Holnap április elseje, ezért jutott eszembe, hogy a Liszt-bicentenárium évében Lisztet összeházasítsam a humorral.
Egy tündéri rajzfilmrészletet választottam erre a célra, amit már régóta ismerek és mindig nagyon jókat szórakozom rajta. Ezzel nyilván nem vagyok egyedül :), de most nézzük együtt!
Különösebben nem is kommentálom, olyan sok ötlet van benne. Csak annyit, hogy Liszt 2. rapszódiája a humor tárgya, s aki tervezte, rajzolta, rendezte, minden bizonnyal jól tud zongorázni.
Egyszer majd érdemes lenne kicsit hosszabban átgondolni a "Liszt és a humor" témát, azt hiszem, rengeteg érdekesség rejlik benne. Sok anekdota van forgalomban Lisztről, nem is beszélve a róla szóló karikatúrákról.
Forrás: super-conductor.blogspot.com
Nekem egy olyan általános képem van eddig Lisztről ebben a tekintetben, hogy igen, remek humorérzéke volt, sok öniróniával. Ugyanakkor humora inkább kesernyés volt, mély tragikum is rejlett benne, leszámítva természetesen ifjúkori "bohém" időszakát.
Ma délelőtt feltettem egy újabb részt a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatból, egész pontosan a 7. számú folytatást. Ennek tárgya Emil Sauer egykori Liszt-növendék 1902-es nagykanizsai vendégszereplése. Valamilyen technikai malőr folytán a rendszer dátumként nem a mai napot, hanem március 14-ét (amikor elkezdtem a piszkozatot írni) volt szíves elmenteni. Emiatt úgy látszik, mintha még mindig a Melbáról írt gasztronómiai bejegyzés lenne kis blogom utolsó olvasnivalója. Úgyhogy kitaláltam ezt a "szolgálati közlemény"-t, belinkelem az említett részt, hogy aki csak a friss folytatásokat figyeli, az is rátaláljon.
S ha már írok, kerestem egy olyan Liszt-darabot, amit Emil Sauer eljátszott Nagykanizsán. Ez pedig Mendelssohn: A dalnak szárnyain (Auf Flügeln des Gesanges) című dalának átirata zongorára:
Magyarországon kevéssé terjedt el, de azért éttermekben, szakácskönyvekben találkozhatunk a "Pêche Melba" nevű édességgel, sőt, létezik egy "Toast Melba" is. Mindkettő egy csodálatos énekesnő nevét viseli.
Nellie Melba (1861-1931) ausztrál szopránt eredetileg Helen Mitchell-Porternek hívták. Művészneve otthonának, Melbourne városának a nevéből származik.Ő volt az első ausztrál, aki a zene területén világhírre tett szert.
Forrás: wikipedia.com
Még hazájában fiatalon férjhez ment, egy fia született, s így, családosan újította fel korábbi zenei tanulmányait. Több fellépéssel a háta mögött jött át Európába. Itteni énektanárnője Mathilde Marchesi volt – ugyanaz, akinél a mi Erdősy Eugéniánk is tanult. Marchesi, amikor először hallotta Nellie Melbát, akkor még Helent, így kiáltott fel: "Végre találtam egy csillagot!" Ő javasolta az énekesnőnek művésznevét is.
Helen-Nellie aztán férjétől külön élt, később el is váltak, miközben volt egy hatalmas szerelmi regénye a Bourbon uralkodóházból származó, nem mellesleg rendkívül jóképű Lajos Fülöp orléans-i herceggel. Az említett herceg, aki egyébként jogosult volt a francia trónra, később a mi József nádorunk unokáját, Mária Dorottyát vette feleségül. A frigy nem volt boldog, ők is elváltak...
De térjünk vissza Melbához. Az egész kontinensen, később Amerikában és egykori hazájában is hatalmas sikereket aratott. Maga Puccini tanította be neki a Bohémélet Mimijét, nagyon jó volt mint Nedda a Bajazzókban s lehetne tovább sorolni nagy szerepeit: Violettát, Desdemonát, Lammermoori Luciát, Lakmét, a Faust Margitját. Mesésen szép szoprán hang, csodás koloratúrkészség, briliáns technika, utánozhatatlan színpadi jelenlét jellemezte– olvashatjuk róla egy magyar operalexikonban.
Az európai nagy operaházak mellett a legerősebb szál Londonhoz fűzte: negyven évig volt a Covent Garden primadonna assolutája. Neve elé írhatta a "Dame" címet, szentpétervári vendégszereplésekor a cártól százezer dolláros gyémánt nyakéket kapott, hatalmas gázsival rendelkezett. Ruhatárát és ékszereit a párizsi Worth-nél szerezte be. Több történet szól arról, hogy elsőbbségét milyen féltékenyen őrizte, ugyanakkor későbbi éveiben kezdő énekesnőket vett a szárnyai alá és segítette kibontakoztatni karrierjüket. 1925-ben Dallamok és emlékek címmel megírta önéletrajzát – de jó lenne, ha ilyeneket magyarul is olvashatnánk! Hatvankilenc éves korában vérmérgezésben hunyt el. Nagy állami temetése volt. Búcsúztatását abban a melbourne-i templomban tartották, amit az édesapja tervezett és ahol kislányként a kórusban énekelt. Lilydale temetőjében nyugszik. Sírján a Bohémélet Mimijének búcsúszavai olvashatók: "Addio, senza rancor" (harag nélkül búcsúzzunk).
Az is az elismerésének egyik módja volt, hogy a kor nagy szakácsművésze, a már életében legendává vált Auguste Escoffier (1846-1935), César Ritz üzlettársa, a francia konyha megújítója két ételt kreált a tiszteletére.
A Pêche Melba egy őszibarackos-málnás és vaníliafagylaltos desszertköltemény:
Forrás: lindaraxa.blogspot.com
Ezt ellensúlyozza a Toast Melba, amely az énekesnő diétája jegyében született. Történült ugyanis egy szép napon 1897-ben, hogy az énekesnő a párizsi Ritz-ben étkezve, visszaküldte a felszolgált kenyeret, miszerint túl vastag. A már említett világhírű séf, Escoffier ekkor készített a számára egy vékony pirított kenyérszeletet és azonnal elnevezte Melba toast-nak. Ugyancsak az énekesnő nevét viseli egy eperből és málnából készült mártás (Sauce Melba) és egy bizonyos csirkemell-variáció (Melba garniture), gombával, szarvasgombával, paradicsommal töltve...
Végül itt van Dame Nellie élőben. Ugyanis nemcsak hangfelvételek, hanem idősebb korából mozgóképek is maradtak róla az utókorra:
Felhasznált irodalom:
Farkas Iván: Hallgass a zenére - az operaéneklés enciklopédiája. Bp. 2007/2008
http://en.wikipedia.org/wiki/Nellie_Melba
Kezdem úgy érezni, hogy mostanában túl sok komoly témával foglalkozom kis blogomban. Megfogadva Hofi Géza tanácsát, elhatároztam, hogy én is megpróbálok lazítani. Igaz, a "Zene és gasztronómia" témát is ennek jegyében kezdtem, aztán az is elkezdett önjáró módon egy kicsit alaposabbá válni, mint amilyennek először gondoltam...
Persze az eddigi vonulatot is folytatni fogom. Nem értem még végére Liszt-sorozatomnak és mostanában nagyon hanyagoltam Erdősy Eugéniát is. Ők mind sorra fognak kerülni; a "Liszt és Nagykanizsa" témából például már három további folytatást megírtam, de talán fogyaszthatóbb lesz, ha nem egyszerre akarom őket lenyomni kedves olvasóim torkán, hogy gasztronómiai hasonlattal éljek :)
Ezért kikapcsolódásként közben-közben adjuk át magunkat egyszerűen a zene és az énekhang örömeinek. Nagyon sok kedvenc felvételem van, közülük szeretnék alkalmanként válogatni. Remélem, meg tudom magamat tartóztatni, hogy az összes háttérinformációt ne kotorjam össze róluk, mert akkor oda jutunk, ahonnét elindultunk és kezdhetek egy újabb kikapcsolódási formát kitalálni...
Most már csak egy jó cím hiányzik ehhez az új sorozathoz, ami nem is igazán sorozat, inkább olyan, mint egy rovat egy újságban.
Az a cím jó lesz, hogy "ÖRÖMZENE"? Igaz, hogy ez a kifejezés a jazzben használatos elsősorban, de szerintem illik arra is, amit most én szeretnék. Ha valaki tud jobbat, ossza meg velem! Sőt, szívesen veszek zenei ötleteket, kiket, miket tegyek ebbe a rovatba. Átmehetünk akár kívánságműsorba is, bár azt önkiszolgáló módon is meg lehet oldani otthon. De ha valaki szeretné, hogy mások is megnézzék a kedvenceit, akkor várom a kommenteket, és ha tudom, felteszem ide a javaslatokat.
Elsőként nézzük és hallgassuk Anna Netrebkót. Ő Norina, a fiatal özvegyasszony Donizetti: Don Pasquale című vígoperájában. Éppen arról értekezik, hogy már ismeri a szerelem varázsát, a pillantás erejét, amivel szerelmet lehet kelteni, s bár szereti a tréfát, de ha dühbe gurul, ritkán ismer határt :)
Már a Liszt Ferenc emlékév megnyitó hangversenyén elhangzott a bejelentés, hogy Ferihegy repülőterünket átkeresztelik Liszt Ferencre. A dolog most fordult komolyra, a parlament tegnap megszavazta az ötletet. A hivatalos név ezentúl – a tárcaközi földrajzi bizottság javaslatát figyelmen kívül hagyva: Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér.
Liszt, az utazó, 1840. Forrás: cph.rcm.ac.uk
Aki nem ismer személyesen, az is láthatja ebből a blogból, hogy Liszt nekem az egyik "szívem csücske", hogy ilyen rajongósan fogalmazzak. De tényleg, jó másfél évtizede szerettem bele, amikor egy televíziós vetélkedő kapcsán mintegy háromnegyed évig az összes szabadidőmben az ő életével és műveivel foglalkoztam. Már az élete is teljesen lenyűgöző: magában foglalja szinte a teljes XIX. századot, annak minden szellemi áramlatát. Jóformán nincs olyan nagysága ennek a hosszú korszaknak, akivel Liszt ne került volna valamilyen szinten többnyire alkotói kapcsolatba a jóformán éhenhaló muzsikustól Victor Hugón át a római pápáig. A magyar személyiségek közül pedig csak találomra ragadom ki Batthyány Lajos, Teleki László és Erkel Ferenc nevét.
Hangszeres előadóművészként Liszt megváltoztatta a zongoraművészet fejlődését. Hogy ez a művészeti ág milyen lenne ma nélküle, lehetetlen megmondani, de egy biztos: amilyenné mostanra fejlődött, abban meghatározó módon ott van Liszt "kezenyoma". Mindehhez pedagógusként is hozzájárult. Mondhatni, a ma a Zeneakadémián tanuló zongoristák is valamilyen módon az ő művészi leszármazottai. Fel lehet állítani a genealógiát, hogy Liszt melyik tanítványának kik voltak a növendékei és azok kiknek adták tovább a szellemiséget, hozzáállást, módszereket.
Végül, de nem utolsó sorban, Liszt, a zeneszerző. Néhány mondattal nagyon nehéz jellemezni, alkotó művészete is annyira sokarcú. Egy alkalommal a már említett vetélkedőben a zsüritag Petrovics Emil fogalmazta meg legjobban: Liszt mindent tudott a zenéről – visszafelé és és előre is. Visszafelé úgy, hogy az európai zene fejlődésének talaján állt, tökéletesen ismerte és alkalmazta minden korszakának formanyelvét a gregoriántól kezdve addig a pillanatig, amikor alkotott. Előre pedig úgy, hogy – erről az alapról – szinte mindent látott és főleg idős kori műveiben megjósolt a modern zenei irányzatokból az impresszionizmustól a dodekafóniáig. Ő maga ezt úgy fogalmazta meg: már csak az az egyetlen vágyam, hogy gerelyemet a jövő határtalan terébe hajítsam. Mint életrajzírója, Alan Walker is leszögezte: Liszt gerelyét nemsokára fölvették, többek között Bartók és Schönberg, s újabb nemzedéknyi távra hajították előre.
Hát, megpróbáltam valamifajta összefoglaló képet adni Liszt zenetörténeti jelentőségéről, de még nem szóltam magyarságáról, ami máig tartó polémiák tárgya. Mivel az átnevezéssel kapcsolatos fórumok vélemény nyilvánítói közül sokan tévúton járnak ezzel kapcsolatban, úgy érzem, szólnom kell róla. E téren fogadjuk el Liszt kitűnő monográfusa, a már említett Alan Walker érvelését és mindenekelőtt magának Lisztnek a szavait.
Walker így írt Liszt Ferenc 1. A virtuóz évek című kötetében:
Liszt magyar volt gondolataiban, szavaiban és tetteiben egyaránt. Egész életén keresztül gyakran ismételte, hogy magyar, egyetlen egyszer sem állította, hogy francia vagy német lenne. Magyarországot mindig úgy említette: „hazám”, és végtelen örömmel írta le: „A nemzeti büszkeség része vagyok”.
Maga a zeneszerző 1873-ban így nyilatkozott egy jó barátjához, Augusz Antalhoz írott levelében: Engedtessék meg nekem, – eltekintve attól, hogy fájdalom, nem birtokolom a magyar nyelvet –, születésemtől a sírig szívemben és lelkemben magyar maradjak és segíthessem a magyar zenei kultúra fejlődését.
Ennyi elméleti alapvetést szükségesnek láttam előre bocsátani, mielőtt megírnám, hogy Liszt iránti minden szeretetemmel együtt bizony teljesen elhibázott és felesleges lépésnek tartom, hogy róla nevezzék el a budapesti repülőteret. Gyakorlati megfontolásokkal nem szeretnék foglalkozni, például azzal, hogy mennyibe kerül egy ilyen átnevezés a gyakorlatban, azt megteszik ilyen-olyan cikkekben és fórumokban mások, a teljes kép érdekében érdemes ezeknek a kérdéseknek ott utánaolvasni Én most elsősorban Liszt Ferenc oldaláról szeretném megközelíteni a témát.
Szerintem az ő nevének legméltóbb hordozója a Zeneakadémia, az a zenei intézmény, amelynek létrejöttében és első évtizedének működésében, nemzetközi hírneve megalapozásában Lisztnek meghatározó szerepe volt. Ez az intézmény már egy évszázada viseli a nevét, az onnét kikerült nagyszerű művészek során át terjeszti művészetét. Aztán ott van még világjáró együttesünk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a szintén Liszt nevét viselő nemzetközi zongoraverseny.
Mindez persze nem zárja ki, hogy olyan valamit is elnevezzenek róla, amely nem kifejezetten a zenéhez kötődik és nemzetközi kihatása van. De ezzel a szerintem kampányszerű átkereszteléssel egyrészt elvesznek egy már bejáratott és kedves, ráadásul védett nevet. Másrészt az átnevezés sajnálatosan magában rejti Liszt nevének ha nem is nevetségessé tételét, de személyiségéhez nem méltó használatát. A repülőtér eddigi nevében ugyanaz a keresztnév szerepel becézett formában, mint Liszt keresztneve. Ebből adódhatnak a magyar kultúrát nem, vagy csak érintőlegesen ismerő nemzetközi utazóközönség körében félreértések, s ez lehet tudatos ferdítések, szóviccek alapja is.
Az új hivatalos név, mint írtam, Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. De az utasok nyilván nem ebben a hosszú formában fogják mindennapi szóhasználatban nevezni, s ez már problémákat rejt magában.
A nemzetközi utazóközönség valószínűleg nem "Airport Liszt Ferenc"-ként fogja emlegetni, részben a nekik idegen hangzású keresztnév, részben a névelemek sorrendje miatt. Ha csak a vezetéknevet használja, abban is van egy problémás hang, a két betűvel jelölt "sz". Igaz, legyünk méltányosak, ilyen a Ferihegy névben is van. A külföldieknek az a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak budapesti repülőtérként emlegetik, ebben az esetben is felesleges az elnevezés, nem fogja Liszt nevét tovább terjeszteni, magyarságát tudatosítani és hírnevét öregbíteni a világban.
Átgondolva a kérdést, egy olyan érvet találok, ami az elnevezés mellett szólhat. Ez pedig az, hogy Liszt egész életében sokat utazott, már a vasút előtti időszakban is olyan őrült távolságokat járt be, mint Szentpétervár és Konstantinápoly. Mindig szerette a technikai újdonságokat, biztos, hogy a repülésnek is lelkes híve lett volna. Egy Euro-City vasúti járat már néhány éve viseli a nevét, a közelmúltban pedig bájos ötlettel Sopronban avattak Liszt Ferenc-vonatot.
De szerintem ez az érv egy egész repülőtér átkereszteléséhez kevés...
Minden Liszt-rajongásom ellenére remélem, hogy a közbeszédben továbbra is Ferihegy marad, s eljön az idő, amikor vissza lehet keresztelni...
Azért hallgassunk egy kis zenét is. Mivel korábban Liszt jövőbe látásáról beszéltem, tegyünk egymás mellé két művet. Az első Liszt 1881/82-ben komponált zongoradarabja, a Csárdás obstinée:
Most pedig hallgassuk meg Bartók 1911-ben írt Allegro barbaroját:
Siposs Antal (1862), Vera Timanova (1876, 1878), Sophie Menter (1877) és Joseffy Rafael (1879) hangversenyei után 1881-ben egyszerre két Liszt növendék kereste fel Nagykanizsát: Gosztonyi Béla és Rausch Károly. Ők is az Arany Szarvas szálloda karzatos nagytermében léptek színpadra, december 20-án.
Liszt Ferenc 1880 körül
Mindkét fiatalember Liszt budapesti tanítványai közé tartozott. Gosztonyi Béla 1875 őszén kezdte meg tanulmányait az akkor frissen megnyílt Zeneakadémián. A korabeli források szerint egészen az 1879/80-as (vagy az 1880/81-es) tanévig tanult itt. Egy alkalommal a Liszt által alapított ösztöndíjban is részesült. Rausch Károly egy év kihagyással, 1877/78 és 1880/81 között volt zeneakadémiai növendék.
A két fiatal már akadémista korában is többször játszott együtt kétzongorás műveket s ez később is folytatódott. Tanulmányaik befejezése után Liszt továbbra is érdeklődött irántuk, 1883 januárjában például kétszer is elment meghallgatni őket.
Hal tér - itt volt először a Zeneakadémia (Forrás: szoborlap.hu)
Nagykanizsán Gosztonyi Béla Beethoven egyik Asz-dúr szonátáját szólaltatta meg. Sajnos, nem egyértelmű, hogy az Op. 26 és Op. 110 közül melyiket, szerintem az opus 26-os a valószínűbb. Rausch Károly mestere VI. magyar rapszódiájával lépett pódiumra. Nyilván mindkét darab előadása jócskán magán viselte Liszt "kezenyomát".
Kanizsa mindkét hírlapja tudósított a koncertről.
Elsőként itt a Zala című lap előzetese, 1881. december 14. 3. oldal:
...az este annyival élvezetesebb lesz, mivel Gosztonyi Béla urat Somogymegye fiát jó hír előzi meg, finom játékával, melyben szép összhangba olvad össze az előadás technikai ügyessége a játék érzelmességével már a budapesti közönséget is elragadta pedig fővárosunk közönségét nem oly könnyű kielégíteni. Ép oly szép hír előzi meg Rausch Károly urat is, ki a zene istennőjének valódi kegyeltje s a legkitűnőbb octáve játszók közé tartozik.
Idézet a beszámolókból:
Zalai Közlöny 1881. december 22. 2. oldal:
Liszt Ferenc méltó tanítványai, Gosztonyi Béla és Rausch Károly urak hangversenye kitűnőleg sikerült, szépszámú díszes közönség a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte őket. Egybevágó, összhangzatos játékuk a gyorsaság s könnyűdséggel párosulva, szabatos előadásuk által a nagy mester működése teljesen feltünhetővé válik.
Zala, 1881. december 21. 2. oldal:
A hangversenyre szép számú és distinguált közönség jelent meg. Liszt Ferenc tanítványai Gosztonyi Béla és Rausch Károly urak dicséretükre válnak mesterüknek. Mindakettő egész könnyűséggel győzi le a legnagyobb technikai nehézségeket, játékuk finoman nuancirozott és érzésteljes; ugy az együttesen mint külön-külön játszott darabokban elragadták a közönséget tiszta és nem közönséges technikájú játékukkal. Mindkettő azon az úton van, melyen a nagy művészek szoktak járni a tökéletesség felé. Gosztonyi Béla úrnál teljesen igazolva látjuk azon jó hírnevet, mely őt megelőzte. Az As-dur sonáta Beethoventől a művészi játék szép fokán mutatta őt; úgy Rausch Károly urat Liszt Ferenc VI. rhapsodiája.
Ez utóbbi cikkből kiderül, hogy közös darabot vagy darabokat is játszottak, minden bizonnyal négykezest, mert nem valószínű, hogy egy második zongorát be tudtak állítani a rendezők. Sajnos, a tudósítók nem írták meg, hogy mit, de talán ez is Liszt-muzsika volt.
A koncerten, akkori szokás szerint helyi muzsikusok is közreműködtek, közülük Sterneck Zsigmondot érdemes kiemelni. Ő Nagykanizsán élő gordonkaművész, magán zenetanár volt, 1881-ben a két vendégművészhez hasonló ifjú életkorban. Ezen a koncerten saját "Ábránd"-ját játszotta, melyet Verdi: Álarcosbál című operájának egy dallama alapján komponált. Zongorán Grünhut Alfréd fiatal (és gazdag) gabonakereskedő kísérte. A korabeli Nagykanizsán számos hasonló jó, sőt, szinte profi szinten muzsikáló úr és hölgy élt. Bár zeneiskola még nem volt a városban (1926-ban lett), Kanizsa ekkoriban, és még jónéhány évtizedig a házimuzsikálás mekkája volt. Ez egyrészt a városban működő magán zenetanároknak volt köszönhető, a tehetősebbek közül pedig többen is tanultak a bécsi, a zágrábi és a pesti zeneakadémián.
Hogy Gosztonyi és Rausch élete, pályája hogyan alakult a későbbiekben, még nem tudtam kideríteni. A magyar nyelvű zenei lexikonokban nem szerepelnek s más forrásokat sem találtam róluk. Egyetlen adat került elő: Rausch Károly 1883 és 1888 között a Nemzeti Zenede tanára volt.
De az internet korában nem lesz gond kiegészíteni ezt a bejegyzést, ha új információk bukkannának fel velük kapcsolatban. Addig is hallgassuk meg Liszt VI. magyar rapszódiáját, amit Kanizsán 1881-ben Rausch Károly játszott, Cziffra György előadásában.
Felhasznált irodalom: Gulyásné Somogyi Klára: Ábrányi Kornél a Zeneakadémián. = Fejezetek a Zeneakadémia történetéből. Bp.1992
Az 1870-es és 1880-as évtized fordulóján szinte egymást követően öt Liszt-növendék zongoraművész koncertezett Nagykanizsán a sorozatot 1862-ben megnyitó Siposs Antal után. A következő évtizedek során még két művészt hallhattak a kanizsaiak: Emil Sauert és Thomán Istvánt. Mindketten Liszt utolsó életéveinek tanúi voltak.
Emil Sauer 1902-ben (forrás: wikipedia)
Emil Sauer (1862-1942) a moszkvai konzervatóriumban Nyikolaj Rubinstein növendéke lett 1879-ben, miután hallotta leendő tanárának fivérét, a korábban szintén Liszt-tanítvány Anton Rubinsteint, s ez volt rá akkora hatással, hogy végleg a zongora mellett döntsön. Már húsz évesen, 1882-ben koncertező pályafutásba kezdett. Rómában egy alkalommal meglátogatta Carolyne Wittgensteint, Liszt korábbi élettársát, s a hercegnő teremtett kapcsolatot a fiatal művész és Liszt között. Így került Sauer Weimarba, ahol 1884/85-ben két nyarat töltött Liszt mellett. Később ugyan úgy nyilatkozott, hogy ő nem is volt hivatalosan Liszt növendék, s igazi mestere Nyikolaj Rubinstein, de idős korában helyretette a dolgot. Hiszen tényleg csodálta Lisztet – ismert egy aranyos epizód, amikor Liszt egy fiatal hegedűművész hölggyel Weimarban Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta, az élmény feletti örömében Sauer bukfencet vetett a szomszédos szobában – s későbbi pályája is mutatja, hogy milyen hatással volt rá a Mester. E két nyár után Sauer tovább folytatta zongoraművészi pályafutását. Óriási sikerrel utazta be szinte egész Európát, Moszkvában például a szerző vezénylete alatt eljátszotta Csajkovszkij mindhárom zongoraversenyét. 1899-ben az Egyesült Államokban is bemutatkozott. 1901 után a bécsi zeneakadémia professzora lett. Számos kitüntetésben részesült, például első németként ő kapta meg a francia Becsületrendet, az Osztrák-Magyar Monarchiában pedig elnyerte a lovagi címet, s a vele járó "von" előnevet.
Nagykanizsán negyven évesen, pályája teljében adott hangversenyt 1902. március 16-án. A koncertet az 1843-ban alapított, s a város izraelita üzletembereit, polgárait tömörítő Kereskedelmi Kaszinó rendezte 1886-ban felépült székházuk nagytermében.
A Kaszinó sokat tett a város kulturális, s benne zenei életéért. A fennállásuk háromnegyed évszázados fordulója alkalmából készült jelentés jogosan rögzíthette az alábbi tényeket, amelyek fennállásuk végéig, 1944-ig jellemzőek maradtak:
[A Kaszinó] mindenkor megfelelt annak a gondolatnak, amit a nagy Széchenyi a casinókról táplált. Kulturális tényező volt mindig. Míg egyrészt tagjainak kényelméről, szórakozásáról gondoskodni elsőrendű kötelességének tartotta, addig nem tévesztette szem elől a szórakozásnak nemes, művészi oldalát sem, mellyel gyakran egymaga nyújtott emberi élvezetet a város összes művelt polgárságának. Nem egyszer történt, hogy ilyen vállalkozása tetemes anyagi áldozatába került, de ez nem tartotta vissza attól, hogy adandó alkalommal újra hajlékot adjon a művészetnek és tudománynak.
Nagykanizsa, Ady utca 7. Kaszinó székház
Íme, a Zala című újság előzetese Sauer hangversenyének műsorával:
Zala 1902. március 2. 3. oldal
Láthatjuk, hogy Sauer műsora a francia barokktól Beethovenen és a nagy romantikus szerzőkön keresztül néhány saját szerzeményéig ívelt. Nyilván nagy élmény lehetett tőle a Waldstein szonátát vagy Chopin g-moll balladáját hallani, azért mégiscsak kár, hogy Liszttől csak Mendelssohn gyönyörű dalának átiratát szólaltatta meg...
Nézzük meg a hangverseny kritikai visszhangját a város akkori két hírlapjának hasábjain.
Zala 1902. 23. március 20. 3. oldal:
Sauer Emil hangversenye. Teljes műélvezetben részesült vasárnap este Nagykanizsa zeneértő közönsége. Sauer Emil a bécsi mesteriskola igazgatója, a világ legnagyobb zongoraművésze rándult le hozzánk, hogy bemutassa sokat csodált, sőt istenített művészetét. A remek Bösendorfer acélhúrjaiból igazi túlvilági hangokat csalt ki a művész. A Casino dísztermét teljesen megtöltő városunk legelőkelőbb közönsége visszafojtott lélekzettel hallgatta a mester játékát és elemi erővel tört ki a taps minden szám után. Az öt pontból álló műsort a művész még két ráadással toldotta meg, ezzel viszonozva a nagy ovációkat. A hangverseny végével szép babérkoszorút nyújtottak át a művésznek.
Zalai Közlöny 1902. 12. március 22. 2.oldal:
Sauer koncert. Sauer Emil, a bécsi konzervatorium világhírű zongoratanára előrehirdetett hangversenyét f. hó 16-án tartotta meg a Kereskedelmi Kaszinó dísztermében. A hangverseny pontban 9 órakor kezdődött és 1 és ¾ óra folyásáig tartott, háromszor öt percig tartó szünettel. A közönség hatalmas éljen és tapsvihart előlegezett a művésznek, midőn az a pódiumon megjelent és a frenetikus tetszésnyilvánítás szűnni nem akaróan megújult a programm minden egyes száma után. E tapsok azonban nem csupán Sauer Emilt dicsérték, hanem az egybegyűlt díszes közönséget is, mely teljes mértékig tudta élvezni és megértette a tanár klasszikus, tartalmas művészetét.
Zenei élvezetekben városunk közönsége nem szűkölködik, elég gyakran megjelennek közöttünk a világot járó művészek és bár azok közt a legmagasabb zenei művészet is gyakran képviselve van, mégis Sauer Emil koncertje nagy esemény nálunk, mert az ő játéka a kóbor művészek könnyen élvezhető, szaloni zenéjéhez viszonyítva olyan, mint a komoly tudós munkája a szellemeskedő újságíróéhoz képest. Miután Sauer Emilt mint tanár fogadtuk, egy percig sem kétkedhetünk abban, hogy játék-technikája a tökély legmagasabb fokán áll. Ez a feltevésünk természetes volt és be is bizonyosodott.
Óriási kézügyessége mellett technikai tekintetben a leglelkiismeretesebb pontosság és tisztaság jellemzik játékát.
A bámulatos ügyességet és a szélsőségig menő pedantériát előre feltételeztük a művésztanárnál, de attól féltünk, hogy benne több lesz a tanár, mint a művész és játékában a kicsinyeskedő pedantéria és bravúros technika mellett el fog veszni az egyéniség, a hangulat és általában a zeneművészet nemesebb része. Azonban egy tekintet a zongora mellett átszellemült arccal görnyedező, ideges tanár extasisára, meggyőz bennünket arról, hogy ő mindenkihez inkább hajlik, mint a szárazsághoz. Kedélyének – úgy látszik – alapeleme a melankólia, és játékában is legszívesebben ezt tükrözi vissza. Nagy hatást keltett a klasszikus darabok előadásával, melyeknek érzelmes interpretációját a közönség megértette és méltányolta. Hatványozott mértékben hangzott a taps a tanár „Espenlaub” és „Echo de Vienne” című saját szerzeményei után, majd a ráadásul előadott valzer és két klasszikus szám után.
Az előző cikk írójának az a fél mondata, hogy "egy tekintet a zongora mellett átszellemült arccal görnyedező, ideges tanár extasisára", ma pejoratívnak tűnik. Sorozatban olvasgatva azonban a korabeli sajtót, s összevetve ezt a szövegrészt az írás tartalmával, meggyőződésem, hogy a cikkírónak semmi ilyen nem állt szándékában: hangulatképet kívánt alkotni a zenét érzelmileg teljesen átélő művészről, csak mára bizonyos szavak hangulati, érzelmi tartalmai megváltoztak.
A beszámolókból kitűnik, hogy a művész három ráadást adott, de hogy miket, nem rögzítette egyik tudósító sem. Talán nem ismerték fel a darabokat... A közönség remek hangszeren élvezhette Sauer játékát, a zongorát ugyanis Bösendorfer bécsi zongoragyáros szállította a hangversenyre.
Kanizsai látogatása alatt a művész, aki ekkor már a bécsi zeneakadémia professzora is volt, meghallgatta egy helybeli, csodagyermeknek tekintett kislány játékát. Erről e sorozatban még fogok írni.
Emil Sauernek szerencsére módjában állt hangfelvételeket hagyni az utókorra. Néhány évvel ezelőtt jelent meg Magyarországon egy dupla CD-album, amelyben egykori Liszt-növendékek mesterük műveiből játszanak, s ebben ő hangsúlyosan szerepel. Az album kísérőfüzetében a következő jellemzést olvashatjuk róla:
Sauer a zongorajáték Liszt által megalapított "grand art"-jának utolsó nagy képviselője. Művészetében a legtisztább költőiség a legbriliánsabb virtuozitással párosul, ragyogó, nemesen csengő zongoratónus, szigorú, szinte arisztokratikus formaérzék, választékos ízlés jellemzi játékát, melyben egy mély, romantikus álmokat szövő, izzó, de mindig fennkölt pátosszal és rajongó, sugárzó német idealizmussal teli, örök ifjú poétalélek nyilatkozik meg. ... Nála a lenyűgöző erő harmonikusan egyesül a legelbájolóbb kecsességgel. Chopin művészetének, valamint Liszt és Mendelssohn műveinek Tóth Aladár szerint ő a legnagyobb és legautentikusabb tolmácsolója.
Sikerült találni egy olyan darabot kedvenc videomegosztó portálomon Sauer előadásában, amelyet kanizsai hangversenyén is játszott, Mendelssohn op. 16-os Scherzo-ját. A közben nézegethető híres csoportkép Lisztet ábrázolja növendékei körében Weimarban 1884. október 22-én, hetvenharmadik születésnapján. Az első sorban balról a negyedik Emil Sauer, térdét átkulcsolva ül Liszt lábainál. S akkor már ideírom a teljes névsort – ha valaki kíváncsi rá, kik a többiek, ne kelljen máshol keresgélni. Első sor (balról jobbra): Saul Liebling, Alexander Siloti, Arthur Friedheim, Emil Sauer, Alfred Reisenauer, Alexander Gottschalg. Hátsó sor, szintén balról jobbra: Moritz Rosenthal, Viktoria Drewing, Mele Paramanoff, Liszt Ferenc, Arthur Friedheim édesanyja, Hugo Mansfeldt. A fényképész Louis Held volt.
Legközelebb Thomán Istvánról írok, "bónusz"-ként pedig Reményi Edéről.
Felhasznált irodalom:
marstonrecords.com/sauer/sauer_liner.htm
Walker, Alan: Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek. Bp., 2003
Ma 160 éve, 1851. március 11-én került először színre Verdi: Rigoletto című operája, amely máig az alap-repertoár része.
Jobbra a világ első nyilvános operaháza, a La Fenice - Nikater felvétele, 2007
Az ősbemutató ugyanabban a színházban, a velencei La Fenicében zajlott, ahol majdnem négy évtizeddel korábban a közönség egy Rossini-dallamért, a Di tanti palpiti-ért "őrült meg". Erről korábbi blogbejegyzésemben írtam.
A La Fenice nézőtere
A Rigoletto-ősbemutató is tartogatott egy ilyen dallamot a közönségnek.
Hogy Verdi a La donna è mobile-t hány perc alatt írta meg, arról nem szól a fáma, de arról igen, hogy tudatában volt dallama hatásának – hiszen pontosan ebből a célból írta –, s emiatt az utolsó pillanatig visszatartotta. Raffaele Mirate, a nápolyi születésű remek lírai tenor, az első herceg többször reklamálta a hiányzó áriát, de Verdi nyugtatta, hogy van még idő. Végül az utolsó próbák egyikén nyomta az énekes kezébe a kéziratot azzal: adja becsületszavát, hogy a dallamot nem énekli, nem fütyüli, még csak nem is dúdolja még otthon sem. A Maestro félt, hogy hamarabb elterjed, mint kellene s nemcsak hogy nem lesz hatásos, de előfordulhat, hogy még plagizálással is megvádolják. Mivel egy ária dallamát nem csak az énekes ismeri meg, így Verdi az összpróbán ugyanezt kérte a zenekartól, kórustagoktól s a színház műszaki személyzetétől is. Úgy tűnik, mindenki tartotta a száját, mert a premieren az ária az újdonság erejével is hatva elsöprő sikert aratott. A közönség már a hegedűk elegáns bevezetőjét lenyűgözve hallgatta, és amikor a "herceg" az első versszak végére ért, viharos tapsban tört ki, a második strófa után pedig tombolva követelte a ráadást. Azóta is a világ egyik legnépszerűbb operarészlete.
Rafaele Mirate, az első mantuai herceg
Több könyvet is fellapoztam e történet kapcsán. Várnai Péter kiváló Verdi operakalauzában elhűlve olvastam, ő nem tartja valószínűnek, hogy az eset megtörtént. Én nem vagyok zenetörténész, de mindannak fényében, amit például Rossini-blogbejegyzésem kapcsán Stendhal tollából olvastam az itáliai operaházak életéről, a korabeli közönség érdeklődéséről, viselkedéséről, egyáltalán az operával kapcsolatos közhangulatról, úgy találom, hogy nagyon is megtörténhetett. A 18-19. századi olasz közönségnek az opera volt az, mint ma sokaknak a Megasztár vagy az X-Factor. Egy operabemutató közügy volt a legegyszerűbb emberek között is, megvolt a különböző szerzők rajongótábora, s valóban, még a suszterinasok is az akkori operák legnépszerűbb dallamait fütyülték. Nem tudom, a mai Olaszországban mi a helyzet ez ügyben, mennyi maradt mindebből, de például érdemes megnézni a Corelli kapitány mandolinja című filmet, mert abból kitűnik, hogy a második világháború idején még bőven élt ugyanez a viselkedés. A filmben Puccini Toscája 3. felvonásának szerelmi kettősét énekelgetik a háború egy nyugalmasabb pillanatában az egyik görög szigeten állomásozó olasz katonák a tengerparton. A jelenetben az opera a humanizmust és a békevágyat is képviseli: a német katona köszönésére, amit inkább le sem írok, az olasz kapitány "Heil Puccini"-vel felel...
Végül hallgassuk meg a nevezetes áriát. A Rigoletto egyik legjobb interpretációjának Jean-Pierre Ponnelle 1982-ben bemutatott filmjét tartom. A fiatalon elhunyt Ponnelle annyira jó rendező volt, hogy a herceg szerepét éneklő Luciano Pavarotti, akinek nem a színészi játék volt az erőssége, ebben a filmben élete legjobb alakítását nyújtotta.
Néhány nappal ezelőtt, amikor szép képes naptáramat februárról márciusra fordítottam, átfutottam a hónap névnapjainak listáját. Most először tűnt fel, hogy a március 6-i napon Leonóra és Inez osztozik. Milyen érdekes! Van egy opera, amiben két ilyen nevű nőalak a színpadon is együtt van. Közülük Leonóráé a főszerep. Inez inkább csak egy dramaturgiai szempontból kreált figura, Leonóra barátnője vagy társalkodónője, aki azért jelenik meg az opera második jelenetében, hogy Leonórának legyen oka elmesélni, miként ismerkedett meg és szeretett bele a titokzatos trubadúrba.
Így most már kimondtam az opera címét is: Verdi: A trubadúr című remekéről van szó. Ez volt az első opera, amit életemben televízióban láttam, talán tíz éves koromban, s azóta is nagyon szeretem.
Megpróbáltam kicsit utánanézni, hogy a közös névnap véletlen-e és egyáltalán honnét ered az opera szereplőinek elnevezése.
Annyit tudtam, hogy Verdi operájához a librettó egy spanyol dráma alapján született. Ez a spanyol dráma Antonio Garcia Gutierrez: El trovador című, akkor majdnem kortárs darabja, amely 1836-os ősbemutatóján olyan hatalmas sikert aratott, hogy huszonhárom éves költője rögtön hazája legismertebb színpadi szerzői közé került. Ezt az információt Várnai Péter: Verdi operakalauz című könyvében találtam.
Ma, az internet korában szinte bármi hozzáférhető, így előhívható a dráma eredeti szövege, s még ha az ember nem is tud spanyolul, össze lehet vetni a színdarab és az opera szereplőit – leszámítva néhány olyan figurát, akit az operából kihagytak:
a színdarabban: az operában:
Don Nuño de Artal, Conde de Luna Luna gróf
Don Manrique (El Trovador) Manrico, a trubadur
Doña Leonor de Sesé Leonóra
Doña Jimena Inez
Azucena Azucena
Ferrando, idem Ferrando
Ruiz, criado de Don Manrique Ruiz
Mint látható, az opera egyszerűsítve, de megtartotta a dráma szereplőinek nevét, egyetlen kivétellel, és ez éppen Inez: őt eredetileg Jimena-nak, azaz Ximenának hívták. Elképzelem, amint Verdi librettistája, Salvatore Cammarano a szövegkönyvön dolgozva 1850 tavaszán otthon csücsül az íróasztalánál, előtte az eredeti spanyol darab, s erősen csóválja a fejét. Nem lesz jó név ez a Jimena, keressünk másikat! Ránéz a naptárra és mit lát? Hogy március 6., Leonóra és Inez napja van. Tán ez valamely égi jel, hogy még a naptárban is egy spanyol név társul Leonórához, s rögtön elnevezi Leonóra barátnőjét Ineznek :)
Tetszetős kis hipotézisem sajnos nem igaz. Mint írtam, az internetről ma már szinte minden előkotorható, így pár próbálkozás után előttem is volt a XIX. század derekának Itáliájában használatos kalendárium, benne a védőszentek napjaival. Ebben február 21-én szerepel Eleonóra, aki III. Henrik angol király felesége volt. De Inez nincs, mert úgy tűnik, ilyen nevű nincs is a szentek között. Hogy a modern magyar naptárakban a február 21-i Eleonóra mellett miért van március 6-án egy Leonóra is és miért társították Inezzel, arra nem sikerült választ találnom. De ha már az előbb úgy beleéltem magamat Cammarano helyébe, próbálkozzunk egy másik feltételezéssel: lehet, hogy a naptárszerkesztő volt operakedvelő, s Inez névnapjának helyet keresve eszébe jutott A trubadúr, s beleírta Leonóra mellé...
De ez voltaképpen nem is fontos. A fontos Verdi mesterműve, az egyik legromantikusabb, legdallamosabb, legszenvedélyesebb, s spanyol tárgya ellenére "legolaszabb" opera.
Nézzük és hallgassuk meg Leonóra és Inez rövid jelenetét és Leonóra áriáját az 1. felvonásból.
Nos tehát: Leonóra, a hercegasszony udvarhölgye Inez társaságában éjnek idején kilép a Sargasto palota kertjébe.
Íme párbeszédük és az ária magyar szövege, a fontosabb részeknél odaírom, hogy hány percnél járunk:
INES
Mondd, mire várunk? Éj van immár, jer hát!
A hercegasszony látni óhajt, nem hallod?
LEONÓRA
Még itt maradok, ma látnom kell a lantost!
INES
Veszedelmes játék a tűzzel... Ó, mondd el,
Szólj hát, ez az érzés hogy lobbant lángra benned?
LEONÓRA
A harci tornán ott láttam,
Hollószín páncélinge volt, fekete pajzsán nem viselt címert,
Így nem tudták, hogy ki az,
Aki a tornán oly könnyen lett az első,
Én tűztem zöld babért a homlokára...
Ámde később harcba ment el s nem láttam őt!...
Nem láttam őt azóta, csak álmaimban,
Így teltek hosszú hónapok, de most...
INES
Mi történt?
LEONÓRA
Elmondom!
Az éj ezüstös fátyla szállt a néma messze tájra, 2' 30", itt kezdő-
Az ég sötétlő távolát a hold remegve járta... dik az ária lassú
Megtöri ím az éjszakát gyönyörű bájos dallam! része
Egy hárfa édes hangja szólt a csöndes éjben halkan
Egy mélabús, egy édes dal zengett az éjen át.
Istenhez szállt föl a dal szava, fohász és kérelem volt,
Egy nő nevével zárta le a verset: az én nevem volt!
Futok a nyílt erkélyre ki, ah, ő volt, a dalnok!
Nem hallja azt más földi lény, mit boldog szívem hallott!
A földre szállt talán a menny s a szív a mennybe járt!
INES
Én rosszat sejtek, baj lehet ebből! 6' 10"
Aggódom érted, Leonórám...
LEONÓRA
Ne aggódj!
INES
Oly baljós érzés támad fel bennem
Ó, feledd el azt a rejtélyes férfit,
Vesd ki szívedből!
LEONÓRA
Mit mondasz? Ó, hallgass!
INES
Baráti szómat hallgasd meg, kérlek!
LEONÓRA
Jól hallom bár e szókat,
De szívem nem érti meg!
E szív, ha ver, ha dobban, 7' 04" az ária gyors része
E láng, ha ég, ha lobban,
E vágy, ha forr, ha lobban,
Csak őt várja, a hőst!
Amit e szív remél és vár,
Tiéd ah, minden álma!
S ha már nem int az élet,
Hadd jöjjön a halál!
S Leonóra nem a levegőbe beszél: egyszerű szerelmes lányból már itt hősnővé érik, s aztán valóban önként áldozza életét a szeretett férfiért.
Végül pedig boldog névnapot kívánok minden Leonórának és Ineznek!
Nem teljesen új a hír, mintegy két hete hozták nyilvánosságra, hogy Pécs városa Plácido Domingónak ítélte a város ez évben alapított kulturális nagydíját annak elismeréséül, hogy a művész elvállalta az Európa Kulturális Fővárosa fővédnöki címét és ebben a minőségében is terjesztette a város kulturális üzenetét. Az ilyen tevékenység nem idegen Domingótól, hiszen 2010 júniusában megválasztották az Europa Nostra műemlékvédelmi csúcsszervezet elnökévé is.
Domingo 2008-ban járt először Pécsen, amikor Anna Maria Martinez közreműködésével koncertet adott az Expo Centerben, én pedig ekkor láttam és hallottam őt először élőben.
Régóta nagy vágyam volt ez, de mindig úgy képzeltem, hogy őt, aki annyira remek színész is, hogy énekhangja nélkül, prózai színészként is a legnagyobbak között lehetne, színpadon, igazi operaszerepben láthassam. Ezért nem mentem el korábban budapesti koncertjeire, valahogy nem vonzott, hogy egy hatalmas arénában pici pontnak lássam csak és a hangszórókon kierősített hangját halljam. Azóta persze ezt megbántam, mert ott még legalább hallhattam volna tőle Verdit és Puccinit – különösen az Otello szerelmi kettősét irigylem azoktól, akik ott voltak a Puskás Stadionban. Mert hát az évek mennek és bármennyire is korát meghazudtoló hangi kondícióban van az énekes, most már nagyon kell örülni minden magyarországi megjelenésének, legyen az akár egy olyan fantáziátlan helyen, mint a pécsi Expo Center. Így, amikor 2008 tavaszán meghallottam az augusztusi koncert hírét, egyből megrendeltem a jegyet, ami április közepén egy futár által meg is érkezett.
Ez persze nem volt egy "életbiztosítás". Az előadóművészek közül az énekesek vannak leginkább kiszolgáltatva pillanatnyi fizikai állapotuknak, bár Domingo arról is híres, hogy nagyon ritkán mond le fellépést. Így óvatos derűlátással mentem neki a nyárnak. Ismerve, hogy előadásai után milyen fáradhatatlanul osztogatja a rá váró rajongóknak az autogramokat, ez ügyben is felkészültem. Már régóta megvolt az életéről, pályájáról (sajnos) egyetlenként magyar fordításban megjelent könyv (hahó kiadók, idén, 70. születésnapja alkalmából is megjelent róla egy kötet, és korábban is több, ideje lenne magyarul is naprakésznek lenni Domingóból!) és melléje megvettem egyik legnagyszerűbb Otellójának DVD-felvételét.
Így érkezett el 2008 augusztusa. 2-án délelőtt megérkeztem Pécsre és a sétálóutca elején egy helyes kis panzióban vettem ki szobát (jó borsos ára volt, de úgy gondoltam, az esemény megérdemli).
Panzióm és...
Rögtön beszereztem egy helyi napilapot, amiből megtudtam, hogy szomszédok vagyunk Domingóval, ő ugyanis a panzióm melletti előkelő szálloda vendége, amitől egyből igen jó kedvem kerekedett: ez sem esik meg minden nap egy Domingo-rajongóval!
... mellette Domingo szállodája
Jókedvem másik forrása az időjárás volt, ami egy szabadtéri koncert esetén nem elhanyagolható szempont: akkor már jó ideje kánikula volt, egyetlen felhőcske nélkül. Így a legszebb reményekkel néztem a koncert elé.
Egy kicsit mászkálgattam a belvárosban, bevallom, időztem valamennyit a szomszédos szálloda előtt is, de nem sikerült belebotlanom. Bezzeg, a szobámban lévő miniatűr televízióból megtudtam, hogy előző nap, megérkezése után Domingo megtekintette a Dómot, és előtte, a téren beleszaladt távolkeleti turistákba, akik nem ismerték fel...
Időben elkezdtem megközelíteni az Expo Centert, ahol még életemben nem jártam, de sikeresen odajutottam. Kiderült, hogy olyan, mintha egy sivatag közepén volna, még egy pad sem volt a környéken, amire a vándor leüljön. Így a koncertig hátralévő nem kevés időt a szabadtéri rész természetesen át- és beláthatatlan kőfala mellett sétálgatva töltöttem. A mindenhonnét kisugárzó hőséget semmi nem tompította, csak a kőfal által nem megakadályozott gyönyörű hangok áradása. Mert még ekkor is próbáltak! Amikor megérkeztem, Anna Maria Martinez éppen az Ékszeráriát énekelte Gounod: Faust című operájából, utána pedig megszólalt a világ legszebb tenorhangja. Markírozva énekelt, azaz a magas hangokat legtöbbször egy oktávval mélyebben és nem az előírt hangerővel szólaltatta meg, mert a lényeg az ismeretlen zenekarral való együttműködés volt, de az éneklés egy-két pontján azért "kieresztette" a hangját. Egy helyen aprót tévesztett, mire megismételte a teljes áriát. Hát igen, Domingo ezért is ilyen nagy művész... Gyorsan feltárcsáztam egy jó barátomat, aki szintén nagy Domingo-kedvelő és a hangok útjába tartottam a telefont: Hallod? Most próbál!
Az Expo Center főbejárata
Közben lassan-lassan, aztán egyre gyorsabban gyülekezett a közönség. A kapuk azonban zárva maradtak és kezdett előttük egyre nagyobb tumultus kialakulni. Miután megtaláltam, hogy a jegyem szerint melyik kapun kell bemenni, kiderült, hogy az a kapu nem nyílik, nem találják a kulcsot (!) – legalábbis ilyesmi terjedt el a tömegben. Hogy volt benne igazság, bizonyította, hogy tényleg nem tárult fel előttünk... Már alig volt tíz perc a kezdésig, és még mindig kint tolongtunk, elég elkeserítő helyzet volt. Aztán adtak bizonytalan tanácsokat, hogy melyik kapun próbálkozzunk. Végre bejutva odabent még az ülőhelyet is meg kellett keresni, ami nem volt kis feladat, mert nem az ideális kapun jutottunk be. Ilyen hektikás kezdés után aztán hepiend lett, mert sikerült a megfelelő székre letelepedni, sőt, egy műsorfüzetre is szert tenni, mielőtt Eugene Kohn karmester a pécsi zenekar, azaz a Pannon Filharmonikusok élén – az imént leírtak miatt jó húsz perc késéssel – belecsapott a Rákóczi indulóba.
Majd megjelent Domingo fekete nadrágban és ingben, hófehér zakóban, ősz hajjal és szakállal, ami szerintem nagyon jól áll neki :) Első áriáját Massenet: Cid című operájából énekelte ("O souverain..."). Talán nem hangzik ünneprontásnak, ha azt mondom, hogy ezt az áriát hallottam már tőle meggyőzőbben, de hogy egyáltalán ott volt és énekelt, már az is egy kisebbfajta csoda volt számomra. Ezután felváltva lépett színpadra állandó koncert-partnerével, az egyik korábbi Domingo-énekversenyen felfedezett Anna Maria Martinezzel szólóban és kettősökkel. Amikor Wagner: Walkür című operájából Siegmund "Winterstürme" kezdetű monológját énekelte, ami magyarul így kezdődik:
Tél haragján kacag az új tavasz,
most lágyan leng a balzsamos szél...
ez a "balzsamos" szél olyannyira elkezdett lengeni, mintha csak Domingo idézte volna meg: szinte egy pillanat alatt meglehetősen aggasztó szélvihar kerekedett, a háttérben pedig, szerencsére jó messzire, villámok is villantak. A színpadot díszítő drapériák ijesztően lobogtak, röpködtek a kották és hintáztak a kétoldalt elhelyezett hatalmas kivetítők. Némi küzdelem után az egyik leszakadt és a hasára feküdt. Időközben a másik vendég énekesnő, az aranyruhában pompázó Rossana Potenza próbálta meg Tosca imájával lecsillapítani az elemeket, ami végül is Verdi: Szicíliai vecsernye című operanyitányának hangjai alatt mérséklődött. Így a koncertet szünet nélkül "vezényelték le", s bár később még egyszer feltámadt a szél, már nem olyan erővel, mint a Winterstürme után, így az est baj nélkül ért véget.
Forrás: kultura.hu
Domingo nem énekelt Verdit és Puccinit, ami nekem egy kis csalódás volt. Az olasz repertoárt azért képviselte Cilea egy ismert áriája, Az arles-i lányból Federico románca ("E la solita storia del pastore"), amelyben hallhattuk szépséges pianóit, majd egy csodálatosan megvalósított (és szerencsére jó hosszú) kettős Mascagni: Fritz barátunk című operájából Anna Mariával. Elhangzott néhány musicalrészlet is, amelyekben Domingo eleganciáját is megtapasztalhattuk. Egyébként is, a közreműködő énekesnőket minden alkalommal személyesen kísérte be a színpadra s kézcsókkal engedte őket a mikrofon elé.
A "Vágyom egy nő után" sikere már a koncert végének forró hangulatát előlegezte meg. A csúcspont számomra két ismert zarzuela-részlet volt, az "Amor, vida de mi vida" és a szintén fenomenálisan előadott "Non puede ser". Ez utóbbi már egészen otellói magasságú – vagy mélységű – volt, ami nem véletlen, hiszen Domingónak ez a valódi zenei anyanyelve, ugyanis szülei zarzuela-énekesek voltak (a zarzuela a spanyol operett), s maga a részlet is egy féltékeny férfi dala. Egyúttal leckét kaptunk a spanyol karakterből, amelyre éppen nem az a jellemző, hogy végig "kulisszahasogatóan" hangos, hanem ahol kell, visszafojtott szenvedély parázslik benne. A hatalmas sikert megköszönve jöttek sorra a ráadások. Másodiknak a "Lippen schweigen" (Ajk az ajkon) kezdetű kettős Lehár Víg özvegyéből, egy aranyos és jellemző némajátékkal az elején, s némi keringőzéssel közben, amit Domingo a közönség megénekeltetésével kombinált. Aztán egy fenomenálisan elénekelt Granada előtt is megcsinálta kedvelt játékát a láthatóan nagyon jó kedvében lévő művész, mintha nem tudná, mit is kellene énekelnie, s aztán mintapéldát mutatott a dal megformálásából. És ekkor jött magyarul a Csárdáskirálynő kettőse: "Emlékszel még". A gesztust a közönség természetesen hatalmas tapssal és ovációval köszönte meg. Külön bájt adott a dolognak, hogy közben Domingo kissé összekeverte a kezében tartott kottalapokat, úgyhogy Anna Maria találta meg és mutatta az ujjával, hogy éppen hol tartanak. Domingo magyar kiejtése meglepően jó volt, egyedül a "bűbájos"-t énekelte "búbájos"-nak. De tanúsíthatom, hogy egy év múlva, második pécsi koncertjén már jól tudta az ű kiejtését :)
A koncert végén újra egy olasz dal, közösen a két énekesnővel: "Non ti scordar di me" – Ne felejts el! Ahogyan Domingo a rá eső részleteket megszólaltatta, abban ott volt nagy olasz szerepeinek minden tudása és tapasztalata. Egyszerűen zseniális volt, nem lehet rá más kifejezést használni. Nem felejtünk el, Maestro!
A forró hangulatú est után kifelé botladozva reménykedtem, hogy Domingo nem hagy fel jó szokásával, az autogram-osztogatással. Elérve az Expo Center bejárati részéhez, szerencsére pont az én oldalamon meg is láttam egy kígyózó sort ez ügyben, úgyhogy én is gyorsan beálltam, s elővettem Daniel Snowman könyvét és az Otello DVD-t. Egy darabig semmit nem lehetett látni az előttem állóktól, aztán megjelent egy biztonsági őr-szerű valaki, és mondta, hogy mindjárt jön a Maestro. És pár perc múlva, lábujjhegyre ágaskodva láttam, hogy tényleg feltűnik a hófehér zakó. Volt, aki furakodott, de pórul járt: már visszafelé jött, amikor észrevette, hogy nem fogott a toll, amivel Domingo aláírt... Már csak néhányan voltak előttem, így elővettem a fényképezőgépemet is, és két szőke lány válla felett tudtam csinálni egy képet:
S aztán hamarosan én is megkaptam jellegzetes, dinamikus aláírását először a könyvbe, aztán a DVD-re. Kíváncsi lettem volna, hogy a nagyszerű Metropolitan-beli Otello felvétele láttán abban a pillanatban milyen emlékek futhattak át benne...
Nem volt egyszerű visszajutni a városba, de azért minden megoldódott. Csak éppen két perccel lekéstem Domingo megérkezését a szállodájába, mert amikor odaértem, már csak annyit láttam, hogy az őt szállító autóból a virágokat pakolják ki. Úgyhogy felmentem a szobámba, míg zsongott bennem az élmény, miközben a szomszédban, a Palatinusban fogadás és vacsora volt a Maestro tiszteletére. Másnap, miután már elutazott, megkértem a szálloda portását, hogy szeretném megnézni a dísztermet, ugyanis 1923-ban ott hangversenyezett Bartók Béla. Kiderült, hogy Domingo díszvacsorája is ott zajlott.
Kihasználva hogy Pécsen vagyok, még elzarándokoltam a temetőbe, hogy megkeressem és lefényképezzem az ott nyugvó muzsikusok sírjait a Magyarország zenei emlékhelyeinek feltérképezését célzó kis kutatásaim tárgyában, de persze tele voltam az esti dallamokkal és élményekkel. S akkor még nem sejtettem, hogy egy év múlva újra hallani fogom Pécsen Domingót. Hamarosan erről is beszámolok. Szereztem még egy nagy plakátot, ami aztán a munkahelyemen az íróasztalom fölött díszelgett, amint az e blog bemutatkozó képén is látszik.
A koncertről felvételt készített a Magyar Televízió, de húsvétig kellett várni, mire két részletben műsorra tűzték. Sajnos, hagytak ki belőle áriát, megváltoztatták a sorrendet és voltak hibásan feliratozott részek is. De legalább leadták, s most bármikor újra megnézhetem, mint most is, miközben ezeket a sorokat írom...
Sajnos, kedvenc videomegosztó portálomon csak egy amatőr felvétel található a koncert végéről:
Mellé befejezésül Domingo egy későbbi mexikói fellépéséről idézem a Non puede ser című részletet Pablo Sorozabal: La taberna del puerto című daljátékából:
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
