Kataliszt, a Zenevándor

2016-ban kezdtem el közzétenni a világhálón zenei emlékhelyes kutatásaim eredményeit, három blogban. Maga a gyűjtés, kutatás már régóta zajlott. Amikor elkezdtem, lassan 30 éve, még számítógépem sem volt...

A blogger egy magyar...

... és egy külföldi emlékhelyen

2016-ban két blogot indítottam: a Kataliszt bakancslistája a magyarországi, a Zenevándor a külföldi emlékhelyek blogja lett. Aztán, majdnem 200 poszt után a következő év őszén lehetőségem nyílt arra, hogy a Papageno profi zenei oldalon legyen egy saját külön emlékhelyes blogom KATALISZT néven. Ez azzal járt, hogy két korábbi blogomba, bár természetesen megmaradtak, de nem írtam újat; tartalmukat a Papagenón folytattam tovább, ahol azóta összesen 181 posztom jelent meg.

 

Eltelt több, mint négy év és egyre jobban sajnáltam különösen a ZENEVÁNDOR blogomat, ami nagyon a szívemhez nőtt: annak idején jó címet sikerült hozzá választanom és a külalakja is kellemes, szerintem illik a témához. Így nemrég elhatároztam, hogy új életre keltem. Az elhatározást tett követte, oda pakoltam át a bakancslistás blog összes posztját. Így az gyakorlatilag tényleg megszűnt, a Zenevándor viszont él és virul, és mostantól egy helyen őrzi az összes korábban feldolgozott, megírt magyar és külföldi emlékhelyet.

 

 

Papagenós blogomat természetesen folytatom tovább, de időközben rájöttem, hogy a rengeteg emlékhely közül, amelyeket az évek során kigyűjtöttem, ilyen-olyan okokból, amiket hosszú lenne részletezni, nem mindegyik alkalmas arra, hogy a Papagenón írjak belőlük posztot. De hogy ezek se vesszenek el, őket fogom újként a Zenevándorban feldolgozni. Még előtte a csak a Papagenóban megírt posztokból készítek egy rövidített változatot, és az ottani poszt linkjével ezeket a Zenevándorba is felteszem, így azok onnét is visszakereshetők lesznek. Célom ugyanis egy olyan hely létrehozása a világhálón, ami a lehető legszélesebb áttekintést nyújtja Magyarország és a világ zenei emlékhelyeiről.

Lehet, hogy erre a célra voltaképpen egy saját önálló weboldal kellene??? De reményeim szerint egyelőre ez a megoldás sem lesz rossz és ingyen van 😊

 

Mielőtt feltenném a legelső új posztot a Zenevándorba, szükségét éreztem, hogy a két blog tartalmáról készítsek egy földrajzi rendbe csoportosított összesített tartalomjegyzéket, hogy én magam is könnyebben eligazodjam a most már körülbelül 360 poszt között.

 

Időközben ez a tartalomjegyzék annyira felduzzadt, hogy külön posztot készítettem belőle, ami ITT megtalálható.

Egy európai muzsikus Nagykanizsán: Franz Pyllemann

2018-ban könyvecskét írtam Práger Hermina életéről, aki az 1870-es, 1880-as években Hermine Braga néven szép énekesi pályát futott be a bécsi operaházban. Kanizsai lánynak született, szerény családba. Életének alakulását rendkívül erősen befolyásolta legidősebb nővére, Eugénia házassága egy még itthon, Kanizsán megismert német zongoraművésszel, Franz Pyllemann-nal. Házassága kapcsán a német muzsikus körülbelül három évig Nagykanizsán élt és ebben az időben tevékenyen bekapcsolódott városunk zenei életébe.

Hermináról szóló könyvemben természetesen érintettem Pyllemann személyét és szerepét a család életében, de csak annyira tértem ki rá, amennyire kis sógornőjének élete indokolta. Ez a poszt most róla szól, Franz Pyllemannról, akit Kanizsán mint Pyllemann Ferencet ismertek és emlegettek.

Pyllemann 1867-ben

 

Berlinben született 1841-ben, evangélikus családban. Apja azt szerette volna, ha fia lelkész lesz. Ám a zene vonzása erősebb volt és Franz elhatározta, hogy a zenére teszi fel életét. Talán a családi ellenzés miatt, de talán azért is, mert akkoriban az európai zene (egyik) fővárosa Bécs volt, 23 évesen, 1865-ben át is települt oda. Úgy érezhette, hogy Mozart, Beethoven és Schubert városában tudja magát igazán kibontakoztatni. Ám egy nagy szerelem felülírta, vagy legalábbis erősen módosította a terveit, s aztán már csak nagyon kevés ideje maradt...

Alig melegedett meg Bécsben, amikor – nyilván pénzre volt szüksége – két fiatal bécsi művész társaságában koncert-utazásokra indult. 1866. június végén a kis társaság Nagykanizsára érkezett.

Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny 1866. július 1-jén megjelent számában találkozhatunk a nevével először:

Bécsből hozzánk érkezett hírneves gordonka-művész Röver Henrik, tagja a cs. kir. udv. zenekarnak, valamint az opera-színháznak; hétfőn július 2-án a „Zöldfa-vendéglő” nagy-termében egy hangversenyt rendez, melyen Lang Fülöp operaénekes, városunk fia, és Pyllemann bécsi zongora-művész is résztvenendnek.

Hármójuk közül akkor a legnagyobb név Henrik Röver gordonkaművész; jól és pontosan írta a kanizsai hírlap, hogy a bécsi opera zenekarának tagja, s ezzel együtt az udvari zenekar csellistája volt. A másik művész "Lang Fülöp operaénekes, városunk fia". A Kanizsán született ifjú bariton ekkor még pályakezdő Bécsben; az 1860-as évek végétől a pesti Nemzeti Színházba szerződik, majd az 1880-as évek közepén felépült Operaház történetének egyik legkiválóbb hősbaritonja lesz Láng Fülöp néven. Nyilván az ő révén került a kis bécsi művésztársaság Nagykanizsára.

Pyllemann ekkor járt először városunkban. Egy későbbi osztrák hírlapi forrás szerint a Práger családnál talált szállást, így ismerkedhetett meg a szép, akkor tizenhét éves Práger Eugéniával, akinek - elképzelhető, hogy a szállás fejében - zongoraleckéket adott. Az apa, Práger Zsigmond boltos volt Kanizsán. Üzlete egy kissé pontatlan forrás szerint a mai Erzsébet tér 20. alatt, vagy valamelyik szomszéd házban lehetett. Hét gyermeke közül öt érte meg a felnőtt kort, közülük a legidősebb volt Eugénia; kishúga, Hermina, a későbbi operaénekesnő még csak kilenc éves.

Ekkor, 1866 nyarán kezdődhetett a szerelem, mert a következő, négy hónappal későbbi, november 10-én megjelent újsághír már Pyllemann huzamosabb kanizsai tartózkodására és egyúttal komolyabb zenei kapcsolatokra utal.

A fenti híradás városunk első felnőtt énekkara, az alig több, mint fél évtizede alapított Kanizsai Dalárda aznap esti koncertjének előzetese a Zala-Somogyi Közlöny 1866. november 10-i számából. Eszerint ezen a koncerten a kórus Pyllemann egy darabját is elénekelte (hősünk zeneszerzéssel is foglalkozott). Sőt, az előzetesből az is kiderül, hogy a Dalárda jeligéjének dallamát is Pyllemann komponálta.

Mi is volt ez a kórus-jelige? Akkoriban minden kórusnak volt ilyen: egy rövid, csak rájuk jellemző énekelt szignál, egy zenés névjegy, ami mintegy programszerűen jellemezte az illető kórust. Minden fellépést ezzel szoktak kezdeni; vendégszereplések, kórustalálkozók esetén különös jelentősége volt, amikor a résztvevő kórusok mindegyike – bemutatkozásként és üdvözlésként – szokta elénekelni.
A Kanizsai Dalárda jeligéjének ez volt a szövege: "Szabad dal és vidor szív, / dalnok ehhez maradj hív". Hogy dallamát Pyllemann írta, azt mutatja, hogy 1866 novemberében már egy ideje komolyabb kapcsolatban kellett hogy legyen a kórussal.

A következő hónapokat nem biztos, hogy végig Kanizsán töltötte, de a kapcsolat megmaradt: 1867. január 6-án a Zöldfában megtartott hangversenyen ismét találkozhatott vele a kanizsai közönség. Egy Bécsben énekesnőnek tanuló kanizsai lány, Németh Berta köszönte meg koncerttel a helybeli előkelő családoknak a tanulmányaihoz nyújtott anyagi támogatást; ezen működött közre Pyllemann egy virtuóz Liszt-darabbal, a Verdi-opera dallamaira írt Rigoletto-parafrázissal. Ebben a műben valóban teljes zongoraművészi fegyverzetben állhatott ki a közönség elé. A helyi sajtóban január 10-én megjelent tudósítás sajnos róla nem ejtett szót, csak a főszereplő kisasszonyról, illetve a partnereként szólót éneklő Kartschmaroff Leóról, a zsinagóga akkor még ifjú kántoráról.

Viszont ekkor már ki volt tűzve Pyllemann saját zongoraestje, amelyre alig pár nap múlva, január 15-én a Kaszinó akkori helyiségében  (a Vasemberházban) került sor. Sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ez alkalommal sem állt hivatása magaslatán: semmi konkrétumot nem írt az estről, annak műsoráról, csak általános dicséretet. Azért feltétlenül érdemes belelapoznunk a január 20-i számba::

F. hó 15-én tartá Pyllemann Ferenc a nagy kaszinóban számos közönség jelenlétében hangversenyét. Rég nem volt alkalmunk oly művészi s minden tekintetben kielégítő előadást hallanunk. Pyllemann Ferenc, kiről már a múlt alkalommal elismeréssel szólottunk, teljes fényében ragyogtatá az estve művészetét, melyben az előadás szépsége az erőteljes technikai képzettséggel oly gyönyörűen egyesült.

Alig pár hónappal később Pyllemann kapcsolata a Kanizsai Dalárdával még szorosabbá vált. A kórus 1867. május 5-én megtartott éves közgyűlésén történt, hogy első karmesterré választották. Hogy ezt a minimum egy évre szóló, rendszeres - heti - jelenlétet követelő posztot elvállalta, azt jelenti, hogy ekkor már tartós és komoly tervei vannak Nagykanizsán. A zongoraleckék közben nagy szerelem bontakozhatott ki közte és a tizenhét éves Práger Eugénia között, s a német protestáns zongoraművész elhatározta, hogy nőül veszi a magyar vidéki kisvárosban élő, tehetősnek sem mondható zsidó boltos lányát. Hát igen, a zene valóban nagy kerítő :)

Az esküvő előtt alig néhány nappal, 1867. október 16-án az ifjú vőlegény még adott gyorsan egy hangversenyt Kanizsán. Az estről a zenéhez nem túlságosan értő Bátorfi Lajos írt beszámolót a Zala-Somogyi Közlönybe (érdekes, hogy jó tíz év múlva az ő lánya is zongoraművésznek készül...). Bátorfi tudott a napokon belül esedékes nagy családi eseményről, ezért beszámolóját így kezdte (benne Pyllemannt "hangversenyző", illetve "előadó" megnevezéssel illette):

Rubinstein Ábrándját a magyar népdalok felett hangversenyző egy kissé félénken kezdette, nem csoda, az életre beható esemény előestéjén van, s így az ítészeti hidegvérűséget félre kell tennünk. Rubinstein e kedves művénél a változatosság fokoztatásával előadó is élénkebb érzetet kölcsönzött játékának, s a plastioniság ködként enyészett el. 

A koncerten közreműködött egy muzsikus testvérpár, F. és C. Henne: egyikük hegedűs, másikuk fuvolista; ennél több sajnos nem derült ki róluk. A hegedűs fivérrel Pyllemann Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta. A koncert záró száma Carl Maria von Weber f-moll hangversenydarabja (Op. 79) zongorára és zenekarra. Közreműködött az akkori híres kanizsai Grünbaum-zenekar. A kanizsai "zenekritikus" ennyit bírt leírni értékelésként:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

A koncert után – a szokásoknak megfelelően – az est táncmulatsággal folytatódott. Eközben Pyllemann és menyasszonya bőröndjei (vagy utazóládák voltak?) már bizonyosan becsomagolva várakoztak, hiszen két nap alatt Eisenachba kellett érniük: ott tartották ugyanis esküvőjüket, október 19-én. Egyelőre nem tudható, hogy vajon Eugénia teljes családja – szülei és négy testvére – valamennyien kiutaztak-e és az sem, hogy miért nem a menyasszony lakóhelyén házasodtak össze, ahogyan az általánosan szokás volt. 

Erre a kérdésre talán az lehet a válasz, hogy Eisenachban tudtak úgy összeházasodni, hogy nem volt probléma eltérő felekezeti hovatartozásuk. Talán ott volt már ekkor polgári anyakönyvezés? Sajnos, a bejegyzésre vagy más igazolásra nem sikerült ráakadni. E házasságkötés egyetlen hivatalos nyoma a nagykanizsai izraelita anyakönyvben olvasható, első gyermekük, Agnes születésekor, őt ugyanis oda jegyezték be. Az adatok mellé hosszas, ám sajnos szinte teljesen olvashatatlan megjegyzés került gyermekük törvényes születéséről, szülei házasságkötéséről, csak a dátum (1867 október 19.), az Eisenach név és a Polizei szó vehető ki belőle: valószínűleg ottani rendőrségi irattal bizonyították a szülők házasságuk megkötését. Az is érdekes, hogy ha már német földön házasodtak, akkor vajon miért nem Berlinben, ahol Pyllemann családja élt? Talán mert a protestáns lelkész apa erősen ellenezte fia kapcsolatát? Prágerék, a későbbi események tükrében nyilvánvalóan befogadták Pyllemannt a családba.

A homályos pontok ellenére annyi bizonyos, hogy Pyllemann részéről nagyon nagy volt a szerelem: még azt is elfogadta, hogy újdonsült felesége nem bírt megválni szüleitől és testvéreitől. Így az ifjú pár közös életét Kanizsán kezdte meg, holott a 24 éves férjnek éppen csak elindult karrierje szempontjából bizony Bécsben kellett volna élnie.

 

Pyllemann és menyasszonya, Práger Eugénia

 

Így viszont Nagykanizsa zenei élete mindenképpen nyert az ő kanizsai néhány évével, hiszen Pyllemann továbbra is részt vett a város zenei életében: első karmestere a Kanizsai Dalárdának, koncerteket szervez, zongoraórákat ad és zeneszerzéssel is foglalkozik.

Nézzük ezeket a területeket egyenként:

Mint a Kanizsai Dalárda első karmestere különös hangsúlyt helyez arra, hogy magyar művek is legyenek a kórus repertoárján. Értő zenei vezetése a kórus színvonalát is emeli. Szilveszter este a Dalárda, a szokások szerint táncestéllyel folytatódó hangversenyt adott pártoló tagjainak, amelyről a következőket jegyezte fel 1868. január 4-i számában a Zala-Somogyi Közlöny:

Sylvester estéjét kedélyesen töltöttük el. Ez este a nagykanizsai „Dalárda” pártoló tagjai részére szinte előadást tartott. A működők szorgalmas igyekezete meglátszott a műdarabok szabatos előadásán. Főleg kitűnt Fleischmann Károly jól iskolázott első tenor hangja. Dacára annak, hogy a zöldfai nagy teremnek rosz acusticája van, mégis kellemes benyomást tettek az előadott művek szabályossága, mely legnagyobbrészt a tevékeny egyleti karmester Pyllemann úr érdeme, ki beismeri azt, hogy Magyarországban van Nagykanizsa és így a magyar dallamok begyakorlását is egyik buzgó feladatául tűzte ki, noha küzdéssel jár, mert a működők közt alig van négy egyén, ki a magyar nyelvet bírná. 

1868 tavaszán és kora-nyarán három jelentős hangverseny is zajlott Kanizsán, amelyeken közreműködik. Közülük legalább egyet nyilvánvalóan ő szervezett, de könnyen elképzelhető, hogy a másik két alkalommal is ő hozta kapcsolatai révén Kanizsára az előadókat. 1868. február 11-én a D'Ettore operaénekes házaspár koncertjén működött közre, nem lehet pontosan tudni, milyen minőségben. Lehetett zongorakísérő és/vagy játszhatott szólistaként, sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ezt homályban hagyta.
Egy hónap múlva, március 21-én Rudolph Willmers, európai hírű német zongoraművész adott szólóestet Kanizsán. Körülbelül két év múlva kollégák lettek Bécsben, mint a Horak-zeneiskola professzorai, ismerhették egymást már korábban is, így könnyen lehet, hogy őt is Pyllemann hozta Kanizsára..
Viszont szinte teljes bizonyossággal lehet mondani, hogy Henrik Röver bécsi csellista június 13-i koncertje hősünknek köszönhető. Emlékezzünk, két évvel azelőtt vele és a kanizsai Láng Fülöppel járt először Kanizsán. Az 1868-as koncerten egy Schlesinger nevű, valószínűleg szintén bécsi hegedűs mellett fellépett egy másik ismerősünk, a Bécsben énekesnőnek tanuló Németh Berta kisasszony. Ennél sokkal többet sajnos erről a koncertről sem tudunk meg a Zala-Somogyi Közlöny hasábjairól csak azt, hogy Pyllemann is fellépett, de nem tudható, mit játszott.

Pyllemann Kanizsához kötődő további tevékenysége a zongora- és énektanítás. Erről is csak nagyon mostohán értesít a Zala-Somogyi Közlöny. De 1869. május 23-i számában beszámol röviden növendékeinek egy koncertjéről, melyet a zenei élet egyik mecénása, a gelsei Gutmann család palotájában rendeztek meg (ma Erzsébet tér 11.). Olvassuk együtt:

Zene és ének próba. Múlt vasárnap május hó 23-án, délelőtti órákban tartá Pyllemann úr jeles zongora- és ének-tanárunk ez évi nyilvános próbatételét Guttmann H. S. úr fényes laktermeiben; a tanítványok előhaladása minden tekintetben kielégítő volt, az énekben Dietrichstein k. a., a zongorában pedig Rosenstock k. a . különösen kitűntek, jól esett látnunk hogy csalta ki a növendékek ügyessége jelenvolt szülők szemeiből az örömkönyeket; jelenvoltak mintegy 80-an, kik Guttmann család által szívélyesen fogadtattak.

Lábjegyzet: Kanizsa legtekintélyesebb családjával a dinasztiaalapító Gutmann S. Henrik egyik lánya, Ida rendkívüli élettörténete kapcsán már foglalkoztam a blogban, háttérként érdemes elolvasni A gyűrűk úrnője című írást.

Franz Pyllemann zeneszerzéssel is foglalkozott. Abban az időben, míg Kanizsán élt, néhány kisebb zeneműve megjelent nyomtatásban, magyar zeneműkiadóknál: Táborszkynál és Rózsavölgyinél. A három zongoraműről a Lipcsében megjelenő Buchhändler-Correspondenz 1869-ben megjelent számaiból értesülhetünk.

Nocturne, Op. 7. Pest, Rózsavölgyi és Társa

3 Melod. Instruct. Tonstücke, Op. 9.  Nr.1. Lebenslust Nr. 2. Abendempfindung Nr. 3. Albumblatt. Pest, Rózsavölgyi és Társa [Ezt a kis ciklust valószínűleg pedagógiai céllal komponálta. A kis darabok magyar címe: Életöröm, Alkonyat, Albumlap.]

Caprice-Mazurka Op. 11. Pest, Táborszky

Mindezen munkálkodások közben Pyllemann családjában örvendetes esemény zajlik le: 1868. augusztus 11-én – Nagykanizsán – megszületik első gyermekük, Ágnes. 

Íme, születésének már említett bejegyzése a nagyrészt olvashatatlan megjegyzésekkel:

Ágnes kiváló zenei tehetséggel született, muzsikus lett: énekesnő és zongoraművész, elsősorban hangverseny-énekesnőként működött Bécsben, férjhezmenetele után Agnes Bricht Pyllemann néven. Pályája egy későbbi poszt tárgya lehet, de annyit feltétlenül érdemes megjegyeznünk, hogy egyszer, 1903-ban, 35 évesen, Nagykanizsán is adott koncertet. Későbbi kanizsai kapcsolat, hogy az 1930-as évek elején Elisabeth Forini, a városunkból elszármazott Fischer Böske az ő énekes-növendéke volt Bécsben.

Itt van Ágnes:

 

De térjünk vissza időrendünkhöz. Láttuk, hogy Pyllemann igazán igyekezett hasznossá tenni magát Kanizsán mint muzsikus, ám ő nagyobb kaliberű művész volt annál, hogy ezzel megelégedjen. Így 1869 második felében – vagy 1870 elején – végre sikerült rávennie feleségét, hogy költözzenek Bécsbe. Ennek az volt az ára, hogy magával kellett vinnie a teljes Práger-családot: apósát, anyósát és azok további négy gyermekét (három lányt és egy fiút), köztük az akkor tizenhárom éves Herminát, a leendő operaénekesnőt.

Bécsben kezdetben a teljes nagycsalád együtt lakott. A fiatal házaspárnak még egy gyermeke született, aki édesapja után a Franz keresztnevet kapta.

Pyllemann nagyon hamar megtalálta helyét az európai zene fővárosának tekinthető Bécs zenei életében: Johann Peter Gotthard, azaz valódi nevén Bohumil Pazdirek bécsi zeneműkiadó révén bekerült az akkor harmincas éveinek második felében járó Brahms baráti körébe. A zene mellett összefűzhette Brahms-szal az is, hogy mindketten német származású protestánsként éltek a kifejezetten katolikus Bécsben.

Hogy Brahms kapcsán kicsit előbbre is tekintsünk: a nagy zeneszerző idős koráig igazolhatóan kapcsolatban állt Pyllemann özvegyével, lányával, Ágnessel és a sógornővel, Hermine Braga (Práger Hermina) operaénekesnővel: mindhármuk neve szerepel Brahms Adress-Buch-jában, amelybe saját kezűleg jegyezte fel ismerősei nevét és címét. A bekeretezett részben Agnes neve látszik, alatta a "Breisach Pyllemann" Práger Eugéniát takarja, aki férje halála után újra férjhez ment, mint majd látni fogjuk.

 

Vegyük fel újra történetünk fonalát:

Pyllemann 1870-ben a jónevű, később konzervatóriummá alakított Horak-magánzeneiskola tanára lett.
Elsősorban elméleti tárgyakat tanított: összhangzattant, hangszerelést, zeneelméletet, esztétikát. Mellette állandó zenekritikusa lett a Wiener Salonblatt nevű kulturális-társasági hetilapnak. Rendszeresen tudósította a tekintélyes lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitungot Bécs zenei életéről. Brahmsról is írt, akkori új szerzeményeiről; cikkei közül többet máig idéz a Brahms-szakirodalom,

Otthon kislányát, Ágnest a lehető legkorábban elkezdte zongorára tanítani. Ismeretes egy kedves anekdota, miszerint Brahms egyszer felugrott hozzájuk és a négy éves Ágnest egyedül találta a zongoránál. Mellé telepedett és csatlakozott hozzá a zongorázásban. De úgy tűnik, ő kicsit merészebb harmóniákat használt, mint amit a kislány az apjától megszokott, mert Ágnes ránézett Brahmsra és közölte: Bácsi, te hamisan játszol 😀

Minden szépen és jól alakult tehát a házaspár életében, amikor bekövetkezett a tragédia: 1873. március 7-én Franz Pyllemann harmincegy évesen meghalt, súlyos betegségben, életmentőnek szánt operáció után. Porig sújtott felesége magára maradt két kicsi – egy öt éves és egy nyolc hónapos – gyermekével, ugyanakkor a Práger család is komoly támaszát veszítette el.

Íme halálának – sajnos szinte olvashatatlan – bejegyzése a Bécs belvárosi evangélikus gyülekezet anyakönyvében:

 

 

Nevét Püllmann-nak írták, berlini születése olvasható, lakcíme alig; talán Wieden városrész, de az utcanevet nem tudom azonosítani. Egyelőre a legutolsó rovatot, a temető nevét sem tudom megfejteni, ahol örök nyugalomra helyezték.

 

Halálhíre lehet, hogy Kanizsára nem jutott el időben, ugyanis senki nem képviseltette magát március 9-i temetésén, még egy gyásztávirat sem érkezett a Dalárdától az özvegyhez.
A Zala-Somogyi Közlöny március 20-án közölte az alábbiakat:

Pyllemann Ferenc meghalt. E gyászhírről Welisch Gusztáv úr értesített bennünket Bécsből, a többi közt így ír: Folyó hó 9-én kísértetett az örök nyugalom helyére, Nagy-Kanizsán jól ismert s mindenki által becsült Pyllemann Ferenc zenetanár, feltűnő volt a lehangoltság, hogy a „Kanizsai Dalárda”, melynek a boldogult tevékeny karnagya volt, temetésén sem küldöttségileg nem vett részt, de sőt vigasztalhatatlan özvegyéhez még részvéttáviratot sem intézett, e figyelmetlenséget enyhíté a bécsi zenetekintélyek részvéte, személyes jelenlétök a végtisztesség tételnél s bánatos özvegyéhez intézett sokoldalróli fájdalmat enyhítő részvétiratok. Az elköltözött kitűnő jó barát, jeles zenetehetség és munkás családapa volt. Béke hamvaira!

Bécsi lapja, a Wiener Salonblatt 1873. március 16-i számában, a lipcsei Allgemeine musikalische Zeitung pedig április 9-i számában közölt róla nekrológot. Közülük információkban leginkább gazdag a lipcsei újság volt, amely a kései kutató nagy szerencséjére olyan magánéleti információkat is tartalmazott, amelyek alátámasztották, sőt, jelentősen ki is egészítették a kanizsai újsághíreket.

S hogyan folytatódott tovább a család élete? A fiatal özvegynek hamarosan meg kellett birkóznia kisebbik gyermeke, Franz elvesztésével, aki 1877 februárjában, négy és fél évesen halt meg.
1880-ban újra férjhez ment (férje neve Moritz Breisach). Második házasságából három gyermeke született. 1907. július 8-án, 59 éves korában hunyt el.

Lánya, Ágnes, mint írtam, kiváló muzsikus: koncert-énekesnő és zongoraművész lett. Férjhez ment Balduin Bricht neves bécsi zenekritikushoz. Két gyermekük született: 1894-ben Franziska és 1904-ben Walter.

Itt van fényképen a teljes család, 1906 körül (forrás: Wikipedia, Walter Bricht szócikk):

 

Walter Bricht folytatta a muzsikus-tradíciót, és már fiatalon nevet szerzett magának Bécsben mint zongoraművész és karmester. Ő is tanított a Horak-zeneiskolában, mint nagyapja. Amikor eljöttek a nehéz idők, mivel kiderült, hogy anyai nagymamája, a kanizsai Eugénia származása nem tetszik a rendszernek, üldözötté vált, s 1938-ban feleségével az Egyesült Államokba emigrált. Charlestonban, majd New Yorkban működött, 1963-ban az Indiana University School of Music professzora lett. 65 éves korában, 1970-ben hunyt el. Második feleségétől két lánya született. Egyikük fuvolaművész Tulsa városában, és ápolja apja és családja, így Franz Pyllemann emlékét is.

Sikerült kapcsolatba kerülnöm vele és kaptam tőle egy rendkívül fontos fényképet, amely Franz Pyllemannt, feleségét, Práger Eugéniát és Eugénia egyik húgát, Emíliát ábrázolja. Ez az egyetlen fénykép, amely Pyllemannról fennmaradt! Ennek részleteit, Pyllemann portréját, illetve kettejüket feleségével már mutattam, most nézzük a teljes képet. 

Pdf formátumban kaptam meg, az eredeti szkenneléskor egy pici sáv lemaradt a felső széléről, de azt lehet valószínűsíteni, hogy valamikor az 1867-es évszámot írták rá. Van egy harmadik személy is a képen, Eugénia húga, Emília. A kép Lingg Gyula kanizsai fényképész felvétele, készítésekor Franz és Eugénia jegyesek lehettek.

 

 
Terveim szerint ez a poszt kiindulópontja lehet egy újabb könyvnek. Időközben kiderült ugyanis, hogy Franz Pyllemann hagyatéka néhány későbbi dokumentummal együtt - Agnes lánya, Franziska jóvoltából - megtalálható az osztrák nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében. A következő nyáron el is utaztam Bécsbe, két teljes napot ültem a Herrengasséban található zenei könyvtári olvasóteremben és nagy izgalommal böngésztem át a dokumentumokat. De nemcsak átböngésztem, hanem a fontos iratokat sikerült is lefényképezni. Emellett az sem volt semmilyen élmény, hogy Pyllemann sajátkezűleg írt leveleit, zenei feljegyzéseit, koncertekről írt beszámolóit eredetiben tarthattam a kezemben! Erről már írtam a blogban, ITT olvasható.

Egyet itt a poszt végén meg is mutatok, egy naplószerű feljegyzését egy kanizsai koncertről, 1867-ből:

 

 

Idehaza elkezdtem a kiböngészésüket, lefordításukat, de mint látható, nem egyszerű a feladat. Körülbelül már képben vagyok, hogy a gyűjtemény miket tartalmaz, mely leveleket kell majd pontosan lefordítani. Úgyhogy ezt a mostani posztot mint első életrajzi kísérletet majd az ezekből a dokumentumokból származó információkkal, idézetekkel kibővítve és átdolgozva remélem, hogy Hermina után rokonszenves, tragikus sorsú sógora életéről is lesz majd egy könyvem; vagy ha nem is külön könyv, de fontos fejezetként ő is része lesz egy kanizsai muzsikusokról szóló, arcképcsarnok-szerű könyvnek, amit szintén régóta tervezek.

 

A gyűrűk úrnője

 

honestylywtf.com

Ami a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa könyvemből kimaradt" címmel közzétett kis sorozatom 3. része arról szólt, hogy 1883. február 6-án, a Pesten tartózkodó Johann Strauss tiszteletére rendezett estélyen jelen volt Liszt Ferenc, és négykezesezett a házigazda feleségével, Tarnóczy Gusztávnéval.

A hölgyről kiderült, hogy nagykanizsai születésű, lánykori neve Gutmann Ida - így ez a kis esemény is egy adalék Lisztnek Nagykanizsához fűződő - nem túl gazdag, és többnyire közvetett - kapcsolatai terén.

 

clipart-library.com

 

Legutóbb magát az estélyt próbáltam körbejárni. Ma a hölgy személyére szeretnék részletesebben is kitérni. Az is ki fog derülni, hogy miért nevezem a gyűrűk úrnőjének 😊

 

De kezdjük az elejéről: 

Gutmann Ida 1846. február 18-án született Nagykanizsán. Itt láthatjuk születésének anyakönyvi bejegyzését a kanizsai izraeliták anyakönyvében a 7. sorszám alatt (rákattintva kinagyítható):

 

 

 

Apja Gutmann Simon Henrik, aki 25 éves korában a közeli Gelséről költözött Kanizsára. A tehetséges, ambiciózus fiatalember a gazdag nyerstermény-kereskedő, Strasser Lázár alkalmazottjaként mint raktáros kezdte, majd önálló üzletet nyitott és feleségül vette volt főnökének lányát, Strasser Nanettát. Az Erzsébet tér 11. alatti szép klasszicista palotában éltek, amelyet még Strasser Lázár építtetett az 1820-as években. 

 

A Gutmann-palota Nagykanizsán, Erzsébet tér 11.

 

Gutmann Henrik apósa nyomán kezdetben nyersterményekkel foglalkozott, majd kiváló időzítéssel és érzékkel áttért a famegmunkálásra és kereskedésre: új, a környék hatalmas tölgyeseire alapozott beliscsei vállalkozása biztosította a talpfákat az akkoriban épülni kezdő vasútvonalak számára. Ebből a család milliomos lett, s a nagyburzsoázia sorába emelkedett. 1869-ben - elsőként a nagykanizsai zsidó családok közül - nemesi rangot kapott "gelsei" előnévvel. 

 

Ida apja, Gutmann S. Henrik

Ida anyja, Strasser Nanetta

Ida apja már az 1840-es évektől komoly részt vállalt Nagykanizsa pénzügyi, kereskedelmi és társadalmi életében: többek között alapító tagja, majd hosszú ideig elnöke volt a Nagykanizsai Kereskedők Társulatának, 1863-től 1890-ben bekövetkezett haláláig elnöke az Izraelita Hitközségnek. Mint az izraelita iskolatanács elnöke jelentős adománnyal járult hozzá az izraeli középkereskedelmi iskola megalapításához, mellette támogatta a városi polgári iskola létrehozását és a piarista gimnáziumot is. Felesége az Izraelita Nőegylet alapítója és elnöke volt. Tevékenységét később fiuk, - Ida testvére - Gutmann Vilmos folytatta és teljesítette ki. 

A család városi palotája a kultúra, a jótékonyság és a magyaros vendégszeretet otthona is volt - ezt már a második nemzedékről írta a helyi sajtó, de kétségtelenül így volt akkor is, amikor még Henrik volt a családfő.

 

Mindezt azért volt érdemes elmondani, mert ebben a mentalitásban, légkörben - és anyagi/társadalmi helyzetben - nevelkedett Gutmann Henrik és Strasser Nanetta kilenc gyermeke, köztük az 1846-ban született Ida. 

Szülei és közismert fivére mellett ő csak néhányszor, városi kulturális-társaséleti esemény kapcsán bukkant fel a helyi sajtóban, de azért néhány dolgot ebből is összerakhatunk kanizsai ifjú éveiből. A Zala-Somogyi Közlöny első róla szóló híradásában (1863) azt olvashatjuk az akkor 17 éves Idáról, hogy zongorakísérőként fellépett egy koncerten, egy bizonyos Cseke Sándor hegedűjátékát kísérte.

Nyilvánvaló, hogy Ida - és testvérei - gyerekkoruktól tanultak zenét, hangszerjátékot. Ez a kor szokása volt: akkoriban a zongora minden polgári otthon elmaradhatatlan berendezési - és nem csak berendezési, de használati - tárgya volt. Zeneiskola ugyan nem létezett, de Kanizsán kiváló magántanárok működtek. Ida nagy valószínűséggel Kohn Henrik növendéke lehetett, ő volt az, aki a kor magántanárai közül már Ida gyermekkorában Kanizsán működött, s aki Hedvig lányából ítélve kiváló tanár és zongorista lehetett.

 

De kár, hogy olyan szűkösek a források és ezeket a dolgokat csak feltételezni lehet... Viszont tény, hogy Ida később, fiatal lányként és fiatal asszonyként muzsikált együtt Kartschmaroff Leó kántorral, Rosenberg Ádámmal és Franz Pyllemann néhány évig Kanizsán élő zongoraművésszel.

És az is kétségtelen tény, hogy olyan szintű, hangszertudását feleség és anya korában is karban tartó zongorista vált belőle, hogy egy Liszt Ferenc is leült melléje négykezesezni...

Van még néhány apró tény Ida zene iránti tehetségéről, vonzalmáról Nagykanizsán töltött húszas éveiből: említik néhány koncert fellépőjeként, illetve 1872-ben mint a Kanizsai Dalárda - Kartschmaroff Leó kántor által vezetett - női karának védnökét. Több említéséhez hozzáteszik, hogy "csinos" és "szép" hölgy. 

 

Ezekben a kis hírekben Idát már mint Maschanzker Mór feleségét nevezik meg. És valóban, az anyakönyv is alátámasztja: Gutmann Simon Henrik lánya 18 éves korában, 1864. január 6-án, a kanizsai zsinagógában házasságot kötött Maschanzker Mór kereskedővel:

 

 

A kutató ezen a ponton bizony zavarba jött, mert, miután már tudta, hogy Ida évtizedeken át Tarnóczy Gusztáv felesége volt, először azt feltételezte, hogy az első férj elhunyt. Ám hiába kereste, sehol nem találta a halálát. Talált viszont jócskán említést egy ugyanilyen nevű gazdag kereskedőről, aki - évtizedek múlva, 1892-ben! - éppen gelsei Gutmann Vilmos, Ida fivérének társaságában ott van a kanizsai sörgyár alapító részvényesei között, és akiről bebizonyosodott, hogy azonos az első férjjel. Akkor Ida hogy mehetett hozzá 1875-ben Tarnóczy Gusztávhoz??? 

A nagykanizsai izraelita anyakönyvek szisztematikus átnézése aztán megadta a választ: az 1875. évi házasságokat tartalmazó kötetben 12. sorszámmal egy hosszas német nyelvű szöveg olvasható - azaz hogy sajnos nagyon nehezen olvasható, olyan borzalmas macskakaparással íródott - de a lényeg, a nevek és a dátumok azért kivehetőek. Itt van, kivágva:

 

 

Ebben 1875. június 15-én nyilvánvalóan azt rögzítették, hogy "Moritz Maschanzker" és "Ida geborene Gutman de Gelse" 1864. január 6-án megkötött házasságát felbontották.  

 

Hát ez teljes döbbenet!!! 1875-ben!!!

Olvasgatva a témában, mivel eddig erről semmit nem tudtam, kiderült, hogy az izraeliták körében tényleg lehetséges a válás: náluk, hasonlóan a reformátusokhoz, nincs az a felbonthatatlanság, mint a katolikusoknál. Természetesen szilárdan lefektetett szabályok határozták meg, hogy milyen okokból engedélyezhetik. Ezek között ott van, ha ha valamelyik fél elhagyja a hitét és más vallásra tér. Nos, Ida esetében valószínűleg ez lehetett a konkrét ok. Bár érdekes, hogy Maschanzker Mórral majdnem egy évtizednyi házasság során gyermekük nem született; így lehet, hogy más okok, más drámák is rejtőztek válásuk mögött... Amit végül kimondtak, így mindkét fél szabaddá vált.

 

Két hónap múlva, 1875. szeptember 19-én Ida házasságot kötött Tarnóczy Gusztávval. A magyar országos sajtó csak szűkszavúan közölte az eseményt:

 

Házasság. Tarnóczy Gusztáv országgyűlési képviselő szeptember 19-én házasságra kelt Bécsben Gutmann Idával.

A kanizsai sajtó is csak a már megtörtént házasságkötésről számolt be, a hangsúlyt az újdonsült férj nemesi előneveire helyezve s Idát is már új nevén említve:

Házasság. Alsó-lelóczi és jezernici Tarnowski Tarnóczy Ida született gelsei Gutmann és Alsó lelóczi s jezerniczi Tarnowski Tarnóczky Gusztáv országgyűlési képviselő tiszteletteljesen jelentik 1875-ki szeptember 19-én Bécsben történt házasságra lépésüket. Kísérje boldogság frigyöket!

 

A történet ritkaságához hozzátartozik, hogy esküvője előtt Ida minden bizonnyal katolikus hitre tért. Ezt csak közvetett forrással tudom igazolni, mivel a bécsi katolikus anyakönyvek abból a korszakból nem hozzáférhetőek, de nyilvánvaló, hogy egy Tarnóczy esküvőjére csakis katolikus templomban kerülhetett sor. A közvetett bizonyíték pedig az, hogy a következő években megszületett két gyermekük keresztelését a Budapest Terézvárosi római katolikus plébánia anyakönyvébe vezették be, s ott az anya vallásánál is római katolikus áll.

 

Tarnóczy Vladimir születése Bp. Terézvárosi r. k. anyakönyv, 1877

(Zárójelben, hogy kerek legyen a történet: Maschanzker Mór is újranősült, ő Kanizsán és vallása keretei között. 1876. januárjában volt esküvője Weismeyer Eugéniával, gyermekük is született. Üzleti kapcsolatban maradt a Gutmann családdal: mint említettem, ő is ott volt az Ida fivére által megalapított Sörgyár részvényesei között. Később Szegedre költözött, ott halt meg 1907-ben.)

Egy válás abban a korszakban nyilván rendkívül ritka, még ha a felek vallása ezt lehetővé is teszi; bár érdekes módon abban az anyakönyvben, ami Ida válását rögzítette, a következő bejegyzés szintén egy elválasztott házaspárról szól... de azóta sem láttam izraelitáknál ilyen bejegyzést, pedig rendszeresen böngészem az anyakönyveket.

 

De hogy a váláson túl az egyik fél a hitét is elhagyja új házasságáért, az tényleg rendkívül ritka lehetett. Az eset ráadásul Nagykanizsa vezető, leggazdagabb, legtekintélyesebb családjában történt. Bizonyosan nagy port felverhetett annak idején, de a helyi sajtó a legteljesebb diszkrécióval hallgatott róla - ehhez nyilván megvoltak az eszközei a családfőnek. Talán egymagában a tekintélye és a városban betöltött pozíciói is elégségesek voltak. De azért kíváncsi lennék, hogy a családban hogy viszonyultak Ida történetéhez, különösen az áttéréséhez - apja ekkor már egy évtizede a kanizsai Izraelita Hitközség elnöke volt!!! -, illetve, hogy a Tarnóczy-család mit szólt. 

 

Hosszú távon az látszik, hogy teljesen elfogadták a kapcsolatot. Később, Ida asszony-éveiből több olyan apró eseménnyel találkoztam, ami ezt bizonyítja, mindkét oldalról. Az 1883-as említett estélyen például, amit a Tarnóczy-házaspár rendezett, ott volt a vendégek között Ida fivére, gelsei Gutmann Vilmos és felesége. Van híradás arról, hogy Ida és sógornője, Tarnóczy Malvina több ízben közösen jótékonykodott. Megírta egy napilap, hogy egy estélyen Ida sógornője egyik operettjéből idézett egy dalt - tehát jól ismerte azt (Tarnóczy Malvina, O'Donell grófné, férje húga ugyanis műkedvelő költő és zeneszerző volt, több darabját profi színházak is bemutatták - az ő élete is regénybe illő, róla is szándékozom később írni). A családok közti jó viszonyt egy tragikus történet is bizonyítja: Ida egyik lánytestvére, Emma, egy bécsi bankár özvegyeként, túl hatvanadik életévén luxus-utazásra ment az északolasz tóvidékre, ahova Ida 33 éves fia kísérte el. Ezt azért örökítette meg ilyen pontosan a sajtó, mert súlyos autókarambol érte őket: a hölgy szörnyethalt, az ifjú Tarnóczy szerencsére csak könnyebben sérült meg.

 

Egyszóval, Ida áttérése és házassága akár drámai történéseket, például családból való kitagadást is okozhatott volna, de úgy tűnik, az érintettek valamennyien toleránsak voltak, vagy legalábbis egy idő után azok lettek. Ne feledjük: 1867-ben, közvetlenül a kiegyezés után napvilágot látott az izraeliták egyenjogúsításáról szóló törvény, mely a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg. Ennek az emancipációs folyamatnak egyik reprezentatív története a gelsei Gutmannoké, s úgy látszik, ebbe az is belefért, hogy ők maguk elfogadták egyik lányuk ilyen irányú választását is. A következő nemzedékben is lesz majd, aki Ida példáját követi: unokahúga, Alice, aki az említett Emma lánya, s akinek úgy tűnik, nehezebb dolga volt; az ő katolikus szertartás szerint 1897-ben kötött házasságát ugyanis szülei nem fogadták el s ezért hivatalosan csak apja halála után keresztelkedett ki.

Ezen a ponton menjünk kicsit vissza kiinduló témánkra, az Ida és férje által 1883-ban Johann Strauss tiszteletére rendezett estélyre. Az akkor 58 éves Keringőkirályt budapesti útjára elkísérte jegyese, Adele. A pár hasonló helyzetben volt, mint Ida lehetett negyedszázaddal korábban. Strauss ugyanis első felesége halála után kötött egy meggondolatlan házasságot, ami nagyon hamar kudarcba fulladt s a felek világi bíróság előtt elváltak. Ám az elvált feleség életében a zeneszerző osztrák állampolgárként és katolikusként nem nősülhetett újra. Sok tárgyalásba és időbe került a törvényes út megtalálása, amelyhez a szász állampolgárságért cserébe le kellett mondania az osztrákról, s katolikusból luteránussá válnia. Amikor Pesten jártak, még csak keresgélték a lehetőségeket, így Adelének bizonyosan sok beszélgetni valója volt Idával...

Tarnóczy Gusztáv, Ida második férje, akitől már csak a halál választotta el, családfáját az államalapítás koráig visszavezető nemesi család sarja. Igaz, bárói vagy grófi címe nincs (csak húga, az említett Malvina lett házasságai révén grófné). Apja földbirtokos, Bars megye főispánja, kitűnő közéleti ember, kapcsolatban Kossuth-tal, Deák Ferenccel. Így fia is földbirtokos, mellette Deák-párti országgyűlési képviselő; van egy gépgyára is, bár azzal később sok gondja lesz. Két gyermekük születik: Ida és a már említett Vladimir (vajon honnét vehették ezt a nevet az 1870-es években???)

 

Ida férje, Tarnóczy Gusztáv

Ida a gazdag úriasszonyok életét éli, neve több társasági hírben felbukkan: bálok vendéglistáin, jótékonykodó rendezvényeken. "Festő ecsetének való szép fej" - írják róla egy karácsonyi jótékonysági vásár kapcsán (Fővárosi Lapok 1876. dec. 10.). Többször fel is lép ilyen eseményeken zongoristaként.

Kapcsolódva férjének elnöki pozíciójához a Női Ipartestületi Egyletben, maga is végez jótékonysági munkát a fővárosi nőnevelés és a gyermekvédelem területén, például tagja a Veres Pálné Leánygimnáziumot megalapító Országos Nőképző Egyesület igazgató választmányának.

Családjával Budapesten él, kezdetben az Oktogon környékén, az Eötvös utcában, később az Izabella (ma Hevesi Sándor) tér 1-ben. Ezek akkor előkelő bérházak voltak, nagyméretű, a kor minden luxusával felszerelt lakásokkal. Otthonukat a Strauss-estély kapcsán úgy írták le, hogy termeik értékes képekkel, díszművekkel s becses régi tárgyakkal ékesek. 

 

Ida vonzódott a műkincsekhez, nagy hobbija a gyűrűk gyűjtése volt. 1888-ban a női iparegylet javára kiállítást rendezett belőlük. Ekkor írta azt a sajtó, hogy ez az európai viszonylatban, a múzeumok gyűjteményeit is beleértve ritka szép és gazdag gyűjtemény már mintegy 2500 darabból áll, s Ida másfél évtized alatt, sok energiát és pénzt felhasználva gyűjtötte össze (a későbbi években már 3-4000 körüli számokat emlegettek...). Benne az őskortól saját koráig minden korszak és technológia képviselve volt, köztük 36 bronzkori, 26 népvándorláskori, 30 görög, 90 római és 15 egyiptomi ékszer. Tudományos leírásával a Régészeti Társaság akkori titkára, dr. Szendrei János foglalkozott, aki kötetkatalógust állított össze a gyűjteményről, melyben katalogizálta a legértékesebb darabokat. A kiállítás hatalmas közönségsikert aratott, meg kellett hosszabbítani. A következő években Bécs és Párizs közönsége is láthatta, s a katalógusnak egy sokkal bővebb francia nyelvű változata Párizsban is megjelent. EZEN A LINKEN belenézhetünk a francia, majdnem 400 oldalas kiadványba, mely rengeteg rajzot is tartalmaz. Csak a blogger csalódott, aki remélte, hogy egy kép lesz benne Idáról is...

Mutatok képet a kiállítás kapcsán a Vasárnapi Újságban megjelentek közül, egy válogatást a gyűjtemény legrégebbi darabjaiból:

S hogy mi lett e páratlan gyűjtemény sorsa? A Révai nagylexikon szerint 1910-ben, tehát még Ida életében, de már özvegy korában Bécsben elárverezték. Egy másik forrás, az orvostörténettel foglalkozó Magyary-Kossa Gyula úgy tudta, hogy a gyűjtemény Londonba került (ez a kutató azért foglalkozott Ida gyűjteményével, mert olyan gyűrű is volt benne, amely méreg rejtésére szolgált...)

Ida 1907-ben, 61 éves korában veszítette el 72 éves férjét, aki hirtelen, agyvérzésben hunyt el.

Itt megnézhetjük a férj gyászjelentését, egyúttal böngészhetünk a rokonok között. Bal oldalon a Tarnóczy-rokonság, Gusztáv testvérei a családtagjaikkal, köztük első helyen húga, Malvina, a költő és zeneszerző grófné; jobb oldalon pedig sógorai-sógornői, felesége még élő testvérei. Ezek a régi gyászjelentések valóságos kincsesbányák a kutatónak!!!

 

 

Azt is megtudhatjuk belőle, hogy a férj földi maradványait Alsólelócra, a Tarnóczyak ősi fészkébe szállították és a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A helyszínre hamarosan visszatérünk!

Hősnőnk életéből ekkor már csak hét év van hátra. 1910-ben éri az a nagy ijedtség, hogy fia is részese az itáliai autóbalesetnek, amely özvegy húga halálát okozza; de szerencsére a fiatalember csak könnyebben sérült meg. 1912-ben tűz támadt a lakásában, mely megsemmisítette egyik szobája értékes műkincseit, személyi sérülés szerencsére nem történt. 

Ida halálára rendkívül nehéz volt ráakadni. A fővárosi lapok közül egyedül Az Ujság címűben rejtőzött el egy kis hír (1914. jún. 18.), de szerencsére a legfontosabb azért benne van:

 

Tarnóczy Gusztáv volt országgyűlési képviselő özvegye, született gelsei Guttmann Ida az éjjel elhunyt. Holttesttét Alsólelóczra szállítják és ott helyezik örök nyugalomra a családi sírboltban. 

 

Innét aztán sikerült ráakadni a Zalai Közlöny szintén június 18-i közlésére:

 

Halálozás. Nagykanizsa előkelő társadalmának fájdalmas, mély gyásza van. Budapesten tegnap éjjel elhunyt hatvanhét éves korában alsó és fölsőlelóci, jezernicei és tarnovszki Tarnóczy Gusztávné született gelsei Gutmann Ida. Az elhunyt úriasszonyt számos előkelő nagykanizsai családhoz fűzték rokoni és baráti kötelékek.

 

Az anyakönyvi bejegyzés is előkerült, Ida halálát tüdő-gümőkór okozta, ami még a gazdagokat sem kímélte akkoriban:

 

Szinte jelképes, hogy a boldog békeidők utolsó pillanatában, 1914. június 16-án érte a halál. Nem egészen két hét múlva Szarajevóban eldördültek a lövések és megváltozott Európa történelme. Ez majd kihat a Tarnóczyak ősi fészke, Alsólelóc történetére is. Idát is ott helyezték örök nyugalomra, ám ezt a nyugalmat erősen megzavarták a történelmi változások.  Búcsúzóul látogassunk oda, a ma Szlovákiához tartozó településre, mely Budapesttől mintegy 200 kilométerre északra fekszik.

 

Alsólelóc (Dolné Lelovce) ma Nemeskosztolány (Zemianske Kostolany) településrésze, korábban önálló falu volt, vadregényes természeti környezetben, a Nyitra partján. Akkor Nyitra vármegyéhez tartozott, a privigyei járáshoz.

 

Itt volt a Tarnóczyak kúriája. Ha Nemeskosztolány vasútállomásáról nem a központba, hanem ellenkező irányba indul az utazó és átmegy a Nyitra hídján, egy kis, erdőborította dombon régi templomot lát. Ennek közelében fekszik a régi kúria, és rejtőzik az erdőben az egykori családi sírbolt, melyet a család emeltetett a 19. században, klasszicista stílusban. 

A településnek ezt a részét nem csak a történelmi változások viselték meg, hanem az erőszakos iparosítás, amelynek következtében 1965-ben egy nagy földcsuszamlás helyrehozhatatlan károkat okozott. Megsérült a nagymúltú templom, a közben hosszú ideig katonai célokra használt és emiatt is tönkretett Tarnóczy-kúria és a ki tudja mikor és hányszor kifosztott Tarnóczy-sírbolt, ahol Ida és férje is nyugodtak. 

 

Helyi információk szerint a család leszármazottai a Tarnóczyak még fellelhető földi maradványait egy helyre gyűjtötték össze és föléje márványtáblát emeltek.

Tegyünk utoljára egy szomorú képes kirándulást az egykori Alsólelócon. De a világháló legalább azt lehetővé tette, hogy mindezt ki lehetett nyomozni...

 

A legtöbb információt ebben a szlovák blogban találtam, a képek többségét is onnét mutatom. Akit érdekel a téma, további képekért mindenképpen érdemes megnyitni!

 

Először a templom: 

pksoliwarski.blog.pravda.sk

 Ez pedig a Tarnóczyak családi sírboltjának mai, szomorú állapota:

  

pksoliwarski.blog.pravda.sk

pksoliwarski.blog.pravda.sk

www.batovany.sk

És itt van a közös sír, Ida hamvaiból is lehet itt, így eddig a pontig sikerült elkísérnünk a Nagykanizsán született figyelemreméltó hölgyet, "a gyűrűk úrnőjét":

pksoliwarski.blog.pravda.sk

 

 

 

 

 

 

Egy hölgy Salzburgban, 1931

Éppen ma 90 éve, hogy egy Staibl Júlia nevű magyar hölgy Salzburgban megnézte Richard Strauss Rózsalovag-ját. Mai posztom elsősorban a hölgyről, de egy kicsit az előadásról is szól. S hogy miért? Elmondom a történetet a legelejétől. 

 

https://interlude.hk/concentrating-the-wonder-strauss-der-rosenkavalier-suite/

Van egy nagyon kedves virtuális ismerősöm a facebook-on, Rebecca Blackhorse. Ez egy írói név, de azért tudom, hogy igazi ember van mögötte. Még sohasem találkoztunk személyesen, mégis, úgy érzem, jól ismerjük egymást.

Időről időre meg szoktuk lepni egymást kisebb ajándékokkal. Ha új könyvünk vagy publikációnk jelenik meg, elküldjük egymásnak, de szoktunk más apróságokat is. Rebecca mindig remek érzékkel választ, mert jól ismeri érdeklődési körömet, hobbijaimat. És én is igyekszem...

 

Mai posztomhoz egyik ajándéka, Richard Strauss: A Rózsalovag című operájának német nyelvű librettója vezetett el. 

 

 

A kisméretű könyvecske rejtett egy szórólapot a Salzburgi Ünnepi Játékok 1931-es évadáról, valamint egy salzburgi napilap egy oldalának részletét, ami szintén az Ünnepi Játékokkal foglalkozik.

 

 

A lényeg pedig, hogy a librettó belső címlapján, kézírással, fekete tintával egy név olvasható: Staibl Júlia, legalul pedig: Salzburg 1931. VIII. 10.

 

A fesztivál programjából kiderül, hogy aznap, augusztus 10-én valóban a Rózsalovag szerepelt műsoron, így első blikkre levonhatjuk a következtetést, hogy ez a bizonyos Staibl Júlia 99,99%-os valószínűséggel ott volt Salzburgban és látta pontosan ezt az előadást. Hozzá megvásárolta a szövegkönyvet, amelybe beírta nevét és az előadás dátumát.

 

A librettóban megőrzött színlapról leolvashatjuk a főszereplőket: 

 

Vezényelt Clemens Krauss (kora egyik legnagyobb operakarmestere, 1926 és 1934 között az Ünnepi Játékok főzeneigazgatója, aki kifejezetten Richard Strauss-szakértőnek számított, amúgy pedig a zeneszerző személyes barátja is volt). A Táborszernagynét aznap Lotte Lehmann énekelte (ő az énekesek között volt hasonló legenda már saját korában, mint karmesterként Krauss):

 

Forrás: www.lottelehmannleague.org

Ochs báró Richard Mayr osztrák basszbariton volt, a szerepnek máig egyik legnagyobb megformálója:

 

Forrás: https://archive.salzburgerfestspiele.at/geschichte/1929

 

Úgyhogy Júlia minden bizonnyal felejthetetlen, mondhatni operatörténeti jelentőségű előadást láthatott. Ráadásként szívét bizonyára különösen megdobogtatta, hogy az Olasz énekes rövid, ám rendkívül nehéz szerepében a magyar Pataky Kálmánt láthatta/hallhatta (Pataky egyébként azon a nyáron Salzburgban Don Ottavio és Belmonte is volt).

A világháló jóvoltából mi is meghallgathatjuk az olasz énekes betétáriáját Patakyval, ami egész egyszerűen mennyei... 

 

 

 

Sikerült azonosítani a napilap, a Salzburger Volksblatt megjelenését, ez az 1931. július 27-i, hétfői szám egyik oldala. Ebből azt hiszem, simán levonhatjuk a következtetést, hogy Júlia aznap már bizonyosan Salzburgban lehetett, tehát legalább két hetet tölthetett el ott. Talán részt vett a Jederman Dóm előtti híres előadásán és/vagy a Dómban megrendezett koncertek valamelyikén, mert ezekről szól a gondosan kivágott és megőrzött cikk. Valószínűleg a Mozart-szülőházat sem hagyta ki és még sok minden mást.

 

Ezen a ponton a blogger nagyon rokonnak érzi magát az egykori Júliával - én is tölthettem ugyanis Salzburgban időt, nem is egyszer, bár előadást nem láthattam. Itt a blogomban egyszer régebben éppen az 1930-as évek Salzburgját idéztem fel egy korabeli regény kapcsán és saját többszörös élményeim hatására...

Rebecca salzburgi vonatkozású ajándékának így nagyon megörültem, mégis csak pár hónappal kézhezvétele után kezdtem el tűnődni azon, hogy vajon ki is lehetett Staibl Júlia?

 

Tettem egy próbát az ARCANUM hatalmas adat- és dokumentum-tárában, és nagy meglepetésemre sikerrel jártam! Szerencsére vezetékneve annyira ritkának bizonyult, hogy körülbelül egynapi, rendkívül izgalmas munkával, plusz a FamilySearch anyakönyvi adatbázis és az OSZK gyászjelentés-tára igénybevételével  nagyrészt rekonstruálható volt személye és életútja. 

1931-ben, amikor Salzburgban járt, 47 éves volt, Budapesten élt és az Állami Erzsébet Nőiskola tanáraként működött. Főbb tárgyai a mennyiségtan, növénytan és állattan voltak; tanítóképzősöknek pedagógiát is tanított, mellette vezette az iskolai Vöröskeresztet. Ezt azért említem, mert ezzel kapcsolatos az egyetlen kép, amit eddig sikerült találni róla az iskola 1933/34-es értesítőjében. Kicsit halvány, de ő a jobb oldalon hátul álló alak:

 

Akkor kezdjük az elejéről.

Staibl Júlia 1884. április 9-én született Marosvásárhelyen. Apjának, Staibl Antalnak, aki tagja volt a városi képviselőtestületnek és lelkes amatőr színjátszóként is ismerték, a fő téren díszműáru kereskedése volt. 

Korán elveszítette a szüleit: alig múlt négy éves, amikor súlyos betegségben meghalt édesanyja, és apja halálakor is még csak hét éves volt. Gyaníthatóan az apja első házasságából született Ferenc, aki a családi üzletet is megörökölte, vehette szárnyai alá őt és két kisebb testvérét.

Júlia tanítónő lett, első munkahelye a marosvásárhelyi Szentgyörgy téri elemi iskola. Onnét került Budapestre, az Országos Magyar Nőnevelő Intézetbe 1909-ben, 25 éves korában. Első tanévéről ezt rögzítette az iskolai évkönyv:

 

Staibl Júlia szolgálattételre berendelt elemi iskolai taní­tónő, okl. polg. isk. tanítónő, a mennyiség- és természet-tudományi szakcsoportból képesítve. A II. évf. feje. Tanította a számtant mind a két évfolyamon heti 4 órában, a termé­szetrajzot az I. évfolyamon heti 2 órában, a vegytant a II. évfolyamon heti 2 órában, a zenét mind a két évfolyamon heti 4 órában s az éneket mind a két évfolyamon heti 1 órában. Ezenkívül felügyelt a növendékekre heten­kint 2 napon, segédkezett az irodában s a német nyelvi társalgásnál; vezette a selyemhernyótenyésztést.

 

Valamennyire érthetett a zenéhez :) Később ugyan nem fogja tanítani, de látszik az affinitása, úgyhogy nem véletlenül járt Salzburgban. És nyilván jól beszélt németül.

Amúgy az intézet kollégiumában lakott és egyúttal heti 2 napon nevelőtanári teendőket is ellátott. Mint az akkori évkönyvek írták:

 

Polereczky Irma igazgató, Lelkes Janka, Nendtvich Ilona és Staibl Julia bennlakó tanítónők, kik állandóan a növendékek között voltak, velük közösen étkeztek s őket minden munkájukban jóindulatú tanácsaikkal támogatták.

 

1914-ben - ismeretlen okokból - Szolnokra helyezték a polgári lányiskolához. Közben elvégezte a Budapest II. kerületi Népiskolai Tanítóképző Intézet filozófia-pedagógia szakát. 1920-ban visszakerült Budapestre, régi iskolájába, majd onnét hamarosan utolsó munkahelyére, a Magyar Királyi Állami Erzsébet Nőiskolába.

Ma ez a Teleki Blanka Gimnázium. Ebben az épületben tanított hosszú ideig:

 

Forrás wikipedia

 

Ekkor már nem kollégiumban lakik, önálló budapesti lakcíme van. A 30-as években Budán a Hegyalja út 16-ban, 1936-tól Pesten a IX. Horthy Miklós (ma Bartók Béla) út 60. alatt van az otthona. Talán tudott saját lakást venni? Az bizonyos, hogy családot nem alapított.

 

Valószínű, hogy nem az 1931-es salzburgi volt az egyetlen külföldi útja. Az 1934/35-ös tanévben ugyanis, mint az iskolai évkönyvből kiderül, vetítettképes előadást tartott az oberammergau-i passiójátékról. Nagy valószínűséggel friss élménye lehetett, ugyanis akkoriban - és ma is - hagyományosan tíz évenként, a kerek években került sor a kis bajor települést világhírűvé tett passójátékra, ám 1934-ben rendkívüli eseményként,  300. évfordulója alkalmából is megrendezték. Hogy a korszakból is érzékeljünk valamit, érdemes megemlíteni, hogy a kerek évforduló mellett az az évi játékokkal egyúttal a náci pártot és az 1933-ban kancellárrá választott Hitlert is ünnepelték, aki személyesen is megjelent az eseményen. Júliánk talán látta is messziről... És persze utazhatott még máskor is külföldre, talán minden szünidőben, hiszen tanév közben minden bizonnyal nagyon lelkiismeretesen és sokat dolgozott iskolájában, ahogy az iskolai évkönyvek lapozgatásából kitűnik.

 

Teltek az évek, jött a háború. Staibl Júlia szerencsésen túlélte; 1946-ban is az akkor még létező Erzsébet Nőiskola tanára volt. Abban az évben viszont nyugdíjba ment, ez szintén az iskola az évi értesítőjéből derült ki.

Ettől kezdve nem tudunk róla semmit, nyilván csendesen élt. A legközelebbi, és egyben utolsó dokumentumok, amik még róla szólnak, 1961-ben keletkeztek. Ekkor halt meg ugyanis, egész pontosan 1961. április 1-jén, egy héttel 77. születésnapja előtt.

 

Íme halálának anyakönyvi bejegyzése Budapest XII. kerületének anyakönyvében. Kiderül belőle, hogy akkor már újra Budán élt, a Németvölgyi út 74. alatt, ott hunyt el agyvérzésben:

 

  

Ez pedig a ház, ahol utoljára lakott és amelyben meghalt:

 

Forrás: googlemaps

 

Gyászjelentése szerencsére fennmaradt, belőle kicsit közelebbi információkat is kapunk:

Láthatjuk rokonságát: két unokahúga és két unokaöccse gyászolták. Némi kis gyors családfakutatásból kiderült, hogy ők Székely Károly szobrászművész (1880-1941) és felesége, Staibl Mária gyermekei voltak. Az nem lett teljesen világos, hogy Staibl Mária pontosan kije volt Júliának, mert úgy tűnik, nem az apja testvére. De mindenképpen rokon. A két hölgy valószínűleg együtt lakhatott. Székelyné Staibl Mária is gimnáziumi tanár volt, ő bölcsész, a háború előtt évtizedeken át latint és görögöt tanított a Szilágyi Erzsébet Lánygimnáziumban. Az együtt lakást abból gondolom, hogy az 1958-ban elhunyt Mária gyászjelentésében ugyanaz a lakcím, a Németvölgyi út 74. szerepel, mint három évvel később Júlia gyászjelentésében. 

 

Így, legalább halála kapcsán Júlia közvetlen családi környezetéről is kiderült valami. Gyászjelentése szerint a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra (mint a Székely-házaspárt is), talán még megvan a sírja - esetleg együtt nyugszik velük? Ezt egyszer jó lenne kideríteni, Farkasréten járva.

 

Hagyatékából ez a kis könyvecske valahogy antikváriumba vagy bolhapiacra kerülhetett, s ma az enyém... Örülök, hogy alkalmat adott egy elfeledett hölgy emlékének feltámasztásához.

Hát, Rebecca, ez volt, amit ajándékom tulajdonosáról ki tudtam deríteni. Nem is gondoltam, hogy személye egyáltalán azonosítható lesz, azt meg főleg nem, hogy ennyi minden előjön róla. Ráadásul rendkívül érdekes volt utána kutatni. Most már akár regényt is írhatnál róla!!! Bár tudom, te a "vadabb" témákat szereted 😉Azért szeretettel ajánlom Neked ezt a posztot!