Amikor a koncertről szóló bejegyzésemet közzétettem, kedvenc videomegosztó portálunkon több olyan produkció nem volt még fent, amit feltétlenül szerettem volna megmutatni. Egy kedves olvasóm tudósított, hogy Erwin Schrott Regiszter-áriája közben felkerült, amit innét is köszönök. De van még több olyan részlet, amit szeretnék megosztani az erre járókkal, így gondoltam ki, hogy adok egy ráadást.
Említettem a múltkor, hogy a koncert egy filmbejátszással kezdődött, amiben Domingo egy zarzuela-részletet énekelt. Nos, itt van:
Tüzetesebben megszemlélve a filmet, kiderül, hogy Domingo szülőházánál, pontosabban szülőházában kezdődik, s valószínűleg akkoriban forgathatták, amikor a házat megjelölték emléktáblával, az pedig 1978-ban történt. Maga a részlet a Luisa Fernanda című zarzuela egyik dala. Fenomenális, igaz?
Akkor nézzünk meg együtt néhány szép produkciót a gálakoncertből.
Elsőként a híres Szabadság kórust Verdi: Nabucco című operájából, most elsősorban a karmester, James Conlon kedvéért, akivel az ünnepelt sokat dolgozik együtt – de arról sem megfeledkezve, hogy Domingo pályájának Verdi talán a legfontosabb szerzője. A nézegetést 3'40"-nél érdemes elkezdeni:
Íme, a baszk származású szoprán, Ainhoa Arteta. Puccini: ManonLescaut című operájának 4. felvonásából a címszereplő áriáját énekli.
Az albán Inva Mula a Domingo által életre hívott Operalia nevű nemzetközi zenei verseny 1993-as győztese volt. Most Leoncavallo: Bajazzók című operájából a Madárdalt énekli:
Ráadásként Lado Ataneli Gerard monológját adta elő Giordano: André Chénier című operájából.
Következzen a bolgár Sonya Yoncheva. Lehár Ferenc: Giuditta című operájából a címszereplő dalát énekli: "Oly forró ajkamról a csók..." Rögtön utána Domingo állandó koncert-partnere, Anna Maria Martinez lép színpadra. Anna Maria is Operalia-győztes volt, azóta Grammy-díjjal is kitüntették. Ő egy zarzuela részletet ad elő, a szerző Federico Moreno Torroba.
És innét se hagyjuk ki Erwin Schrott, vagy ahogyan nevezni szokták, az opera Marlon Brando-ja produkcióját. Szerintem ez volt a koncert legjobb, és egyúttal a legszemélyesebben Domingónak szóló pillanata, Leporello áriája Mozart: Don Giovanni című operájából. Mint a múlkor írtam, Schrott, miközben az elcsábított hölgyek katalógusaként az est műsorfüzetét lóbálta, címlapján természetesen az ünnepelttel, egyúttal finoman célzott rá, hogy hosszú pályafutása alatt Domingo mindig lenyűgözte, és ma is lenyűgözi a hölgyeket...
A meghatódott ünnepelt színpadi szavait a múltkor már megmutattam. A szép estétől egy amatőr felvétellel búcsúzzunk el: Domingo a koncert után a Teatro Real erkélyéről üdvözli a téren a tiszteletére összegyűlteket, s persze nem áll ellen a népakaratnak, mely éneklésre buzdítja – különösen, miután először a tömeg énekelt neki :)
Az elmúlt alkalommal Siposs Antal 1865-ös kanizsai koncertjéről számoltam be. Ezután néhány évre megszakadt városunkban a Liszt-növendékek megjelenése, de annak megvolt az oka: Liszt zongorapedagógusi tevékenysége valamelyest csökkent az 1860-as években, s az 1870-es évek elejétől erősödött fel. Liszt életében 1871-től beköszöntött a saját maga által háromszögletűnek nevezett életmód: idejét három város: Weimar, Róma és Pest között, viszonylagos rendszerességgel osztotta meg. E három város közül Weimar és Pest volt a helyszíne tanári tevékenysége javának, bár Rómában sem maradt tanítványok nélkül. Előbb nevezetes weimari mesterkurzusait indította el. 1874-ben aztán – nagyrészt éppen Lisztnek köszönhetően – megnyílt a budapesti Zeneakadémia, melynek Liszt lett első elnöke s a haladó zongoristák tanára, így az 1870-es évektől 1886-ban bekövetkezett haláláig a tanítás valóban élete egyik legfontosabb tevékenységévé vált.
Már írtam, hogy Liszt mindenkit ingyen oktatott, sőt, sok növendékét ingyen el is szállásolta, s a rászorulókat anyagilag támogatta. Segítette indulásukat, ajánlólevelekkel látta el őket, mozgósította érdekükben szerteágazó kapcsolatait.
Így került 1876-ban Nagykanizsára még Liszt növendékeként a 21 éves Vera Timanova egy magyarországi koncertturné keretében, amelyet mestere tett számára lehetővé. Mestere, aki így biztatta levélben a lányt: ... jöjjön teketória nélkül: tehetségével még a törököket is meg tudja téríteni :) Erre a körútra Vera egy Berta Hart nevű szintén kezdő hegedűművésszel és a már nagyobb hírnévnek örvendő énekesnővel, Aglaja Orgenivel társult, Kanizsán is együtt léptek fel.
Koncertjüket december 10-én az Arany Szarvas szálloda karzatos dísztermében rendezték. Vera Timanova műsora a következő darabokból állt: Schubert–Liszt: Margit a rokkánál; Liszt: Tarantella a Zarándokévek 2. kötetéből; Schubert–Tausig: Katonainduló; Tausig: Magyar cigánydallamok.
E műsor kapcsán két dolgot érdemes megjegyezni. Abban az időben nagy népszerűségnek örvendtek ismert művek zongora-átiratainak különböző típusai, ezek egy-egy példája a Margit a rokkánál és a Katonainduló, mindkettőnek Schubert-mű az alapja. A Vera műsorán szereplő másik szerző, Carl Tausig Lisztnek az 1850-es években volt tanítványa, s egyúttal Vera tanára Liszt előtt. Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny így emlékezett meg a koncertről:
A művésznők hangversenye múlt vasárnap este a „Szarvas” dísztermében kevés, de intelligens közönség előtt megtartatott. Legnagyobb elismerést a zongoraművésznő aratott szabatos játékával, hát még ha a zongora jobb lett volna; a hegedűművésznő kitűnő játéka igen szép reményt nyújt, az énekesnő iskolázottsága zajos tapsot aratott.
Erzsébet tér 18. Az egykori Arany Szarvas főépülete
Vera hamarosan visszatért városunkba, mégpedig 1878. február 2-án, akkor Theresia Seydel hegedűművész társaságában, újra a Szarvas szálloda dísztermébe. Liszttől megint a Tarantellát játszotta, többi műsorszáma inkább a kor kismestereitől származott, egy Mendelssohn-tételt leszámítva. S bár a káprázatos technikát igénylő Tarantellát egy Liszt által is dicsért növendékétől minden bizonnyal nem mindennapi élmény lehetett hallani, a korabeli kanizsai tudósítónak, a helyi gimnázium ének-zene tanárának igaza volt, amikor hiányérzetét fejezte ki emiatt a Zalai Közlönyben megjelent tudósításában:
A műsorozat minden egyes számát feszült érdek és élvezettel hallgatta végig s mindannyiszor zajos tapsban tört ki a nem ugyan nagy számú, de válogatott közönség. Timanoff k. a. zongora művésznő ezúttal ép úgy, mint a múlt évben mindenkit elragadott szép, szabatos s különösen könnyűd és biztos játékával; mely játszi könnyűdség fényesen bizonyítja azt, hogy hangszere felett – melyet kezel – uralkodni képes. – „A tanítvány méltó az ő mesteréhez.” A műsorozat eléggé gazdag: választékos műdarabokból volt összeállítva: mindazonáltal még sem hallgathatjuk el szó nélkül, hogy tőle, mint Liszt tanítványától, igen-igen szívesen hallottunk volna – már csak változatosság kedvéért is – egy szép Liszt-féle magyar Rhapsodiát.
Eddig az idézet. Én a h-moll szonátát még szívesebben hallottam volna tőle, vagy legalább mondjuk A genfi harangokat...
Vera Timanova (1855-1942) egyébként baskír származású volt, s tehetsége korán megnyilvánult, kilenc évesen már Mozart-zongoraversenyt játszott szülővárosában. Művészi alapképzését az előbb említett egykori Liszt-növendék, Carl Tausig berlini zeneiskolájában nyerte el, s innét egyenes út vezetett magához Liszthez. Nagy sikerű külföldi turnék után, európai hírű művészként 1907-ben Szentpéterváron telepedett le, tanítással és koncertezéssel foglalkozott. Itt élte át a következő évtized történelemfordító eseményeit, majd a sztálinizmus évtizedeit. Utolsó koncertjét 82 évesen 1937-ben adta. 1942 februárjában a leningrádi blokád idején éhen halt...
Játékáról szerencsére maradtak felvételek. Hallgassunk meg közülük egy virtuóz etűdöt és nézegessük közben Vera két szép fényképét:
Ebben a sorozatban legközelebb Liszt legtehetségesebb – és legszebb – hölgynövendékének kanizsai koncertjére kalauzolom el az erre járót.
Felhasznált irodalom: Zalai Közlöny 1876, 1878 Walker, Alan: Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 http://en.wikipedia.org/wiki/Vera_Timanova Uzikov, Yuri: She dies of hunger in besieged Leningrad = http://eng.bashvest.ru/showinf.php?id=1554
Kis sorozatom első részében annak néztem utána, megfordulhatott-e Liszt Ferenc fizikai valóságában Nagykanizsán. Arra az eredményre jutottam, hogy bizonyíthatóan egy alkalommal vonaton átutazott városunkon. Ennek az eseménynek végül is nincs semmi jelentősége sem Liszt Ferenc életében, sem Kanizsa történetében, a dolog azért mégiscsak érdekes.
Mai témám már nagyobb fontossággal bír, ez pedig a következő: Liszt több zongorista növendéke – részben még növendék korában, részben már koncertező művészként – járt és hangversenyt is adott Kanizsán. Ez csak közvetett szál a nagy zeneszerzőhöz illetve zongoraművészhez, mégis jelentős. Egyrészt mutatja a város zenei életének minőségét, fejlettségét, az itt élők igényeit, lehetőségeit. Másrészt Liszt tanítványain keresztül az akkori kanizsaiak mégiscsak fogalmat alkothattak a liszti zongoraművészetről, zongoratechnikáról s megismerhették a zeneszerző Lisztnek is több művét.
Kanizsán a zenei élet különösen nagy fejlődést mutatott az 1870-as évek után. Több jeles magán zenetanár dolgozott a városban, akadt köztük a bécsi és a berlini zeneakadémián végzett is, és ugyancsak volt szép számú, köztük több magas zenei képzettségű műkedvelő. Ez utóbbiakra jó példa Ollop Ernő, aki Bécsben tanult zongora szakon, zeneszerzésre pedig Anton Bruckner oktatta. Szülei azonban nem nézték jó szemmel zenei tanulmányait, s hazarendelték. Kereskedőként ugyan csődöt mondott, de itthon a zenei élet egyik motorja lett: gyakran fellépett hangversenyeken és bécsi kapcsolatait felhasználva barátjával, a gyógyszerész Práger Bélával több európai hírű muzsikust hozott Kanizsára az 1870-es évektől. A zenei élet egykori mecénásai közül a már említett Práger Bélán kívül a város legvagyonosabb családjának, a gelsei Gutmann családnak két nemzedéke fejtett ki jeles tevékenységet ezen a téren (is).
Két egyesületnek jutott kiemelkedő szerep a zenei élet szervezésében: a Kereskedelmi Kaszinónak és az Irodalmi és Művészeti Körnek. Az 1843-ban életre hívott Kaszinó a városban élő zsidó kereskedők, pénzemberek klubja volt, szoros kapcsolatban a Kanizsai Izraelita Nőegylettel és a Kereskedelmi Ifjak Önképzőkörével. Az Irodalmi és Művészeti Kör 1895-ben alakult – bár volt 1885-től egy rövid életű előde, a Magyar Irodalom és Művészetpártolók Köre – s a második világháború végéig működött.
A híres művészek meghívását megkönnyítette Kanizsa földrajzi helyzete, s az 1860-as évektől kiváló vasúti közlekedése: a város az Adria, Bécs és Budapest felől egyformán könnyen és gyorsan megközelíthető volt.
A hangversenyek az 1840-es évek közepétől három évtizedig a Zöldfa szállóban, az 1870/80-as években az Arany Szarvasban, az 1890-es évek közepétől pedig a Kereskedelmi Kaszinó akkor felépült székházában és a Polgári Egylet szintén abban az évtizedben elkészült épületében zajlottak. E két utóbbi helyszínhez 1927-ben csatlakozott a színház-mozi épülete. Alkalmanként rendeztek hangversenyeket az 1945-ben elpusztult monumentális városháza nagytermében is. A többi épület ma is létezik. A hajdani Zöldfa ma általános iskola, a Szarvasban bank működik, a kaszinó és a nemrég felújított mozi közművelődési célokat szolgál. A Polgári Egylet épületének sorsa jelenleg sajnos megoldatlan s nagyrészt üresen áll.
Lássuk hát a Nagykanizsán, illetve az akkori írásmód szerint Nagy-Kanizsán megfordult Liszt-növendékeket. Az első, akiről tudunk, Siposs Antal (1839–1923). A fiatal művész még nem volt húsz éves, amikor Liszt 1858-ban tanítványául választotta s Weimarban két évig tanította. Itthon Siposs 1874-ben nagy jelentőségűvé vált magán zeneiskolát alapított s fontos tisztségeket viselt a zenei életben. Mesterével továbbra is kapcsolatban maradt.
Erzsébet tér 11. Az egykori Zöldfa szálló
Siposs Antal röviddel Weimarból való hazatérése után, 1862. június 28-án szerepelt Kanizsán a fuvolaművész Doppler-fivérek társaságában, akikkel abban az időben turnézott. A koncertre a Zöldfa szálloda dísztermében került sor. Az abban az évben indult Zala-Somogyi Közlöny (kanizsai-kaposvári hírlap volt) így számolt be az eseményről – a cikkrészlet olvasása közben mellesleg ízelítőt kaphatunk a korabeli stílusból is:
Mit szóljunk még Sipos [sic] Antal zongoraművész játékáról, különösen a „Világosi cimbalom” című (változatok, magyar dallamok felett) darab előadásáról? A közönség a bájoló zenehangok szelíden ringató karjain édelegve és a művész rövid szünetezései között a hatás bűvereje által mintegy elmerítve a gyönyör óceánjában, csak akkor józanodott ki túlvilági mámorából, midőn a művész székéről felállván, távozni készült. Ekkor a megbűvölt közönség részéről, mint egy varázs érintésre, egyszerre kitört a tetszés mindennemű nyilatkozata, és tartott teljes erejében és szakadatlanul mind addig, míg a művész jel által értésére nem adta a közönségnek, hogy ismételni fogja. Ezen jeladásra a tetszés vihara, mint szándékosan megszakított ének, rögtön megszűnt. Szóval a hatás leírhatlan és rendkívüli volt és méltán. Sipos Antal úr előadásában a szellem és szenvedély, mi elbájol, a magasabb fokig kiképzett technika, mi csodálatra gerjeszt.
Mestere műveiből sajnos nem játszott, de említett saját szerzeményét, a Világosi cimbalom című darabot minden bizonnyal Liszt rapszódiái és a liszti zongoratechnika ihlették.
Mai zenénket, Liszt 2. rapszódiájának részletét György Ádám előadásában hallgathatjuk meg. Azért ezt a felvételt választottam, mert egy körülbelül olyan korú művész látható rajta, mint Siposs Antal volt kanizsai vendégszereplése idején. A korabeli hírlapíró bizonyosan őt is hasonló szóvirágokkal magasztalta volna...
Siposs Antal kanizsai megjelenése egy korai példája a városunkban koncertező Liszt-növendékek sorának, akiknek nagyobb vendégjárására az 1870-es és 1880-as években került sor. Róluk legközelebb fogok mesélni.
Tegnap, pénteken este a magyar érdeklődők is élőben nézhették Plácido Domingo születésnapi gálakoncertjét Madridból. Én magam nagyon vártam az eseményt, amely összességében nagy élményt jelentett, különösen a vége, de azért voltak közben fenntartásaim.
Először is nagy köszönet a Duna Televíziónak, hogy Magyarországon is részesei lehettünk az eseménynek és hála a szinkrontolmácsolásnak, pontosan tudható volt, ki miről beszél. Csak a magyar műsorvezetőnő, csak őt tudnám feledni... Szerencsére ott volt a Duna tv stúdiójában Batta András, a Zeneakadémia rektora, s tőle valóban érdemi információkat és eligazítást kaphattunk, s remek diplomáciai érzékkel igazította ki, sőt, nem egy esetben előzte meg a műsorvezető hölgy tévedéseit.
Domingót már jónéhány napja ünnepelték, többek között magas kormánykitüntetést kapott, fogadta a királyi pár, nem mellesleg volt közben egy premierje is: Gluck operájában Oresztész szerepében lép fel sorozatban ugyancsak a madridi Teatro Real-ban, de ez a koncert lett a korona.
Az elején kisfilmen mutatták Domingo madridi szülőházát, amit már több, mint három évtizede (!)
emléktáblával is megjelöltek, s közben láttuk-hallottuk a harmincas éveiben járó Domingót, amint káprázatosan énekel egy zarzuela-részletet. S megkezdődött az élő adás egy meglehetősen szürke és fantáziátlan madridi műsorvezetővel. Nagyon helyén volt Wagner Tannhäuseréből a vendégek bevonulása, de a Rózsalovagból a Tábornagyné monológja nem igazán villanyozott fel, bár Batta András szerint, mivel a Rózsalovag a múló időről szól, van létjogosultsága egy hetvenedik születésnapi ünnepségen. Az egész műsorból nagyon hiányoltam egy igazi fiatal tenort, aki énekelhetett volna Domingo valamelyik híres szerepéből, mintegy demonstrálva, hogy azért vannak tehetséges utódok, akik továbbviszik a lángot. Domingónak ez is az egyik fő célja, ezért hozta létre az Operalia énekversenyt – bár persze nemcsak a tenor hangfajban. S ha már itt tartunk, feltűnően hiányoztak azok a ma pályán lévő nagy énekesek, akikkel Domingo az utóbbi időben együtt dolgozott, mint például Renée Fleming, Rolando Villazon és még lehetne folytatni a sort. Persze ott volt azért Anna Maria Martinez valamint a régi harcostárs, Juan Pons, és még sorolhatnék néhány nevet. Az Operalia felfedezettjei közül énekelt például Inva Mula és Erwin Schrott. A hangverseny alatt a fellépők részéről végig vártam valamiféle emberi gesztusokat Domingo felé. Ezt csak Erwin Schrott tette meg, aki tüneményes humorral, a helyzethez illő gegekkel adta elő a Regiszteráriát Mozart Don Giovannijából, miközben az elcsábított hölgyek katalógusaként az est műsorfüzetét lóbálta, címlapján természetesen az ünnepelttel. Ezáltal finoman célzott rá, hogy hosszú pályafutása alatt Domingo mindig lenyűgözte, és ma is lenyűgözi a hölgyeket :))
A szünet idejére a Duna Televízió készített egy kisfilmet, rövid beszélgetéseket azokkal a magyar énekesekkel, akik közvetlen munkakapcsolatban álltak, állnak Domingóval, s tőlük igazán első kézből származó dolgokat tudhattunk meg Domingo egyéniségéről. Tokody Ilona, aki Domingo szerint a legjobb Desdemonája volt Verdi Otellójában, például elmesélte, hogy milyen szenvedélyes szeretet volt Plácido és édesanyja között. Miklósa Erika megdöbbent a nagy énekes szerénységén és kedvességén. Nagyon igaz és megható volt Déry Gabriella emlékezése, aki Toscát énekelte Domingo első magyar vendégszereplése idején, még éppen innen a világhíren. Láthattunk több archív bejátszást is operaelőadásokból, így a legendás 1987-es pesti Aidából is.
A szorosan vett koncert műsorszámai közül nekem a legnagyobb élményt Ainhoa Arteta spanyol szoprán jelentette, aki Manon nagy 4. felvonásbeli áriáját énekelte Puccini: Manon Lescaut című operájából. Meglepetés volt a bolgár Sonya Yomcheva Lehár Giuditta-dalával. Szerencsére egészen máshogyan adta elő, mint a dalt mostanában világszenzációvá tevő Anna Netrebko, de legalább olyan jól.
Elhangzott egy világpremier is, a kínai Tan Dun műve. A Tigris éssárkány című film zenéjéért Oscar-díjjal kitüntetett zeneszerző néhány éve operát írt Domingónak Az első császár címmel. Most egy tréfás darabbal jelentkezett, amelyet a Plácido névre írt, lá-ti-dó-ként szolmizálva azt. A koncert végén aztán már sorjáztak a meghitt-megható percek, pillanatok. Teresa Berganza, a spanyolok másik "nemzeti kincse", aki sokszor volt Carmen Domingo-Don José oldalán, nehéz és felemelő pillanatokról egyaránt megemlékezett, humorban oldva azokat, amikor Marilyn Monroe stílusában "elbúgta" a Happy Birthdayt, ahogy valaha a filmsztár énekelte Kennedy elnöknek... Kivetítőn láttuk Domingót idős édesanyjával énekelni, s aztán a csúcsponton végre megjelent a színpadon maga az ünnepelt, aki eddig feleségével a királyi páholyban Zsófia királyné társaságában hallgatta a koncertet. Láthatóan nagyon meghatódott az őt felállva ünneplő nézősereg láttán. Arról beszélt, hogy mekkora öröm ennyi év után még mindig énekelni. Szólt a visszavonulás gondolatáról, amely már ötvenöt éves korában is foglalkoztatta, de akkor úgy érezte, még bírja, tudja. Aztán jöttek a hatvanas évei, amikor szintén gondolkodott azon, hogy abbahagyja, de még mindig engedelmeskedett a teste és a hangja. Most hetven éves és úgy érzi, addig színpadon lesz, ameddig lélegzik, s ha nem is énekel, de vezényel, mert a zene a szereteten és a családon kívül a legfontosabb dolog az életben. S neki nagy szerencséje volt, hogy abból élhetett, ami a legfőbb öröme és szenvedélye. A színpad tiszteletét a szüleitől örökölte, akik életet adtak neki, s tőlük tanulta az élet szeretetét. Megköszönte barátainak és kollégáinak a hangversenyt, családjának a türelmet és azt, hogy osztoznak vele a zene szeretetében és mindenkinek békét és egészséget kívánt. Végül – az összes jelenlevő nagy örömére – egy dal rövid részletével, legendás énekhangját megcsillogtatva kívánt mindenkinek jó éjszakát.
Kedvenc videomegosztó portálunkon már felbukkantak az est részletei, sajnos, éppen Erwin Schrott produkciója hiányzik, pedig azt szerettem volna ajánlani az erre járóknak.
Megmutatom viszont Domingót a színpadon, a hangverseny utolsó perceiben. Nem muszáj végignézni, mert ez a spanyol televízió felvétele spanyol nyelven, de az elejébe és a végébe érdemes belekukkantani:
S a végére egy hepiend: egy kedves virtuális barátnőm – akivel Plácido Domingo iránti közös rajongásunk hozott össze a világhálón – éppen Domingo születésnapján, január 21-én este hozta világra első gyermekét. Innét is szeretettel gratulálok és sok boldogságot kívánok az egész családnak!
Plácido Domingo hetvenedik születésnapján úgy gondoltam, hogy minden kommentár nélkül nézzünk meg együtt néhányat azokból az összeállításokból, amelyeket világszerte élő tisztelői készítettek életéről, pályájáról.
Egy újabb kis történet a holnapután hetvenedik születésnapját ünneplő Plácido Domingóról.
Amikor először írtam kedvenc énekesemről, megpróbáltam egy rövid portrét adni róla, művészi és emberi tulajdonságairól egyaránt. Meggyőződésem, hogy ez a kettő összefonódik, mindkettő erősíti a másikat. Egymagában az, hogy valaki olyan hangszálakkal és egyéb fizikai adottságokkal jön a világra, amilyenekkel például Domingo, még nem garantálja, hogy híres énekes lesz, ahhoz még rengeteg minden kell a muzikalitáson kívül is. A múltkor ezeket próbáltam számba venni, de kihagytam Domingo alaptermészetét: kedvességét, nyíltságát és a vele kapcsolatba kerülőkre való ráhangolódás képességét. Én ezt mindig éreztem benne, és nagyon örültem, amikor Daniel Snowman róla szóló könyvében a következő sorokat olvastam: Domingót bizonyos értelemben csak a másokhoz fűződő kapcsolataiban érthetjük meg igazán. Ez nyilvánvalóan áll Domingóra, a művészre, de nagyrészt Domingóra, a magánemberre is: rendkívül társas lény, olyan ember, aki viszonylag kevés időt tölt egyedül. Majd néhány sorral lejjebb:
Láttam tökéletes könnyedséggel beszélgetni a spanyol királyi párral és a Covent Garden-beli takarítónénikkel; az előbbiekkel tisztelettel, de minden mesterséges hódolat, hajbókolás vagy alázat nélkül, az utóbbiakkal egyszerűen, de a legcsekélyebb leereszkedés nélkül. Nemcsak a közönség szereti őt, ő is szereti közönségét. Ennek egyik bűbájos példáját szeretném most megmutatni. Az eset Londonban történt 1992-ben. Domingo a Covent Garden operaházban Sámson szerepét énekelte Saint-Saëns: Sámson és Delila című operájában. Az előadást óriáskivetítőkön közvetítették azok számára, akik már nem fértek be a nézőtérre. A végén a szereplőgárda kiment a térre, hogy a kint lévők előtt is meghajoljanak. Domingo annyira felvillanyozódott a rengeteg ember láttán, hogy elhatározta, énekel nekik élőben és kérte, hozzanak ki egy pianinót. Alig pár perce még ő volt a bibliai megvakított és megalázott Sámson, aki minden erejét összeszedve rárogyasztotta a templom oszlopait ellenségeire, s vele együtt saját magára; most pedig rongyos kosztümjében a csak félig kicsomagolt pianinó mellé telepszik és saját zongorakíséretével "levág" egy fantasztikus Granadát.
Augustín Lara dalát Domingo szinte egész pályafutása alatt műsorán tartotta és tartja. Én is hallottam tőle élőben, kétszer is, mert mindkét pécsi koncertjén elénekelte. A dalt azért is szereti annyira, mert ő maga spanyol születésűként kora gyermekkorától Mexikóban nevelkedett, a dal szerzője pedig mexikói származásúként egy ideig Spanyolországban élt, ezt a dalát pedig az egyik legspanyolabb város ihlette. Mint látjuk, Domingo saját magát kíséri, és nem is akárhogyan: jó kis futamokkal, figurációkkal fűszerezi játékát, mert remek zongorista, ez is kiemeli az operaénekesek közül. Hangilag fantasztikus formában van, mondhatjuk, hogy a Sámson három felvonásával jól beénekelte magát a Granadához :)), s láthatóan nagyon élvezi az egészet ő maga is.
A felvétel amatőr, ide-oda imbolyog a kép, ahogy a tömegben, némi lökdösődés közepette próbálta egy rajongó megörökíteni a történteket, mégis érdemes megnézni: olyan perceket rögzít, amelyek valószínűleg sehol máshol nem férhetők hozzá, s megmutatják Domingo igazi emberi egyéniségét.
Újabban Domingo egy kis játékot talált ki a Granadához. Amikor a zenekari előjáték elkezdődik, még nincs jelen. Úgy csinál, mintha elfeledkezett volna arról, hogy ő következik, s szinte beesik a színpadra. Látszólag azt sem tudja, mit kellene énekelnie, s a belépése előtti szünet hosszabbra nyúlik, mint kellene, amikor "eszébe jut" és belevág: "Granada..." Csak egy baj van: televíziós közvetítéskor az operatőröknek erről fogalmuk sincs, s ezekben a pillanatokban a nézőket vagy más egyebet mutogatnak, úgyhogy aki csak tévén nézi, nem is tudja, miért derül a közönség... Sok ilyen felvételt megnéztem, mire találtam egyet, ahol látszik ez a kis "rosszalkodása", ez pedig wroclavi koncertje 2000 augusztusában. Befejezésként hallgassuk meg ezt a majdnem két évtizeddel későbbi Granadát is:
Nagy baj, ha ma nem zenéről lesz szó? De éppen most tettem látogatást a Négy a lány című blogban, és ott többek között egy remek kis írással találkoztam, ami arról szól, hogy ez a címbeli négy kislány milyen viszonyban van az olvasással, ki hogyan és mikor tanult meg olvasni, illetve most hol tart ebben a nagyszerű dologban.
Szilvinek ez az írása igazán elbűvölő és szemléletes, szülői hozzáállása követésre méltó. Olvasása közben rögtön eszembe jutott nővérem önéletrajzi jellegű regénye, amelyben elmeséli, hogy ő hogyan tanult meg olvasni. Ezt a részletet szeretném most megosztani a hozzám látogatókkal és ígérem, hogy nővéremről, Gabiról még fogok írni. Sajnos, ő már nincs velünk és megpróbálom ebben a blogban is ébren tartani az emlékét és terjeszteni írásait, verseit.
Gabi gyerekkora iskolájában, 2009
A Pipitérország című regény egy kis zalai faluban, Reszneken játszódik 1947/50-ben, ahol a nővéreim életük első hét-nyolc évét töltötték. Szüleink pedagógusok voltak, apu 1948-ig hadifogságban. A faluban persze nem volt óvoda és édesanyánk úgy oldotta meg gyerekei felügyeletét, hogy a kislányok beültek hozzá a tanítási órákra.
A részlet elolvasása előtt még tartozom néhány magyarázattal. Ma már biztosan nem sokan tudják, hogy mi volt a "hangosóra", és persze volt ellentéte, "csendesóra" is. Nos, abban az időben falun egy osztályteremben két osztály tanult (sőt, előfordult, hogy több is), ezt hívták osztatlan iskolának. Amíg a pedagógus az egyik osztálynak órát tartott, addig a másiknak valamilyen csendben megoldandó feladatot adott, aztán cseréltek. Amint a regény párbeszédeiből látszik, abban az időben a gyerekek többnyire magázták szüleiket. De amikor apukánk hazatért a fogságból, indítványozta, hogy őt a gyerekei ne magázzák – ez akkor nagyon modern dolog volt. Én már "tegeződve" nőttem fel, bár a köszönés az végig "csókolom" volt, legalábbis részemről. Apu halála után nővéreim már "szervusz"-ozták anyut, de nekem valahogy nem állt rá a szám.
Következzen a részlet Kara Kocsis Gabriella: Pipitérország című regényéből.
– Anyuka, hogy lehet az, hogy a Piri hat éves, és jövőre megy csak iskolába, én meg régóta iskolába járok, pedig csak négy éves leszek. Kicsit elszontyolodott, amikor anyuka elmagyarázta, hogy ő még nem igazi iskolás, mert ha akar, bemegy, ha akar, nem. És a Pirinek minden nap be kell ülnie, hogy megtanulhassa a betűket.
Akkor az jutott eszébe: – De anyuka kérem, ha hat éves leszek, nekem akkor sem kell minden nap beülnöm, mert én már tudom a betűket. Anyuka nem hitte el, hogy ő már tudja a betűket. Odahozott egy újságot, és azt mondta: na, akkor olvasd, mi van ide írva. Ő nézte csak, nézte a betűket, olyan ismerős volt mind, és meg is tudta volna mutatni mindegyiknek a jelét, a m betűnél meg kell fogni a szánkat, az a betűnél alvást kell mutatnunk, a k-nál orrunkra tenni a hüvelykujjat és kifelé tartani a tenyeret, de nem mutatta, mert anyuka nem ezt kérte tőle. Csak nézte hát az újságot, és hallgatott. – Na látod, – mondta anyuka, és ledobta az újságot a vaságyra, – nem tudsz te még olvasni. Persze, hogy iskolába kell járnod hozzá. Ő akkor nagyon meglepődött. Hiszen minden betűt ismer, ha könyvet nézeget, mindegyik ismerős. Hogy lehet, hogy olvasni nem tud? Mi kell még ahhoz? Elhatározta, hogy legközelebb, amikor az elsősöknek hangosórája lesz, nem rajzolgatni fog, hanem odafigyel, hogy ellesse a titkot. Ezt elmondta a Marikának is este, az ágyban, és a Marika így felelt: én tudom, hogyan kell olvasni. És el is mondta a nagy titkot, a betűket egymás után kell összeolvasni, mert ha van egy a betű, meg egy p betű, akkor az csakis apa lehet. Gondolkozni kezdett, elképzelte a táblán az a meg a p betűket egymás mellett, de nem jött ki belőlük, hogy apuka. Mérges lett, és mondogatni kezdett a Marikának, nem igaz, nem is tudsz olvasni, csak azért mondod, hogy okosabbnak higgyenek. Holnap megmutatom, felelte a Marika. Hallgattak egy kicsit, és a Marika később még azt mondta: – Nem tudod az iskolában megtanulni, mert vége van, itt a nyári szünet. Ezen ő úgy elkeseredett, hogy alig tudott aludni, még az a gondolat sem vigasztalta meg, hogy utaznak Zalaszegre. Egyre csak a táblára gondolt, azzal is álmodott, látta rajta a betűket, de nem jött ki belőlük, hogy apuka. Az utazásból mégsem lett semmi. Aludt csak, aludt, még a Marika kiabálására sem ébredt fel. Úgy érezte, melege van, és nem volt jó, ha a fejét felemelte. Anyuka többször is bejött hozzá a szobába, lázmérőt dugott a hóna alá, később teát kellett innia reggeli helyett.
[…] amikor kint feküdt a vaságyon, és anyuka rátette a hasára a priznicet, nem is sírt, még egy csöppet sem, mert azt gondolta, úgyis mindegy, akkor is hideg, és mindjárt átmelegszik a hasán, a hátán, és várta, hogy így legyen. Bokájára, csuklójára is rakott anyuka vizes ruhát, és ez nem volt túlságosan rossz, csak egy kicsit nehezen mozdította meg a kezét, amikor a tegnapi újság felé nyúlt. Kezébe vette, és gondolkodni kezdett. Anyuka még bent volt a konyhában, […] amikor ő váratlanul elkezdte a nagybetűket olvasni: – GÁSJÚ IPANRÁSAV. Ahogy végigolvasta, rögtön tudta, hogy csakis így lehet a betűket összekapcsolni, csak az lepte meg, hogy egy kukkot sem értett az egészből. Megpróbálta még egyszer, hátha valamit rosszul tesz, de megint csak az jött ki: GÁSJÚ IPANRÁSAV. Amikor már harmadszor olvasta el ugyanazt a butaságot, félre is akarta tenni az újságot, hiszen a képeket kívülről ismerte már, de anyuka felfigyelt és feléje fordult: – Hát te meg mit csinálsz? Ő megijedt kicsit, mert csupa butaság volt, amit csinált, félénken nézett anyukára, de anyuka csodálkozva mosolygott. Akkor büszkén mondta: – Olvasok! De anyukának ez nem volt elég. Odajött őhozzá, és kedvesen megkérte, olvassa el még egyszer neki is, és ő még egyszer elolvasta azt a butaságot, és nem értette, mért örül anyuka annyira ennek.
Akkor már ott állt az ágy mellett a Mári is, és ezt mondta: Fordítva olvasd, itt kell elkezdeni az elején, a v betűnél és erre kell olvasni a betűket. Ő újrakezdte az olvasást, most a jobb kezével mutatta a sort, és csodálkozott, amikor a végére ért, mert egészen más jött ki, olyan, amit meg is lehet érteni: VASÁRNAPI ÚJSÁG. Akkor aztán anyuka megfogta az újságot, kérdezgette sorra, ez milyen betű, meg az milyen, és ő csak kettőt nem tudott, az egyik olyan volt majdnem, mint egy hangya, a másik meg, mint egy fél hangya. [...] Ezután anyuka kérdezhetett bármit, minden szót el tudott olvasni és meg is értette. A Marika is bejött a konyhába, éppen, amikor anyuka azt kérdezte, hogyan tanultál meg egyszerre így, szótagolás nélkül olvasni, és azt kiáltotta: Én tanítottam meg olvasni őt tegnap este, lefekvés után! - és ő nem mondta, hogy nem így van, mert a Marika árulta el a titkot, amit most kipróbált. Attól kezdve mindenki megtudta a faluban, hogy ő még csak szeptemberben lesz négy éves, és már tud olvasni. A legjobb azonban az volt az egészben, hogy anyuka vett egy tábori levelezőlapot, és megírta apukának, hogy ő nemcsak rajzolgatni ült be mindig az iskolába, hanem közben úgy megtanult olvasni, hogy senki észre nem vette, még ő maga sem.
Eddig tartott az idézet. Évekkel később én szinte ugyanígy tanultam meg olvasni, amit azóta is szinte éjjel-nappal gyakorlok...
Amikor Liszt Ferenc kanizsai jelenlétét nyomoztam, eszembe jutott, hogy egyszer már utánajártam egy másik érdekes kanizsai kapcsolatnak. Ennek alanya Claudio Monteverdi (1567–1643), az opera műfajának legfontosabb megalapozója és azóta is egyik legnagyobb mestere, s egyáltalán, az európai műzene atyja.
A történet pedig a következő:
A XIV. század végén felépült Kanizsa ma már sajnos nem létező vára a település végén, az akkori terjedelmes mocsarakból kiemelkedő magaslaton. A később többször bővített épületegyüttes a török-magyar harcok idején Magyarország egyik legfontosabb végvára, Szigetvár eleste után főkapitányi székhelyként a Dél-Dunántúl védelmének kulcsa lett. 1600-ban azonban török kézre került.
Kanizsa vára, rekonstrukció (Forrás: Múlt-kor)
Alig pár hónap múlva nemzetközi haderő kísérelte meg visszafoglalni. A vállalkozásban részt vett csapatával Vincenzo Gonzaga, Mantova hercege is.
A herceg nem először járt magyar földön: 1595/96-ban Esztergom falai alatt hadakozott, s akkor vele volt udvarának egyik fiatal muzsikusa, Claudio Monteverdi is.
Néhány évvel később, amikor Vincenzo Gonzaga a Kanizsa felmentésére összegyűltekhez csatlakozott, Monteverdi Mantovában maradt. Ismert azonban egy levele, amelyet Vincenzo hercegnek címzett Canisára. Ebben tudósítja kenyéradó gazdáját, hogy odahaza elhunyt az udvari karmester s kéri, hogy őt nevezze ki erre a posztra. Monteverdinek ugyanis, mint ambíciózus zenésznek és fiatal családapának egyaránt nagy szüksége volt az udvari vezető muzsikus posztjára és fizetésére.
A levél nem találta Kanizsa falai alatt a herceget. A visszafoglalási kísérlet – bár az ostromlók túlerőben voltak – kudarcot vallott a várat körülvevő mocsarak, a rendkívüli időjárás és az ellátás rossz szervezése miatt, s megfogyatkozott csapatával Vincenzo Gonzaga ekkor már hazafelé tartott. A levelet azonban valószínűleg megkapta, mert az értékes kézirat, címzésében a Canisa szóval – Monteverdi legelső ismert leveleként – fennmaradt az utókorra. Magyar fordítását Lax Éva tette közzé a Monteverdi leveleit és elméleti írásait összegyűjtő kötetben.
Monteverdi 1601-ben valóban elnyerte Vincenzo Gonzaga udvarában a maestro di musica della camera címet, bár a fizetése nem lett sokkal több, s azt is rendszertelenül kapta... Még egy bő évtizedet töltött Mantovában, majd Velencébe költözött, s ott teljesítette ki pályáját.
Végül nézzünk–hallgassunk meg egy részletet, egész pontosan a bevezető zenét Monteverdi Orfeojából, amelyet 1607-ben a mantovai hercegi palotában mutattak be egy főrangú esküvő ünnepségsorozata keretében. Az opera műfajának e korai remeke mindmáig az egyik csúcspontja is. A látványos felvétel a barcelonai operában készült, vezényel Jordi Savall.
Akinek kedve van hozzá, kedvenc videomegosztó helyünkön számos további részletet is találhat. Külön is szeretném felhívni a figyelmet az Orfeo zseniális 1978-as zürichi előadására, amelynek zenei vezetője Nikolaus Harnoncourt, rendezője Jean-Pierre Ponnelle volt.
Domingo remek szerepe volt Dick Johnson, aki Ramerrez álnéven bandita Kaliforniában, az aranyláz idején Puccini: A Nyugat lánya című operájában. Aztán a banditáról kiderül, hogy a szíve mélyén jó fiú, az opera végén jó útra is tér. Ebben nagy szerepe van az aranyásók által látogatott Polka nevű kocsma tulajdonosának, a szép Minnie-nek, azaz a Nyugat lányának. A darab ama ritka kivételek közé tartozik, amelyben Domingónak nem kell a nyílt színen meghalnia, de azért előtte több életveszélyes helyzetben van része. Miután az ellene indult hajtóvadászat során a második felvonásban súlyosan megsebesítették, Minnie pókeren nyerte vissza szerelme szabadságát a lányba szintén szerelmes serifftől. Ez azonban csak rövid haladék volt. A harmadik felvonás ugyanis úgy kezdődik, hogy Ramerrezt megkötözve rángatják be a színre a seriff emberei és már nyakán is a kötél. Előtte azonban elénekli Puccini egyik legszebb áriáját, amelyben azt kéri az aranyásóktól és a serifftől, ne árulják el Minnie-nek, hogy meghalt, és azt főleg ne, hogy hogyan: "Hadd higgyen engem nemesnek és jónak":
Az utolsó pillanatban azonban megérkezik Minnie mint mentőangyal, bár pisztoly is van nála, és sorra meggyőzi a zord aranyásókat, engedjék el a férfit. Ami meg is történik, s Ramerrez és Minnie – természetesen dalolva – búcsúznak Kaliforniától, hogy valahol máshol kezdjenek új életet.
Domingo több rendezésben is énekelte ezt a neki olyannyira testhezálló szerepet, ebből szerencsére három DVD-n is hozzáférhető (Covent Garden, Scala, Met). Amikor 1983-ban a Covent Gardenben a televíziós közvetítés előkészítésére tartottak próbát, ebben a jelenetben elég sokat kellett ácsorognia kötéllel a nyakán egy rozoga lépcső tetején, miközben a kötél másik végét lent az aranyásók – a kórus tagjai – markolták. A helyzet bizony nem volt veszélytelen. "Egy rossz mozdulat, és kész vagy!" – mondta később Plácidónak egy barátja. "Tudom – felelte Domingo megjátszott rémülettel –, és ha arra gondolok, hogy a marconák fele tenorista!"
Ígérem, folytatni fogom a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatot. De az a téma azért komolyabb rákészülést igényel, most inkább evezzünk kicsit könnyedebb vizekre. Újra kedvenc operaénekesemről, Plácido Domingóról lesz szó. Róla biztosan több mindent fogok írni mostanában, hiszen a jövő héten, január 21-én lesz hetven éves. Már most írom, hogy aznap este 8 órától a Duna Televízió közvetíteni fogja a születésnapi gálaestet Madridból.
Most az egyik kedvenc felvételemet szeretném megosztani az erre járókkal és elmondani a háttértörténetet is, ami Domingo nemzetközi pályakezdésével, világkarrierjének kibontakozásával kapcsolatos.
Már említettem, hogy a madridi születésű művész szülei zarzuela-énekesek voltak. Plácido Mexikóvárosban kezdett zenét tanulni, ahova családja 1949-ben emigrált. Pályakezdőként még egy rockegyüttes vokalistája is volt! Jöttek aztán az operaszerepek, először kicsik, aztán 1962-től a Tel Aviv-i Operában nagyobbak és egészen nagyok is. 1966-ban már a New York City Operában énekelt. És itt kezdődik mai történetem.
1967-ben a New York-i Metropolitan Opera legendás igazgatója, Rudolf Bing próbaéneklésre hívta a huszonhat éves Domingót, amelynek eredményeképpen felajánlotta számára, hogy 1968. október 2-án debütálhat a Met-ben Cilea: Adriana Lecouvreur című operájának Maurizio szerepében.
Egy fiatal énekes számára a világ egyik vezető operaházában való legelső fellépés rendkívüli jelentőséggel bír, s az előadás előtt olyan körülményekre van szüksége, hogy kipihenten, a maximális koncentráltság állapotában lépjen színpadra. Négy nappal a tervezett dátum előtt, szeptember 28-án azonban Bing igazgató felhívta Domingót telefonon. Közölte vele, hogy Franco Corelli, az eredeti Maurizio, indiszpozíció miatt lemondta az előadást, s neki kell fellépnie. Domingónak éppen csak annyi ideje volt, hogy beugorjon autójába, s a New York-i csúcsforgalomban megpróbáljon épségben eljutni az operaházba. A volán mögött énekelt be; később nevetve mesélte, sokan megbámulták a piros lámpáknál, de akkor még nem az ismertsége miatt... Gyors öltözés és sminkelés után máris a színpadon találta magát, még idegeskedni sem volt ideje. Az előadás húsz perc késéssel kezdődött, annyira az utolsó pillanatban zajlottak az események. Ám, ami Maurizio első színre lépése után következett, ma már szinte történelem.
Tizenöt évvel később, 1983. szeptember 28-án Domingo szintén Mauriziót énekelte a Met-ben. Ugyanezekben az órákban a közeli State Theaterben nagyszabású jótékonysági gálaest zajlott, amelyben részt vett a Met valamennyi sztárénekese a főzeneigazgató, James Levine vezényletével. Még a műsorvezető is operaénekes volt, az akkor már a pályától visszavonult nagyszerű Beverly Sills. Éppen azt mesélte a közönségnek, hogy Domingo sajnos ma este nem tud itt lenni, mert a szomszédban énekli ugyanazt a szerepet, amivel napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt debütált. Szavait azonban felcsattanó taps és kitörő ováció szakítja félbe, ugyanis az emlegetett énekes, miként a közmondásbeli farkas, Maurizio romantikus kosztümjében megjelenik a színpadon.
Ezt a műsort szerencsére valaki felvette videóra, aztán szerencsére átmásolta DVD-re, és szintén szerencsére feltette az azt hiszem, sokunk által látogatott videomegosztó portálra, ott akadtam rá, s azonnal be is tettem a kedvenceim közé.
Látszik, hogy Beverly Sills majdhogynem leesik a székről meglepetésében, Domingo pedig elmeséli, hogy az Adriana Lecouvreur egy olyan opera, amelyben a második és a harmadik felvonás között a tenornak van háromnegyed óra üresjárata, így nem tudta kihagyni, hogy át ne jöjjön ide. S James Levine vezényletével, fantasztikus formában elénekli az operából Maurizio egyik áriáját.
Az érdekes rész 0'30"-nél kezdődik:
A történetnek folytatása is van. Negyedszázaddal később, 2009-ben Domingo ismét színpadra lépett Maurizio szerepében, ezzel ünnepelte Met-beli debütálásának negyvenedik évfordulóját, bár nem napra pontosan, hanem négy hónappal később. A sajtótudósítások szerint az akkor hatvannyolc éves énekes még mindig remek formában van, csak a parókáját színezték ezüstre...
2011-ben ünnepli a zenei világ Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját. A bicentenárium adta az ötletet, hogy megpróbáljam kinyomozni, Lisztnek lehetett-e valamilyen módon köze városomhoz, Nagykanizsához. Magyarországon – Budapesten kívül is – vannak olyan települések, amelyek kitüntetett szerepet játszottak a zeneszerző életében: elsősorban Sopron, Szekszárd, Esztergom és Kalocsa. Vannak helyek, ahol ritkábban járt, ilyen például Pécs, Győr, Kőszeg, Sopronhorpács vagy az alföldi kicsiny Tetétlen (ezekre a helyekre majd ellátogatunk itt a blogon), ám ezek is nyomot hagytak életművében.
Nagykanizsa sajnos nem büszkélkedhet Liszt Ferenc látogatásával, netalántán koncertjével annak ellenére, hogy különösen az 1860-as évektől igazán élénk zenei élete volt; ugyanakkor több közvetett kapcsolódási pont is kimutatható városunk és a zeneszerző között.
Illetve, hogy pontosak legyünk, Liszt megfordult Kanizsán, de csak átutazóban. Lehetséges, hogy már zongoravirtuóz korában, a vasút előtti világban is járt erre, hiszen ismert, hogy milyen sokat utazott akkoriban. 1860 után, amikor a kiépült Déli Vasút révén Nagykanizsa is bekerült a vasúti közlekedés vérkeringésébe, s megteremtődött összeköttetése a főváros, illetve az Adria felé, Liszt minden bizonnyal többször is érintette városunkat Budapest és Róma közti gyakori útjain. Dokumentálhatóan eddig egyetlen esetről tudok, amikor valóban átutazott Kanizsán, ez pedig 1865. augusztus 8-án, kedden történt.
Két nap múlva a Kanizsán kiadott Zala-Somogyi Közlöny című újságban a következő hír jelent meg:
Világhírű zeneművészünk Liszt Ferencz f. hó 8-án vonult át a vaspályán, hihetőleg Füredre vagy Pestre.
A lap következő számában pedig ezt olvashatták a kanizsaiak:
Liszt Ferencz hírneves művész hazánkfia csakugyan Kanizsán vonult keresztül a vaspályán. Érkezése, ha csak kevéssel is az előtt tudatott volna, városunk műkedvelői bizonyosan lehetőleges fényes fogadtatásban részesítették volna őt.
A Déli Vasút emlékműve a kanizsai vasútállomáson
Az újságban említett „városunk műkedvelői" az 1863-ban megalakult Kanizsai Dalárda nevű férfikar, a város első felnőtt énekkara volt. Az ötvennegyedik évében járó Liszt ekkor is Rómából utazott Magyarországra. Fontos időszak állt mögötte: ekkoriban fejezte be az egyházi zene megújítása jegyében született Missa Choralis című művét, dolgozott a Krisztus-oratóriumon, s nem sokkal korábban szentelték abbévá. Utazásának célja pedig a Pestbudai Zenede alapításának negyedszázados évfordulós ünnepségei voltak. Az első intézményes zeneiskola megnyitásához 1840-ben Liszt anyagilag és erkölcsileg egyaránt jelentősen hozzájárult. Hogy a kanizsai újság honnét vette értesülését Liszt átutazásáról, kiment-e tőlük valaki az állomásra és megtudakolta, vagy meglátták a vonatablakban, nem lehet tudni, de a hír igaznak bizonyult.
Liszt két egymás utáni levele ugyanis – amelyekben volt élettársát, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnét tudósította programjairól – megerősíti a tényt, hogy 1865. augusztus 8-án valóban a Prágerhofból (ma Pragersko, Szlovénia) Nagy-Kanizsán át Pestre tartó vonaton ült. Augusztus 7-én este pragerhofi szállásán – némi iróniával – ezt írta a hercegnének: "Ennek a papírnak ritka jó minősége mutatja, hogy falusi fogadóból írok magának. Mivel a pesti vonatnak nincs csatlakozása a mestre-velenceihez, amellyel épp most érkeztem meg, itt kell majd töltenem az éjszakát, s csak holnap reggel fél 10-kor utazom tovább. Valamivel kevesebb, mint 11 óra alatt jut el az ember innen Pestre." Augusztus 9-én pedig, már Pestről így folytatta a beszámolót: "Tegnap este a vonat letett Budán 8 órakor." (A levelek forrása: Liszt Ferenc válogatott írásai II. kötet. Budapest, Zeneműkiadó, 1959, 585. oldal, fordította Hankiss János.) Akkoriban a kanizsai újság még nem közölte a vasúti menetrendet, de az valószínűleg nem túl sokat változott 1868-ig, amikor Kanizsáról 13 óra 22 perckor indult a vonat Budára. Ez a fél kettő körüli időpont reális lehet a délelőtt fél tízes indulás és az este nyolc órai megérkezés között. Legközelebb Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai szerepléseiről szeretnék beszámolni.
A bejegyzés végére Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumának zenekari előjátékát választottam. A mű ősbemutatója – hatalmas sikerrel – 1865. augusztus 15-én zajlott le a pesti Vigadóban, Liszt vezényletével, pontosan egy héttel azután, hogy szerzője keresztülutazott városunkon.
Hát, akkor csapjunk bele, látogassuk meg közösen az első zenei emlékhelyet. Kezdésnek természetesen egy nagykanizsai jeles helyet választottam, ami szerepel tavaly ilyenkor megjelent, Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemben is. De mivel a könyv nem túl sok példányban látott napvilágot, úgy gondoltam, itt a blogon is csemegézek időnként belőle. Ezzel a választással egyúttal szeretnék népszerűsíteni egy olyan egyéniséget, aki nem volt muzsikus, halála mégis nagy űrt hagyott a magyar zenei életben.
Strém Kálmánnak hívták, zeneszociológus és hangversenyrendező volt és Nagykanizsán született. Városunk fő terén, egyik legszebb épületén látható emléktáblája, a pontos cím Erzsébet tér 11.
A nemes arányú klasszicista palotát 1820-ban egy termény nagykereskedő építtette, később a Nagykanizsa életében kiemelkedő szerepet betöltő gelsei Gutmann család otthona lett. Egyébként az 1860-as évektől, Gutmannék idejében pezsgő zenei élet folyt itt, erről még érdemes lesz mesélnem egyszer.
Kálmán Magda
A házat 1932-ben Strém Vilmos fakereskedő vásárolta meg. A következő évben nősült meg fia, a jogász végzettséggel rendelkező, apja vállalkozásában tevékenykedő dr. Strém Zsigmond. Feleségével, Kálmán Magdával ebben a házban éltek. 1934. május 29-én született meg fiuk, Strém Kálmán, ám születése huszonegy éves édesanyja életébe került. A kisfiút három éves koráig anyai nagyszülei nevelték, majd apja ismét megnősült, s a kis család Budapestre költözött. Strém Kálmán a második világháborúban apját is elveszítette, aki a Don-kanyarban tűnt el. Nevelőanyjával és öccsével túlélte az embertelen időket, a Nagykanizsán maradt kiterjedt rokonságból azonban szinte mindenki a holokauszt áldozata lett. 1948 után Strém Kálmán tanulása, pályakezdése nagy akadályokba ütközött: rossz káderlapja miatt nem vették fel az egyetemre, amit csak később végezhetett el, s az Országos Filharmóniánál sikerült elhelyezkednie. Itt fokról-fokra tanulva ki a szakmát jeles hangversenyrendező vált belőle, miközben létrehozta a Filharmónia hatalmas vidéki hálózatát. A rendszerváltás után megalapította a Strém Koncert Kft.-t. Tevékenységének egyik fő iránya a magyarországi Haydn-kultusz erősítése, a másik pedig a kortárs zene és a fiatal előadóművészek menedzselése, népszerűsítése volt. Hangversenyeit mindig a legnagyobb gondossággal, európai ízléssel rendezte meg. Mint Batta András, a Zeneakadémia rektora jellemezte: "Számára egy hangverseny olyan volt, mint egy mestermű, a szó régies, céhes értelmében. Aprólékos finomsággal dolgozta ki művésze portréjának díszes keretét. A világhírűét éppen úgy, mint a még ismeretlen fiatalét."
2005. november 27-én bekövetkezett hirtelen halálával egy korszak zárult le a magyar zenei életben. Szülőházát 2007. május 27-én emléktáblával jelölte meg a Magyar Haydn Társaság, amelynek alapítója volt. A portrédombormű Gerő Katalin alkotása. Azóta születésének évfordulóján minden évben megrendezik a városban a Strém Kálmán Emléknapot. Az első emléknapon nevét felvette a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola ifjúsági vonószenekara. 2009 május végén, születésének hetvenötödik évfordulóján a Medgyaszay Házban felavatták bronz mellszobrát és az érdeklődők kezükbe vehették az életét és működését bemutató könyvet: Strém Kálmán – A hangversenyrendezés művésze.
Ha jól számolom, lassan két évtizede gyűjtögetem a zenei emlékhelyeket az egész ország területén, sőt, el-elkalandozok külföldre is, bár oda többnyire csak virtuálisan.
Mit is értek emlékhelyen? Olyan házakat, épületeket, helyeket, ahol zenei szempontból fontos dolgok történtek: például született, élt vagy elhunyt egy-egy híres muzsikus, vagy fellépett, vendégeskedett és sorolhatnám a további kapcsolódási pontokat. Azt találtam, hogy míg az írók, költők ilyen helyei többnyire jól feltártak, emléktáblával gyakran megjelöltek, könyvben is összegyűjtöttek, a muzsikusok esetében ez nincs mindig így - bár van természetesen sok jeles kivétel. Úgy gondoltam, hogy a magam eszközeivel megpróbálkozom a hiány pótlásával.
Miért érzem ezt fontosnak? Azt hiszem, tényleg létezik olyan, hogy "a hely szelleme". Egy-egy ilyen hely meglátogatása során az ember sokszor többet megért és főleg megérez a korszellemből és az illető muzsikus egyéniségéből, művészetéből, mint valamely elvont fejtegetésből.
S hogy hogyan találtam rá a témára? Természetesen Liszt Ferenccel kezdődött :). Volt életemben egy körülbelül háromnegyed év, amikor minden szabad időmet a Liszttel való közelebbi megismerkedéssel töltöttem, egy televíziós vetélkedőre való felkészülés okán. Akkoriban sikerült teljesen "beleszeretnem".
Amikor a vetélkedő első fordulójára tartva először mentem a Kossuth téri metróállomásról a Szabadság térre, a Magyar Televízió akkori épületébe, a Nádor utcában feltűnt egy emléktábla, amely szerint itt volt Liszt Ferenc első állandó pesti lakása. Persze megálltam, próbáltam elképzelni az akkor hatvanas évei elején járó Lisztet, amint erre sétál...
Nem sokkal később Kőszegen jártam, akkor már tudatosan kerestem meg az ún. Bálházat, mert tudtam, hogy Liszt ott egykor hangversenyt adott. És akkor jött az ötlet: az irodalmi emlékhelyekről van már egy nagyszerű könyv, de a zeneiekről nincs, hát majd én megcsinálom! Ha tudtam volna, mekkora munkába fogok...
Attól kezdve az összes szabadságomat úgy töltöttem, hogy olyan helyekre utaztam, ahol tudtam, jócskán vannak zenei emlékhelyek, az év fennmaradó részében pedig könyvtári kutatásokat végeztem a témában, előkészítve az utazásokat. Talán legemlékezetesebb kirándulásom az első volt, amikor Szekszárdot kerestem fel, amely Budapest és Sopron mellett Liszt életének legfontosabb helyszíne. Majd következett Pécs, Miskolc, Szeged, Kecskemét, Nyíregyháza... Lassan kialakult a gyűjtési módszerem, ami mára - hála a technikának - sokkal könnyebb, mint az elején. Akkor még nem volt számítógépem, jó könyvtáros módjára minden információt céduláztam. Nem volt még digitális fényképezőgépem sem és bizony sokszor derült ki itthon, hogy nem lett jó egy-egy, az ország túlsó felén készített képem...
Egy másik Liszt.emlékhelynél: Buda, Úri utca 43.
A lassan két évtizede folyó utazások közben egyre jobban megismertem az országot. Jártam olyan helyeken, amelyeket egyébként nem jutott volna eszembe meglátogatni és csodálkozva fedeztem fel értékeiket. S ha már elmentem az ország valamelyik távolabbi, vagy akár közelebbi városába, falujába, persze előzetes tájékozódás, felkészülés után, akkor már nem csak a zenei emlékhelyeket kerestem meg. Így sokkal nagyobb hozadéka lett ennek a húsz évnek, mint eredetileg gondoltam, és ez a sok emlék és élmény most már mindig megmarad nekem. De azért remélem, hogy tárgyiasulni is fog könyv formájában és most már itt a blogon is.
A "Magamról" rovatban a hátam mögött Plácido Domingo operaénekessel vagyok látható, bár ő sajnos csak plakát formájában van jelen :). A fénykép tavaly december 17-én készült, utolsó könyvtárosi munkanapomon szokásos helyemen, a zenei részleg asztalánál.Itt megmutatom nagyobb méretben is:
Azért ezt a képet választottam hogy bemutasson az erre járóknak, mert, míg felhasználónevem, Kataliszt sok fontos dolgot elmond rólam kilenc betűben, azt azért nem tudja szimbolizálni, hogy Liszt Ferenc mellett a másik nagy "szenvedélyem" az opera, művelői közül pedig mindenek felett Plácido Domingo. Bár újabban kacérkodom Jonas Kaufmann-nal is... Persze szeretek még sok mindenkit, nem az a "rajongó" vagyok, aki számára a kedvencén kívül senki más nem létezik, ezt remélem blogom majd igazolni fogja. De kétségtelenül Domingót tartom minden idők legnagyobb operaénekes-egyéniségének. E meghatározás alatt nemcsak a hangját, hanem fantasztikus színészi képességeit és még a legnagyobb operaénekesek között is páratlan muzikalitását egyaránt értem, amihez hozzájárulnak emberi vonásai: az állandó tanulás, az egészen döbbenetes munkabírás, a saját maga előtt a legmagasabbra helyezett mérce, a vele egy produkcióban dolgozók iránti maximális kollegialitás. És persze női szemmel is jó nézni :)) még most is, pedig nemsokára hetven éves lesz.
Sztárallűrjei nincsenek, pedig éppenséggel akár lehetnének is. Természetesen tudatában van a világ zenei életében betöltött szerepével, de soha nem él vele vissza. S hogy ezeket honnét tudom? A sok-sok sajtóhír, cikk, kritika mellett kollégái elmondásából és a róla szóló könyvből. Ezeken kívül volt szerencsém beszélni róla Petrovics Emil zeneszerzővel, aki a Magyar Állami Operaház igazgatója volt Domingo emlékezetes vendégszereplése idején, amikor Verdi Aidájában Radamest énekelte Budapesten 1987-ben. Ő mesélte, hogy még nem találkozott operaénekessel, aki nemcsak a saját szerepét tudta volna az operában, hanem az opera egész zenéje, minden szerepe a fejében volt, s aki - bár akkor már világsztár volt - olyan segítőkészséggel fordult volna színpadi partnerei felé, mint Domingo, aki tudta és tudja, hogy nem csak az ő sikere a fontos, hanem az egész előadásé. Mindezt személyesen is tapasztalhattam, amikor módomban volt végignézni második pécsi gálakoncertjének főpróbáját.
Az a nagy vágyam, hogy őt igazi operaszerepben, színpadon láthassam, nem biztos, hogy valóra fog válni. De két alkalommal is láthattam-hallhattam őt élőben Pécsett, koncerten, 2008 és 2009 augusztusában. Ezekről az élményeimről később feltétlenül szeretnék beszámolni.
Ennyi beszéd után újra itt az ideje egy zenei élménynek. Mivel Domingo szülei neves zarzuela-énekesek voltak (a zarzuela a spanyolok operettje, bár azért egy fokkal komolyabb, mint amit mi operetten értünk), kezdjük egy dallal ebből a műfajból. A felvétel 1988-ban készült és engem teljesen elbűvöl, mert mintha benne testesülne meg a spanyol lélek.
Felhasználónevem unokahúgom, Eszter zseniális leleménye. Az egyszerűbb része az, hogy keresztnevemet összeolvasztotta kedvenc zeneszerzőm vezetéknevével. Viszont egy csavart is tartalmaz, ami elsőre csak a beavatottaknak tűnik fel, s ők rögtön gyanakodni kezdenek, nem könyvtárossal állnak-e szemben. Ugyanis ugyanígy hangzik a könyvtáros szakma egyik legnépszerűbb levelezőlistájának neve is, csak azt s-sel írják: katalist.
A blogger egyszer, régen Liszt szülőháza előtt
Így Eszter - aki, mondanom sem kell, szintén könyvtáros - találmánya révén ez a kilenc betű összefoglal engem, legfőbb hobbimat, a klasszikus zenét, nevesíti egyik nagy kedvencemet, és egyúttal szimbolizálja, hogy könyvtáros vagyok.
Egész pontosan csak voltam könyvtáros: nemrégen kezdtem el nyugdíjas életemet, ezért is van időm végre elindítani ezt a blogot. De azt hiszem, rosszul fogalmaztam: még ha nem is járok be naponta dolgozni, én ma is könyvtáros vagyok és az is maradok. Attól tartok, csak ezen a módon vagyok képes viszonyulni a világhoz: gyűjteni, rendszerezni és szétsugározni a kulturális értékeket, információkat, miközben magam is megannyi élményhez jutok. Mindezt eddig sem csak a munkahelyemen csináltam, úgyhogy a lényeget tekintve nem sok dolog változik. Csak az időm lett több és megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzam, amik a legjobban érdekelnek.
S ha már szó esett Liszt Ferencről, máris kerítsünk alkalmat egy kis zenehallgatásra!
"Nagy kromatikus galopp" című darabját Cziffra György játssza. Hozzáértők úgy vélik, Cziffra zongoratechnikája közelíti meg talán a legjobban Liszt Ferenc zongorázását. Liszt minden idők legnagyobb zongoraművésze volt. Játékáról hangfelvétel nem maradt fenn, kortársai visszaemlékezései és nem utolsó sorban saját zongoraművei támasztják alá az előbbi megállapítást. A most Cziffra által játszott darab is ezt igazolja. Liszt saját magának írta még koncertező zongoraművész korában, s egyetlen célja volt vele, hogy virtuozitását a maga tökéletességében és sokoldalúságában megmutassa, s legyen a hangversenyek végére egy hatásos ráadás-darabja.
A felvétel szerencsére élő, így jól megfigyelhetjük Cziffra ujjainak elképesztő röpködését a zongora billentyűi fölött:
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
