neve, amelyet valamikor 1869/70-ben magyarosított, először 1867-ben bukkant fel a kanizsai sajtóban, amikor az akkoriban városunkban élő, jó nevű Pyllemann Ferenc zongoratanár (később bécsi zenekritikus és zeneműkiadó) tanítványai között fellépett egy növendékhangversenyen:
Különös tetszésben részesült Pylleman tanítványa Rosenstock Szidi k. a. gyönyörű s korához képest meglepő játéka. (Zala-Somogyi Közlöny 1867. január 20., 2. oldal)
Az elkövetkező három-négy évben több hasonló mondat tűnik fel Kanizsa akkori hírlapjában, a Zala-Somogyi, később Zalai Közlönyben. Pyllemann Bécsbe költözése után egy másik kiváló helybeli magántanár, Bischitzky Miksa tanította Szidóniát. 1876-ban egy hangversenyen már Liszt-Gounod: Faust-keringőjét játszotta, ami mutatja haladását:
Ha már többször volt alkalmunk e kisasszony jeles játékát csodálni, ez alkalommal önmagát múlta felül, s e nem könnyű zenedarabot oly kifejezett technikával, oly művészi felfogással játszta, hogy a riadó tapsokat, melyekkel őt a közönség többszörösen kihívta, teljesen megérdemelte. (Zala 1876. április 26., 3. oldal)
Kanizsa másik hírlapja, a Zalai Közlöny másnap így méltatta Szidóniát:
Rózsavölgyi Sidonia k. a. kitűnőleg szépen játszott. Ujjai alatt a zongora egész zenekarrá alakult, szabatos játéka zajos tapsokat aratott. Az újság egy másik, 1875 szeptemberi hangversenytudósításában le is szögezik, hogy a tehetséges kisasszonynak zeneakadémián volna a helye.
A budapesti Zeneakadémia éppen ez év novemberében nyitotta meg kapuit Liszt Ferenc elnökletével és Erkel Ferenc igazgatásával. Az intézményben sajnos csak az 1882/83-as tanév végén adták ki az első évkönyvet, az első hét tanévről csak szórványosan fennmaradt iratanyag vall. Ennek alapján Gulyásné Somogyi Klára készített egy összegzést e tanévek évkönyveinek pótlására. Ebben az 1881/82-es zongorista növendékek között Rózsavölgyi Szidónia neve is olvasható. A Zeneakadémia levéltárának közlése szerint az 1882/83-as tanév iratanyagában Szidónia neve mellett a régi növendék megjelölés szerepel, amit igazol, hogy ott a neve az 1881/82-es névsorban. Ugyanakkor ellentmondás, hogy az ez év végén kiadott évkönyvből hiányzik az említése.
Mindezt összevetve a helyi sajtóból kirajzolódó képpel, miszerint Rózsavölgyi Szidónia 1877 és 1880 között egyáltalán nem lépett fel Kanizsán, pedig ezt előtte évente többször is megtette, s a Zala egy 1880 decemberi kanizsai szereplése alkalmából soká nélkülözött szeretett művésznőnknek titulálta, arra gondolok, hogy Szidónia már korábban, 1878/79 körül megkezdhette zeneakadémiai tanulmányait, csak az intézmény hiányosan fennmaradt iratanyagából ez nem derül ki.
Mint ahogy nem derül ki a helyi sajtóból sem egyértelműen. Kanizsának ekkoriban két hírlapja is volt, de egyik sem gondolt az utókorra, s csak ilyen szórványosan elejtett morzsákból lehet valamiféle halovány és hiányos képet összerakosgatni.
E hiányosságok ellenére az azért teljesen bizonyos, hogy Szidónia a Zeneakadémia növendéke volt abban az időszakban, amikor az intézménynek Liszt volt az elnöke és egyik zongoratanára.
Kérdés viszont, hogy valóban Liszt-növendék volt-e. Az, hogy kit lehet egyáltalán Liszt tanítványának tartani, eléggé képlékeny dolog. Természetesen sok az egyértelmű név csak Budapesten is, akik a Zeneakadémián a Liszt által vezetett "magasabb kiművelési osztályba" jártak. A skála másik végét az a megtörtént eset jelképezi, amikor valahol külföldön egyszer egy hölgy Liszt-növendékeként reklámozta koncertjét, holott még csak nem is ismerte személyesen. Koncert előtt Liszt meglátogatta a láttára halálra rémült hölgyet, eljátszatta vele hangversenyének műsorát, adott neki néhány tanácsot, majd ezzel búcsúzott: Most már jogosan mondhatja, hogy az én növendékem.
Szidónia neve nem szerepel a kifejezetten Liszt osztályába járók között. Azonban az előfordulhatott, s valószínűleg elő is fordult, hogy Liszt, aki Budapesten töltött hónapjaiban rendkívül intenzíven foglalkozott zeneakadémiai munkájával (az intézményben is lakott!), többször hallotta Szidóniát s bizonyosan értékelte, elemezte játékát: saját személyes növendékeit a kezdők közül ugyanis mindig maga választotta ki.
Rózsavölgyi Szidónia a Zeneakadémia után Kanizsán egyetlen egyszer lépett fel: 1887. április 17-én, a Polgári Iskola által rendezett esten. Liszt-művet játszott, a XII. magyar rapszódiát.
A Zala című újság április 24-i számában a következő sorokat olvashatták az akkori kanizsaiak:
Azután Rózsavölgyi Szidónia k. a. játszotta Liszt XII. Rhapsodiáját, a geniális mester e nehéz művét ritka zenei felfogással és mesteri technikával interpretálva. A közönség természetesen nem fukarkodott tapsaival és kihívásaival; kár, hogy a kisasszony művészi játékában oly ritkán gyönyörködhetik közönségünk.
Sajnos, ez volt minden, amit ez az újság akkor Szidóniáról írt, a Zalai Közlöny pedig meg sem emlékezett az eseményről.
Hoffmann Mór
A dolog érdekessége, hogy az est egyik szervezője a Polgári Iskola tanára, Hoffmann Mór volt, Hevesi Sándor édesapja. Fia – ebben az időben még eredeti nevén, Hoffmann Sándorként – a kanizsai piarista gimnázium hatodik osztályába járt. Nyolc éves korától tanult zongorázni, zongoraművésznek készült. Szidónia 1887-ben már a tanára lehetett, s így kerülhetett sor oly hosszú idő után kanizsai szereplésére éppen a Polgári Iskola rendezvényén. De lehet, hogy fordítva történt és kanizsai látogatásának lett az eredménye, hogy Hevesi Sándor a tanítványa lett. Valószínűleg a tanítványnak kellett alkalmanként felutaznia Pestre leckéket venni, mert nincs nyoma, hogy Rózsavölgyi Szidónia ezekben az években Nagykanizsán élt volna. A tanítás egyébként teljes sikerrel végződött: 1890-ben, érettségije után a budapesti Zeneakadémián megállapították az ifjú Hoffmann abszolút hallását és zongorajátéka, tudása alapján fel is vették. Hevesi azonban anyagi okokból mégsem kezdte meg az akadémiát, s egy vargabetűvel a színház irányába fordult. Pályája során nagy hasznát vette zenei képzettségének, különösen mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője.
Szidónia életének alakulása egyelőre a teljes homályba vész. Csak néhány Kanizsán kívüli szerepléséről tudunk: 1881 nyarán a Budai Dalárda zongorakísérőjeként a kórussal Fiuméban járt, 1883 februárjában pedig közreműködött egy hangversenyen a Ferencvárosi Társaskörben. Harmincas évei közepétől eddig semmilyen adatot nem ismerünk róla, a kanizsai sajtó sem említette többet. Talán férjhez ment és visszavonult a zenei pályáról, vagy fiatalon meghalt. A kutatást egyébként is nehezíti, hogy abban az időben élt Kanizsán egy hasonló életkorú névrokona, Rózsavölgyi Antal tanító lánya, akinek a neve szintén felbukkan kanizsai koncerteken, társas rendezvényeken. Szerencsére 1872 körül mindketten tagjai voltak a Kanizsai Dalárda leánykarának, innét tudjuk, hogy két személyről van szó, akik közül a tanító leánya már akkor a Rózsavölgyi nevet viselte, amikor a mi Szidóniánkat még Rosenstocknak hívták.
Végül itt az ideje egy kis muzsikának, amivel egyúttal meg szeretném köszönni Somogyi Klára, a Liszt Ferenc Kutatókönyvtár vezetője segítségét is. Hallgassuk meg Liszt-Gounod: Faust-keringőjét. 1876. április 23-án ezt játszotta a még zeneakadémiai tanulmányai előtt álló Rózsavölgyi Szidónia a nagykanizsai Arany Szarvas szálloda dísztermében. A felvételen látható fiatal művésznőnél nem volt idősebb, sőt, de az biztos, hogy nem ilyen lenge öltözékben ült le a zongorához...
Felhasznált irodalom: László Anna: Hevesi Sándor. Bp., 1960 Gulyásné Somogyi Klára: Ábrányi Kornél a Zeneakadémián. = Fejezetek a Zeneakadémia történetéből. Bp.1992
Hát akkor, most újra lazítsunk egy kicsit! Bár ez a lazítás nem jelenti azt, hogy engednénk a minőségből :)
Szeretném megmutatni régi nagy kedvencemet, Miller Lajos operaénekest.
Egészen ifjú könyvtáros koromban, valamikor 1975-ben láttam és hallottam először élőben az Operaházban Mozart Don Giovannijának címszerepében. Illetve, hogy pontos legyek, akkoriban még – helytelenül – Don Juan címen játszották Magyarországon Mozart remekművét. Nem sokkal korábban volt annak a felújításnak a premierje. Az első szereposztásban Melis György, a másodikban a számomra akkor még éppen csak névről ismert Miller volt a címszereplő. Emlékszem, még bosszús is voltam, hogy miért nem Melist sikerült kifognom... És az történt, hogy azon az előadáson "beleszerettem" Miller Lajos gyönyörű, egészen egyéni színű baritonjába. Színészként is nagyon jó volt és egész megjelenésében teljes illúziót keltett (azért úgy egy évtized múlva Melist is láttam élőben ebben a szerepben).
Luna grófként (forrás:millerlajos.hu)
Attól kezdve nyomon követtem Miller pályáját. Amikor 1977/79 között zenei könyvtáros tanfolyamra jártam Budapestre havonta három-négy napot, minden este színházban és operában voltam. Nos, ebben az időben többször volt alkalmam látni-hallani őt, méghozzá nagyon jó szerepeiben. Luna grófként a Trubadúrban, Carlosként A végzet hatalmában, a Macbeth címszerepében és Puccini: Köpeny című egyfelvonásosában. Emlékszem, a Trubadúrban azt gondoltam róla, ha én lennék Leonóra, bizony őt választanám, nem a tenort!
Sajnos, a tanfolyam befejezése után ínséges idők következtek számomra a színház és az opera terén. Így már csak olvashattam Miller következő nagy szerepeiről: Verdi Ernanijának Carlosáról és az André Chenier (Giordano) Gerard-járól. Ami kárpótolhatott, az viszont az volt, hogy ebben az időszakban a Hungaroton rengeteg nagyon jó teljes operafelvételt adott ki, s ezekben nagyrészt Miller énekelte a vezető bariton szerepeket. Így hallgathattam meg legalább lemezen az Ernaniban, az Attilában (Verdi) és még több más, nem az alaprepertoárhoz tartozó műben, de azok is nagyszerűek voltak. Szerencsére több televíziós opera-, sőt operett-felvétel is készült vele akkoriban.
Ez az időszak volt pályája felfutásának korszaka, 1980-ban a Kossuth-díjat is megkapta.
És akkor jött számomra még egy lehetőség, amikor megnézhettem élőben egy egészen nagy szerepben, Verdi: Simon Boccanegra című operájában. A felejthető tenort leszámítva nagyszerű előadás volt, bármelyik nagy nemzetközi színpadon megállta volna a helyét. Miller-Boccanegra mellett Tokody Ilona énekelte Amelia Grimaldit és Kováts Kolos Fiescót. Hatalmas sikere volt mindhármuknak, a közönség alig akart hazamenni. Nem sokkal utána megjelent az opera teljes felvétele – akkor még bakelit lemezen – szintén Millerrel a címszerepben. Először is védelmi okból átmásoltam magnókazettára és arról hallgattam, de nagyon sokat. Akkor szerettem bele magába az operába is, s az Otello mellett azóta is a Boccanegra a kedvenc Verdi-operám.
Miller Lajos ekkoriban kezdett énekelni külföldön. Nemzetközi karrierjének nagyon örültem, büszke voltam arra, hogy fellépett a Scalában és a Metropolitanben, hogy csak a két legnagyobb operaházat említsem. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy Budapesten nem lehetett látni. Ugyan jó ideje újra itthon van, de számomra a Simon Boccanegra volt az utolsó, amiben élőben hallottam.
Sok-sok lemeze közül az operákon kívül nagyon szeretem még a Zrínyi szózatát, Kodály Zoltán monumentális kórusművét, amelynek nagy szólóját ő énekli.
Gyönyörű színű baritonját most az egyik legjobb szerepében hallgassuk meg. Ő Carlos spanyol király, azaz V. Károly Verdi: Ernani című operájának részletében. A libretto szerint ezekben a percekben választják német-római császárrá. Áriájában ifjúságától búcsúzik, mert tudja, hogy egyéni érzelmeit, akaratát el kell felejtenie; felelősségteljes uralkodóvá kell válnia, hogy évszázadokra nyomot hagyjon a történelemben:
Most egy kicsit visszamegyünk az időben és még egy koncertről szeretnék írni, bár ez a cikk csak lazán kapcsolódik a sorozathoz. Ennek főszereplője – hegedűművész lévén – nem lehetett Liszt növendéke, ám bizonyos értelemben mégiscsak az volt, de leginkább jó barátja. Ő Reményi Ede (1828-1898), aki idős korában, 1891-ben járt Kanizsán és állandó zongorakísérője, Bodó Alajos társaságában adott hangversenyt a Polgári Egylet nagytermében március 14-én.
A koncert sajtóvisszhangjából kiderül, hogy Reményi Edét már hallotta a kanizsai közönség. Erre minden bizonnyal 1862 júliusa előtt kerülhetett sor, ugyanis ez év július 1-jén jelent meg az első – akkor még csak részben – nagykanizsai hírlap, s ha e dátum után lett volna a koncert, az újság bizonyára megemlékezett volna egy ilyen nagyságrendű zenei eseményről.
1891-es kanizsai koncertjének dátuma, március 15-nek előestéje akár szimbolikusnak is tekinthető. Reményi húsz évesen részt vett a szabadságharcban, Görgey tábori hegedűse volt. A bukás után emigrációba kényszerült. Hatalmas nemzetközi karriert futott be, de amint lehetett, hazatért Magyarországra, s 1860 után zenéjével próbálta ébren tartani 1848 szellemét: a tilalom ellenére gyakran játszotta például a Rákóczi indulót. 1867 előtt a bécsi titkosrendőrség állandó ellenőrzés alatt tartotta, egy időre el is tiltották a fővárosi hangversenyezéstől. 1876-ban újra külföldre ment s végleg az Egyesült Államokban telepedett le. Egy világkörüli út után még egyszer hazajött 1891-ben, ekkor került sor kanizsai hangversenyére.
Reményi Ede emigrációja idején, 1853-ban került kapcsolatba Liszt Ferenccel. Ekkoriban a fiatal és még ismeretlen Johannes Brahms volt a zongorakísérője, vele ment Weimarba Liszt meglátogatására, ezzel kezdődött barátságuk. Kezdetben Liszt inkább mentora volt a nálánál tizenhét évvel fiatalabb hegedűművésznek, ezért neveztem kissé tágabb értelemben őt is tanítványának. Reményi itthon töltött másfél évtizedében gyakran találkoztak, Liszt volt Reményi esküvői tanúja, egy szép darabot is írt az alkalomra. Liszt szintén barátja vonója alá szánta 1867-ben a Koronázási mise Benedictus tételének szólóját, amelyet előző blogbejegyzésemben hangzó formában is mellékeltem, de sajnos a merev udvari etikett miatt mégsem ő szólaltathatta meg első felhangzásakor, Ferenc József és Erzsébet megkoronázásán.
Visszatérve a kanizsai koncert dátumához, külön fejezetet érdemelne Reményi Ede szerepe Petőfi Sándor emlékének őrzésében és megörökítésében. 1860-ban (!) ő kezdeményezte az ország első Petőfi emléktábláját Kiskunfélegyházán, majd szintén az ő javaslatára állították fel Budapesten, a Duna parton a költő egészalakos szobrát. E szobor megvalósításához nemcsak személyes agitációval és szervezőmunkával, hanem több koncertje bevételével is hozzájárult, gyakorlatilag nagyrészt ő "hegedülte össze" a szobrot. Ez ügyben, s mivel szenvedélyes műgyűjtő is volt, pénzügyi visszaéléssel vádolták meg. Ettől annyira elkeseredett, hogy végleg elhagyta Magyarországot, csak a már említett egyetlen alkalommal, 1891-ben látogatott haza. A Petőfi szobrot is távollétében avatták fel 1882-ben.
Forrás: szoborlap.hu
Néhány forrás úgy tudja, hogy személyesen is ismerte Petőfit s lelkét rokonnak érezte vele. Én sem akarok ágyban, párnák között meghalni, a hangversenydobogón hulljon ki kezemből a vonó – ezt állítólag többször mondogatta környezetének. S így is történt 1898. május 15-én San Franciscóban.
1891-ben mindenekelőtt szülővárosába, Egerbe és gyermekévei helyszínére, Miskolcra látogatott el, de szerte az országban több, mint harminc hangversenyt is adott.
Városunkba a Zala című (Nagykanizsán szerkesztett és kiadott) újság akkori felelős szerkesztője, Csorba Palotai Ákos révén került, aki ismeretségben állt a hegedűművésszel, s akit Reményi Antal ügyvéd már néhány hónappal korábban értesített fivére magyarországi terveiről.
Lapunk szerkesztője, a nagy művész barátja levelet intézett Reményi Edéhez, felkérve őt, hogy hazája meglátogatása alkalmából ejtse útjába Nagy-Kanizsát is s nem valószínűtlen, hogy a hegedű nagymesterének bűbájos zenéjében fog gyönyörködni a nagy-kanizsai műértő közönség – ez a hír jelent meg az újság 1890. december 7-i számában. S hogy a dolognak volt alapja, bizonyítja, hogy 1891. március 14-én tényleg létrejött a hangverseny.
Mivel a Zala című lapnak oroszlánrésze volt megszervezésében, már február elejétől több előzetest közöltek az újságban, illetve átvettek két hosszú életrajzi cikket az országos sajtóból.
A Zalai Közlöny előzetese a pontos műsorral, 1891. február 21. 3. oldal – néhány sajtóhibával:
A koncert előtt három héttel már hatalmas volt az érdeklődés a jegyek iránt. Tekintettel Reményi nimbuszára, Csorba Palotai Ákos kérésének helyt adva a Polgári Egylet vezetősége székházuk nagytermét ingyen bocsátotta rendelkezésre.
Reményi Ede zongorakísérőjével, Bodó Alajossal vonaton érkezett Pécsről s másnap szintén vonattal Szombathelyre távoztak. A két művészt a kanizsai piaristák szállásolták el és látták vendégül.
S hogy milyen volt maga a hangverseny? Ellentmondásos a helyi visszhang. A Zala, mint szervező hatalmas dicshimnuszokat zengett, riválisa, a Zalai Közlöny fanyalgott.
Nézzük a részleteket.
Zala, 1891. március 22. 3-4. oldal:
Este 8 óra után a polgári egylet nagyterme teljesen megtelt a vendégekkel. Nem volt egyetlen ülőhely mely üresen maradt volna. A város és vidék intelligentiája, értelmi és pénzaristokratiája, zeneértők és laikusok siettek Reményit meghallgatni; a nők közül talán egyetlen egy sem maradt ez alkalommal otthon. A megállapított program első tételének eljátszása után Csorba Ákos pár szó kíséretében a „Nagykanizsai nők” koszorúját nyújtotta át. A koszorú, melyet a két nőegylet [a keresztény és az izraelita] lelkes vezéreinek kezdeményezése hozott létre, a Janda Károly műkertész kezéből került ki. Gyönyörű babérkoszorú volt ez, gazdagon díszítve ibolyával (Reményi e kedvenc virágával) fehér kameliákkal és hyacintokkal. A koszorú alján R. E. betűk díszlettek. A négy méter hosszú, aranyrojtban végződő rózsaszín moir antique selyem szalagon aranybetűkkel állott: „Reményi Edének – A nagy-kanizsai nők.” A programm minden pontját frenetikus tapsviharral fogadta a közönség s úgy Reményinek, mint Bodónak elismerésével hódolt. Különösen kitört a tetszés midőn Bodó Lisztnek XV. magyar Rapszódiáját játszta s midőn Reményi a népdalokat muzsikálta. A közönség szűnni nem akaró óhajának engedve, eljátszotta még Reményi a „Repülj fecskémet” is; ezt az ő forsdarabját, melyet a nagy mostani körútja alkalmával 18 hangversenye közül, csak háromban játssza, N.-Kanizsa volt a negyedik város, mely a „Repülj fecskémet” hallotta.
A közönség hálás volt a művészek iránt, mert oly példás csend és figyelemmel hallgatta őket, minőt csak egy oly műértő közönségtől lehet várni, mint a nagy-kanizsai, ezt Reményi mondá.
S egy jellegzetesen női reagálás ugyanebből a lapszámból, Obláth Kátscher Jenny aláírással:
Hogyan játszik Reményi? Nem oly könnyű erre felelni, mert tulajdonképpen nem úgy játszik, a mint ezt különben látni és hallani szoktuk. Úgy bánik hegedűjével, mint egy szerelmes ifjú kedvesével. Szerelmeskedés, cirógatás ez és gyengéden kérve hízelgi a mennyei hangokat. Az ő pianoja! Oh, ez a hasonlíthatlan piano oly gyengéd, oly lágy, mint egy epedő szerelmi sóhaj kilehelése és mégis messze és tisztán hallható! A forte-nél pedig az ember azt hiszi, hogy egy egész zenekart hall és csodálkozunk, hogy a művész hogyan képes egyetlen kicsi hegedűből a hangok ily teljét elővarázsolni. A mellett épen nem vehetni észre a legcsekélyebb erőfeszítést sem.
Most nézzük a másik oldalt, a rivális Zalai Közlönyt, amely többek között ezeket írta 1891. március 21. számának 2. oldalán:
Aki csodákat jött hallani, az Reményi játéka által nem csekély meglepetésben részesült, mert ünnepelt hazánkfia fenséges szépen játszik ugyan, de még [?] nem érte el a művészet elérhető netovábbját, sőt ha a múlt iránti kegyeletet nem vélnők sérteni, azt mondanánk, hogy ettől ma távolabb áll, mint valaha. „Habanera” „Carmen” dalműből és a „magyar nemzeti népdalok” keltettek csak nagyobb hatást és lelkesedést, de extazisba hozni a közönséget, erre még a „repülj fecském” sem volt elegendő.
Savanyú volt a szőlő, mert a hangverseny a konkurens lap szerkesztője révén jött létre, vagy Reményi már nem volt olyan formában, mint fiatalabb éveiben? Ez ma már nehezen megítélhető, lehet, hogy mindkét dologban van igazság. Mint ahogy az is tény, hogy a politikai helyzet megváltozásával 1891-ben már kevesebb szükség volt arra a tüzes ellenállásra, amely Reményi zenéjét és magatartását az 1860-as évek elején jellemezte. Emiatt országszerte hűvösebben is fogadták, mint első hazatérése idején.
A Zalai Közlöny ugyanakkor melegen dicsérte Bodó Alajost, aki önálló darabokkal is pódiumra lépett. Itt visszakanyarodunk témánkhoz, Liszt Ferenchez, mert Bodó eljátszotta a Rákóczi induló dallamát feldolgozó 15. rapszódiát s néhány más szerző kisebb darabjai mellett valószínűleg felhangzott Liszttől a Rigoletto-parafrázis is, legalábbis az előzetes műsor szerint. Olvassuk tovább együtt a Zalai Közlöny cikkét:
Bodó Alajos, a közreműködő fiatal zongoraművész fellépése iránt a közönség a legcsekélyebb érdeklődést sem tanusította, de alig hogy a zongorához ült, olvadni kezdett a közöny és a hangverseny folyamában mindinkább fokozódott a hallgatóság érdeklő figyelme, sőt a fiatal művész keresetlen, könnyed játékaival végre meghódította magának a közönséget. Liszt XV. magyar rapszódiájával oly rendkívüli tetszést aratott, hogy ezt a legvilághírűbb művész is megirigyelhette volna tőle. De nem csak mint hangversenyző, hanem zongorakísérő is a legnagyobb elismerés illeti Bodót, ki nem kis mértékben járult a „Reményi” hangverseny erkölcsi sikeréhez.
Érdekes módon a sajtó nem használta ki a hangverseny dátumában rejlő lehetőségeket. Igaz, Reményit a magyarok hírét a nagyvilágba elvivő és mindenhol magyarnak megmaradó művészként köszöntötte, azonban személyes elkötelezettségének konkrétumait nem említette.
Befejezésül hallgassuk meg Reményi Ede híres virtuóz darabját, a Repülj fecskémet. De zongorakísérettel próbáljuk meg elképzelni, ahogy Kanizsán játszotta, kedvenc videomegosztó portálomon viszont csak cigányzenekaros felvételét találtam:
Felhasznált irodalom:
Lestyán Sándor: Repülj fecském. Reményi Ede regényes élete. Bp. Renaissance, 1942
Reményi Ferenc: Reményi Ede életrajza. = Miskolci Szemle 1928. okt.-dec.
Szekeres István: 95 éves a pesti Petőfi-szobor. = Budapest 1977. 10.
Liszt Ferenc tanítványai közül utolsóként Thomán István járt városunkban. Éppen az ő hangversenyéről nagyon kevés helyi információ áll rendelkezésre. Ez annál inkább is sajnálatos, mert Thomán volt Liszt pedagógiájának egyik legméltóbb örököse és ebben a vonatkozásban – közvetett módon – Nagykanizsa zenei életére is hatást gyakorolt egy kiváló tanítványán keresztül. Erről később még írni fogok ebben a sorozatban.
Thomán István koncertjére több, mint két évtizeddel Emil Sauer fellépte után, 1923. október 6-án került sor. Ekkorra Kanizsának a korábbi kettő helyett már csak egy hírlapja maradt, az 1862-ben alapított Zalai Közlöny. A Zala, amelyet 1873-ban Fischel Fülöp (Fejtő Ferenc nagyapja) hívott életre, 1922-ben megszűnt. A nevekből nem derül ki, de mindkét hírlap Nagykanizsán szerkesztett és kiadott újság volt. Sajnos, a Zalai Közlöny, amely remek forrásul szolgál a város zenei életének kutatásához s voltak időszakai, amikor egészen kiváló zenekritikákat közölt, a Thomán-hangversenyt csak mint protokoll-eseményt kezelte. Bár a kanizsai Thúry György Múzeum plakátokat is őriz a város zenei életéből, a Thomán-koncertről ez sem maradt fenn.
Városunk a hangverseny idején nagyon nehéz korszakának elejét élte, hiszen Trianonnal hatalmas gazdasági veszteségek (is) érték hátországa nagy részének elcsatolásával. Október 6-án ezt is siratta az ország és Kanizsa az aradi vértanúkkal együtt, amint az aznapi helyi újság vezércikkéből is kiolvasható.
Az estet, amelyet egyúttal hazafias megemlékezésnek is szántak, a Polgári Egylet nagytermében rendezték meg.
Az 1836-ban alapított egyesület fennállásának ötvenedik évében építette fel belvárosi palotáját, amelynek karzatos, velencei csilláros-tükrös nagytermében zajlottak a város nagyrendezvényei, báljai, hangversenyei, sőt, egy időben színházi előadásai is.
Sugár út 3. Polgári Egylet
Thomán István (1862-1940) Liszt Ferenc utolsó tanítványai közé tartozott. 1881-ben lett a pesti Zeneakadémia növendéke, 1883 januárjában került Liszt keze alá. Két alkalommal is elnyerte a Liszt által alapított ösztöndíjat, melynek díjazottjait a Mester mindig maga választotta ki. Bekerült azon legkiválóbb tanítványok közé, akiket tanára magával vitt Rómába és Weimarba is (már írtam, hogy 1871-től Liszt három város: Pest, Weimar és Róma között osztotta meg az idejét). 1886 nyarán Thomán Bayreuthba is követte mesterét néhány társával együtt, így ott volt Liszt halála napján s részt vett temetésén.
Thomán István
Thomán 1889 és 1907 között tanárként működött egykori alma materében, majd saját mesteriskolát alapított. Mint a Zeneakadémia honlapján közölt életrajza leszögezi, hitelesen adta tovább a mestereitől, elsősorban a Liszttől kapott zenei-pedagógiai örökséget. Ő volt Dohnányi Ernő és Bartók Béla tanára. Egy időben magániskoláját látogatta Ferenczy György, aki Pianoforte című könyvében sok érdekeset mesél róla. Tanári tevékenysége mellett Thomán Európa-szerte ismert előadóművész is volt.
De térjünk vissza a Nagykanizsán 1922. október 6-án, szombaton este megrendezett koncerthez. Thomán ekkor hatvan éves. Leányával, a hegedűművész Thomán Máriával érkezett a városba a budapesti Koncert hangversenyiroda szervezésében. A Zalai Közlöny előzetes híradásaiban csak a koncert ténye szerepelt, s utalás annak hazafias tartalmára, mely szerint előtte bevezetőt mond dr. Domján Lajos helybeli ügyvéd (aki egyébként kitűnő műkedvelő muzsikus is volt), az est műsoráról azonban egyáltalán nem ejtettek szót. A koncert másnapján pedig csak a következő rövid tudósítás látott napvilágot a lapban, és sajnos később sem tértek vissza az eseményre:
Zalai Közlöny 1923. október 7. 5. oldal
Az alapvető információk hiánya miatt megpróbálom magamat beleélni a helyzetbe, hogy a körülmények ismeretében én hogyan állítottam volna össze a műsort. Az az érzésem, hogy legalább egy mű száz százalék biztonsággal felhangozhatott Thomán István előadásában, ez pedig a Funérailles 1849, amelyet Liszt a szabadságharc mártírjai (és a szintén akkoriban elhunyt Chopin) emlékezetére komponált. Hegedűs is jelen lévén, arra gondolok, eljátszhatták együtt a híres Benedictus tételt a Koronázási miséből, s talán még egy hegedűre és zongorára átírt Liszt rapszódiát is. Természetesen más szerzők művei is felcsendülhettek, de itt már lehetetlen találgatni. Esetleg utána lehetne nézni a korabeli sajtóban, hogy akkoriban volt-e máshol Thomán Istvánnak és Máriának hangversenye, s ott mit játszottak.
Ezzel végére értem annak az egységnek, amelynek során hét bejegyzésben Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeit idéztem fel.
A Liszt Ferenc és városunk kötődéseit feldolgozó sorozatom még folytatódik, következő alkalommal Reményi Edéről fogok írni.
Jelentem, hogy elindítottam második blogomat! Címe: "In memoriam GÁBOR MIKLÓS". Benne, mint kedden már írtam, kedvenc színészem életét, pályáját szeretném lépésről lépésre feltérképezni.
Ajánlom mindazoknak, akik szerették, szeretik Gábor Miklóst és azoknak is, akik nem, vagy csak felületesen ismerik.
S ha már írok, idézek még egy keveset a művész zenéről szóló emlékeiből, gondolataiból, legutóbbi bejegyzésem folytatásaként. A forrás most is A muzsika hullámhosszán című könyv.
Van a zene világában egy ember, ha úgy tetszik, egy szerep, akit legjobban csodálok. Mozart. A Hamletre emlékeztet engem. Sötét ruhában van, arca csillogóan fiatal. Gyerek és férfi. Titokzatos és szívszaggatóan őszinte. Diadalmas és megalázott. A fájdalom és a bölcsesség a formai tökéletesség eleganciáját öltötte magára.
S ezek már újra az én szavaim: döbbenetes, hogy Gábor Miklós – bár nem volt muzsikus – a zenéről is mindent tudott!
Megpróbáltam a Mozartról szóló egyik legtökéletesebb definíció szavaihoz a legjobban illő zenét megtalálni. Nem tudom, sikerült-e, lehet, hogy holnap már másikat választanék, hiszen Mozart annyira kimeríthetetlen. De ebben a pillanatban úgy érzem, ez a zene illik ide a legjobban:
Ezzel a címmel indítok egy új blogot április 6-án, Gábor Miklós színművész születési évfordulójának előestéjén. Hogy miért, azt majd elmondom a blog első bejegyzéseiben. Itt csak annyit röviden, hogy egészen kislány korom óta kedvenc színészem volt, illetve annál azért több. És mivel úgy érzem, hogy ő, aki szerintem a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakja, nagyon nincsen bent a köztudatban, arra gondoltam, hogy egy parányit én is tehetek ennek ellensúlyozására.
Mivel most egy szinte teljesen a klasszikus zenéről szóló blogban írom ezt, szeretnék néhány részletet idézni Gábor Miklóstól. Zenéről szóló emlékeit, gondolatait még valamikor az 1960-as évek második felében mondta el a Magyar Rádió Kedves lemezeim című műsorában. Az adás szövege szerencsére írásban is olvasható A muzsika hullámhosszán című könyvben (Zeneműkiadó, 1970), így most tudok idézni belőle. A szöveg közé illesztett két felvételt én választottam, mivel a könyvből nem derül ki pontosan, hogy Gábor Miklós annak idején milyen zenékkel illusztrálta gondolatait. Remélem, tetszene neki a választásom...
Akkor olvassuk együtt:
Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim, de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.
Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.
Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?
Eddig tartott az idézet Gábor Miklós vallomásából.
Nos, ő pályája során eljutott a végső határokig, szerintem már akkor, amikor ezt a szöveget mikrofonba mondta. Hiszen addigra túl volt Shakespeare Hamletjén, IV. Henrik királyon (Füst Milán) és Robespierre-en (Büchner: Danton halála) – hogy csak azokat a szerepeit soroljam fel, amiket, könyvei és interjúi alapján úgy érzem, ő maga a legfontosabbaknak tartott. És mi minden jött még ezek után: Fülöp király a Don Carlosból (Schiller), VII. Gergely (Németh László), Shylock (Shakespeare) és mások.
Zenés darabokban is remekelt és valóban nagyon jól énekelt, még ha nem is volt klasszikusan képzett hangja. De hiszen a beszédhangja, orgánuma is csodálatos volt...
Sajnos, művészetének zenés oldala főleg nem közismert, talán az egy Mágnás Miska filmet kivéve. Én láttam például kétszer is a My fair Lady-ben, zseniális Higgins volt. És zseniális volt egy habkönnyű kis vígjátékban, a Sakkmatt-ban, amelyet Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából dolgoztak át zenés darabbá, ezt is volt szerencsém látni még gimnazista koromban. Sajnos, ezekből a színházi előadásokból nem hogy nincs fent semmi kedvenc videomegosztó portálunkon, de szerintem a Magyar Televízió archívumában sincsenek belőlük még részletek sem; tudvalevő, hogy szinte kisöpörték a régi műsorokat. Illetve, sok csodálatos előadásról felvétel sem készült, kivéve talán az egy Koldusoperát.
Remélem, aki olvasta eddig a Katalisztet, ellátogat másik blogomra is – ha elindult, hírt adok róla – hiszen a zene és a színház egymáshoz nagyon közel állnak. Aki pedig először Gábor Miklós-blogomat találja meg, talán kíváncsi lesz katalisztes írásaimra is.
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
