Liszt Ferenc és Nagykanizsa 9.

2011. április 10., vasárnap

0 megjegyzés
Sorozatomban a második résztől a nyolcadikig Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről számoltam be. 1862 és 1923 között nyolc ilyen koncertre került sor: Siposs Antal (1862), Vera Timanova (1876, 1878), Sophie Menter (1877), Joseffy Rafael (1879), Gosztonyi Béla és Rausch Károly (1881), Emil Sauer (1902), végül Thomán István (1923) hangversenyeire.
Most egy kicsit visszamegyünk az időben és még egy koncertről szeretnék írni, bár ez a cikk csak lazán kapcsolódik a sorozathoz. Ennek főszereplője – hegedűművész lévén – nem lehetett Liszt növendéke, ám bizonyos értelemben mégiscsak az volt, de leginkább jó barátja. Ő Reményi Ede (1828-1898), aki idős korában, 1891-ben járt Kanizsán és állandó zongorakísérője, Bodó Alajos társaságában adott hangversenyt a Polgári Egylet nagytermében március 14-én.
A koncert sajtóvisszhangjából kiderül, hogy Reményi Edét már hallotta a kanizsai közönség. Erre minden bizonnyal 1862 júliusa előtt kerülhetett sor, ugyanis ez év július 1-jén jelent meg az első – akkor még csak részben  – nagykanizsai hírlap, s ha e dátum után lett volna a koncert, az újság bizonyára megemlékezett volna egy ilyen nagyságrendű zenei eseményről.

1891-es kanizsai koncertjének dátuma, március 15-nek előestéje akár szimbolikusnak is tekinthető. Reményi húsz évesen részt vett a szabadságharcban, Görgey tábori hegedűse volt. A bukás után emigrációba kényszerült. Hatalmas nemzetközi karriert futott be, de amint lehetett, hazatért Magyarországra, s 1860 után zenéjével próbálta ébren tartani 1848 szellemét: a tilalom ellenére gyakran játszotta például a Rákóczi indulót. 1867 előtt a bécsi titkosrendőrség állandó ellenőrzés alatt tartotta, egy időre el is tiltották a fővárosi hangversenyezéstől. 1876-ban újra külföldre ment s végleg az Egyesült Államokban telepedett le. Egy világkörüli út után még egyszer hazajött 1891-ben, ekkor került sor kanizsai hangversenyére.

Reményi Ede emigrációja idején, 1853-ban került kapcsolatba Liszt Ferenccel. Ekkoriban a fiatal és még ismeretlen Johannes Brahms volt a zongorakísérője, vele ment Weimarba Liszt meglátogatására, ezzel kezdődött barátságuk. Kezdetben Liszt inkább mentora volt a nálánál tizenhét évvel fiatalabb hegedűművésznek, ezért neveztem kissé tágabb értelemben őt is tanítványának. Reményi itthon töltött másfél évtizedében gyakran találkoztak, Liszt volt Reményi esküvői tanúja, egy szép darabot is írt az alkalomra. Liszt szintén barátja vonója alá szánta 1867-ben a Koronázási mise Benedictus tételének szólóját, amelyet előző blogbejegyzésemben hangzó formában is mellékeltem, de sajnos a merev udvari etikett miatt mégsem ő szólaltathatta meg első felhangzásakor, Ferenc József és Erzsébet megkoronázásán.
Visszatérve a kanizsai koncert dátumához, külön fejezetet érdemelne Reményi Ede szerepe Petőfi Sándor emlékének őrzésében és megörökítésében. 1860-ban (!) ő kezdeményezte az ország első Petőfi emléktábláját Kiskunfélegyházán, majd szintén az ő javaslatára állították fel Budapesten, a Duna parton a költő egészalakos szobrát. E szobor megvalósításához nemcsak személyes agitációval és szervezőmunkával, hanem több koncertje bevételével is hozzájárult, gyakorlatilag nagyrészt ő "hegedülte össze" a szobrot. Ez ügyben, s mivel szenvedélyes műgyűjtő is volt, pénzügyi visszaéléssel vádolták meg. Ettől annyira elkeseredett, hogy végleg elhagyta Magyarországot, csak a már említett egyetlen alkalommal, 1891-ben látogatott haza. A Petőfi szobrot is távollétében avatták fel 1882-ben.
Forrás: szoborlap.hu
Néhány forrás úgy tudja, hogy személyesen is ismerte Petőfit s lelkét rokonnak érezte vele. Én sem akarok ágyban, párnák között meghalni, a hangversenydobogón hulljon ki kezemből a vonó – ezt állítólag többször mondogatta környezetének. S így is történt 1898. május 15-én San Franciscóban.

1891-ben mindenekelőtt szülővárosába, Egerbe és gyermekévei helyszínére, Miskolcra látogatott el, de szerte az országban több, mint harminc hangversenyt is adott.
Városunkba a Zala című (Nagykanizsán szerkesztett és kiadott) újság akkori felelős szerkesztője, Csorba Palotai Ákos révén került, aki ismeretségben állt a hegedűművésszel, s akit Reményi Antal ügyvéd már néhány hónappal korábban értesített fivére magyarországi terveiről.
Lapunk szerkesztője, a nagy művész barátja levelet intézett Reményi Edéhez, felkérve őt, hogy hazája meglátogatása alkalmából ejtse útjába Nagy-Kanizsát is s nem valószínűtlen, hogy a hegedű nagymesterének bűbájos zenéjében fog gyönyörködni a nagy-kanizsai műértő közönség – ez a hír jelent meg az újság 1890. december 7-i számában. S hogy a dolognak volt alapja, bizonyítja, hogy 1891. március 14-én tényleg létrejött a hangverseny.

Mivel a Zala című lapnak oroszlánrésze volt megszervezésében, már február elejétől több előzetest közöltek az újságban, illetve átvettek két hosszú életrajzi cikket az országos sajtóból.

A Zalai Közlöny előzetese a pontos műsorral, 1891. február 21. 3. oldal – néhány sajtóhibával:


A koncert előtt három héttel már hatalmas volt az érdeklődés a jegyek iránt. Tekintettel Reményi nimbuszára, Csorba Palotai Ákos kérésének helyt adva a Polgári Egylet vezetősége székházuk nagytermét ingyen bocsátotta rendelkezésre.
Reményi Ede zongorakísérőjével, Bodó Alajossal vonaton érkezett Pécsről s másnap szintén vonattal Szombathelyre távoztak. A két művészt a kanizsai piaristák szállásolták el és látták vendégül.

S hogy milyen volt maga a hangverseny? Ellentmondásos a helyi visszhang. A Zala, mint szervező hatalmas dicshimnuszokat zengett, riválisa, a Zalai Közlöny fanyalgott.
Nézzük a részleteket.

Zala, 1891. március 22. 3-4. oldal:
Este 8 óra után a polgári egylet nagyterme teljesen megtelt a vendégekkel. Nem volt egyetlen ülőhely mely üresen maradt volna. A város és vidék intelligentiája, értelmi és pénzaristokratiája, zeneértők és laikusok siettek Reményit meghallgatni; a nők közül talán egyetlen egy sem maradt ez alkalommal otthon. A megállapított program első tételének eljátszása után Csorba Ákos pár szó kíséretében a „Nagykanizsai nők” koszorúját nyújtotta át. A koszorú, melyet a két nőegylet [a keresztény és az izraelita] lelkes vezéreinek kezdeményezése hozott létre, a Janda Károly műkertész kezéből került ki. Gyönyörű babérkoszorú volt ez, gazdagon díszítve ibolyával (Reményi e kedvenc virágával) fehér kameliákkal és hyacintokkal. A koszorú alján R. E. betűk díszlettek. A négy méter hosszú, aranyrojtban végződő rózsaszín moir antique selyem szalagon aranybetűkkel állott: „Reményi Edének – A nagy-kanizsai nők.” A programm minden pontját frenetikus tapsviharral fogadta a közönség s úgy Reményinek, mint Bodónak elismerésével hódolt. Különösen kitört a tetszés midőn Bodó Lisztnek XV. magyar Rapszódiáját játszta s midőn Reményi a népdalokat muzsikálta. A közönség szűnni nem akaró óhajának engedve, eljátszotta még Reményi a „Repülj fecskémet” is; ezt az ő forsdarabját, melyet a nagy mostani körútja alkalmával 18 hangversenye közül, csak háromban játssza, N.-Kanizsa volt a negyedik város, mely a „Repülj fecskémet” hallotta.
A közönség hálás volt a művészek iránt, mert oly példás csend és figyelemmel hallgatta őket, minőt csak egy oly műértő közönségtől lehet várni, mint a nagy-kanizsai, ezt Reményi mondá.

S egy jellegzetesen női reagálás ugyanebből a lapszámból, Obláth Kátscher Jenny aláírással:
Hogyan játszik Reményi? Nem oly könnyű erre felelni, mert tulajdonképpen nem úgy játszik, a mint ezt különben látni és hallani szoktuk. Úgy bánik hegedűjével, mint egy szerelmes ifjú kedvesével. Szerelmeskedés, cirógatás ez és gyengéden kérve hízelgi a mennyei hangokat. Az ő pianoja! Oh, ez a hasonlíthatlan piano oly gyengéd, oly lágy, mint egy epedő szerelmi sóhaj kilehelése és mégis messze és tisztán hallható! A forte-nél pedig az ember azt hiszi, hogy egy egész zenekart hall és csodálkozunk, hogy a művész hogyan képes egyetlen kicsi hegedűből a hangok ily teljét elővarázsolni. A mellett épen nem vehetni észre a legcsekélyebb erőfeszítést sem.

Most nézzük a másik oldalt, a rivális Zalai Közlönyt, amely többek között ezeket írta 1891. március 21. számának 2. oldalán:
Aki csodákat jött hallani, az Reményi játéka által nem csekély meglepetésben részesült, mert ünnepelt hazánkfia fenséges szépen játszik ugyan, de még [?] nem érte el a művészet elérhető netovábbját, sőt ha a múlt iránti kegyeletet nem vélnők sérteni, azt mondanánk, hogy ettől ma távolabb áll, mint valaha. „Habanera” „Carmen” dalműből és a „magyar nemzeti népdalok” keltettek csak nagyobb hatást és lelkesedést, de extazisba hozni a közönséget, erre még a „repülj fecském” sem volt elegendő.

Savanyú volt a szőlő, mert a hangverseny a konkurens lap szerkesztője révén jött létre, vagy Reményi már nem volt olyan formában, mint fiatalabb éveiben? Ez ma már nehezen megítélhető, lehet, hogy mindkét dologban van igazság. Mint ahogy az is tény, hogy a politikai helyzet megváltozásával 1891-ben már kevesebb szükség volt arra a tüzes ellenállásra, amely Reményi zenéjét és magatartását az 1860-as évek elején jellemezte. Emiatt országszerte hűvösebben is fogadták, mint első hazatérése idején.
A Zalai Közlöny ugyanakkor melegen dicsérte Bodó Alajost, aki önálló darabokkal is pódiumra lépett. Itt visszakanyarodunk témánkhoz, Liszt Ferenchez, mert Bodó eljátszotta a Rákóczi induló dallamát feldolgozó 15. rapszódiát s néhány más szerző kisebb darabjai mellett valószínűleg felhangzott Liszttől a Rigoletto-parafrázis is, legalábbis az előzetes műsor szerint.
Olvassuk tovább együtt a Zalai Közlöny cikkét:
Bodó Alajos, a közreműködő fiatal zongoraművész fellépése iránt a közönség a legcsekélyebb érdeklődést sem tanusította, de alig hogy a zongorához ült, olvadni kezdett a közöny és a hangverseny folyamában mindinkább fokozódott a hallgatóság érdeklő figyelme, sőt a fiatal művész keresetlen, könnyed játékaival végre meghódította magának a közönséget. Liszt XV. magyar rapszódiájával oly rendkívüli tetszést aratott, hogy ezt a legvilághírűbb művész is megirigyelhette volna tőle. De nem csak mint hangversenyző, hanem zongorakísérő is a legnagyobb elismerés illeti Bodót, ki nem kis mértékben járult a „Reményi” hangverseny erkölcsi sikeréhez.

Érdekes módon a sajtó nem használta ki a hangverseny dátumában rejlő lehetőségeket. Igaz, Reményit a magyarok hírét a nagyvilágba elvivő és mindenhol magyarnak megmaradó művészként köszöntötte, azonban személyes elkötelezettségének konkrétumait nem említette.

Befejezésül hallgassuk meg Reményi Ede híres virtuóz darabját, a Repülj fecskémet. De zongorakísérettel próbáljuk meg elképzelni, ahogy Kanizsán játszotta, kedvenc videomegosztó portálomon viszont csak cigányzenekaros felvételét találtam:

Felhasznált irodalom:
Lestyán Sándor: Repülj fecském. Reményi Ede regényes élete. Bp. Renaissance, 1942
Reményi Ferenc: Reményi Ede életrajza. = Miskolci Szemle 1928. okt.-dec.
Szekeres István: 95 éves a pesti Petőfi-szobor. = Budapest 1977. 10.

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 8.

2011. április 7., csütörtök

0 megjegyzés
Liszt Ferenc tanítványai közül utolsóként Thomán István járt városunkban. Éppen az ő hangversenyéről nagyon kevés helyi információ áll rendelkezésre. Ez annál inkább is sajnálatos, mert Thomán volt Liszt pedagógiájának  egyik legméltóbb örököse és ebben a vonatkozásban – közvetett módon – Nagykanizsa zenei életére is hatást gyakorolt egy kiváló tanítványán keresztül. Erről később még írni fogok ebben a sorozatban.

Thomán István koncertjére több, mint két évtizeddel Emil Sauer fellépte után, 1923. október 6-án került sor. Ekkorra Kanizsának a korábbi kettő helyett már csak egy hírlapja maradt, az 1862-ben alapított Zalai Közlöny. A Zala, amelyet 1873-ban Fischel Fülöp (Fejtő Ferenc nagyapja) hívott életre, 1922-ben megszűnt. A nevekből nem derül ki, de mindkét hírlap Nagykanizsán szerkesztett és kiadott újság volt. Sajnos, a Zalai Közlöny, amely remek forrásul szolgál a város zenei életének kutatásához s voltak időszakai, amikor egészen kiváló zenekritikákat közölt, a Thomán-hangversenyt csak mint protokoll-eseményt kezelte. Bár a kanizsai Thúry György Múzeum plakátokat is őriz a város zenei életéből, a Thomán-koncertről ez sem maradt fenn.

Városunk a hangverseny idején nagyon nehéz korszakának elejét élte, hiszen Trianonnal hatalmas gazdasági veszteségek (is) érték hátországa nagy részének elcsatolásával. Október 6-án ezt is siratta az ország és Kanizsa az aradi vértanúkkal együtt, amint az aznapi helyi újság vezércikkéből is kiolvasható.
Az estet, amelyet egyúttal hazafias megemlékezésnek is szántak, a Polgári Egylet nagytermében rendezték meg.
Az 1836-ban alapított egyesület fennállásának ötvenedik évében építette fel belvárosi palotáját, amelynek karzatos, velencei csilláros-tükrös nagytermében zajlottak a város nagyrendezvényei, báljai, hangversenyei, sőt, egy időben színházi előadásai is.

Sugár út 3. Polgári Egylet

Thomán István (1862-1940) Liszt Ferenc utolsó tanítványai közé tartozott. 1881-ben lett a pesti Zeneakadémia növendéke, 1883 januárjában került Liszt keze alá. Két alkalommal is elnyerte a Liszt által alapított ösztöndíjat, melynek díjazottjait a Mester mindig maga választotta ki. Bekerült azon legkiválóbb tanítványok közé, akiket tanára magával vitt Rómába és Weimarba is (már írtam, hogy 1871-től Liszt három város: Pest, Weimar és Róma között osztotta meg az idejét). 1886 nyarán Thomán Bayreuthba is követte mesterét néhány társával együtt, így ott volt Liszt halála napján s részt vett temetésén.
Thomán István
Thomán 1889 és 1907 között tanárként működött egykori alma materében, majd saját mesteriskolát alapított. Mint a Zeneakadémia honlapján közölt életrajza leszögezi, hitelesen adta tovább a mestereitől, elsősorban a Liszttől kapott zenei-pedagógiai örökséget. Ő volt Dohnányi Ernő és Bartók Béla tanára. Egy időben magániskoláját látogatta Ferenczy György, aki Pianoforte című könyvében sok érdekeset mesél róla. Tanári tevékenysége mellett Thomán Európa-szerte ismert előadóművész is volt.
De térjünk vissza a Nagykanizsán 1922. október 6-án, szombaton este megrendezett koncerthez. Thomán ekkor hatvan éves. Leányával, a hegedűművész Thomán Máriával érkezett a városba a budapesti Koncert hangversenyiroda szervezésében. A Zalai Közlöny előzetes híradásaiban csak a koncert ténye szerepelt, s utalás annak hazafias tartalmára, mely szerint előtte bevezetőt mond dr. Domján Lajos helybeli ügyvéd (aki egyébként kitűnő műkedvelő muzsikus is volt), az est műsoráról azonban egyáltalán nem ejtettek szót. A koncert másnapján pedig csak a következő rövid tudósítás látott napvilágot a lapban, és sajnos később sem tértek vissza az eseményre:

Zalai Közlöny 1923. október 7. 5. oldal

Az alapvető információk hiánya miatt megpróbálom magamat beleélni a helyzetbe, hogy a körülmények ismeretében én hogyan állítottam volna össze a műsort. Az az érzésem, hogy legalább egy mű száz százalék biztonsággal felhangozhatott Thomán István előadásában, ez pedig a Funérailles 1849, amelyet Liszt a szabadságharc mártírjai (és a szintén akkoriban elhunyt Chopin) emlékezetére komponált. Hegedűs is jelen lévén, arra gondolok, eljátszhatták együtt a híres Benedictus tételt a Koronázási miséből, s talán még egy hegedűre és zongorára átírt Liszt rapszódiát is. Természetesen más szerzők művei is felcsendülhettek, de itt már lehetetlen találgatni. Esetleg utána lehetne nézni a korabeli sajtóban, hogy akkoriban volt-e máshol Thomán Istvánnak és Máriának hangversenye, s ott mit játszottak.


Ezzel végére értem annak az egységnek, amelynek során hét bejegyzésben Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeit idéztem fel.
A Liszt Ferenc és városunk kötődéseit feldolgozó sorozatom még folytatódik, következő alkalommal Reményi Edéről fogok írni.

Elindult az "In memoriam Gábor Miklós"

2011. április 6., szerda

0 megjegyzés
Jelentem, hogy elindítottam második blogomat! Címe: "In memoriam GÁBOR MIKLÓS". Benne, mint kedden már írtam, kedvenc színészem életét, pályáját szeretném lépésről lépésre feltérképezni.
Ajánlom mindazoknak, akik szerették, szeretik Gábor Miklóst és azoknak is, akik nem, vagy csak felületesen ismerik.

S ha már írok, idézek még egy keveset a művész zenéről szóló emlékeiből, gondolataiból, legutóbbi bejegyzésem folytatásaként. A forrás most is A muzsika hullámhosszán című könyv.

Van a zene világában egy ember, ha úgy tetszik, egy szerep, akit legjobban csodálok. Mozart. A Hamletre emlékeztet engem. Sötét ruhában van, arca csillogóan fiatal. Gyerek és férfi. Titokzatos és szívszaggatóan őszinte. Diadalmas és megalázott. A fájdalom és a bölcsesség a formai tökéletesség eleganciáját öltötte magára.

S ezek már újra az én szavaim: döbbenetes, hogy Gábor Miklós – bár nem volt muzsikus – a zenéről is mindent tudott!

Megpróbáltam a Mozartról szóló egyik legtökéletesebb definíció szavaihoz a legjobban illő zenét megtalálni. Nem tudom, sikerült-e, lehet, hogy holnap már másikat választanék, hiszen Mozart annyira kimeríthetetlen. De ebben a pillanatban úgy érzem, ez a zene illik ide a legjobban:



Gábor Miklós és a zene

2011. április 5., kedd

2 megjegyzés
Gábor Miklós 1919-1998


 
Kataliszt blogja mellett van egy másik blogom is, az In memoriam GÁBOR MIKLÓS.

Egészen kislány korom óta volt ő a kedvenc színészem, illetve annál talán több is. És mivel úgy érzem, hogy ő, aki szerintem a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakja, nagyon nincsen bent a köztudatban, arra gondoltam, hogy 2011-ben elindított blogommal egy parányit én is tehetek ennek ellensúlyozására.

Mivel most egy nagyrészt a klasszikus zenéről szóló blogban vagyunk, Gábor Miklós zenéről szóló emlékeit, gondolatait szeretném megosztani. 1967-ben volt vendége a Magyar Rádió Kedves lemezeim című műsorának. Az adás szövege szerencsére írásban is olvasható A muzsika hullámhosszán című könyvben (Zeneműkiadó, 1970), így tudok idézni belőle. A szöveg közé illesztett két felvételt én választottam, mivel a könyvből nem derül ki pontosan, hogy Gábor Miklós annak idején milyen zenékkel illusztrálta gondolatait. Remélem, tetszene neki a választásom...

Akkor olvassuk együtt:

Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim, de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.



Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.




Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?

Eddig tartott az idézet Gábor Miklós vallomásából.
Nos, ő pályája során eljutott a végső határokig, szerintem már akkor, amikor ezt a szöveget mikrofonba mondta. Hiszen addigra túl volt Shakespeare Hamletjén, IV. Henrik királyon (Füst Milán) és Robespierre-en (Büchner: Danton halála) – hogy csak azokat a szerepeit soroljam fel, amiket, könyvei és interjúi alapján úgy érzem, ő maga a legfontosabbaknak tartott. És mi minden jött még ezek után: Fülöp király a Don Carlosból (Schiller), VII. Gergely (Németh László), Shylock (Shakespeare) és mások.

Zenés darabokban is remekelt és valóban nagyon jól énekelt, még ha nem is volt klasszikusan képzett hangja. De hiszen a beszédhangja, orgánuma is csodálatos volt...
Sajnos, művészetének zenés oldala főleg nem közismert, talán az egy Mágnás Miska filmet kivéve. Én láttam például kétszer is a My fair Lady-ben, zseniális Higgins volt. És zseniális volt egy habkönnyű kis vígjátékban, a Sakkmatt-ban, amelyet Scribe: Egy pohár víz című vígjátékából dolgoztak át zenés darabbá, ezt is volt szerencsém látni még gimnazista koromban. Sajnos, ezekből a színházi előadásokból nem hogy nincs fent semmi kedvenc videomegosztó portálunkon, de szerintem a Magyar Televízió archívumában sincsenek belőlük még részletek sem; tudvalevő, hogy szinte kisöpörték a régi műsorokat. Illetve, sok csodálatos előadásról felvétel sem készült, kivéve talán az egy Koldusoperát. 

Remélem, aki olvasta eddig a Katalisztet, ellátogat másik blogomra is, hiszen a zene és a színház egymáshoz nagyon közel állnak. Aki pedig először Gábor Miklós-blogomat találja meg, talán kíváncsi lesz katalisztes írásaimra is.

Április elsején is Liszt!

2011. március 31., csütörtök

5 megjegyzés
Holnap április elseje, ezért jutott eszembe, hogy a Liszt-bicentenárium évében Lisztet összeházasítsam a humorral.
Egy tündéri rajzfilmrészletet választottam erre a célra, amit már régóta ismerek és mindig nagyon jókat szórakozom rajta. Ezzel nyilván nem vagyok egyedül :), de most nézzük együtt!
Különösebben nem is kommentálom, olyan sok ötlet van benne. Csak annyit, hogy Liszt 2. rapszódiája a humor tárgya, s aki tervezte, rajzolta, rendezte, minden bizonnyal jól tud zongorázni.




Egyszer majd érdemes lenne kicsit hosszabban átgondolni a "Liszt és a humor" témát, azt hiszem, rengeteg érdekesség rejlik benne. Sok anekdota van forgalomban Lisztről, nem is beszélve a róla szóló karikatúrákról.

Forrás: super-conductor.blogspot.com

Nekem egy olyan általános képem van eddig Lisztről ebben a tekintetben, hogy igen, remek humorérzéke volt, sok öniróniával. Ugyanakkor humora inkább kesernyés volt, mély tragikum is rejlett benne, leszámítva természetesen ifjúkori "bohém" időszakát. 

Szolgálati közlemény!

2011. március 26., szombat

0 megjegyzés
Ma délelőtt feltettem egy újabb részt a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatból, egész pontosan a 7. számú folytatást.  Ennek tárgya Emil Sauer egykori Liszt-növendék 1902-es nagykanizsai vendégszereplése. Valamilyen technikai malőr folytán a rendszer dátumként nem a mai napot, hanem március 14-ét (amikor elkezdtem a piszkozatot írni) volt szíves elmenteni. Emiatt úgy látszik, mintha még mindig a Melbáról írt gasztronómiai bejegyzés lenne kis blogom utolsó olvasnivalója. Úgyhogy kitaláltam ezt a "szolgálati közlemény"-t, belinkelem az említett részt, hogy aki csak a friss folytatásokat figyeli, az is rátaláljon.

Úgyhogy itt a legfrissebb blogbejegyzésem!

S ha már írok, kerestem egy olyan Liszt-darabot, amit Emil Sauer eljátszott Nagykanizsán. Ez pedig Mendelssohn: A dalnak szárnyain (Auf Flügeln des Gesanges) című dalának átirata zongorára:

Zene és gasztronómia 5. Melba

2011. március 22., kedd

3 megjegyzés
Magyarországon kevéssé terjedt el, de azért éttermekben, szakácskönyvekben találkozhatunk a "Pêche Melba" nevű édességgel, sőt, létezik egy "Toast Melba" is. Mindkettő egy csodálatos énekesnő nevét viseli.
Nellie Melba (1861-1931) ausztrál szopránt eredetileg Helen Mitchell-Porternek hívták. Művészneve otthonának, Melbourne városának a nevéből származik.Ő volt az első ausztrál, aki a zene területén világhírre tett szert.
Forrás: wikipedia.com
Még hazájában fiatalon férjhez ment, egy fia született, s így, családosan újította fel korábbi zenei tanulmányait. Több fellépéssel a háta mögött jött át Európába. Itteni énektanárnője Mathilde Marchesi volt – ugyanaz, akinél a mi Erdősy Eugéniánk is tanult. Marchesi, amikor először hallotta Nellie Melbát, akkor még Helent, így kiáltott fel: "Végre találtam egy csillagot!" Ő javasolta az énekesnőnek művésznevét is.

Helen-Nellie aztán férjétől külön élt, később el is váltak, miközben volt egy hatalmas szerelmi regénye a Bourbon uralkodóházból származó, nem mellesleg rendkívül jóképű Lajos Fülöp orléans-i herceggel. Az említett herceg, aki egyébként jogosult volt a francia trónra, később a mi József nádorunk unokáját, Mária Dorottyát vette feleségül. A frigy nem volt boldog, ők is elváltak...

De térjünk vissza Melbához. Az egész kontinensen, később Amerikában és egykori hazájában is hatalmas sikereket aratott. Maga Puccini tanította be neki a Bohémélet Mimijét, nagyon jó volt mint Nedda a Bajazzókban s lehetne tovább sorolni nagy szerepeit: Violettát, Desdemonát, Lammermoori Luciát, Lakmét, a Faust Margitját. Mesésen szép szoprán hang, csodás koloratúrkészség, briliáns technika, utánozhatatlan színpadi jelenlét jellemezte – olvashatjuk róla egy magyar operalexikonban.
Az európai nagy operaházak mellett a legerősebb szál Londonhoz fűzte: negyven évig volt a Covent Garden primadonna assolutája. Neve elé írhatta a "Dame" címet, szentpétervári vendégszereplésekor a cártól százezer dolláros gyémánt nyakéket kapott, hatalmas gázsival rendelkezett. Ruhatárát és ékszereit a párizsi Worth-nél szerezte be. Több történet szól arról, hogy elsőbbségét milyen féltékenyen őrizte, ugyanakkor későbbi éveiben kezdő énekesnőket vett a szárnyai alá és segítette kibontakoztatni karrierjüket. 1925-ben Dallamok és emlékek címmel megírta önéletrajzát – de jó lenne, ha ilyeneket magyarul is olvashatnánk! Hatvankilenc éves korában vérmérgezésben hunyt el. Nagy állami temetése volt. Búcsúztatását abban a melbourne-i templomban tartották, amit az édesapja tervezett és ahol kislányként a kórusban énekelt. Lilydale temetőjében nyugszik. Sírján a Bohémélet Mimijének búcsúszavai olvashatók: "Addio, senza rancor" (harag nélkül búcsúzzunk).

Az is az elismerésének egyik módja volt, hogy a kor nagy szakácsművésze, a már életében legendává vált Auguste Escoffier (1846-1935), César Ritz üzlettársa, a francia konyha megújítója két ételt kreált a tiszteletére.

A Pêche Melba egy őszibarackos-málnás és vaníliafagylaltos desszertköltemény:

 
Forrás: lindaraxa.blogspot.com

Ezt ellensúlyozza a Toast Melba, amely az énekesnő diétája jegyében született. Történült ugyanis egy szép napon 1897-ben, hogy az énekesnő a párizsi Ritz-ben étkezve, visszaküldte a felszolgált kenyeret, miszerint túl vastag. A már említett világhírű séf, Escoffier ekkor készített a számára egy vékony pirított kenyérszeletet és azonnal elnevezte Melba toast-nak.
Ugyancsak az énekesnő nevét viseli egy eperből és málnából készült mártás (Sauce Melba) és egy bizonyos csirkemell-variáció (Melba garniture), gombával, szarvasgombával, paradicsommal töltve...

Végül itt van Dame Nellie élőben. Ugyanis nemcsak hangfelvételek, hanem idősebb korából mozgóképek is maradtak róla az utókorra: 



 


Felhasznált irodalom:
Farkas Iván: Hallgass a zenére - az operaéneklés enciklopédiája. Bp. 2007/2008
http://en.wikipedia.org/wiki/Nellie_Melba