Ma, február 9-én lenne nyolcvankét éves Petrovics Emil zeneszerző. Ismerhettem személyesen, a halála előtti évben két alkalommal is hosszú beszélgetést folytathattam vele Nagykanizsán; ez a két alkalom és a régi televíziós vetélkedők, amikor felfigyelt rám, életem nagy ajándékai közé tartoznak.
Már írtam róla itt a blogon: ELŐSZÖR a halála feletti megrendülésben, MÁSODSZOR utolsó nagykanizsai látogatásának emlékeit vetettem – nem papírra, hanem képernyőre. Most újra felidézem alakját, azért is, mert kedvenc videomegosztó portálunkon találtam egy nagyszerű felvételt, amelynek kapcsán róla, és a napokban elhunyt csembalóművészről , Sebestyén Jánosról is megemlékezhetünk.
A kapocs, ami itt összeköti őket, az Petrovics Emil: Négy önarckép álarcban című darabja. Ez a mű voltaképpen egy barokk szerzők modorában csembalóra írt négy tételes szvit, amely egyúttal olyan szerzők szellemét is megidézi, mint Prokofjev és a Petrovics Emil számára különösen kedves Ravel, akiről kitűnő könyvet is írt. Szerzője a művet Sebestyén János számára komponálta, ő játszotta lemezre a most hallható felvételt.
Évtizedekkel később pedig ez a műve jutott Petrovics Emil eszébe, amikor megírta később két kötetben megjelent és a zenei életben hatalmas port felvert önéletrajzát, amelynek az Önarckép álarc nélkül címet adta arra utalva, hogy írása mögött a legkíméletlenebb őszinteség áll – saját magával szemben is.
Az előadó, Sebestyén János nemcsak gyakorló hangszeres művész, hanem rádiós és televíziós műsorok alkotója, szerkesztője, műsorvezetője is volt. Hosszú éveken keresztül ő konferálta a nevezetes bécsi újévi koncertek magyar közvetítését. A népszerűség igazi fokmérőjét jelentette, hogy jellegzetes hanghordozását még kabarétréfában is utánozták...
A legutóbbi folytatást azzal az ígérettel fejeztem be, hogy most megosztom azt a nem túl sok ismeretet, amit Erdősy Eugénia vőlegényéről, Adalbert von Strachwitz grófról sikerült megtudni.
Azt már írtam, hogy az ő indítóoka ebben a szomorú történetben nem teljesen világos. Vagy azért vádolta meg Eugéniát, mert elhitte a rágalmakat, amelyekkel hozzá közeli emberek illették a lányt, hogy megakadályozzák egy polgári származású feleség – ráadásul operettprimadonna – bekerülését az ő köreikbe. Állítólag színházi intrikák is közrejátszottak konkurens énekesnők részéről. Néhány forrás, köztük az Eugéniáról halála után 50 évvel Berlinben megjelent könyv ezt a változatot vélelmezi és a grófot is áldozatnak állítja be.
Ugyanakkor több forrás arra utal –így például maga Erdősi Bálint, Eugénia testvére –, hogy a gróf megunta a hosszú mátkaságot és meg akart szabadulni a már nem kívánt házasságtól s a szakítás ürügyéül hozta fel a hamis vádat, miszerint menyasszonya erkölcstelen életet él.
A tragédia feletti első döbbenettől áthatva az Eugéniát személyesen jól ismerő Nyári Sándor a grófról ezt írta Berlinből haza a Zalai Közlönynek küldött tudósításában (itt újra megjegyzem, hogy a Zalai Közöny akkor nagykanizsai újság volt):
Persze, ez a német gróf azt hitte, hogy egy színésznőnek a legimpertinensebb gyanúsításokat is megmondhatja a szemébe; szerinte becsületes nő nem létezik a színpadon; nem gondolta meg, hogy qualificalhatatlan eljárása egy ember életébe fog kerülni; amint mégis történt – mert a súlyos vád terhe alatt megtört nő csak a halálban vélte feltalálni ezután lelke nyugalmát, s csak a halála után megejtendő boncolás adhatta meg a satisfactiót. Istenem! Minő ez a satisfactio?! Egy könnyelmű grófi gyerkőc, ki életét ledér társaságban tölti, szétroncsol egy ember-életet, gyászbadönt egy becsületes, ártatlan, tisztelt családot, felizgatja a társadalmat, magára vonja ennek átkát és az összes európai sajtó kárhoztatását. (Zalai Közlöny 1886. szept. 18.)
Szeptember 25-én Nyári Sándorra hivatkozva a következőket adta hírül ugyanez az újság:
Hát a grófocska meg azt hitte, hogy Erdősy csupán színésznő, ki a vád súlyát nem fogja föl s talán kacag fölötte. Igaz, hogy az a vád sok esetben jogos a színpad bizonyos könnyed gondolkozású nő-köreiben, de ezúttal – fájdalom! – ártatlan virágot érintett és tört le. A kedélyek Berlinben még nagyon izgatottak s az ügy még nem tekinthető befejezettnek; szept. 17én több rendbeli párbaj elé néztek még. Hogy azóta történt-e valami? újabb tudósítástól várjuk.
Néhány nap múlva Nyári Sándor érdekes lehetőséget villantott fel a vőlegény indítékára vonatkozóan. Szerinte a fényes grófi família anyagilag nem állt jól s állítólag Adalbert gróf a család nyomására szakított Eugéniával. Bár Erdősy Bálint szerint a grófnak már nem éltek a szülei és nem voltak testvérei sem, de lehet, hogy például a nagybácsiknak is komoly szava volt a családban. Nyári így fogalmazott:
... ez a haszontalan ember [...] gyerkőcmódra hunyászkodott meg a grófi, de koldus rokonok akarata előtt; hogy a művésznő legyen kénytelen elkövetni a nagy kárpótlással járó szerződésbontást, oly vádakkal illette, mely egy becsületes magyar nőt a biztos halálba kerget.
Ezek szerint az eljegyzéskor köthetett a jegyespár egy házassági szerződés-szerűséget, amely kimondta, ha Eugénia visszakozik, akkor komoly kártérítést kell fizetnie elhagyott vőlegényének? Hogy ennek lehetőségét legalább elméletben eldönthessük, ismerni kellene valamennyire az akkori porosz polgári jogot és szokásokat. S ha ez igaz lenne, újabb kérdést vet fel: Eugénia miért egyezett bele egy ilyen feltételbe? Ezeket a dolgokat valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni...
Alig néhány héttel a temetés után viszont a következő történt:
Egy berlini újság szerkesztősége megkereste Bátorfi Lajos lapszerkesztőt és a kanizsai művészetpártoló egyesület alelnökét (ő mondta Eugénia temetésén a búcsúztatót a berlini magyar egylet megbízásából), hogy amennyiben komolyabb megemlékezést tartanának Halottak napja alkalmából a primadonna sírjánál, erről tudósítsák őket. November 1-jén a kanizsai művészetpártolók valóban megkoszorúzták a friss sírt dr. Csempesz Kálmán érzelmes megemlékező beszéde kíséretében. Bátorfi elküldte e megemlékezés szövegét Berlinbe, s bár grófról nem történt benne említés, november második felében Bátorfi újabb levelet kapott. Ennek lényege: a berlini lapok szerkesztői megbeszélést tartottak az ügyben és úgy határoztak, hogy mivel Eugénia vőlegénye egy olyan család sarja, mely rokonságban áll az uralkodóházzal, a beszédet lojális szempontok miatt nem közölhetik s a magyar művésznő emléke felett Berlinben örökre napirendre térnek... Mindez a Zala (szintén nagykanizsai hírlap) 1886. november 28-i számában volt olvasható, mely gunyorosan reagált:
Oh, független sajtó, de szép dolog vagy te, wenn du durch Gottes Fügung bist! (azaz: amikor egybeesel a Gondviselő akaratával...)
Azért a berlini lapok nem örökre hallgattak el. Én egy írást ismerek, bár csak közvetve, amely Eugénia halála után negyedszázaddal, 1911-ben látott napvilágot. Referált ugyanis róla a kanizsai sajtó (a cikk alatt a monogram Villányi Henrik kanizsai jeles tanárt és újságírót rejti):
Csak zárójelben: a fenti cikknek azt a tévedését újra helyesbítem, miszerint Eugénia Nagykanizsán született. Testvére egy másik cikkben tisztázta, hogy ez nem igaz: Eugénia egy Ludbreg nevű városkában jött világra (ma Horvátország) és csak később költözött a család Kanizsára.
Vissza eredeti témánkhoz, Strachwitz grófról mindössze a következő információmorzsa került elő 1932-ben:
A Zalai Közlöny július 3-i számában egy cikket ismertetett a Pesti Hírlapból s mellette rögtön Erdősi Bálint reagálását. A pesti cikkben kifejezetten sok és durva tévedés állt Eugéniáról, ezeket Bálint helyesbítette. Abban a cikkben az is olvasható volt, ki tudja, milyen forrásból, hogy Eugénia halála után a vőlegény elméje pedig elborult és pár év múlva meghalt. Hogy ez így igaz volt-e, arra nem reflektált Bálint, hanem mindössze ennyit írt ebben a tárgykörben: A vőlegény pedig eltűnt. Sehol sem találtak rá azok, akik a boldogtalan testvéremen elkövetett sértésért rajta mindenáron elégtételt akartak venni.
Ezt a kijelentést összevethetjük Nyári Sándor 1886-os tudósításával – ő is azt írta, rögtön a tragédia utáni napokban, hogy többrendbeli párbajra van kilátás az ügyben...
A grófnak ez az az eltűnése biztosan csak a temetés körüli időre vonatkozik, de, hogy a Pesti Hírlap állítása a gróf megőrüléséről és korai haláláról igaz-e, azt 1932-ben Bálint – élve a mai szakzsargonnal – sem meg nem erősítette, sem meg nem cáfolta. Valószínűleg azért, mert további sorsáról ő sem tudott meg semmit. De nagyon könnyen lehet, hogy ezt a meglehetősen romantikus fordulatot az eredeti újságíró találta ki, s ezt annál könnyebben feltételezhetjük, mert a cikk eleve sok hibás adatot tartalmazott.
Ehhez képest most, 2012 februárjában a következő – igaz, elég hézagos – adatokat találtam az interneten egy családfakutató oldalon:
A XIX. század végén egy bizonyos Adalbert von Strachwitz (teljes címe von Strachwitz und Gross-Zauche) feleségül vett egy Maria von Saurma nevű hölgyet. Sem évszám, sem lakhely, semmilyen más adat nincs kettejükről csak annyi, hogy Marieluise nevű leányuk 1892-ben született. Ez időben éppen belefér abba, hogy ez az Adalbert lehessen a mi Adalbertünk, aki Eugénia 1886-ban bekövetkezett halála után megnősülhetett valamikor az 1880-as évek végén vagy a 90-es évek elején. De persze ez még nem garantálja, hogy tényleg róla is van szó.
Strachwitz nevű nemesi család ma is létezik, komoly weblapjuk van a strachwitz.net alatt, de Adalbert nevűt nem említenek benne. Van fórum rovatuk, éppenséggel meg lehetne kérdezni őket, hogy egyáltalán ők ugyanaz a család-e. Ám nem vagyok biztos abban, örülnének-e a mai befolyásos családtagok, hogy egy ilyen históriát kutatgatok...
Mai zenénk Händel híres Largo-ja a Xerxes című operából – most szimfonikus zenekarra átírva, szép tájképek kíséretében:
Jó egy hónapja tettem fel utoljára folytatást ebben a sorozatban. Közben más témák kerültek elő, de még van mondanivalóm a szűz primadonnáról. A korábbi részek visszaolvashatók, ha a jobb oldalon, a "Címkék" sorában Eugénia nevére kattintunk. Csak arra kell vigyázni, hogy a találatok fordított időrendben jönnek elő.
Miután még tavaly decemberben virtuálisan részt vettünk Erdősy Eugénia temetésén, folytassuk az ilyenkor szokásos eljárással, a hagyatékkal.
Több forrás egybehangzó tudomása szerint Eugénia alig tíz éves színházi pályafutása alatt csinos vagyonra tett szert. Ehhez, a jó gázsin kívül nyilván az is hozzájárult, hogy amint Nyári Sándor, utolsó hónapjainak tanúja elmondta, Eugénia primadonnaként is meglehetősen szerényen élt – pedig Berlinben bizonyosan nem okozott volna gondot felélni szép jövedelmét. Már írtam egyszer, hogy egyetlen luxusa a lovaglás volt, ám ez biztosan hozzájárult egészségéhez és jót tett a hangképzésének, éneklésének. Azt hiszem, ez ez a mértékletesség is megmutat valamit a primadonna komoly egyéniségéből. Az 1929-ben megjelent Magyar Színművészeti Lexikon úgy értesült, hogy 80 ezer forint vagyon maradt utána. És valószínűleg jól értesült, mert más téren is igaz dolgokat állított, például temetésének napját és helyét is pontosan közölte a róla szóló szócikkben.
Több évtizeddel Eugénia halála után mesélte el testvére, Bálint, hogy közben visszaadták azt a kölcsönt, amit a család a bécsi taníttatásra kapott Piringer Róza kanizsai nevelőintézet-tulajdonostól. A hölgy addigra meghalt ugyan, de leányának, Zadubánszkyné Piringer Klárának, az akkori kanizsai postaigazgató feleségének visszafizették (gondolom én, hogy nyilván a kamatokkal együtt).
Eugénia ékszereit a berlini rendőrség a testvéreknek juttatta. Bálint elmondása szerint ezek között volt jegygyűrűje is. Volt egy gyémántokkal kirakott, gyönyörű aranyóra, egy smaragdokkal ékesített aranylánc és egyéb– írta Bálint egy cikk tévedéseit helyesbítve a Zalai Közlöny 1932. július 3-i számában s megjegyezve, hogy a gróf Strachwitztól származó ékszereket visszaszolgáltatták a vőlegény családjának. Az aranyóra nagy valószínűséggel az lehetett, amelyiknek elszakadt a lánca, amikor legutolsó hazalátogatásakor Eugénia a visszaútra készülődött. A történet a sorozat 12. részében OLVASHATÓ.
Eugénia halálakor még csak legidősebb bátyja, Nándor volt családos. Nándor sorsáról a későbbiekben nem került elő semmi, halála évét sem ismerjük. Bálintnak akkor már komoly kapcsolata volt, s nyilván korábban megszervezték az egybekelést, mert nővére halála után két hónappal, november elején eljegyezte, majd 21-én feleségül vette kolléganőjét, Novák Lujza tanítónőt. Kornélia a következő év őszén ment férjhez Trojkó Lajos árvaszéki ülnökhöz. Ugyanabban az évben Kornélia szép házat építtetett a városközponthoz közel, szerintem nagy valószínűséggel az Eugénia után maradt örökségből.
Itt van a közelmúltban felújított szép lakóépület:
Nagykanizsa, Csengery út 24.
Tarnóczky Attila helytörténész kutatásai szerint az eklektikus stílusú lakóházat Morandini Bálint tervezte és építette és benne működött Erdősy Bálint hordó- és borkereskedése is. Úgy tűnik, Bálint ezzel egészítette ki pedagógus-fizetését...
Amúgy Kornélia, aki megbecsült tanítónő és egy ábécéskönyv szerzője is volt, 84 éves korában, 1928-ban hunyt el. Bálint, szintén több évtizedes pedagógusi működés és iskolaigazgatás után 1943-ban halt meg. Mindketten a családi sírboltban, édesanyjuk és Eugénia mellett nyugszanak. Sírjukról már mutattam FÉNYKÉPET ITT:
De vajon mi lett a hűtlen vőlegényből, Strachwitz grófból? Amit sikerült összekotorgatni, legközelebb elmesélem.
Mai zenénk Verdi: Traviata című operájából az első felvonás bevezető zenéje. A felvétel a londoni Covent Gardenban készült 1994-ben, vezényel Solti György:
Mint itt már többször szóba került, vasárnap, január 21-én ünnepelte 71. születésnapját Plácido Domingo. Arról viszont valószínűleg még nem írtam, hogy van nekünk egy kis Domingo rajongói klubunk, aminek fő találkozási helye ITT VAN. Kis blogomban a link oldalt, a címkék alatti linklistában is szerepel, mint "Plácido Domingo-rajongók paradicsoma". Fő atya- (azaz anya)-mestere Ancsa, aki tényleg tyúkanyóként tartja össze kis közösségünket. Az oldalon friss hírek, remek nézni- és hallgatni való összeállítások közvetlenül hozzáférhetők, nem muszáj a Youtube hatalmas állományában keresgélni, Ancsa szépen, tematikusan csokorba szedte a legjobb videorészleteket. Mellette más énekesek, más műfajok is megtalálhatók különböző ajánlásokban, hogy az ember, bármekkora rajongó is, azért ne maradjon "szakbarbár", hanem tekintsen másfelé is.
Úgyhogy szeretettel ajánlom mindenkinek, érdemes böngészgetni benne, sőt, lehet tagnak jelentkezni!
Domingo születésnapjára kis közösségünk is készült. s a produktumokat közzé is tette megfelelő helyeken, hogy a szerte a világban élő rajongók is láthassák. Sok szép reagálás gyűlt össze róluk. Én magam írtam egy kis szösszenetet "Plácido Domingo, a tenger és a szél ura" címmel, amelyet egy ismerősöm lefordított angolra, s így is közzétettem a blogon, erre is sok szép véleményt kaptam Kazahsztántól Délamerikáig. A kis közösségünk által gyűjtött képekből Ancsa több szép montázst állított össze, itt van az egyik:
Mai nézni- és hallgatni valónk pedig másik oszlopos tagunk, Andi klipje. Hanganyaga Domingónak két, magyar vonatkozású és Budapesten, magyar nyelven! énekelt felvétele (a másodikban partnere Rost Andrea). A közben látható képek (szintén az általunk gyűjtött és fényképezett anyagból) időrendben dokumentálják kedvenc énekesünk magyarországi fellépéseit. Ám előtte még nézzük még meg Ancsa két újabb montázsát, amely kedvencünk első két budapesti fellépéséről szól, mindkettő az Erkel Színházban zajlott, a többit elmondják a képek:
A fenti képen, a bal alsó sarokban rajongó-társunk, Szilvi!
És akkor következzen Andi klipje. Előtte azért elárulom Andiról, hogy ő a legfiatalabb közöttünk, és, ahogyan egy igazi Domingo-rajongóhoz illik :), közös kedvencünk tavalyi, hetvenedik születésnapján, és mint később kiderült, ugyanabban az órában hozta világra első gyermekét...
Plácido Domingo will turn 71 on the 21st of January. Last year, the whole world celebrated him, and a huge gala concert was organized in Madrid, his native town, for the occasion.
This year, on the night of his birthday, he will sing in the Metropolitan, in a recently staged opera called The Enchanted Island.
The opera is compiled from the works of Baroque composers, Haendel, Vivaldi, Rameau and others, the characters and the story line is taken from Shakespeare’s Tempest and Midsummer Night’s Dream: actually, it is a pastiche, an operatic genre popular in the 18th century. Plácido Domingo sings Neptune in it, in a monumental costume, mask and environment: he really looks like one’s idea of the God of the seas:
This reminds me of my experience that made me think that Domingo is also the master of the wind :)
It happened at an open-air concert, in the year 2008 in the town of Pécs — the first time for me to see and hear him in person. Around the end of Part One, just as Domingo came to the stage, the wind started to blow menacingly. It was an August night, after a long spell of extreme heat, with not a cloud on the sky, not a breeze felt for weeks. And yet, as Domingo started to sing a part of Wagner’s Die Walküre:
Winterstürme wichen
dem Wonnemond,
(in English: Wintry storms have vanished before Maytime), then, all of a sudden, a strong wind started to blow out of the blue. It was quite frightening, music sheets were flapping in the orchestra, the large molyneaux sheets in the background roared, and the large projector screens in the wings were losing their balance, one of the two toppled over. In the background, spectacular bolts of lightning lit up the sky as they should for a Romantic opera — although there was not a cloud seen in the sky. As it happened near the end of Part One, the audience started to worry about the concert to be cancelled when we only heard three arias from Domingo. After the part from Die Walküre, one of the guest performers, Rossana Potenza came on stage to sing Tosca’s prayer in a magnificent, golden evening dress. That was when the wind was the strongest. Next, Domingo took the baton from conductor Eugene Kohn, and he conducted the overture of La forza del destino; during Verdi’s enchanting melodies, the wind gradually subsided. The second part of the concert went uninterrupted, the weather even allowed countless encores and a lengthy ovation.
Despite common sense, I could not reject the idea that the gale was conjured up by Domingo himself by singing "Winterstürme", the Winter storm. I know it sounds ridiculous, but I cannot help feeling that Domingo’s exceptionally strong personality can somehow even command the wind...
Plácido Domingo január 21-én 71 éves lesz. Tavaly az egész művelt világ ünnepelte, szülővárosában, Madridban nagyszabású gálakoncertet rendeztek tiszteletére. Néhány írásban én is megemlékeztem róla kis blogomban, amelyek a címekre kattintva itt olvashatók:
Idén születésnapjának estéjén fellép a Metropolitanban, a közelmúltban bemutatott The Enchanted Island azaz A varázssziget című operában – az előadást a Bartók rádió is közvetíti. Sőt, szerencsés budapestiek élő közvetítésben filmvásznon is láthatják , például az Uránia moziban. Az operát barokk szerzők: Händel, Vivaldi, Rameau és mások zenéiből állították össze, szereplőit és történetét Shakespeare: Vihar és Szentivánéji álom című darabjaiból merítették – tehát egy úgynevezett pasticcio, amely a XVIII. században volt divatos opera-műfaj. Plácido Domingo Neptunt alakítja benne, rendkívül monumentális jelmezben, maszkban és környezettel; tényleg olyan, ahogyan az ember a tenger istenét elképzeli:
Erről a szerepről jutott eszembe: szerintem Domingo a szélnek is tud parancsolni :)
2008-as pécsi szabadtéri koncertjén– amikor életemben először láttam és hallottam személyesen – történt a következő: az első rész vége felé, éppen, amikor ő lépett a pódiumra, kifejezetten enyegetően feltámadt a szél. Amúgy augusztus volt, hetek óta iszonyú kánikula, sem egy felhőfoszlány az égen, sem egy kicsike fuvallat. Ám amikor Domingo elkezdte énekelni Wagner Walkürjének részletét:
Winterstürme wichen
dem Wonnemond,
azaz műfordításban: Vissza, zord tél, virul a vágy hava, akkor egyszerre, mintegy a semmiből feltámadt a szél. Meglehetősen félelmetes volt: a zenekarban röpködtek a kották, suhogtak a háttér hatalmas vásznai, vészesen elkezdtek hintázni a színpad két oldalánál elhelyezett jókora kivetítők, az egyik le is zuhant és a hasán landolt; a háttérben pedig, ahogy egy romantikus operához illik, nagyon szépeket villámlott, bár felhő akkor sem volt egy szál sem. Mivel ez az első rész vége felé történt, bizony erősen aggódott az ember, hogy most mi lesz, közelebb jön-e a vihar, nem kell-e félbehagyni a koncertet, amikor még csak harmadszor hallottuk Domingót énekelni... A Walkür-részlet után az egyik vendég-énekesnő, Rossana Potenza következett. Gyönyörű aranyruhában énekelte Tosca imáját – ekkor volt a legerősebb a szél. Ám amikor Domingo átvette a karmesteri pálcát az est karmesterétől és maga dirigálta el A végzet hatalma nyitányt, a csodálatos Verdi-dallamok alatt a szél megszelídült. Aztán a koncert második része is rendben lezajlott, sőt, az ünneplésnek és a sok ráadásnak sem állta útját az időjárás.
Minden racionalitás ellenére nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy a vihart Domingo keltette a téli zord időjárást felidéző "Winterstürme", a "téli vihar" éneklésével. Tudom, nevetséges egy ilyen feltételezés, de Domingo annyira erős személyiség, hogy az ember úgy érzi, még a szélnek is tud parancsolni...
Ez itt pontosan az a felvétel. Két perc után látszik jobban, hogy fúj a szél. A felvételt nézve nem is tűnik annyira veszélyesnek, pedig bizony az volt...
Boldog születésnapot, Maestro!
Ezt az írást, kicsit lerövidítve, mert amúgy is hajlamos vagyok a túlzott részletezésre, hamarosan angol változatban is közzéteszem. Itt köszönöm meg kedves virtuális ismerősömnek, a kitűnő műfordítónak, hogy nagy írók után az én kisded írásommal is hajlandó volt foglalkozni. Remélem, hogy az angol változatot a facebook-on keresztül elolvassa a nagyvilágból néhány Domingo-rajongó – és ezt csak nagyon halkan mondom, talán maga a Maestro is...
Elsöprő sikert aratott legutóbbi írásom, amelyben édesapámról emlékeztem meg halálának harmincadik évfordulója kapcsán. Rekordot jelentett a látogatások számában és a kommentek számában egyaránt. Ráadásul jónéhányan nem is itt, hanem a facebookos oldalamon szóltak hozzá, őket még bele sem számoltam. Különösen örültem azok véleményének, akik még ismerték aput, nagyon-nagyon megható volt olvasnom például itt a blogon a legelső hozzászólást.
Mindezért úgy gondoltam, hogy megmutatok még néhány fényképet róla. Itt van mindjárt gyerekként, szüleivel és testvéreivel (fent, középen), 1925 körül:
Aztán itt van végzős tanítóképzősként:
Itt pedig gyakorló kántorként, egy temetésen (a bal oldalon):
A hadifogság éveiből már mutattam egy képet a múltkor, az egyetlent, ami fennmaradt abból az időből. Most egy nagy ugrással az 1960-as évek közepe, a balatonfenyvesi úttörőzenekarral (a bal oldali három lány közül én állok a legközelebb apuhoz, kezemben a melodika nevű hangszer):
Még némi megjegyzés ehhez a képhez: nem látszik rajta a teljes zenekar - több hegedűs, fúvós és egy csellista is volt köztük, na és a "ritmus-szekció". A zenedarabokat persze mind apu hangszerelte erre a meglehetősen egyedi összeállítású együttesre. De, mint írtam, a kisujjában volt az összhangzattan, ez nem okozott számára nehézséget. Persze időnként egy-két mozgalmi dalt is műsorra kellett tűzni, de most, ahogy visszagondolok, szerintem abból is az igényesebbeket vette elő. Volt egy nagyon szép összeállítása magyar népdalokból, a Lement a nap a maga járásán-nal kezdődött. Még a pókaszepetki együttesével (egyébként szerintem az volt a legjobb zenekara) sok részletét eljátszották Kacsóh János vitéz daljátékának.
Az utolsó képen pedig egy régi balatoni nyár gimnazista koromból - Márti unokatestvéremmel és apuval a nevemet viselő csónakban:
Most zenét is hallgassunk: megtaláltam azt a népszerű zenedarabot, amit apu szintén meghangszerelt a zenekarai számára. Zdenek Fibich cseh zeneszerző Poem című művét. Bár most, ahogy hallgatom, a mi előadásunkban egész más volt a hangzás :)
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
