A közelmúltban egy hír kapcsán közzétettem itt Katalin hercegnő és Lady Diana néhány klasszikus zenei kötődését. Többek között szót ejtettem arról a kedves epizódról, amikor 1991. július 30-án Luciano Pavarotti a Hyde parkban adott koncertet és az egyik áriát az akkor még férjével jelen lévő Dianának ajánlotta. A történet bája, hogy az ária Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából a következőképpen kezdődik:
Donna non vidi mai, simile a questa...
azaz
Ily földöntúli szép nőt még sohasem láttam...
–
Az eső ellenére hatalmas volt a tömeg. A korabeli sajtó azt írta, hogy a Rolling Stones 1969-es koncertje óta ez volt a legnagyobb tömeget mozgató szabadtéri rendezvény Londonban. Lady Diana és Károly herceg a felvétel legvégén látszanak. Diana láthatóan örült az ajánlásnak – hogy férje mit gondolt, ki tudja... Elgondolkodtam, hogy egy ilyen gesztus a középkorban lehet, hogy felségsértésnek számított volna :) Jól látom, hogy Lady Diana másik oldalán az ősz hajú szemüveges úr –aki szintén törülközővel védekezik a még nyár közepén is alkalmatlankodó londoni eső ellen –nem más, mint az akkori miniszterelnök, John Major?
Diana nem vigyázott a frizurájára – az alábbi fénykép ekkor, a koncert után készülhetett a színfalak mögött:
Miután fény derült főhősnőnk, Erdősy Eugénia öngyilkosságának okára, egy kicsit elkalandoztam itt a blogban más témák felé. De halálával még nincs vége a történetnek, érdemes a további eseményeket is áttekinteni.
Akkor fogjunk is neki. Annak, aki szeretné újraolvasni a sorozatot, hogy felfrissítse emlékezetét, azt ajánlom, hogy itt, a blog jobb oldalán, a Címkék felirat alatt keresse meg az E betűs tárgyszavak között Erdősy Eugénia nevét és kattintson rá, ott előjön valamennyi rész. Sőt, mivel ilyen sokáig hallgattam ebben a témában, ennek a cikknek a legvégén, a zene után csinálok egy külön tartalomjegyzéket, onnét még egyszerűbb lesz az egyes részeket visszaolvasni.
Eugénia tehát 1886. szeptember 9-én a késő este, több órával öngyilkossági kísérlete után nagy szenvedések közepette elhunyt a berlini Charité kórházban. Megpróbáltam utánanézegetni: ez a kórház ma az egyik legnagyobb egyetemi kórházkomplexum Európában. Még 1709-ben I. Frigyes porosz király alapította. Hogy az az épülete megvan-e, ahova akkor Eugéniát szállíthatták, csak komolyabb helyszíni kutatásokkal lenne kideríthető, hiszen az intézmény azóta rengeteg változást, bővülést, illetve háborús kárt és újjáépítést ért meg.
Próbáltam berlini, de legalábbis német nyelvterületen megjelent korabeli újságokat előkotorgatni az internetről, miként számoltak be Eugénia haláláról, hogy ne csak Nyári Sándor tudósításaira hagyatkozzunk, ám mindössze egyetlen egyet sikerült találnom. Ez a ratzeburgi hercegség hetilapjának (Wöchentliche Anzeigen für das Fürstenthum Ratzeburg) 1886. szeptember 14-i száma, amely a következőket írta:
Eine der beliebtesten Berliner Sängerinnen, die erst 26jährige Eugenie Erdösy, hat sich Donnerstag abend in einer Droschke im Tiergarten erschossen. Die Revolverkugel drang durch das Auge in's Gehirn und trat der Tod nach einigen Stunden ein. Die Ursache des Selbstmordes ist Liebesgram. Die Künstlerin, eine geborene Ungarin, lebte in den besten Verhältnissen.
Ami körülbelül ezt jelenti:
A berliniek egyik legkedveltebb énekesnője, a 26 éves Erdősy Eugénia csütörtökön este a Tiergartenban egy kocsiban agyonlőtte magát. A revolvergolyó a szemén keresztül az agyba fúródott és a halál néhány óra múlva bekövetkezett. Az öngyilkosság oka szerelmi bánat. A magyar születésű művésznő a legjobb anyagi körülmények között élt.
Összevetve ezt a kis tudósítást az eddig megismert forrásokkal, annyi különbséget látok, hogy korábban úgy olvastam, hogy Eugénia kiszállt a bérkocsiból, amellyel a parkba vitette magát és ott egy bokor takarásában követte el tettét.
Eugénia halálhíre bejárta gyakorlatilag az egész világot. Két hónappal később például ez jelent meg a Melbourne-ban kiadott The Argus című lap november 13-i számában.
Sajnos, nagyon rafináltan tették fel a képet a netre: kimásolni csak úgy lehetett, hogy lemaradt a hasáb eleje. Azért ide illesztem, mert jórészt olvasható, de előtte megadom a fordítást:
A népszerű fiatal színésznő, Biba Eugénia, aki Erdősy név alatt játszott és énekelt a berlini királyi operában, szeptember 9-én öngyilkos lett a mondott város állatkertjében, revolvergolyót röpített a fejébe. A golyó elvágta az egyik szeme mögötti látóideget és az agyban állt meg. Néhány óra múlva váltotta meg szörnyű szenvedéseitől a halál. Több levelet találtak nála, amelyek megmagyarázták tettének okát, a szerelmi csalódást. Az elhunyt a berlini közönség nagy kedvence volt.
Ez a híradás csak berlini első állomáshelyét említette, magyarosított vezetéknevét pedig eltorzította, de honnét is tudhatták volna angolul beszélő újságírók, hogy mi a helyes névalak...
Magyarországról egy országos lapból is hozzunk egy példát, ez pedig a Vasárnapi Újság tudósítása 1886. október 24-i számában:
Egy öngyilkos magyar művésznő.
A szinmüvészi pályán szépen indult tehetséges fiatal magyar nő szomoru végéről hoztak nemrég jelentést a berlini hirlapok. Erdőssy Eugéniát, ki müvészetével meghóditotta a berlini szinházlátogató közönség kegyét gyilkos golyótól szétzuzott fejjel találták meg holtan az ottani állatkertben. A méltatlanul megsértett női méltóság fölötti elkeseredés adta kezébe a fegyvert, mely ifju életének véget vetett. Attól jött a bántalom, a kitől a legkevésbé várhatta s a kitől az leginkábbb fájhatott: vőlegényétől. Ezzel egy év óta jegyben járt s ez bizonyára csak a viszony fölbontásának ürügyeül illette oly alávaló váddal, melyet szüzi szemérme el nem viselhetett. Azzal az agyába röpitett golyóval vágta rágalmazója arczába a megdönthetetlen czáfolatot.
Ezután a lap ismertette röviden Eugénia pályáját, de azt most nem idézem, mert több helytelen adat is van benne. Mint ahogy az idézett részben sem stimmel az, hogy Eugéniát holtan találták volna tette elkövetésének helyén. Bár úgy találták volna, kevesebb szenvedésben lett volna része...
Legközelebb búcsúztatásáról és temetéséről számolok be.
Mai zenénk az Intermezzo Puccini: Manon Lescaut című operájából. Szerintem nagyon ideillik:
Még április végén a nagy királyi esküvő, Kate Middleton és Vilmos herceg egybekelése ürügyén ejtettem itt néhány szót a Westminster székesegyház zenei életéről, különös tekintettel Händelre. Most örömmel olvasom, hogy Katalin hercegnő – férjhez menetele után így, magyar formában illik nálunk említeni – apósával, Károly herceggel gyakran látogatja a londoni Királyi Operaház, azaz a Covent Garden előadásait.
A cikk megjegyzi, hogy Károly herceg nagy operarajongó és emlékszem is több olyan zenei esemény televíziós felvételére, ahol együtt voltak láthatók Dianával. Ott voltak például Pavarotti koncertjén a Hyde parkban, méghozzá zuhogó esőben, ahol Pavarotti Dianának ajánlotta Des Grieux áriáját Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából: "Ily földöntúli szép nőt még sosem láttam..." Sajnos, erről csak hangfelvétel van, de kárpótolhatnak a képek:
Diana maga – legalábbis a források alapján úgy tűnik – inkább a könnyedebb zenéért rajongott, bár korábban balettozni tanult, de azért éppen Pavarottival jó barátságban is voltak. Nyilván ennek a barátságnak volt köszönhető, hogy a hercegnő ott volt a nagy tenorista szülővárosában, Modenában, amikor Pavarotti jótékonysági koncertet adott a boszniai gyerekek javára. A következő kis felvétel a hangverseny előtt készült:
De vissza a Covent Garden operaházhoz: a következő videorészlet, amely 1992-ből származik, Verdi Otellójának előadása után a színfalak mögött készült. A sokadalomban először Jago, azaz Szergej Leiferkusz tűnik fel, akinek Károly herceg gratulál, majd Lady Diana a címszereplő Plácido Domingonak. Domingo mellett a szőke hosszú hajú hölgy Desdemona alakítója, Kiri Te Kanawa, őmellette pedig a karmester, Solti György, azaz Sir Georg Solti látszik. A bejátszás végén Károly herceg Emilia alakítójával beszélget.
Hát, ez az Otello tényleg egészen pazar előadás volt, szerencsére létezik belőle video-, illetve DVD-felvétel, és persze nekem meg is van :))
Katalin hercegnőről azt is írja az említett cikk, hogy valószínűleg a "nagykövete" lesz néhány olyan intézménynek, amelyek már most királyi kapcsolatokkal bírnak, mint például maga a Királyi Operaház, vagy a londoni Viktória és Albert Múzeum. Amúgy nem teljesen amatőr legalábbis a művészettörténetben, mert Firenzében végzett ilyen irányú stúdiumokat.
Kívánjunk neki sok sikert ezen a téren (is)! Én magam pedig azért írtam Katalinról, mert rokonszenves fiatal nő, és ebben a mai "celeborientált" világban inkább rá és a hozzá hasonló értelmes, értékes emberekre figyeljünk!
Tegnap este érdekes élményben volt részem. A filharmóniai hangversenysorozat nyitó előadásán a Nanjingi Tradicionális Zenekar lépett fel.
Mint a Fidelióból megtudható volt, Nanjing városa a Kelet-Kínai térségben, a Jangce deltavidékénél található. A négy történelmi császárváros egyikeként történelmi és kulturális szerepe évezredek óta kiemelkedő. Szintén az előzetes szerint a koncert programján hagyományos kínai hangszerekre írott művek szólalnak meg, melyek a több ezer éves kínai zenekultúrából adnak ízelítőt.
Magyar műsorvezetéssel, a legfontosabb információk rövid közlésével és az egyes hangszerek bemutatásával és megszólaltatásával kezdődött az est. A nyolc tagú zenekar szép látványt is nyújtott, s az est folyamán igazán harmonikus és nagyszerű együtt-muzsikálásról tett tanúbizonyságot. A különböző darabokban a zenekar tagjai külön-külön is megmutathatták virtuozitásukat, kicsit úgy, mint mondjuk egy jazz-együttesben, amikor az összjáték közben epizódonként előtérbe kerül egy, vagy egy-két hangszer. Amennyire anélkül megítélhető, hogy az ember ismerné e hangszerek megszólaltatásának nehézségeit, azt hiszem, az együttes minden tagja igazán virtuóza instrumentumának. Ezt legjobban talán a két vonós hangszeres hölgy mutathatta meg egy olyan darabban, amely valamennyire emlékeztetett Dinicu nevezetes Pacsirtájára. Összejátékuk is egészen szenzációs és mellette nagyon fegyelmezett volt. Egyébként ez a fegyelmezettség volt a jellemző a zenekar egészére, még a ki- és bevonulásukra is. Ráadásul kotta nélkül játszottak...
Közben próbálgattam fényképezni, hát, változó eredménnyel. Azért a zenekart valamennyire meg tudom mutatni:
Hanem amiket az együttes produkciói között kaptunk!!! Ezek zenei aláfestése már nagyon elütött az ő tradicionális repertoárjuktól és kifejezetten a slágerzene felé közelített, illetve volt, amelyik nemcsak közelített... Ennek ellenére azért a táncok tetszettek, különösen az utolsó. Végül is profi kínai táncot látni élőben ritka lehetőség.
Ám mindezek között még megjelent egy énekesnő, igaz, nagyon dekoratív volt vízesés-szerű ruhájában, és vízcsobogás által megtámogatott, azért cseppet kínais, ám inkább sláger-szerű dalával. Hát mit mondjak, produkciójának olyan X-faktoros íze volt... Utána szerencsére ismét beleélhettük magunkat a klasszikus kínai zene világába. Ezután viszont megjelent az előbbi hölgy párja, egy egész jó tenor hanggal rendelkező énekes személyében. De a dal!!! És az egész előadásmód!!! Aki elmúlt annyi, talán emlékszik még Joszif Kobzon "szovjet" táncdalénekesre. Hát, ez az egyébként jobb sorsra érdemes fiatalember is valami hasonló jelenség volt a mosolyával és egész gesztusrendszerével, megtestesítője egy személyi kultuszos, a felszínen hurrá-optimizmusos korszaknak, amely mögött kegyetlen elnyomás van. És aztán el lehet képzelni, milyen volt, amikor a zuhatagruhás hölgy és ő együtt énekeltek...
Nem tudom, ki gondolta azt, hogy ezt a kiváló színvonalú zenekart fel kell ilyesmikkel dobni, ha Európába jönnek. Egyébként előző este Budapesten az Uránia Moziban léptek fel, ma pedig a székesfehérvári színházban adnak koncertet. Kíváncsi lennék az ottani véleményekre.
Amúgy a zenekar nagyon nagy sikert aratott, teljesen megérdemelten, ráadásokat is kaptunk. Jobban jártunk volna a többi produkció nélkül: a táncosok nélkül a zenekar előbbre is ülhetett volna, így eléggé eldugták őket a színpad hátsó fertályára – bár érdekes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak...
A közelmúltban sokszoros képzettársítás eredményeképpen, amelynek legfőbb csomópontjai Gábor Miklós és Szomory Dezső voltak, s köze volt hozzá másik blogomnak is, kilyukadtam Liszt Koronázási miséjének két előadásánál, amelyek 1869 tavaszán zajlottak a szerző vezényletével a pesti Vigadóban. Erről ITT ÍRTAM.
Az események jobb megértéséhez érdemes visszamennünk legalább 1867. június 8-ig: akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét, amelyet azóta "Koronázási mise", vagy "Magyar koronázási mise" címen emlegetünk.
Erzsébet, koronázási díszruhájában
Azt, hogy Liszt műve csendülhessen fel ez alkalommal, komoly intrikák akadályozták. Lisztet korábban Scitovszky hercegprímás kérte fel a komponálásra, aki eddigre már elhunyt. A mű nagyrészt elkészült, amikor Liszt azt kezdte tapasztalni, hogy a hivatalos körök agyonhallgatják a további teendőket, mert az ő elvárásuk az volt, hogy az ünnepi muzsikát a bécsi udvari karmester írja meg. A már ebben a blogban néhányszor említett Augusz Antal, Liszt leghívebb magyar barátja volt az, aki nagyon komolyan sorompóba lépett az ügy érdekében. Amikor egy jó darabig ő is falakba ütközött, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy szép kis kiegyezés született, hiszen már az első pillanatban háttérbe akarják szorítani a magyarokat... A Budai Zeneegylet Eötvös József kultuszminisztert kereste meg, míg Augusz és szövetségesei, köztük Erkel Ferenc, Reményi Ede, Mosonyi Mihály és mások, a magyar zenei élet vezető személyiségei ––Falk Miksa, Erzsébet magyar nyelvtanára útján –– magához a királynéhoz fordultak. Hosszú diplomáciai tárgyalások után, eléggé fogcsikorgatva született meg a legfelsőbb hivatalos rendelet: felhangozhat Liszt miséje, ám csak a bécsi udvari zenekar és énekkar előadásában, az udvari karmester vezényletével. Ennél többet maga Erzsébet sem ért el a közbenjárásával...
Liszt még hivatalos meghívót sem kapott a történelmi eseményre, bár a Ferenc József-renddel azért kitüntette az udvar. Jóformán elrejtve, a Mátyás-templom karzatáról hallgathatta csak végig saját művének első megszólalását. Azonban ami utána következett, az az egyik legszebb Liszt-történet és legigazabb kárpótlás volt számára. Ábrányi Kornél így írta le az esetet:
Liszt, nem várva be a megkoronázott király s fényes kíséretének megindulását [...] jóval előbb megindult egymaga, minden kíséret nélkül, gyalog visszatérendő lakására, a belvárosi plébánia-épületbe. A budavári Mátyás-templomtól kezdve [...] a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé osztott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő...
Nos, az előbb leírt események voltak az előzményei annak, hogy két év múlva, 1869 tavaszán Erkel Ferenc hatalmas szervező- és betanító munkával megrendezte azt a két hangversenyt, amelyeken – és ez nagyon fontos – a szerző, Liszt Ferenc vezényletével csendült fel a Koronázási mise az uralkodópár és a hangversenylátogatók előtt. Ekkor a nevezetes hegedűszólót is az a művész játszotta, akinek Liszt eredetileg szánta, s akire gondolva komponálta: Reményi Ede. (A misének ezt a részletét egy korábbi blogbejegyzésem végén, ITT meg lehet hallgatni.)
Erkel, aki egy kis kurucos virtusért sosem ment a szomszédba, ez úton akart egyrészt Lisztnek elégtételt adni, másrészt az udvari köröknek bebizonyítani, hogy a koronázáson a magyar muzsikusok is eljátszották volna legalább olyan jól, sőt, jobban Liszt miséjét, mint a bécsi udvari kórus és zenekar...
Szomory – meglehetősen nagy költői szabadsággal – úgy írta meg saját születését, ami 1869. június 2-án történt, mintha Liszt Ferenc éppen a pesti Király utcában sétált volna, s az újszülöttel az utcára kirohanó dajka kezében megpillantotta és megsimogatta volna a rózsaszínű csecsemőt :) Amúgy a dajka azért rohant volna ki, hogy a gangos bérház lakóinak felmutassa a legújabb lakótársat...
Ha megpróbáljuk komolyan venni a történetet és utánanyomozni, Liszt életrajzából kideríthető, hogy a zeneszerző akkoriban éppen Rómában tartózkodott. Viszont alig egy hónappal Szomory nevezetes világrajövetele előtt egy jó hetet Pesten töltött.
Lisztnek ezt a magyarországi látogatását érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, mert nagyon fontos láncszeme lett annak a folyamatnak, amelynek végeredményeként Liszt egyértelműen elkötelezte magát a magyar zenei életnek.
1869. április 8-án Liszt levelet kapott Erkel Ferenc és más vezető egyéniségek aláírásával, amelyben arra kérték, hogy szerencséltesse hazánk fővárosát is nagybecsű megjelenésével, hogy legőszintébb honfiúi tisztelet és hódolat lángjával áldozhassunk ama oltáron, melyet Önnek minden magyar kiolthatatlanul emelt szívében.
E szíves meghívásnak Liszt eleget is tett és alig két hét múlva, április 21-én Bécsből hajóval megérkezett Pestre kiváló növendéke, Sophie Menter kíséretében. Itthon felkérték, hogy koncerten is kerüljön műsorra Koronázási miséje és vállalja el a vezénylést.
Ehhez vissza kell tekintenünk 1867. június 8-ig, akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét. El már nem dirigálhatta, mert – de ezt a történetet majd legközelebb elmesélem. Érdemes lesz elolvasni, mert jobban megmagyarázza az itt elmesélt eseményeket.
Most újra előre 1869-be:
Miután április 23-án megtartották a főpróbát, Liszt udvari ebédre volt hivatalos – szerintem így próbálták kárpótolni a két évvel azelőtti méltatlan helyzetért. Asztalszomszédja maga Erzsébet királyné volt, aki nagy érdeklődéssel kérdezgette életének eseményei felől, asztalbontás után pedig megkérte az ősz művészt (Liszt 58 éves volt akkor), játssza el néhány művét. Így Ferenc József, Erzsébet és két leányuk Liszttel átvonultak a zeneterembe, ahol Liszt egy órán át játszott az uralkodói családnak.
A következő képen is a királyi család jelenlétében látható Liszt. A színezett metszet egy nyilvános hangversenyen készült a pesti Vigadóban 1872 márciusában. Kinagyítva jobban azonosíthatóak a felséges személyek, itt a gyermek Rudolf trónörökös is jelen van:
1869. április 26-án, majd 30-án került sor a két hatalmas sikerű Liszt-koncertre a Vigadóban. A Koronázási mise mellett, amelyet mindkét alkalommal valóban Liszt vezényelt, nagy hegedűszólóját pedig barátja, Reményi Ede szólaltatta meg, más művek is műsorra kerültek: az első koncerten például a Dante szimfónia, a másodikon pedig a Hungaria szimfonikus költemény és a 137. zsoltár, ezeket Erkel Ferenc vezényelte. Egyébként Erkel volt az egész vállalkozásnak spiritus rektora, ő tanította be Liszt keze alá a misét is. Ennek remek előadásával a magyar muzsikusok bebizonyították, hogy a magyar király koronázására írott művet a magyar muzsikusok legalább olyan jól, ha nem jobban el tudják játszani, mint a koronázás aktusára idehozatott bécsi udvari zenekar. E két koncertre összefogott Pest-Buda szinte minden zenésze: Erkel Filharmonikus zenekara, az 1840-ben éppen nagyrészt Liszt kezdőtőkéjéből alapított Nemzeti Zenede, a Zenekedvelők Egylete, a Budai Zeneakadémia, a Budai Dalárda. Neves muzsikusok – demonstrálva az ügy és Liszt iránti elkötelezettségüket – beültek a zenekarba játszani: Mosonyi Mihály például, aki akkor már jó nevű zeneszerző volt, nagybőgőzött...
A Zenészeti Lapok így írt az első hangversenyről:
Elkábító volt a lelkesedés, mely mindjárt a Dante-szimfónia első része után nyilatkozott, midőn a Mester megjelent a teremben és helyet foglalt a közönség közt. Midőn pedig a Budai Dalárda által nagy szabatossággal előadott Harci dalai után a karnagyi emelvényre lépett, hogy a Koronázási misét személyesen vezényelje [...] olyan fokra hágott az, minő egy nemzetnél csak annak legnagyobb fiai s a világnak legkiválóbb géniuszai iránt szokott megnyilvánulni. A Koronázási mise oly fényes diadalt aratott, aminőre csak egy ily geniális mű van feljogosítva.
Hát, ha lenne időgép, szívesen ott lettem volna...
A Pester Lloyd kritikájából:
Ki más tudta volna ezt véghezvinni, mint Liszt s az a merész gondolat tolul elénk, mily jelentőségre emelkednék az itteni zenei élet, Lisztnek gyakoribb, ha már nem lehet állandó, jelenléte által.
Ez a "merész gondolat" hat év múlva valóra vált: 1875 őszén – nagyrészt Lisztnek köszönhetően – megnyílhatott a pesti Zeneakadémia, mert Liszt elvállalta az elnöki posztot és a rendszeres részvételt a legtehetségesebb zongoristák tanításában. Ekkortól kezdődött a maga által is háromszögletűnek nevezett életmódja, amikor az évet weimari, római és pesti szakaszokra osztotta; Pestet azonban kiemelten kezelte, mert nálunk a kulturális évad szempontjából legfontosabb hónapokat töltötte.
Végül ma nem Liszt, hanem Mozart Koronázási miséjéből hallgatunk részletet. Az előbb elmesélt két Vigadó-beli koncert után ugyanis a muzsikusok hálából megörvendeztették Lisztet azzal, hogy tiszteletére a Mátyás-templomban előadták ez a művet. Következzen belőle a Gloria:
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
