A Zöldfa szálló 3.

Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész

A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy

Szuper Károly (1821-1892)

hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.

Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.

Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.

A Zöldfa szálló 2.

Folytassuk a Zöldfa szálló patinás épületének történetét. Első alkalommal mint a régi kanizsai társasélet helyszínét mutattam be. 

Ma témánk a Kanizsai Dalárda, amely sok szálon kötődött a Zöldfa szállóhoz.

1862. szeptember 14-én a szálloda egyik helyiségében, melyet a tulajdonos e célra előzékenyen rendelkezésre bocsátott, tartották az előkészítő megbeszélések egyikét, aminek eredményeként 1863-ban megalakult a város első felnőtt énekkara.

Zala-Somogyi Közlöny 1862. szeptember 10.

A későbbiekben ugyanitt tartották választmányi üléseiket is.

Az 1863 és 1885 között fennálló társaság a tényleges éneklőkből, illetve a pártoló és tiszteletbeli tagokból állott. Névsoruk részben olvasható az énekkar fennmaradt bőrkötéses, aranyozott díszítésű, a Kanizsai Dalárda Anyakönyve címet viselő alapító könyvében, amelyet a Thúry György Múzeum őriz.

Első karmestere Goldstein József, az izraelita hitközség kántora volt, aki nem vezethette sokáig az együttest, mert még 1863 decemberében váratlanul elhunyt. Későbbi jeles karnagya Pyllemann Ferenc, aki zongoraművészként is fellépett a Zöldfában. Franz Pyllemann fiatal német muzsikus volt, aki kanizsai lányt vett feleségül, s ennek következtében néhány évig városunkban élt. 1869-ben családjával Bécsbe távozott, ahol 1873-ban váratlanul bekövetkezett haláláig tanárként és zenekritikusként tevékenykedett.

1869-1879 között Jeiteles József vezette a Dalárdát. Utóda az egészen kiváló muzsikus és tanár, Berecz Imre lett, de ő is csak rövid időt töltött a kórus élén: 1880-ban Győrbe hívták, az evangélikusok zenei vezetőjének. Dalárdánknál másodkarnagyként jónéhány évig működött Rózsavölgyi Antal tanító.

A Kanizsai Dalárda eredetileg férfikar volt, de 1871 végétől leánykar is alakult, s a két kórus ettől kezdve vegyeskarként és külön-külön is fellépett. A hölgyeket a zsinagóga kiváló főkántora, Kartschmaroff Leó tanította be.

Zala-Somogyi Közlöny 1872. január 1.

A fenti híradásból láthatjuk, hogy a korabeli sajtó megőrizte a leányok névsorát: köztük volt Erdősy Eugénia (akkor még Biba Eugénia), a később Európa-szerte híres énekesnő.

A Kanizsai Dalárda fennállása során általában tánccal egybekötött estélyeket tartott; az első évtizedben elsősorban itt, a Zöldfában. Így a kórus működése nem csak városunk zenei életének történetében töltött be fontos szerepet, hanem a társas életben is. Itt volt szerepe a pártoló tagságnak, akik éves tagdíjjal járultak hozzá a kórus fenntartásához, mert ők és gyakran családtagjaik is a rendezvényeket ingyenesen látogathatták. Hogy fogalmunk legyen e rendezvények méretéről, említsük meg, hogy például az 1864 szeptemberében megrendezett, szintén tánccal egybekötött estjükön mintegy 400 főnyi közönség vett részt.

Lássuk a korabeli kanizsai hírlapból 1871-es szilveszteri estjük műsorát, amelyet a Zöldfa emeleti, karzatos nagytermében rendeztek meg. Közreműködött a Grünbaum-zenekar, akikről még lesz szó témánk egy későbbi folytatásában.

 

A Dalárda mintegy két évtizedes működés után megszűnt, ám még ugyanabban az évben, 1885-ben megalakult az Irodalmi és Művészeti Kör kórusa. Benne sok régi dalárdista tovább énekelhetett. Ez a kórus aztán egészen 1944-ig létezett.

Legközelebb a Zöldfában zajló színházi élettel fogunk ismerkedni.

A Zöldfa szálló Nagykanizsa kultúrtörténetében 1.

A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.

A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18. században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952 óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.

A kvártélyház az 1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek adott helyet.

1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):

Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.

Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:

Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:

… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)

Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán

Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.

Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Tánctanári pályája során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely 1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek. 

Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.

A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:

Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.

Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:


A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.

Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.


.

Egy év a Papageno oldalon

Egy éves lett a Kataliszt-blog a Papagenón!

A legelső, Beköszöntő poszt 2017. október 10-én került ki a világhálóra. Azóta heti rendszerességgel, keddi napokon jelentkezem mindig új poszttal.

Ez azt jelenti, hogy egy év alatt több, mint 50 poszt látott napvilágot. Remélem, ezekből már kezd látszani az a törekvésem, hogy nem csak egyenként érdekesek a posztok, hanem összességükben is, mint gyűjtemény: lassan-lassan kezd összeállni belőlük egy zenei útikönyv.

Az eddigi posztok rövid statisztikája:

36 magyar és 17 külföldi emlékhely. A magyar emlékhelyek közül 7 a budapesti és 29 a vidéki.

Összeállítottam belőlük egy tartalomjegyzéket, amelyben nem megjelenési sorrendben, hanem földrajzi tagolásban szerepelnek, így könnyebb áttekinteni őket. Csak rá kell kattintani az utca-házszámra, a poszt külön ablakban fog megjelenni. 

Az egyes posztokban sok a kép, de néhányat itt is megmutatok a megfelelő helyen - talán jobban felkeltik az érdeklődést, mint egy egyhangú lista :)

Ez pedig én vagyok Bécsben, Schubert szülőházában - azt még meg kell írnom!

MAGYAR EMLÉKHELYEK

BUDAPEST

I. Fő utca 21. 
A Hubay-palota
Privát zeneterem világhírű vendégekkel

I. Fő utca 21. 
A Hubay-palota története - ráadás

V. Apácai Csere János utca 4. Grand Hotel Hungária
Liszttől Menuhinig - az első pesti luxushotel zenei emlékei

V. Báthory utca 24. 
Az utolsó német színház Pesten 

V. Dorottya utca 2. Szálloda a Magyar Királyhoz
Kávék, párbajok, mézeshetek és egy ismeretlen Liszt-koncert

V. Hold utca 5. 
Muzsikáló ház a Lipótvárosban [A Grinzweil-ház]
 
V. Irányi utca 1. 
A Zeneakadémia első épületének hűlt helye

V. Kristóf tér 3. 
A régi Rózsavölgyi hűlt helye

BÁCS-KISKUN MEGYE

Kecskemét: Kossuth tér
Mit keres Kacsóh Pongrác alakja a kecskeméti Kossuth-szobornál?

Kecskemét: Kossuth tér 2. Öregtemplom
A kecskeméti Öregtemplom nagyharangja

Kecskemét: Szent Imre utca 9. Vásárhelyi Zoltán szülőháza
Kecskemét legendás karnagya

BARANYA MEGYE

Pécs: Mária utca 35.
Ahol az Angster-orgonák készültek

BÉKÉS MEGYE

Békéscsaba: Erkel Ferenc utca 16.
A ház, ahol az Operaház egykori főzeneigazgatója élt

Gyula: Kossuth Lajos utca 30. Erkel Rudolf háza
Orvosi rendelő és Jókai búvóhelye - a gyulai Erkel-ház 

CSONGRÁD MEGYE

Hódmezővásárhely: Kossuth tér 3.
Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál...

GYŐR-MOSON-SOPRON MEGYE

Győr: Apáca utca 41–45. Az orsolyiták kolostora és temploma
II. József csembalójától a kislány Blaha Lujzáig

Győr: Káptalandomb: Püspöki székesegyház
Egy székesegyház kincsei: a Szent László-herma és a zenei emlékek

KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYE 

Komárom: Jazerna (Tó) utca - Rákóczi utca sarok
Ahol a Klapka-induló született

Komáromnak ez a része ma már közigazgatásilag Szlovákiához tartozik, de én inkább ide sorolom a tartalomjegyzékben...

SOMOGY MEGYE

Csurgó: Csokonai utca 24/A  
Réti József, a csurgói kisgimnazista 

Csurgó: Széchenyi tér 9. Református Gimnázium
A somogyi "első oskola" zenei emlékei

Fonyód: Bartók Béla utca 3. Fonyódi Múzeum
A fonyódi villa panorámája Szinyei Merse Pált is megihlette

Fonyód: Bartók Béla utca 36.
Ádám Jenő fonyódi pihenője [A Csorba-villa]

Fonyód: Báthori utca 5.
Az utolsó magyar polihisztor villája

Fonyód: Bartók Béla utca 60. 
Az elfelejtett primadonna (Péchy Erzsi) nyaralója

Kaposvár: Ady Endre utca 10.
A hegedűversenyt alapító kaposvári fotográfus (Juan Gyenes)

Kaposvár: Ezredév utca 15.
A legidősebb magyar zenetanár (Gyenes Izsó)

Karád: Gárdonyi Géza út 2.
Gárdonyi és Kodály emlékét őrzi a régi iskola

Siófok: Kálmán Imre sétány 5. 
Itt született Kálmán Imre 

TOLNA MEGYE

Andocs: Szabadság tér 1. 
Ebben a faluban volt kisgyermek Sárdy János 

Dombóvár: Bajcsy-Zsilinszky utca 5.
Kodályék menedéke

Dunaföldvár: Templom utca 23.
Sárdy János, az ifjú tanító

VAS MEGYE

Körmend: Mátyás király utca 10.
A magyar operacsillag, aki sosem feledte szűkebb hazáját(Németh Mária)

Kőszeg: Schneller utca 2-4. Bálház
A kőszegi Bálház, ahol Liszt Ferenc jótékonysági koncertet adott

VESZPRÉM MEGYE

Balatonfüred: Gyógy tér 1. Anna Grand Hotel
Az első dunántúli kőszínháztól az Anna-bálig

Dáka: Dózsa György utca 80. 
Kastély zenei és történelmi sorsfordulókkal

ZALA MEGYE

Nagykanizsa: Erzsébet tér 11.
Egy nagypolgári palota Nagykanizsán

Nagykanizsa: Király utca 21.
Csodagyerek zongorista Nagykanizsán (Dános Lili)

KÜLFÖLDI EMLÉKHELYEK

AUSZTRIA

Altmünster: Ebenzweier-kastély
Schubert derűs órái

Arnsdorf: Stille Nacht Múzeum
Itt született a Csendes éj dallama

Bad Ischl: Esplanade 10. Városi Múzeum, korábban Hotel Austria
A császári love story helyszíne 

Bad Ischl: Grazer Strasse: Temető
Lehár, Straus és egy ál-Tauber sírja

Bad Ischl: Kaiser-Franz-Josef-Strasse 8. Café Ramsauer
A kávéház, ahol Strauss, Kálmán és Lehár is törzsvendég volt 

Bad Ischl: Kaltenbachstrasse 36.
Johann Strauss vidéki villájának hűlt helye

Bad Ischl: Kreuzplatz 16. Lehár Filmtheater
Bad Ischl gyógyhatású színháza

Bad Ischl: Steinfeldstrasse 8.
Girardi villája

Bécs: Hackhofergasse 18. 
Schikaneder és Lehár kastélya

Bécs: Josef Gall-Gasse 5.
Goldmark Károly bécsi otthona

Bécs: Kettenbrückengasse 6. 
Itt halt meg Schubert

Bécs: Linke Wienzeile 6.
Papageno színháza [A Theater an der Wien]

Bécs: Stadtpark
Bécs a Stadtparkban is zeneszerzőinek hódol

Salzburg: Universitätsplatz 19.
Egy nő Mozart árnyékában (Nannerl Mozart)

FRANCIAORSZÁG

Égreville: Temető (Cimetière communal)
Itt nyugszik Massenet

Párizs. 48, rue de Vaugirard
Massenet utolsó otthona

OLASZORSZÁG

Busseto, Via Roma 119. 
A ház, ahol Verdi sorsa eldőlt 

Itt volt Práger Hermina esküvője

Legutóbb azt mutattam meg, operaházi működése idején hol lakott könyvem főhőse, Hermine Braga - azaz a Kanizsáról elszármazott kedves kis Práger Hermina. Most látogassunk el esküvőjének helyszínére.

Hermina 1886. november 14-én ment férjhez. Ez a fényképe ebből az évből származik:

www.theatermuseum.at/de/object/9ce99bfb86/

Nem kapkodta el: már elmúlt huszonkilenc éves és majdnem egy évtizednyi - rendkívül sűrű és sikeres - operaházi működés állt a háta mögött. Vőlegénye Julius Jaff, bécsi kereskedőcsalád sarja, öt évvel volt idősebb nála. Mindketten izraelita vallásúak lévén, esküvőjüket Bécs akkori izraelita főtemplomában, az úgynevezett Stadttempelben tartották.

Mai címe Seitenstettengasse 4. Az 1. kerületben található, talán még 10 perc sétára sincs a Stephansplatztól. A Duna-csatorna felé vezető Rotenturmstrassén kell elindulnunk, itt az útvonal:



A helyszínre érve kívülről egyszerű, harmonikus homlokzatú, ötemeletes városi bérházat találunk egy rövid, csendes utcában. 

Maga a zsinagóga a ház mögött található: nem különálló udvari épület mint például a nagykanizsai, hanem az utcai szárny belső oldalához csatlakozik és a bérházon át közelíthető meg.

Von Josef Kornhäusel - Genée, Pierre: Wiener Synagogen 1826-1938. Wien 1987, Gemeinfrei, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3538795

Építésének idejében a nem-katolikus istentiszteleti helyek nem kerülhettek utcafrontra, hogy direkt módon ne juttassák a járókelők eszébe létezésüket...

A Stadttempel Bécs legrégebbi működő zsinagógája, mely művészettörténeti szempontból is jelentős. 1825/26-ban épült; a bécsi biedermeier kimagasló építésze, Josef Kornhäusel tervezte. Az ovális alaprajzú imaterem befogadó képessége mintegy 700 fő (ekkoriban még jóval kisebb volt Bécsben a zsidó vallásúak aránya mint majd akár ötven év múlva). Tizenkét jón oszlop koszorúzza, melyek a kupolát tartják. Az oszlopokhoz csatlakozik a nők galériája (a férfiak az alsó szinten ülnek). 

Régi metszet a templombelsőről:
 

http://lifeofthesynagogue.library.cofc.edu/?page_id=220

Itt volt tehát Hermina és Julius Bernhard Jaff esküvője 1886. november 14-én.

Minthogy a menyasszony Bécs népszerű énekesnője volt, szinte minden újság hírként közölte esküvőjének előzetesét, majd az esemény után röviden tudósítottak is. 

A Wiener Salonblatt számolt be a legrészletesebben:

Vasárnap déli 12 órakor tartotta Hermine Braga kisasszony, az Udvari Operaház énekesnője esküvőjét Julius Jaff nagykereskedővel. Már fél 12-kor szép számú közönség gyülekezett a templom külső termében. A jegyespár rokonsága mellett ott volt az operaház főintendánsának képviseletében dr. Blassack kormánytanácsos, valamint számos operaénekes és operaénekesnő. 

Hogy ki volt a kántor Hermina esküvőjén, nem tudjuk. Már biztosan nem Salomon Sulzer, aki a Stadttempel megnyitása óta, 1826-től egészen 1881-ig működött Bécs főkántoraként. Mégis érdemes róla szólnunk témánk kapcsán, személyének ugyanis több direkt nagykanizsai vonatkozása van. Ő volt a modern zsidó egyházzene megteremtője: olyan hatással reformálta meg az istentiszteletek zenei rendjét, hogy a kanizsai zsinagóga már 1829-ben azt vette át, méghozzá a források szerint Sulzer személyes útmutatásai alapján. S ha Kanizsára alig három év alatt eljutottak reformjai, akkor hosszú működési idejében minden bizonnyal más helyekre is, széles kisugárzással. Később, az 1860-as évek eleje körül egy ideig Sulzernél tanult Kartschmaroff Leó, aki 1867-ben a kanizsai zsinagóga főkántora lett és 50 évig az is maradt. 

Sulzer emléktáblája az előcsarnokban:

Két másik emléktábla és egy emlékmű a vészkorszak áldozataira emlékezik:

A fenti képek kapcsán érdemes felidézni, hogy Bécs régi zsinagógái közül egyedül ez a régi főtemplom élte túl a náci időket; a többit 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka felgyújtották. A Stadttempelt csak azért nem pusztították el, mert félő volt, hogy vele együtt az egész lakótömb leég. A feldúlást azért nem kerülte el...

1938-ban Hermina még életben volt: elmúlt 80 éves és a közelben, a Sterngasséban lakott. Vajon milyen félelmek között tölthette utolsó hónapjait magányosan, régóta özvegyi sorban (férje még 1916-ban elhunyt) 1940. szeptember 10-én bekövetkezett haláláig? 

A félelem, vagy ha nem is direkt félelem, mindenesetre elővigyázat ma is jelen van a Stadttempel életében. Hétköznapokon vezetéssel megtekinthető, nyáron napi két alkalommal is, én is így láthattam. Ám nagyon körültekintő biztonsági intézkedések után lehet csak bemenni, ugyanis nem az 1938-as tragikus éjszaka volt az utolsó merénylet a zsinagóga történetében. 1979. április 22-én az udvaron robbantottak palesztin szélsőségesek. Nem sérült meg senki, de az épületben jelentős károk keletkeztek. 1981 augusztus 29-én viszont két emberéletet és több, mint húsz súlyos sebesülést is követelt egy terrorista akció, amikor a szombati istentiszteleten két terrorista kézigránátokat robbantott és a résztvevők közé is lőtt. 

Ezzel a kettős élménnyel: az örömmel, hogy láttam egy Bécs történetében fontos épületet, ami Hermina esküvőjének helyszíne is volt, és a "jobb félni, mint megijedni"-érzés  megtapasztalásával hagytam el az épületet...

Itt lakott Bécsben Práger Hermina

Akkor most már tényleg Práger Hermina nyomába eredünk Bécsben. Az előző posztot is ezzel a céllal kezdtem írni, aztán elcsábultam, hogy először sógoráról beszéljek, azt meséljem el, hogy mi volt az eredménye az osztrák nemzeti könyvtárban töltött két napomnak.

Hermine Braga pályakezdő korában

Práger Hermina, azaz művésznevén Hermine Braga operaénekesnő bécsi életének egyik legfontosabb helyszíne természetesen a Staatsoper épülete, amit akkor Hofoper-nak, azaz Udvari Operaháznak hívtak. Hermina 1877. május 1-jétől napra pontosan 11 évig volt a szerződtetett tagja, mint "császári és királyi udvari énekesnő". Búcsúelőadásán, 1888. április 30-án Mignon szerepét énekelte Thomas: Mignon című operájában.

Lábjegyzet: Egyszer, régebben, amikor Katharina Schratt életéről olvastam, találkoztam azzal az infóval, hogy akiket a két udvari színház, a Hofoper és a Burgtheater (a császári prózai színház) szerződtetett, rövid audiencián fogadta maga a császár, Ferenc József, hiszen végső soron ő volt a munkáltatójuk. Ez Herminánál így direktben nem jött elő, de ha ez igaz, akkor valószínűleg neki is meg kellett jelennie Ferenc József színe előtt.
És akkor már még egy, az udvarhoz kapcsolódó lábjegyzet: amikor Hermina már közismert énekesnő volt, részt vett a bécsi társasélet legfontosabb összejövetelén, a Concordia-bálon, ahol egyike volt azoknak, akiket Rudolf trónörökös megszólításával kitüntetett...  

Amikor szerződtették, a bécsi opera mindenki által jól ismert épülete még nagyon új volt, alig egy évtizede nyitották meg. Ez a kép nagyjából Hermina korában mutatja:

Operaházi tagságának nagy részében Hermina a szomszédban lakott, az Opernring 7. alatti hatalmas bérpalota negyedik emeletén.




Ha ott vagyunk az Operaház előtt, mint a régi kép napernyős hölgyei, akkor kicsit tovább kell mennünk és derékszögben befordulni a Ház bal sarkánál. Az Operának ezzel az oldalával szemben fut az Opernring, a bécsi nagykörútnak az operaházról elnevezett szakasza, amelynek rögtön az első szemben lévő nagy palotája viseli a 7. számot. Ma földszintjén az Aida cukrászda van, a sarki feliratról hamar felismerhetjük az épületet.

Két régebbi bécsi látogatásomkor többször elmentem előtte, csak akkor még nem tudtam, hogy ebben lakott Hermina. Az Aida cukrászdánál kell ugyanis ráfordulni az Operngasséra. Arrafelé van a Hotel Beethoven, ahol kétszer is megszálltam, amikor nem volt hely kedvenc szállodámban. Azzal szemben van a Theater an der Wien, ahol Erdősy Eugéniára lehet gondolni...

Most már azzal a szemmel néztem az Opernring nagy bérpalotáját, hogy akkor itt lakott könyvem hősnője... Kicsit sétálgattam előtte, próbáltam elképzelni Herminát :) Ha kilépett a főbejáraton, ilyen szögből látta, és ennyire közelről az operaházat:

Hamar odaért, ha próbára vagy előadásra ment. A képet közvetlenül az Opernring 7. ajtajában állva, innét készítettem:

Bemenni sajnos nem tudtam, pedig a lépcsőházat szívesen megszemléltem volna. Vajon létezett már benne lift Hermina idejében, vagy rendszeresen gyalog kellett megmásznia annyi lépcsőt a negyedik emeletig? És nem csak neki, mert férjhezmeneteléig, 1888 novemberéig együtt lakott szüleivel.
Egy Hermináról szóló kései cikkben (Neues Wiener Journal 1926. dec. 16.) van erről egy utalás: egy mondat édesanyjáról, akit a cikk jó humorérzékkel megáldott, de eléggé konzervatív hölgynek jellemzett és azt meséli róla, hogy nem mindig engedte be lánya hódolóit, hiába kapaszkodtak fel a negyedik emeletig... 

S hogy mikortól lakott itt Hermina? A kutatások során feltárult, hogy tanuló éveiben bizony nagyon szűkösen élt Bécsben a Práger család. Hermina a bécsi opera tagjaként kezdetben csak egy ösztöndíj-szerű nagyon szerény gázsit kapott, ami aztán akkor lett jóval több, amikor már főszerepekben bizonyíthatta tehetségét. Így 1880 októberére lehetett annyi jövedelme, hogy ide, munkahelye közvetlen közelébe, s egyúttal Bécs egyik legelőkelőbb környékére költözhetett szüleivel. Talán még néhány "szingli" testvére is velük lakott, Prágerék ugyanis rendkívül összetartó család voltak.

Maga a lakcím Hermina házasságkötésének hivatalos ügyei kapcsán derült ki: akkor be kellett nyújtania egy igazolást arról, hogy van Bécsben állandó lakása; ez más fontos dokumentumokkal együtt hozzáférhető a családfakutatók előtt jól ismert Familysearch oldalon.

Itt az igazolás - már a könyvben is közöltem, de ott elég kicsiben látható, itt jobban megszemlélhetjük:

Igaz, nekünk így is elég nehezen olvasható, pedig akkor ez biztosan szép írásnak számított... A lényeget azért ki tudtam böngészni, miszerint a Magyarországon, Nagykanizsán született Hermine Prager, cs. és kir. operaénekesnő 1880 októbere óta lakik az I. kerület Opernring 7. alatt.  Írta mindezt a Paul Weinberger nevű derék Haus-Administrator 1886. október 25-én. Ha valaki el tudja olvasni az utolsó másfél sort, nagyon örülnék neki, az nekem nem sikerült...

Legközelebb megmutatom, hol volt Hermina esküvője.

 

FRISSÍTÉS:

Öt évvel a poszt megírása után kaptam levelet egy olasz zeneszerzőtől. Alberto Caprioli valahogyan ráakadt a posztomra és volt olyan kedves, hogy betű szerint leírta, a számomra olvashatatlan utolsó másfél sorral együtt  a megmutatott igazolás szövegét. Abban a fél mondatban annyi volt, hogy Hermina a szüleivel lakik az illető lakásban, és ezt az igazolást házasságkötési engedély céljából állították ki.  Nagyon örültem, hogy ilyen messzire és profi muzsikushoz is eljutott ez a poszt, aki valamiért érdekesnek találta a maga számára, hiszen elolvasta, nyilván gépi fordítás segítségével - sőt, vette a fáradságot, hogy segítsen 😊