Liszt Ferenc és Nagykanizsa 5.

Két hölgy, Vera Timanova és Sophie Menter után – az időrendet követve – újra urak következnek a Nagykanizsán vendégszereplő egykori Liszt-növendékek közül.

1879. április 6-án Joseffy Rafael adott hangversenyt szintén az Arany Szarvas szálloda nagytermében, ami abban az időben városunkban báloknak, koncerteknek és színházi előadásoknak egyaránt helyszíne volt.

Joseffy Rafael (1852-1915), az ifjúkorát Miskolcon töltő művész egy nagy műveltségű nyelvtudós rabbi fia volt. Ignaz Moschelesnél végzett tanulmányok után szintén Carl Tausigon keresztül jutott el Liszthez Weimarba 1869-ben, ahol két gyümölcsöző nyarat töltött el a Mester környezetében.

Liszt első nagy weimari korszaka az 1850-es évtizedet jelenti, amikor a nagyherceg udvari muzsikusa volt, s hatalmas karmesteri elfoglaltsága, pedagógiai tevékenysége és magánéleti gondjai mellett nem mellesleg a romantika korszakának legjelentősebb újítójává és egyúttal az új német iskola vezéralakjává vált, megkomponálva zeneszerzői életműve tekintélyes részét. Egy évtizednyi szünet után 1869-ben sikerült őt a nagyhercegnek visszacsábítania Weimarba, legalább az év néhány hónapjára, de arra szinte óramű pontossággal, 1886-ban bekövetkezett haláláig. A fennmaradó időt a zeneszerző Pesten és Rómában töltötte – különösen Pesten nem kevés munkával.

Liszt e második weimari korszakának legfontosabb része a pedagógiai tevékenység volt. Már írtam arról, hogy mindenkit ingyen tanított. Növendékeivel szinte baráti viszonyban élt, de persze hatalmas tekintélye volt előttük az e korszak elején lassan hatvan éves zeneszerzőnek. Alan Walker Liszt-monográfiájának második kötetében számos jellemző történetet olvashatunk erről.

Joseffy Rafael még 1869-ben, az első hullámban csatlakozhatott Liszt tanítványi köréhez. Liszt szerint az ifjú muzsikus egykori zseniális növendéke, Carl Tausig méltó utódának ígérkezik.

Joseffy Rafael 1879 tavaszán, huszonhét éves korában járt Nagykanizsán – már képzett művészként, jelentős európai sikerek után. Kanizsa mindkét akkori hírlapja tudósított az április 6-án megrendezett eseményről, ami jótékonysági hangverseny volt a szegedi árvízkárosultak javára. A fiatal művészt a helybeli Kereskedelmi Ifjak Önképzőköre hívta meg, ez az egyesület szoros kapcsolatban dolgozott a nagy múltú kanizsai Kereskedelmi Kaszinóval. Azért elgondolkodom, hogy napjainkban egy hasonló ifjúsági egyesület biztosan nem ilyen kaliberű művészt, hanem valami celebecskét hívna meg...

Íme a Zalai Közlönyben megjelent előzetes "műsorozat", ahogy akkoriban a műsort nevezték. Kiderül belőle, hogy Joseffy mellett helyi erők is felléptek. Közülük feltétlenül meg kell említeni Kartschmaroff Leót, az izraelita hitközség nagyszerű fiatal kántorát, aki 1915 előtt 51 éven át működött Nagykanizsán. Gyönyörű baritonjának híre messze földre elterjedt, sok helyre hívták főkántornak: Kijevbe, Bécsbe, még New Yorkba is, de Kartschmaroff jól érezte magát Kanizsán s egész életében nálunk működött. A koncert prológját író Hoffmann Mór pedig nem volt más, mint a jövendő nagy színházi ember, Hevesi Sándor édesapja, tanár, hírlapíró és szerkesztő, akinek kisfia ekkor hat esztendős volt. Nagy valószínűséggel ezt a koncertet is a már többször említett Ollop Ernő szervezte meg s mint Kanizsa másik hírlapjából, a Zalából megtudható, Kartschmaroff Leót ő kísérte zongorán. A hangszert Bösendorfer bécsi zongoragyáros biztosította, akivel Joseffy jó kapcsolatban állott, s így valóban nagy zenei élmény elé nézhettek a kanizsaiak.

Mint látható, Joseffy Rafael nagy műsort játszott végig: Beethoven, Bach, Schubert, Chopin művei és egy saját darabja mellett Lisztnek két dal-átiratát s befejezésül a Zarándokévek ciklus második kötetéből a Tarantellát szólaltatta meg. Ezt a lenyűgöző darabot néhány éven belül több Liszt-növendéktől is hallhatták a kanizsai  hangversenylátogatók.

A sajtóvisszhangból most a Zala című újság beszámolóját idézem (1879. április 9., 2. oldal):

Joseffy hangversenye a szegediek javára. A nagy-kanizsai kereskedő ifjak önképző köre által a szegediek javára rendezett hangverseny, melyre zongoraművész hazánkfiát Joseffy Rafael urat voltak szerencsések megnyerni, – a mint t. olvasóink már lapunk előbbi számaiból is értesültek, – e hó 6-án tartatott meg az „Arany Szarvas” vendéglő dísztermében. Számos és fényes közönség jelent meg e hangversenyre, mely szellemi és anyagi részében egyaránt jól sikerült. – Első helyen kell említenünk magát a vendégművészt, ki páratlan technikájával, melyhez a művészi felfogás és finom érzés igen magas foka járul zajos tapsokra, éljenekre és kihívásokra ragadta a közönséget; a taps és éljen minden piéce után meg-megújuló erővel tört ki. Schubert-Liszt Tarantellájában minden tekintetben a valódi nagyságban mutatta magát a művész. [Itt tévedett a tudósító, a Tarantella önálló műve Lisztnek!] – A közreműködők közől kötelességünknek tartjuk első helyen Boronkay Amália kisasszonyt felemlíteni, ki szép érzéssel és helyes hanghordozással szavalta Jókai „Bölcsőjét”. – A közreműködők közől azonban a pálma nem a műkedvelő, hanem a művész Kartschmaroff Leot illeti, kit műkedvelő számba venni annyi volna, mint megsértése a művészetnek. Kartschmaroff Leo úr két balladát énekelt. Első ízben Dr. Löwe Károly "Archibald Douglas" című balladáját, – másodízben pedig egy balladát az „Afrikai nő” című operából. Mindkét ízben elragadta a közönséget gyönyörű hangjával, művészi énekével. Nagy elismerést érdemel, hogy közreműködni sziveskedett, s elismerésünket érdemli Ollop Ernő úr, a ki Kartschmaroff urat zongorán kísérte. – A prolog, melyet e lapok szerkesztője ez alkalomra írt a melyet t. olvasóink lapunk mai tárcájában feltalálnak, Stern Ignác úr szavalta elég érzelemmel. Így ismét említést tehettünk egy szépen lefolyt hangversenyről, mely – habár az összeget még pontosan nem tudjuk – egy pár kaviccsal hozzájárult a szegedi catastrófa által okozott bajok elhárítására; ezért a rendező kereskedő ifjak köre teljes elismerésünket érdemli meg, amit ezennel meg is szavazunk neki.

E kanizsai hangversenye után nem sokkal később, még ugyanabban az évben Joseffy Rafael hajóra szállt és az Egyesült Államokba utazott, ahol végleg letelepedett. Jeles koncertező és pedagógus pályafutás után New Yorkban halt meg 1915-ben.

Játékáról sajnos hangfelvétel nem maradt fenn, így most Borisz Berezovszkij előadásában hallgassuk meg az ebben a sorozatban már sokszor emlegetett Tarantellát, mely Liszt: Années de pelerinage (Zarándokévek) 2., itáliai kötetének záródarabja. És ezt a művet Kanizsán több Liszt-növendéktől is hallhatták az akkori zenekedvelők...

Igaz, 1979 őszén én is hallottam Kocsis Zoltántól Nagykanizsán :)

Hubay Jenő Nagykanizsán

Az idei jubileum alkalmából kezdtem el Liszt Ferenc esetleges nagykanizsai kapcsolatait keresgélni. Közben eszembe jutott, hogy olvastam egy aranyos esetről, ami Hubay Jenővel esett meg kis városunkban. A képzettársítás oka, hogy a nagyhírű hegedűművész és pedagógus ifjú korában szoros kapcsolatban állott Liszttel.

Hubay Jenő 1897-ben

Hubay Jenő (1858-1937) "beleszületett" a magyar zenei életbe. Édesapja, Huber Károly a pesti Nemzeti Színház karnagyaként Erkel Ferenc kollégája volt.  1866-ban ő vezényelte a legelső magyar Wagner-előadást, a Lohengrint. Tehetséges fia felkeltette Liszt Ferenc érdeklődését, többször kamarazenélt otthonában az akkor 18-19 éves fiatalemberrel. Hubay Jenő legelső pesti fellépésére is Liszt révén került sor 1877-ben, a Zeneakadémia legelső, azóta lebontott épületében, Liszt Ferenc híres matinéi egyikén. Liszt ezen a koncerten szabályosan bedobta a fiatal művészt a mélyvízbe: a közönség soraiban ugyanis ott ült Henryk Wieniawski, Európa akkori egyik legelső hegedűművésze, a brüsszeli konzervatórium hegedű tanszakának vezetője. Alig néhány év múlva, egész pontosan 23 évesen (!) aztán Hubay éppen Wieniawski utóda lett ezen a fontos poszton. Egyébként külföldi karrierjét is Liszt segítette, ő adott számára ajánlóleveleket a párizsi zenei élet vezető személyiségeihez. Hubay innét, több nagy sikerű koncertkörút után került Brüsszelbe. Aztán apja halála után feladta a nyugat-európai fényes lehetőségeket, hazaköltözött s elvállalta a budapesti Zeneakadémia hegedű tanszakának vezetését. Ekkor még mindig csak 28 éves volt...

1919 és 1934 között rektorként vezette az intézményt. Pedagógiai hatása szinte felmérhetetlen, nevéhez a magyar hegedűművészet aranykora fűződik.

Hubay Jenő 1927. március 15-én adott szólóestet városunkban. Hosszú-hosszú évtizedek vágya teljesült be ekkor Kanizsán,  ugyanis előző nap adták át a közönségnek a város régóta várt színházépületét, amit ma tervezőjéről, Medgyaszay Istvánról Medgyaszay Háznak neveznek.

Az épület felavatásán, március 14-én Nagykanizsa szülötte, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Hevesi Sándor mondta az ünnepi beszédet. Másnap adott szólóestet Hubay Jenő, mint Magyarország akkori legnagyobb zenei tekintélye és világhírű hegedűművésze. Műsorán saját művein kívül Beethoven Kreutzer szonátája szerepelt – az a mű, amit ifjúként Liszt Ferenccel is többször játszhatott. Zongorista partnere a fiatal Kósa György volt. Most a mű harmadik, befejező tételét Nathan Milstein és Georges Pludermacher játssza:

Hubaynak egy 1627-ben készült Stradivarija volt, minden bizonnyal Kanizsán is ezen játszott. Kicsit utánanézegetve kiderült, hogy a hangszert napjainkban egy Nai-Yuan Hu nevű taiwani hegedűművész használja.

Hubay Jenőt 1927-ben egyik fia, Andor is elkísérte városunkba, aki apjáról írott könyvében örökítette meg a már jelzett kedves történetet:

Nagykanizsán koncert után berobbant a művészszobába egy öreg bácsi, és ólomból készült igen szép Mozart-szobrot nyújtott át apámnak; „Én ugyan fődsiket vagyok, öcsém –, ordította – de azt mondják, gyönyörűn játszottál! Hálából elhoztam neked ajándékba ezt a szobrocskát, amit még az ükapám hozott Osztrákországból. Azt mondják, hogy valami hozzád hasonló nagy muzsikust ábrázol, valami Mozartot.”

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az „öcsém”-nek nevezett  és simán letegezett Hubay akkor már lassan a hetvenedik évében járt és – mint a Zeneakadémia igazgatóját – "méltóságos úr"-nak illett címezni...

Végezetül itt van az alighanem egyetlen fennmaradt filmrészlet a  hegedülő Hubay Jenőről, ami alig tíz évvel a kanizsai koncert után készült, és itt is Kósa György kíséri. A hangszer pedig biztosan a Stradivari...

Zene és gasztronómia 3.

Sorozatom első részét egy bordallal nyitottam meg Verdi: Traviata című operájából. Most következzen egy magyar ellen-bordal.

1548 nyarán Nyírbátorban tartózkodott Tinódi Lantos Sebestyén. Ő, mint vándor énekmondó ténylegesen bejárta az országot: hitvallása volt, hogy históriás énekeiben igazat írjon, s minden eseménynek személyesen járt utána – illetve ezt a megállapítást úgy is megfordíthatjuk, hogy csak olyant írt le, amit vagy saját maga megtapasztalt, vagy szavahihető tanúktól hallott. Szerintem néhány mai újságíró példát vehetne tőle... Énekei egyrészt valóságos haditudósítások voltak, amelyekkel az akkor még hiányzó sajtót pótolta, másrészt a harci szellem megerősítését, a haza megvédésének felelősségét is szolgálták és tudatosították.

Többször előfordult, hogy diplomáciai feladatokkal is megbízták. Így volt ez 1548-ban is, amikor azért jött Nyírbátorba, hogy megvárja, hogyan zárul az I. Ferdinánd magyar és cseh király követe, illetve Martinuzzi György, Erdély kormányzója közti egyezkedés. A két fél között Nyírbátor ura, Báthori András közvetített. E tárgyalások aztán nagyon elhúzódtak és csak a következő évben kötötték meg az ún. Nyírbátori egyezményt, amelynek értelmében Erdély Ferdinánd király uralma alá került.

Nos, itt, Nyírbátorban történt meg Tinódival, hogy amikor porosan, fáradtan és főleg szomjasan megérkezett a várba, az udvarbírák sajnálták tőle a bort. Mérgében írta meg a Sokféle részögösről című dalát-költeményét. Ez persze nem a szokott műfaja, hanem egy énekelve előadott erkölcsnemesítő példabeszéd. Benne bőséges tapasztalata és emberismerete alapján lajstromba veszi, hogy különböző emberek – nők is! hogyan reagálnak az alkoholra, milyenné válnak ittasságukban s e példák nyomán igyekszik meggyőzni későbbi hallgatóit, hogy lehet élni a borral, de csak mértékletesen.

Mivel régies nyelvezete miatt első hallásra nem lehet mindent megérteni, írásban is idemásolom néhány versszakát. Az egészet nem, mert 60 strófából áll!

 1    Sok részögös, hallgassátok erkölcsötöket,
      Isten ellen részögségben ti vétketöket,
      Mert gyakorta felejtitök ti Istentöket.

  17   Részögösök, megértsétök ti rendötöket,
       Az bor miá különb-különb természettöket.
       Oroszlánvérben kik részesök, mondják ezöket.

 24   Alázatos, békességös egyik részögös,
       Az második csak garázdás és oly versönyös,
       Imádkozik és bűnén sír harmad részögös.

34   Száguldásval lovát veszti tizenharmadik,
       Megsiratja kárát másnap, megjózanodik.
       Mind virradtig elbúdosik tizennegyedik.

37   Ez es nem jó, részögségbe ki vereködik,
       Jámbor házasát, jó szolgáját kik szidják, verik,
       Meg is ölik, részögségbe néha történik.

58   Az bort Isten nagy jó végre nekünk terömté,
       Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
       Józanságval minden őtet szépön dicsérné.

59    Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet végyünk,
       Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk,
       Ha különben cseleködünk, lelkünkben vészünk.

60    Azki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába [szomjúságában],
       Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
       Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.

Mindez valahol itt történt:

Itt, a híres református templom északi oldala fölötti magaslaton állott egykor a Báthoriak XV. századi egyemeletes, belső udvarú vára. Eredetileg udvarháza volt ezen a helyen a családnak, amelyet a XV. század végén alakítottak át várkastéllyá. Pontosan nem tudják, mikor pusztult el, a XVIII. században már romosnak mondották. Ma már csak az egyik részéből 1730 körül magtárnak átalakított épület áll, ez látható a képen. Benne látványos múzeum működik, egyszer majd azt is megmutatom. A vár központi részének helyén, az egykori magtár szomszédságában ma iskolaépület található:

 A református templom déli oldala előtt Kiss István szobra idézi a legendás énekmondó alakját. Tavaly nyáron én is mellé telepedtem, bár a táskámban csak langyos ásványvíz volt...

Marton Éva Plácido Domingóról

Február 12-én, vasárnap, késő délután a Duna Televízió „Arcélek” sorozatának Marton Éva operaénekes és férje, dr. Marton Zoltán orvos voltak a vendégei. A házasság hete alkalmából elmesélték megismerkedésüket, életüket, házasságuk alatt hozott nagy döntéseiket. Sok megszívlelendő dolgot hallottunk, amelyek a nem-művész házasságokban is ugyanolyan fontosak, de mellette sok érdekességet is az operajátszás világáról. Mindeközben rövid, de jól kiválasztott részleteket vágtak be Marton Éva legnagyobb alakításaiból. A műsor végén tündéri kislány unokájuk szaladt be hozzájuk, aranyos és talpraesett volt. Egyszóval igazán jó, pergő, informatív, de a lélekre is ható műsor volt.

De!
Amikor a beszélgetés eljutott Marton Éva pályafutásának csúcs-korszakához, a művésznő „bedobott” egy történetet. Bevezetésként elmondta, hogy a New York-i Metropolitan Operában mindig is női uralom volt. Egy előadás végén – mesélte –, amelyben Plácido Domingo volt a partnere, taps közben Domingo odasziszegett neki, hogy azért már jó lenne, ha a Metben véget érne a nőuralom. Mire ő visszasziszegte: azt ugyan várhatod!

Marton Éva név nélkül kezdett bele a mesélésbe, de közben meggondolta magát és kimondta, hogy Domingóról volt szó.

Mivel a Duna TV honlapján sehogyan sem sikerült visszanéznem a műsort, remélem, hogy körülbelül jól idéztem fel a művésznő szavait.
Véleményem szerint ezért a pár mondatért nagy kár volt: a műsorból enélkül is kitűnt, hogy Marton Éva – teljesen megérdemelten – milyen csodálatos hírnévre tett szert és mekkora nemzetközi karriert futott be. Azt hiszem, ezt a tényt senki sem vitatja, akinek van füle és szeme, még abban az esetben sem, ha valami miatt esetleg nem is rokonszenvezik a művésznővel. Én mindig nagyon szerettem, egyik legnagyobb élményem vele és éppen Domingóval egy nagyszerű Turandot-előadás, Franco Zeffirelli rendezésében – persze csak videóról, mert élőben soha nem hallottam őt (sajnos). Magyarként pedig mindig nagyon büszke voltam a világban elért sikereire.

Nézzük azonban először a művésznőnek azt a kijelentését, hogy a Metropolitan operában mindig női uralom volt. Ennek igazságtartalmát – bevallom – én magam nem tudom megítélni, erről csak benyomásaim vannak olvasmányaim és televíziós, videós élmények alapján. De azt tudom, hogy az operaszínpadokon mindig a tenorokat sztárolták és sztárolják elsősorban. Ez persze nem igazságos az ugyanolyan vagy hasonló művészi fokon álló más hangfajú énekessel – sem például egy szopránnal, vagy egy baritonnal szemben, de általában véve ez a „trend”.  Ahhoz lehet köze, hogy úgy tűnik, az operarajongók között több a nő. Ugyanakkor időről időre voltak olyan kiemelkedő énekesnők, akik működési idejükben valóban elhomályosítottak mindenkit, mint egykor Maria Callas, napjainkban pedig Anna Netrebko.

Átolvastam Rudolf Bing könyvét, aki 1950 és 1972 között igazgatta a Metropolitan Operát, de ő erre nem tért ki. Így megpróbáltam összeszedni az utolsó mintegy fél évszázadban a Metropolitanben is éneklő legnagyobb szopránokat és tenorokat, ez talán közelebb visz annak eldöntéséhez, hogy volt-e, vagy lehetett-e ott „nőuralom”.

Szopránok:

Maria Callas, Renata Tebaldi, Birgit Nilsson, Léonie Rysanek, Joan Sutherland, Renata Scotto, Leontyne Price, Anna Moffo, Mirella Freni, Marton Éva.

Tenorok:

Franco Corelli, Richard Tucker, Giuseppe Di Stefano, Mario Del Monaco, Jussi Björling, Nicolai Gedda, James King, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras.

Impozáns a névsor mindkét oldalról. Szerintem minden olvasóm döntse el maga, hogy művészileg tényleg túlsúlyban vannak-e a hölgyek, én mindenesetre nem vagyok meggyőzve, hogy igen.
Ez a kérdés egyik oldala.

A másik az, hogy az a Plácido Domingo, akinek a kollegialitásáról mindenhol felső fokokban lehet olvasni, ha egy előadás utáni felfokozott lelkiállapotban, vagy esetleg viccből, éppen a feszültség feloldására mondott ilyent Marton Évának, azt nem igazán ildomos felemlegetni úgy egyáltalán sem, mostanában pedig különösen.

Domingo ez év január 21-én töltötte be hetvenedik életévét, az egész művelt világ ünnepelte. Annak ellenére, hogy túl sokat nem járt Magyarországon, nagyon jó a kapcsolata a magyarokkal. 2009-ben nálunk rendezte meg Operalia énekversenyét, ezzel két hétre az operai élet világközpontjává tette nemcsak Budapestet, hanem Pécs városát is. Pécsen ingyenes gálakoncertet rendezett, ahol nemcsak éppen megmutatta magát a fiatalok között, hanem igazán nagy műsort énekelt végig. Most pedig azon is dolgozik, hogy nemzeti operánkat, Erkel Ferenc Bánk bánját, amely a megírása óta eltelt másfél évszázadban nem igazán tudott betörni nemzetközi színpadokra, bemutassa az általa igazgatott Los Angeles-i operában.

Mindezek miatt sem volt éppen elegáns lépés Marton Évától ennek a kis történetnek az elmesélése, van ő akkora művész, hogy ilyen eszközökre ne legyen szüksége.

Végül ezt a kis felháborodásomat használjuk ki arra, hogy nézzünk meg együtt egy kis részletet a már emlegetett Turandot előadásból. Ebben az operában tényleg "nőuralom" van, mint Puccini szinte minden operájában. Lehet, hogy Domingo erre utalt...

Turandot, a férfigyűlölő kínai hercegnő azt találja ki a férjhezmenés elkerülésére, hogy három rejtvényt ad fel a kezére pályázóknak. E szellemi vetélkedő tétje kegyetlen: ha a versenyző csak egy kérdésre nem tudja a választ, fejével fizet.

A trónját vesztett tatár herceg, Kalaf inkognitóban jelentkezik, miután első pillantásra beleszeretett a gyönyörű hercegnőbe.

Az idézett részletben – egy minden drámai szoprán számára próbakőnek számító nagy áriában – Turandot először hosszan indokolja férfigyűlöletét. Azzal magyarázza, hogy sok száz éve egy ősanyját meggyalázták ebben a palotában, majd elmondja feltételeit. Végül figyelmezteti a herceget:

Van három próbatét, de egy a végzet! (4' 55"-nél)

Ezt Kalaf így "írja felül":

Van három próbatét, de egy az élet!

Turandot – Marton Éva, Kalaf – Plácido Domingo. A felvétel 1988-ban készült a Metropolitanben:



Mióta megírtam ez a bejegyzést, ráakadtam a Magyar Televízió Zárórájában egy, a napokban elhangzott nagy riportra Marton Évával.
Akit érdekel, a valamivel több, mint 50 perces műsor itt megtekinthető (ha előjön az oldal, jobboldalt, a kicsi képernyő alatt még rá kell kattintani Marton Éva műsorára), alakítsa ki mindenki a véleményét. Én csak annyit írok, nem irigyeltem Weiszer Alindát...

Díjat kaptam!!

Ma reggel nagy öröm ért: Bence unoka-unokaöcsémtől, akinek 10 évesen már saját blogja van, díjat kaptam. Nagyon büszkén ki is teszem ide:

Köszönetül ezt a zenét küldöm neki, mert tudom, hogy szereti  A csillagok háborúját:

A filmmel együtt John Williams filmzenéje is világhírű lett. Főtémája ebben a klipben először, és mindjárt kétszer egymás után 0' 07" és 0' 25" között hangzik fel. Ugyanez a téma később többször is jelentkezik, például 1' 55" és 2' 12" között.
Érdemes jól megfigyelni ezt a pár hangot, ugyanis egy Puccini-dallam ihlette, vagy ihlethette, íme:

A részlet Puccini: Manon Lescaut című operájának 2. felvonásából a nagy szerelmi kettős. A címszerepben Kiri Te Kanawa. Szerelme, Des Grieux lovag természetesen Plácido Domingo.

A történet szerint a kacér Manon elhagyta a pénztelen Des Grieux-t egy gazdag adószedő kedvéért, aki fényűző körülmények között "tartja ki" a lányt. A fiatalember beront hozzá, szemrehányásokkal halmozza el pénzsóvárgásáért. Manonnak megszólal a szíve és nagy munkával, de sikerül kibékítenie  régi szerelmét.

Az előbb megfigyelt kis dallam először Des Grieux szólamában hangzik fel 6' 25"-nél:

Már sorsom te vagy a földön,

S míg csókol isteni szád,

Életem és halálom

Érted föláldoznám!

Majd a kettős csúcspontján együtt éneklik 7' 11"-nél, ahol nagyjából ugyanaz a szöveg:

Mert sorsom te vagy a földön,

S míg csókol isteni szád,

Életem és halálom,

Hozzád visz már a vágy!

Az idézett téma újbóli egymásra találásukat, a szerelmi szenvedély erejét festi. Hát, ebből lett a világhírű filmzene főtémája...

A szűz primadonna 3.

Ennyi előkészítés után kezdjük el végre Erdősy Eugénia történetét, bár az elején kénytelen leszek kisebb ismétlésekbe bocsátkozni.

Erdősy Eugénia tehát a ma Horvátországhoz tartó Ludbrég nevű kisvárosban született 1859-ben. Születésnapját sajnos nem ismerjük. Miután apja, Biba Ferenc korán meghalt, édesanyja és a gyermekek valamikor az 1860-as években Nagykanizsára költöztek, amely akkoriban – Ludbréghez hasonlóan – a Batthyány-uradalomhoz tartozott.

Hogy egy többgyermekes család családfő nélkül miből élt akkoriban, az érdekes kérdés. A Biba család nem volt gazdag, saját házuk nem volt, bérelt lakásokban éltek, de úgy tűnik, filléres gondjaik sem voltak. Bálint egy nosztalgikus írásában, amelyben gyermekkorának Kanizsájáról mesélt, említette, hogy nővérének szobalánya volt. Valószínűleg valamilyen összeg, esetleg szerény életjáradék maradhatott a családra, illetve a két idősebb gyermek, Nándor és Kornélia akkoriban már kenyérkereső lehetett.

A Bálint által említett bérelt lakások közül az egyiknek pontosan tudjuk a helyét, ma a Kölcsey utca 13. számú ház van a helyén. Akik ismerősek Kanizsán, a Muskátli cukrászda sarkánál indul ez az utca, s a bal oldalon, a könyvtár előtti  telken találhatjuk meg  a ma helyén álló épületet, egy kicsike, de nagyon szép parkkal körülvéve. A ház, amelyben Eugénia gyerekeskedett, valószínűleg a szomszédjához hasonló földszintes ház lehetett. Tulajdonosa özvegy Perger Józsefné szitásmester volt. Bálint úgy mesélte, hogy szállásadónőjük kedvelte a családot, a gyerekeknek is elnézte a padláson való csatangolást és a fáramászást. Itt volt Eugénia – azaz Zseni, ahogy a családban nevezték – kislány. Tragikus halála után mesélte el egy távoli férfirokonuk a következőt:

Régen volt már… Azóta az én időm is ősz felé hajol… a kis csitri szőke lánykából meg gyönyörűséges hajadon lett; a csicsergő pacsirtából – babéros művésznő.

Akik akkoriban a Kölcsey-utcán jártak, a Perger-ház előtt sokszor hallották azt a tiszta, csengő, szép üde hangot, mely önkéntelenül megfogta, lebilincselte a figyelmét. Sohse felejtem el, a mint a csendes holdas éjszakán megzendült az éneke:

„Szeretlek én, egyetlen egy virágom!”

Ez volt később is kedves dala, mely az ő lágyan ömlő, behízelgő hangjához annyira illett.

Az említett dal Allaga Géza szerzeménye.

Később egy négylakásos Fő úti ház egyik udvari lakásába költözött át a család. Ennek pontos helye nem ismert, egyelőre annyit tudunk erről, hogy 1873-ban biztosan itt laktak. Itt halt meg 1873. december 9-én huszonhárom éves korában Eugénia egyik bátyja, Biba Ferenc, valószínűleg tüdőbajban.

A városban tehát közismert volt Eugénia szép énekhangja. Könnyen lehet, hogy édesanyjától örökölte, mert Biba Magdolna 1870 körül tagja volt a Kanizsai Dalárda női szakosztályának, saját kezű aláírása szerepel a dalárda anyakönyvében. Tizenéves kislányát is elvitte oda. Az 1862-ben férfikarként megalalkult dalárda női kara 1870 körül állt össze és a zsinagóga később európai hírűvé vált kántora, Kartschmaroff Leó lett a vezetőjük. A Zalai Közlöny 1872. január 1-jén megjelent 1. száma felsorolja a „leány-énekkar” 35 tagját név szerint, köztük Biba Eugéniát, akinek ez az első említése Nagykanizsa sajtójában:

Hamarosan újra találkozhattak nevével az újságolvasók:

Meglepetés. A helybeli női dalkar tagjai jeles elnöke, Kartschmaroff Leon úrnak, ernyedetlen szorgalma- s fáradozásának elismeréseül egy ezüstből művészileg készített gyönyörű cukorszelencét és szivartárcát ajándékoztak, melyen egyik felől „Női dalkartól emlékül”, másik oldalon K. L. monogrammal díszítve, olvashatók. A dalkar által Ollop Paulin, Mayer Hermin és Mayer Janka, Rosenstock Szidónia és Biba Eugenia megbízottak ünnepélyesen átnyújtották tegnap délelőtt. Kartschmaroff úr e kedves meglepetést nagy örömmel vette s megígérte, hogy ezentúl is hasonló lelkesedéssel viseltetik a nemes ügy iránt. (Zalai Közlöny 1872. 49. június 16.)

A kis tudósítás alapján feltételezhető, hogy Eugénia az egyik vezéregyénisége volt a kórusnak. Érdemes megjegyezni, hogy egy másik kisasszony, Rosenstock Szidónia később a budapesti Zeneakadémián tanult zongoraművész lett Rózsavölgyi Szidónia néven. Róla még fogok írni a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozat egyik következő részében.

A kislány Eugénia valószínűleg Piringer Róza kanizsai leánynevelő-intézetébe járt. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert abban, hogy Eugénia énekesnő lett, meghatározó szerepe van Piringer Rózának. Felismervén a kislány tehetségét, önzetlenül többezer forintos kölcsönt nyújtott a Biba családnak, hogy Eugénia a bécsi zeneakadémiára mehessen tanulni. Az 1930-as években Bálint, Eugénia öccse így nyilatkozott ezzel kapcsolatban, eloszlatva azt a széles körben elterjedt hamis információt, miszerint nővére bécsi tanulmányaihoz Kanizsa városa járult volna hozzá anyagilag:

Testvérem a wieni konzervatóriumot nem Nagykanizsa város költségén végezte, hanem Piringer Róza nyelvtanárnő nagylelkű áldozatkészsége tette lehetővé a wieni konzervatórium elvégzését, ki kölcsönképpen több ezer forintot adott, melyet elhalálozása folytán örökösének, Piringer Klára férjezett Zadubánszky postaigazgató nejének utolsó fillérig visszafizetett. Piringer Róza párjátritkító nemeslelkűségének adta tanújelét akkor, mikor pénzét veszélyeztető helyzetre történt hivatkozás alkalmával azt válaszolta: Ha pénzem elvész, koldulni megyünk mindketten s majd valahogy megélünk. (Zalai Közlöny 1933. 249. november 3.)

Hogy mai nyelvre lefordítsuk, a karriert csinált Eugénia a nagy összegű kölcsönt jótevőjének halála után már csak leányának, Zadubánszkyné Piringer Klárának tudta visszafizetni.

A helyi sajtóból és a szűkszavú lexikonokból összerakosgatva Eugénia körülbelül 1874 és 1877 között tanult a bécsi zeneakadémián, azaz 15 és 18 éves kora között. Ma ez korainak tűnik, de áttanulmányozva a kor jeles énekesnőinek életútját, kiderült, hogy 17 és 22 éves koruk között már szinte mindannyian komoly szerepekben színpadon működtek, így ez Eugénia esetében is normális menetrendnek tűnik.

A Zalai Közlöny szerint Bécsben Mathilde Marchesi (1821-1913) növendéke volt. Az értesülés helytálló lehet, mert Marchesi, aki maga a legendás ifj. Manuel Garciánál tanult, ebben az időben valóban a bécsi zeneakadémián működött. A bel canto technika, a természetes, szó szerint a szép éneklés apostola volt, módszeréről könyvet is megjelentetett. Működésével beírta nevét az operaéneklés történetébe. Olyan növendékei voltak, mint például Emma Calvé, Selma Kurz és Nellie Melba.

Eugénia is megtanulta tőle a tanulhatókat, mert már legelső kritikái, amelyekben színészi játékát erősen bírálták, énekléséről nagyon pozitívan szóltak. Ezt alátámasztja, hogy 1876-ban, még növendék korában egy kanizsai koncertjén Rossini Hamupipőkéjéből énekelt. A címszereplő áriája a bel canto éneklés csúcsa és technikailag egyik legnehezebb feladata, de ő már ekkor, 17 éves korában nyilvánosság elé állt vele. Igaz, nem a világ egyik vezető operaházában, hanem gyermekévei városának közönsége előtt, de nyilván ismerősei körében sem kockáztatott feleslegesen. Eddigre tehát már komoly szintet kellett, hogy elérjen hangjának kiművelésében.

Hallgassuk is meg ezt az áriát. Azért ezt a felvételt választottam, mert itt is zongorakísérettel hangzik fel, mint ahogyan Eugénia Kanizsán az Arany Szarvas szálloda karzatos nagytermében énekelte:

A következő részben onnét folytatjuk, hogy Eugénia, kikerülve a bécsi zeneakadémiáról, megkezdi színpadi pályáját.

Valentin napra - az utolsó pillanatban

Ma egész nap Erdősy Eugéniáról szóló sorozatomon dolgoztam, és ki is ment a fejemből a Valentin-nap. Bár már alig egy óra van hátra belőle, gyorsan felteszek egy szép áriát egy nagyszerű énekessel, jó lesz ezt hallgatni holnap, holnapután is!

Én most nem a szerelmesek napjaként utalok erre a jeles napra, hanem egyszerűen csak mint névnapra. Így jutott eszembe a romantikus operairodalom egyik alakja, aki még csak nem is főszereplő, de van egy gyönyörű áriája. Ő Margit bátyja, Valentin, aki háborúba készül s az ég oltalmát kéri húgára Gounod: Faust című operájában..

A remek és nem mellesleg nagyon dekoratív orosz bariton, Dmitrij Hvorosztovszkij énekel.

Hölgyek, lehet sóhajtozni!  :))

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 4.

A Nagykanizsán vendégszereplő Liszt-növendékek sorában időrendben Sophie Menter következik. Amikor nálunk járt, már nem tanítvány, hanem kolléga volt – méghozzá nem egyszerű kolléga, hanem Liszt szinte saját női megtestesülését látta benne.

Sophie Menter (1846-1918) német zenész családban született. Hasonlóan az előző részben említett Vera Timanovához, ő is a korábbi Liszt-növendék Carl Tausig zeneiskolájában kezdte. Aztán egy másik Liszt-tanítványnál, Hans von Bülow-nál folytatta és tanulmányait magánál Lisztnél tetőzte be. Mesterével annak haláláig kiválóan jó kapcsolatban állott. Amikor Liszt a frissen megnyílt Zeneakadémia érdekében sokat tartózkodott Pesten, Sophie Menter rendszeresen jött Magyarországra hangversenyezni  – egy ilyen alkalommal jutott el Nagykanizsára is. Jó kapcsolatukat mutatja, hogy Liszt meghívta Sophie-t Szekszárdra is, ahol a zeneszerző többször tartózkodott leghívebb magyar barátjánál, Augusz Antalnál. Még alig három héttel 1886. július 31-én Bayreuthban bekövetkezett halála előtt is írt Sophie-nak, aki az utolsó napokban meglátogatta ott a végzetes tüdőgyulladással ágyban fekvő Lisztet.

Sophie Menter 1877-ben férjével, a gordonkaművész Popper Dáviddal adott közös koncertet Nagykanizsán. Ekkor már mindketten európai hírűek voltak. Nimbuszukat Kanizsa egyik hírlapja, a Zalai Közlöny koncertjük beharangozásaként így foglalta össze, teljesen helytállóan:

Mielőtt e ritka pár városunkba lép – szükséges, hogy azt városi és környékbeli közönségünk azon kicsi részével is ismertessük meg, a melyhez nagy véletlenségből a zongora-királynő és férjének – a mindenható cellistának hírneve eddig nem hathatott – Menter Zsófia müncheni születésű és már 15 éves korában magára vonta majdnem az egész világ figyelmét. Játékának egyszeri hallatára Liszt Ferencznek azonnal az élő művésznők közül legnagyobb kedvencévé vált. – Ő a fiatal művésznőben saját óriási szellemének egy jó részét fedezte fel és nem késett őt az egész világgal szemközt magával egy polcra emelni. – Menter Zsófia ma Popper-Menter asszony, a sors szerencsés intézkedése itt ritka frigyet kötött; összefűzte a jelenkor legnagyobb pianistanéját a legelső cellistával boldog, harmonicus házasságra. – Popper Dávid, prágai születésű, már 18-ik éve óta triumphatorként járta be Németország-, Svájc-, Angolországot és a németalföldi királyságot.

A "harmonicus" házasság aztán tíz év múlva felbomlott; a mindkettejüket jól ismerő Liszt látta az okot is, amikor 1880-ban így írt egy levelében:

Kedvenc zongoristám, Sophie Menter ... Férje tehetséges és hírneves csellista, de nem nagyon fér össze nagyvonalú és független természetű feleségével. A művészházasságokban még több a balszerencse, mint a többiekben!

Az álompárként számon tartott művészek 1877. április 27-én az Arany Szarvas szálloda dísztermében léptek fel (az épület fényképét lásd a Liszt Ferenc és Nagykanizsa 3. blogbejegyzésben). Hogy egyáltalán eljöttek városunkba, az a sorozat első részében már említett Ollop Imrének köszönhető. A kanizsai fiatalember néhány évet elvégzett a bécsi zeneakadémián, s aztán szülei akaratából haza kellett térnie. Szerencsére jó kapcsolatait később gyakran felhasználta arra, hogy jeles művészeket hívjon meg Kanizsára.

Íme, a koncert reklámja, megjelent a Zalai Közlöny 1877. április 22-i számának 3. oldalán:

Így rögtön a hangverseny műsorát is láthatjuk. Sophie Menter – akit akkori magyar szokásként Menter Zsófiaként említ a hirdetés – első műsorszáma Schumann: Karnevál című ciklusa. Az 5. számként megnevezett Tarantella esetében rögtön a Zarándokévek második kötetének részlete jutott eszembe. Most azonban jobban hajlok arra a feltételezésre, hogy Lisztnek A portici néma című Auber-opera nyomán írott Tarantelle di Bravura című darabjáról lehet inkább szó, amelyet Sophie Menterrel kapcsolatban többször említenek. Közte A dal szárnyain címmel fordított Mendelssohn-dalt minden bizonnyal Liszt átiratában adta elő. Chopin Asz-dúr keringője mellett még egy titokzatos Liszt-művet játszott Fantázia címmel. Ez is egy opera-parafrázis lehetett, a pontosabb megnevezés valószínűleg helyhiány miatt maradt le; sajnos, a kétséges darabok a hangversenyről írott beszámolóból sem azonosíthatók.
És egy helyi érdekesség: Fischel Fülöp, akinek könyvesboltja árusította a hangverseny belépőjegyeit, a közelmúlzban elhunyt Fejtő Ferenc történész nagyapja volt.

Azért idézzük a Zalai Közlönyből ifj. Singer Soma tudósítását, aki tisztes irodai foglalkozása mellett a Kanizsai Dalárda jegyzője is volt ebben az időben. A cikk az újság május 3-i számában látott napvilágot:

A Popper–Menter pár tegnap városunk haute-voléeja által a zsúfolásig telt ház előtt tartott hangversenye egyik díszlő gyöngye az ez idén kínálkozott műélvezeti kincshalmaznak és műértő közönségünk bizonyára hálaérzettel emlékszik meg arról, aki folyvást iparkodik monoton életünkbe érdekes, oly ritka és nagybecsű változatosságot hozni. – Értjük ez alatt a múltkor is általunk dicsérettel felemlített Ollop Imre urat, kinek újból e helyütt is elismerést szavazunk, mert – „Dicséret a dicséretreméltónak!”

Édes befolyással hatolt már maga Menter-Popper asszony kellemdús, szeretetreméltó jelensége reánk; ő nemcsak a múzsák nagy felkentje, de a szépség istennője által is vétetett dús gondnokságba.

Játéka nagy hatalmat varázsol ki hangszeréből; pillanatnyira édes zene, angyali zengés; hol óriási mennydörgés – az egek minden villámai összeesküdnek a természet ellen – hol ismét a nap …törő [részben olvashatatlan] aranysugaraivá válik – melengetően és kedvesen mosolyogva. – Kis kezei nyílsebességgel röpdösnek tova a billentyűkön s hanggyöngyöket pazarlólag szórva a gyönyörködő hallgatók közé. – Aki ilyenkor hibás billentésre les – hej! az bizony sokáig leshet. – Szóval Menter Zsófia ura hangszerének a hatalom legtágasabb értelmében; kifejezésteljes zenéjét azon felül a női kellem és bájasság mellett férfias tüzesség is tökélyesíti.

Popper D. – ama fenséges nő férje – előttünk mesés tünemény. – Ily hangok – mint a minőket ő cello-jából kicsal – kimondhatatlan érzést idéznek elő és teljesen rabigába verik az embert. – Játéka quasi elektrizál. Részint aranytiszta és érzésteljes dallama által, részint pedig csodálatos magas foknyi virtuositásának nagy elegantiája által. Játéka könnyűdsége és gyorsasága, a vonó finom kezelése, mely néha néha lélekzetként érinti a húrokat és ezeket alig elképzelhetően halk vibratioba hozza – mindez aligha múlható fölül más élő teremtmény által.

A közönség zajos éljenzés- és viharos tapsban nyilvánította elragadtatását. – Férj és nő folyvást ismételten hivattak ki.

Az általános lelkesültség tetőpontját érte el Liszt Ferenc „Magyar Rhapsodia”-ja Popper általi előadásánál s valóban magyar zene-Crösus-unk boldog lehet, ha érzelmei visszatükrözésére a gondviselés ily erőket teremtett.

A magyar critika itt kiválólag a túlzottságig fejlődhetne, hisz a cello természetszerűleg magyar hangszer; a cello víg hangja magyar rajongásnak, szomorú zengése honfi sírásunk, honfi-fájdalomnak oly hű visszatükrözője.

Ki tudná ama benyomást méltó színekkel ecsetelni, melyeket a két művész hangszeréből kiparancsol?

Ezeket csak hallani, bámulni képes az ember – a toll ettől csak szegény – távoleső árny, hiú semmi!

A recenzens megemlékezett Sophie Menter szépségéről. Igazolására itt a nagy orosz festő, Ilja Repin 1887-ben, tíz évvel a kanizsai koncert után készült képe, amely ma a Tretyakov képtárban tekinthető meg:

A művészpár szállása is az Arany Szarvasban volt. Kanizsáról másnap Bajára utaztak.

Első zenei illusztrációként hallgassuk meg Liszt Ferenc: Tarantella di bravura című valóban bravúros darabját - szerintem ezt játszhatta Sophie Menter Kanizsán:

És hogy Popper Dávidot se hanyagoljuk, aki 1886-ban a budapesti Zeneakadémián a gordonka és a vonósnégyes tanszak tanára lett, valamint nagyszerű vonósnégyest alapított Hubay Jenővel, íme Mazurka című darabja. Remélhetőleg éppen ugyanaz, mint amelyiket a kanizsai közönség hallhatott tőle (bár több ilyen című darabja van):

Zene és gasztronómia 2.

Hollywoodi filmekből, látványos show-műsorokból ismerjük azt a receptet, hogy énekesek, táncosok egy nagy tortában rejtőzködnek, mint ahogy itt is, az Ének az esőben című örökbecsű filmben:

A módszer azonban nem új találmány. Hogy az ókori görögöknél is lett volna ilyen, arra még nem találtam utalást (bár a rómaiaknál lehetett, egy kis kifinomultságért és teatralitásért ők sem mentek a szomszédba), de a burgund hercegi udvarban a XV. század közepén igen!

Mielőtt még Itália vált volna Európa zenei életének központjává, volt egy ragyogó kulturális időszaka földrészünknek, amely Burgundiához fűződik.

A burgund hercegek: Merész Fülöp (†1404), Rettenthetetlen János (†1419), Jó Fülöp (†1467) és Merész Károly (†1477) jó politizálással, hódításokkal és szerencsés házasságokkal egy jóképű birodalmat kovácsoltak maguknak össze, amelybe Észak-Franciaország, valamint a mai Belgium és Hollandia is beletartozott.

 

Országuk szíve, az eredeti Burgundia ma Bourgogne néven Franciaország történelmi tartománya; székvárosa – ugyanúgy, ahogy az egykori hercegeké – Dijon.

Hogy kézzelfoghatóbb legyen, ide másolom a terület elhelyezkedését a mai Franciaország térképén. 

A burgund hercegek udvarában szinte mesebeli élet folyt, Európa legragyogóbb udvartartását alakították ki maguk körül. Fantasztikus és kifinomult udvari mulatságokat rendeztek, ezekről néhány leírás is maradt az utókorra. Innét tudunk a Jó Fülöp által 1454-ben Lille városában rendezett nagy lakomáról, amellyel az uralkodó a törökök ellen vezetendő keresztes hadjáratra tett esküjét kívánta megünnepelni – az más kérdés, hogy aztán a hadjáratra nem került sor...

De a lakoma káprázatos volt és minden bizonnyal hasonlókat rendeztek székvárosuk palotájában is.

Íme, egy korabeli "sajtófotó" a szakirodalomban A fácán lakomája néven emlegetett rendezvényről a résztvevő legfőbb méltóságok neveivel:

Jó Fülöp és felesége az első sor bal oldalán állnak egymás mellett.
Mint a képen is látszik, a burgundi udvar hölgyei hozták divatba a csúcsos fátylas fejfedőket, a férfiak a kunkori orrú cipőket. Ezt a stílust látjuk viszont legtöbbször mesefilmekben és illusztrációkban.

De hogy visszatérjek az Ének az esőben-hasonlathoz: ezen a középkori lakomán egy akkora pástétomot toltak be, hogy huszonnyolc zenész rejtőzködött benne! A korabeli udvari tudósító elmesélte továbbá, hogy a kutakból bor folyt. A faliszőnyegekkel pazarul felékesített teremben allegorikus élőképek jelenítették meg többek között az aranygyapjút kereső Jason kalandjait, egy másik jelenetben pedig – hogy a lakoma politikai aktualitását is megadják – egy feketébe öltözött hölgy, aki az egyházat jelképezte, elefántháton (!) siratta az előző évben a törökök által elfoglalt Konstantinápolyt...

A burgund hercegek bőkezűen támogatták a tudományokat és a művészeteket. Ennek meg is lett az eredménye, mert Európa majdnem minden akkori nagy zeneszerzője Burgundiából származott, így például Guillaume Dufay (1400-1474), Gilles Binchois (1400 k.-1460), Johannes Ockeghem (1410/30-1497) és Josquin des Pres (1450 k.-1521). Ma keveset emlegetett nevek, de hatásuk felmérhetetlen: ők vezették át Európa zenéjét a középkorból a reneszánszba. Jó két és fél évszázad múlva szintén Dijonban született a zenei barokk nagy alakja, a Bach-kortárs Jean-Philippe Rameau (1683-1764).

Íme Dufay egy világi zenedarabja, elhangozhatott akár a fácános lakomán is:

Nem véletlen, hogy az egyébként természeti szépségekben és műemlékekben bővelkedő Burgundia ma is a gasztronómia fellegvára – gondoljunk csak a burgundi borokra vagy a dijoni mustárra...

Végül tegyünk egy sétát a mai Dijonban:

A szűz primadonna 2.

Kezdjük hát Erdősy Eugénia történetét, de előbb ismerkedjünk meg családjával. Ez talán egy kicsit szárazabb olvasnivaló lesz, de úgy érzem, Eugénia jobb megismeréséhez érdemes átrágni magunkat rajta. Neki ugyanis sztár korában is a családja volt a legfontosabb és mindig vágyódott haza, Kanizsára. Másrészt szükségesnek látom, hogy az előkerült adat-mozaikokat rendbe rakva nyilvánosságra hozzam, mert ez kiindulópontja lehet további kutatásoknak is.

Először is oszlassuk el a félreértést születési adataival kapcsolatban. A lexikonok szerint Eugénia 1855-ben Nagykanizsán, a valóságban – öccse, Bálint közlésének hitelt adva – 1859-ben Ludbrégen (ma Ludbreg, Horvátország) született római katolikus polgári családban. A Varasd közelében fekvő, Kanizsától 65 km távolságra levő kisváros akkoriban Nagykanizsához hasonlóan a Batthyány-uradalomhoz tartozott.

A családfő, Biba Ferenc korán, valamikor az 1860-as évek elején-közepén meghalt. Felesége, Klein Magdolna (1827-1885) ezután költözött Nagykanizsára gyermekeivel, akik közül – figyelembe véve a korkülönbségeket – elképzelhető, hogy az első kettő férje előző házasságából származott.

E gyermekek a következők:

Nándor: valószínűleg ő a legidősebb, mert Eugénia gyászjelentésében az ő neve szerepel a testvérek között első helyen. Sem születési, sem halálozási adatát nem ismerjük, de ha tényleg idősebb volt Kornéliánál, akkor valamikor az 1840-es évek elején születhetett. 1886 szeptemberében még életben volt, későbbi sorsa ismeretlen.

Kornélia (1844-1928). Kiváló és megbecsült tanítónő lett, végig Nagykanizsán működött. Saját módszeréről írás-olvasás tankönyvet is megjelentetett. 1887 szeptemberében férjhez ment Trojkó Lajos árvaszéki ülnökhöz.

Ferenc (1851-1873). Érettségi után jogot tanult, harmadéves korában aljegyző volt az akkori kanizsai önkormányzatnál. Benne is mocoroghatott valamennyi színészi tehetség, mert néhányszor részt vett műkedvelő színházi előadásban. 1873. december 9-én, 22 éves korában "hosszú és kínos szenvedés után", ahogyan a korabeli sajtóban megjelent, hunyt el, valószínűleg tüdőbajban.

Eugénia (1859-1886), róla majd később részletesen.

Bálint (1861-1943). Ő is pedagógus lett. Eugénia halála után pár hónappal megnősült, felesége Novák Lujza tanítónő.  Egy fia volt, aki a jogi pályán működött. Bálint az a testvér, akinek révén még az 1930-as években is több hiteles információ került nyilvánosságra híres nővéréről.

Erdősi Bálint egy régi tablón

Halálakor így emlékezett meg róla a kanizsai sajtó: 

Meghalt Erdősi Bálint ny. elemi iskolai igazgató. Az utóbbi években már inkább csak vendég volt Nagykanizsán, mert többnyire vonyarcvashegyi elvonultságában élt feleségével. 82 éves volt. Érdemes tanítói múlt állt mögötte, amivel késő öregségére is köztiszteletet szerzett. Keszthelyen halt meg és Nagykanizsán temették el ma délelőtt a családi sírboltba.

Az édesanya, valamint Kornélia, Ferenc, Eugénia és Bálint a mára védetté nyilvánított családi sírboltban nyugszik a nagykanizsai köztemetőben.

Végül tegyük rendbe névhasználatukat is. Eredeti családi nevük Biba volt. Az Erdősy nevet a már felnőtt gyermekek vették fel,  hivatalosan is magyarosítottak, de nem írták egységesen: Eugénia y-nal, Kornélia és Bálint i-vel.  Ugyanakkor Eugénia Berlinben eredeti vezetéknevén szerepelt, a korabeli német sajtó "Fräulein Biba"-ként emlegette. Édesanyjuk a Biba Magdolna nevet használta, így írta alá 1870-ben a Kanizsai Dalárda anyakönyvét és sírkövén is ez olvasható.

Egyelőre ennyi információt sikerült összeszedni Erdősy Eugénia családjáról. A legközelebbi rész már érdekesebb lesz!

A szűz primadonna 1.

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor legelőször jártam a nagykanizsai temetőben, érdeklődve böngészgettem a főbejárattól a ravatalozóhoz vezető út mentén álló régi síremlékek feliratait.

Az egyik sírkő középső részén, a csavart oszlopok alatt a következőt olvastam:

ERDŐSY EUGENIA

DALMŰ-ÉNEKESNŐ

ELHUNYT 1886. SZEPTEMBER HÓ 9. ÉLETÉNEK 27. ÉVÉBEN

ÁLDÁS ÉS BÉKE HAMVAI FELETT!

Akkoriban jobban ki lehetett venni a betűket, mint ma. A sírban az Erdősy-Biba család több tagja is nyugszik, de hát engem természetesen a "dalmű-énekesnő" izgatott, aki ennyire fiatalon halt meg. 

Amint hazaértem, rögtön nekiálltam a kutatásnak s a Révai lexikonban meg is találtam őt. Születési éve ugyan nem stimmelt, a lexikon szerint idősebb volt néhány évvel, de a többi alapvető adat egyezett: kétségtelennek látszott, hogy róla van szó. Kiderült, hogy nagykanizsai születésű operett-primadonna volt. Pályáját a budapesti Népszínházban kezdte, aztán Bécsbe, majd Berlinbe került, ahol rövid idő alatt nagy sztárrá vált. És jött a szócikk utolsó, megdöbbentő mondata: "Aljas rágalmak következtében, melyek jegyesét tőle elidegenítették, öngyilkossággal vetett véget sok dicsőséget ígérő pályájának."

Sokáig semmi mást nem találtam róla; akkoriban még nem létezett internet, sőt, a környezetemben még számítógép sem. A korszakról szóló könyvekben nem említették, hiszen pályája a külföldhöz kötötte, s az a pálya egyébként is nagyon-nagyon rövidnek, összesen hét-nyolc évnek bizonyult. Így majdnem három évtized is eltelt első temetői látogatásom óta, mire Eugénia tragikus története nagy vonalaiban összeállt.

Ebben legtöbbet a helyi sajtó, a Kanizsán 1862-től megjelent újságok segítettek. Kezdetben mikrofilmen lehetett csak olvasni őket, ami meglehetősen fáradságos volt. Csak az utóbbi egy-két év óta léteznek beszkennelt változatban, de még mindig nem a teljes anyag, hiszen hatalmas mennyiségű újságoldalról van szó. Ezekből az újságoldalakból puzzle-játék módjára alakult és teljesedett ki a kép. Látszólag egyszerű volt a dolog, úgy tűnt, csak a halála körüli újságokat s az azt megelőző alig egy évtizedet kell átnézni. Ezekben az újságokban valóban sok információt találtam. Aztán, amikor a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemhez gyűjtöttem az anyagot, s ehhez átrágtam magamat Kanizsa teljes sajtóján 1862-től a második világháború végéig, még Eugénia halála után  fél évszázaddal későbbi lapokban is bukkantam fontos és hiteles részletekre. Az történt ugyanis, hogy a primadonna jóval fiatalabb Bálint nevű testvére, aki ilyen hosszú idővel túlélte híres nővérét,  az 1930-as években többször is megszólalt a sajtóban. E megszólalásaihoz az adta az apropót, hogy az országos és a kanizsai lapokban egyaránt – évfordulók és egyéb aktualitások kapcsán – többször szóba került Erdősy Eugénia, e cikkek azonban alapvető tévedéseket tartalmaztak. Ilyen volt például a primadonna születési éve és helye is, amit innét vettek át az akkori lexikonok, s terjesztenek az újabbak azóta is helytelenül. Nos, ilyenkor Bálint mindig tollat ragadott és Kanizsa hírlapjában kiigazította a hibás információkat. E cikkek kapcsán aztán Bálint több olyan részletet is elmesélt, amelyeket valószínűleg másként nem hozott volna nyilvánosságra. Úgyhogy most az egyszer hálás voltam a korabeli újságírók felületességének...

Eugénia halálának körülményeiről pedig egy zalai származású fiatalember révén maradtak ránk leírások.  A zalaegerszegi születésű Nyári Sándor (1861-1915) néhány évig külső munkatársa volt a Kanizsán szerkesztett és kiadott Zalai Közlönynek, majd a bécsi, onnét pedig 1885 tavaszán a berlini egyetemre ment művészettörténetet tanulni. Az újsággal nem szakította meg a kapcsolatát, rendszeresen küldött haza tudósításokat. Berlinben meglátogatta – mint földijét – az akkor már nagyon népszerű Erdősy Eugéniát, akivel jó barátságba is került.  Még az öngyilkossága előtti délután is járt nála, később pedig első kézből szerzett információkat a rendőrségtől és a művésznő szállásadójától. Egyébként Eugénia halála legalább akkora hullámokat vetett a korabeli Berlinben, mint nálunk mondjuk Zámbó Jimmyé...
Még egy pillanatra érdemes visszatérni Nyári Sándorhoz: jeles művészettörténész vált belőle. Nem közismert, hogy 1892-ben egy szászországi kastélyban ő fedezte fel Mányoki Ádám híres arcképét II. Rákóczi Ferencről.

Hát, akkor a következő részben elkezdem Eugénia – vagy ahogy becézték: Zseni – történetét.

Végül egy zene, hogy megpróbáljuk elképzelni Eugénia hangját. Maradtak fenn tudósítások néhány kanizsai koncertjéről, s az ott elhangzott áriák, dalok alapján lírai szoprán lehetett. Egyik itthoni hangversenyén például elénekelte az Ékszeráriát Gounod: Faust című operájából. Most hallgassuk meg ezt a részletet a közelmúltban elhunyt csodálatos spanyol szoprán,  Victoria De Los Angeles előadásában:

Körkérdés és egy jó zene

Kedves állandó olvasóim és mindenki, aki erre jár! Láthattátok, hogy elindítottam két sorozatot: Liszt Ferenc és Nagykanizsa, illetve Zene és gasztronómia. Egy harmadikból is megírtam már két részt, csak nem tudom, hogy azt is elkezdjem-e feltenni.

Mi a véleményetek: jobb-e, ha több sorozat is fut párhuzamosan, és hol ebből, hol abból írok meg újabb részeket, vagy ha elkezdek egy sorozatot, akkor azt "zsinórban" csináljam végig és addig ne foglalkozzam más témákkal.

Örülnék, ha megírnátok, mit gondoltok erről.

És hogy ne maradjunk zene nélkül: tegnap este kaptam  Laci unokaöcsémtől egy javaslatot, mert tudja, hogy szeretem Aziza Musztafa Zadeh-et. Nem tudom, ti ismeritek-e. Azeri származású muzsikus: zeneszerző, zongorista, énekesnő. Egyszer véletlenül megláttam a Mezzo Tv műsorában és teljesen lenyűgözött, csak akkor még nem tudtam, hogy egyáltalán kicsoda. Aztán sikerült kinyomozni és azóta néhány CD-jéhez is hozzájutottam.

Azért annyiban nem tagadom meg magam, hogy ez a felvétele  az egyik legismertebb operarészleten alapul, amiről azt olvastam valahol, hogy ez a világ legtöbbet feldolgozott dallama.  Ráadásul erre a dallamra közösen improvizál Bobby McFerrin-nel, aki egy másik csodája a zenei világnak, ugyanúgy beskatulyázhatatlan, fenomenális muzsikus, mint Aziza – azaz Jazziza.
Hát akkor "élvezkedjünk" és várom a véleményeteket!