A szűz primadonna 4.

Meglehetősen régen, február elején kezdtem el egyik kedvenc témámat, Erdősy Eugénia életét és halálát blogbejegyzések alakjában feldolgozni. Három részt sikerült megírnom. Az elsőben Eugénia családjáról, a másodikban gyermekkoráról, a harmadikban zenei tanulmányairól írtam.

Aztán közbejött a Liszt Ferenc és Nagykanizsa-sorozat, mert a Liszt-év kapcsán úgy gondoltam, hogy aktuálisabb, így viszont Eugéniát hónapok óta hanyagoltam. De hogy a Liszt-téma végére értem, itt az idő, hogy folytassam a Nagykanizsán nevelkedett Erdősy Eugénia történetét, aki 1877-től korai haláláig – mint operettprimadonna – a berlini közönség nagy kedvence volt.

Akit érdekel a téma, szeretném ajánlani, hogy olvassa vissza az első három részt, ezt a fenti linkek segítségével könnyedén megteheti.

Mielőtt ott folytatnám, ahol abbahagytam, egy fontos dolgot helyesbítenem kell, mert új információk merültek fel. Korábban azt írtam, mert a régi újságokból az volt kiolvasható, hogy az eredetileg Biba vezetéknevet viselő család az apa korai halála után, az 1860-as évek elején költözött Nagykanizsára.

A Zala Megyei Levéltárban időközben módomban volt tanulmányozni mikrofilmen régi kanizsai anyakönyveket. Így jutottam ahhoz az értesüléshez, hogy Eugénia legfiatalabb öccse, Bálint – teljes nevén Ferenc Bálint – nem 1861-ben, hanem 1862-ben született Nagykanizsán, s születésekor még élt az apja, Biba Ferenc. Tehát az édesanya nem özvegyként költözött városunkba gyermekeivel, hanem még a teljes család települt át. Sőt, ebből az anyakönyvi bejegyzésből kiderül, hogy az apa foglalkozása "Fő Vadász"; egy eltérő kézírású későbbi kiegészítésből pedig az is látható, hogy a család hivatalosan 1886-ban változtatta a nevét Erdősi-re (bár a nevet már korábban is használták):

Mint már volt róla szó az előző részekben, a család korábbi lakóhelye a ma Horvátországhoz tartozó Ludbreg volt – Eugénia ott született 1859-ben –, ami Nagykanizsához hasonlóan a Batthyány-uradalomhoz tartozott; Biba Ferenc nyilván a Battyhányiak szolgálatában állott mint fővadász. Az még sajnos nem derült ki, hogy mikor halt meg, mindenesetre 1885-ben, felesége halálakor már ő sem élt. De talán egyszer előjön ez az adat is.

Most már tényleg folytassuk Eugénia – vagy Zseni, ahogy a családban nevezték – történetét. Ott hagytuk abba, hogy 1877-ben a nagy Mathilde Marchesi énekes növendékeként elvégezte a bécsi zeneakadémiát. A Zalai Közlöny úgy tudta, hogy több szerződési ajánlattal is megkeresték: Berlinből, Grazból, Darmstadból és a bécsi Komische Oper-ből. Ő Berlint választotta. 1877. július 3-án már fel is lépett az udvari operaházban (Hofoper) – hogy milyen szerepben, azt nem tudjuk. Mindenesetre a Közlöny augusztus 9-én idézte a Berliner Fremdeblatt június 5-i számát:

Biba kisasszony, a bájos kis "Magyarin" tegnap életében először lépett színpadra. A színház annyira elégedett volt vele, hogy rögtön szerződtették három évre. A művésznő hamarosan Berlin kedvence lesz.

Mielőtt megkezdte volna az évadot, Eugénia Nagykanizsán töltötte a nyarat, de nem csak pihenéssel. Sikeres hangversenyt adott Keszthelyen, ahol még teljesen ismeretlenként bűvölte el a közönséget:

A megjelent keszthelyi intelligens közönség, nemkülönben a fürdővendégek nagy része el volt ragadtatva a bájos énekesnő ezüstcsengésű hangjától. Különben is bájos modora, szeretetreméltó egész külsője nagy hatást gyakorolt a közönségre, és nem csodáltuk, hogy a közönség, melynek Biba Cornelia [sic] kisasszony kellemes estét szerzett szűnni nem akaró éljenzésekkel és tapsviharral érdemlőleg kitüntette. (Zala, 1877. augusztus 8.)

A Zalában megjelent tudósításban elírták a keresztnevét, de a cikk elején, amit nem idéztem, helyesen szerepelt.

Néhány nap múlva itthon is fellépett, nagyjából ugyanazzal a műsorral, mint Keszthelyen. Néhány operai bravúr-ária (Hugenották, A sevillai borbély) mellett az akkori szopránok divatos siker-darabjával, Luigi Arditti: L'Estasi (Extázis) című dalával és magyar népies műdalokkal.

Biba Eugenia kisasszonyban minden kellék meg van, ami őt a dal múzsájának kedvencévé avatja. Hangja bár nem nagy terjedelmű, a magasabb és a mélyebb futamokban egyaránt tiszta csengésű, érzelmes, a legfinomabb árnyalatokat kitüntető, amely tulajdonok egybevetve szép termetével és bájos arca kellemeivel kiváló coloratur énekesnővé képesítik őt és a legszebb jövővel kecsegtetik. (Zala, 1877. augusztus 22.)

Ne tévesszen meg bennünket a "hangja, bár nem nagy terjedelmű" kitétel. Ebben az esetben nem a hangterjedelmére vonatkozik, hiszen Eugénia koloratúrszoprán volt, hanem hangja intenzitására. Mint későbbi pályája igazolja, énekhangja valóban nem volt egészen olyan vivőerejű, hogy hosszabb távon alkalmassá tette volna a nagy operaszerepekre, később ezért is váltott műfajt és lett operettprimadonna.

Zárásként hallgassuk meg Luigi Arditti egy bravúr-darabját – sajnos, kedvenc videomegosztó portálunkon nem találtam meg a L'Estasi-t, de majdnem biztos, hogy ez a dal, az Il Bacio (A csók) is szerepelt Eugénia repertoárjában. Most Anna Netrebko énekli:

Petrovics Emil Nagykanizsán, 2010 október 31.

Petrovics Emil halála feletti megrendülésemben szükségét éreztem, hogy megírjam a hozzá fűződő emlékeimet. Szóltam két nagykanizsai látogatásáról, amely alkalmakból a második egykori mestere és atyai barátja, Farkas Ferenc jegyében zajlott. Fényképeket is mutattam a koncertről és az utána következő baráti találkozóról. De van itt még egy fénykép, ami ezen a kedves összejövetelen készült a Tanár Úrról:

Most viszont meg tudom mutatni videón is Farkas Ferencről szóló megemlékezését (Nagykanizsa, Jézus Szíve-templom, 2010. október 31.) :

A napokban a Népszabadságban olvastam, hogy utolsó budapesti megszólalása 2011. június 8-án, alig három héttel halála előtt történt a Pallas Páholyban, a XXI. Század Társaság összejövetelén. Amennyire tudom, tavaly őszi nagykanizsai megemlékezése pedig az utolsó vidéki nyilvános megjelenése lehetett. Ezért is találtam fontosnak, hogy megosszam az érdeklődőkkel ezt a különleges videofelvételt; egyúttal köszönetet mondok a Farkas Ferenc Énekegyüttesnek és a nagykanizsai zeneiskolának, hogy ezt megtehetem.

Ha Kanizsán a Deák téren, a könyvesbolt oldalán járok a Felsőtemplom irányába, szinte mindig eszembe jut, amikor  tavaly ősszel a Tanár Úrral sétáltunk itt a koncertre tartva...

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 15.

A sorozat legvégén tekintsük át, hogy Nagykanizsa város sajtójában hogyan jelent meg Liszt Ferenc még életében, illetve utókorában. A határt önkényesen az 1940-es évek közepén húzom meg, idáig néztem át ebből a helyi újságokat.

Nagykanizsán 1862-ben indult el az első hírlap, akkor még Kaposvárral közösen Zala-Somogyi Közlöny néven, majd 1874-től már városi lapként Zalai Közlöny címen 1944-ig jelent meg. Kanizsa másik hírlapja, a Zala című 1876 és 1922 között élt .

Liszt életében, a Liszt-növendék zongoraművészek kanizsai koncertjein kívül – amelyek visszhangjaiból bőséges példákat hoztam a megfelelő folytatásokban – még számos kisebb és nagyobb hírt, cikket olvashattunk Lisztről, főleg a Közlönyben. A Zala kevesebbet foglalkozott kultúrával, ott inkább csak a hangversenyek előzeteseivel és beszámolóival találkoztam.
A Zala-Somogyi, majd Zalai Közlöny hírrovata rendszeresen beszámolt arról, ha Liszt Pestre érkezett, vagy onnét Rómába, illetve Weimarba távozott, alkalmanként egyéb programjairól is hírt adott. 1870. október 1-jei számában például röviden említést tett (mecsek)nádasdi látogatásáról, ahol a pécsi püspök nyaralókastélyában a szintén jelenlévő Horváth Boldizsár belügyminiszter Liszt tiszteletére maga szavalta el Vörösmarty: Liszt Ferenchez című versét: 

Pécsi m. püspök úr ő mgánál [méltóságánál] a kies Nádasdon Liszt Ferencz is ott volt s az igazságügyi minister felköszöntésében Liszthez Vörösmarty által írt költeményét is elmondá, mi méltó elragadtatást szült.

A helyi sajtóban Liszt legtöbb említése 1873 őszén található, amikor az egész zenei világ pályára lépésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Ezekben a hetekben több fővárosi cikket átvéve a lap részletesen megemlékezett a fővárosi jubileumi ünnepségek programjairól.

Előzőleg a Zala-Somogyi Közlöny a Liszt Emlékbizottság felhívása kapcsán a következőt közölte:

Később pedig jelentette, hogy több kanizsai polgár is adakozott az arany babérkoszorúra. Köztük jó példával járt elöl Bátorfi Lajos lapszerkesztő, akinek Emma leánya mint hallgató hamarosan kapcsolatba kerül a két év múlva megnyíló Zeneakadémián az elnök-tanár Liszttel.

Liszt Ferenc 1886. július 31-én bekövetkezett haláláról így értesítette olvasóit az akkor még hetilap Zalai Közlöny 1886. augusztus 7-i számában:

1912 nyarán Lukács József, a kanizsai nagy múltú piarista gimnázium ének-zene tanára Bayreuthban járt. Két dolog vonzotta oda: az ünnepi játékok és Liszt Ferenc sírja. Tapasztalatairól cikksorozatban számolt be a Zalai Közlöny hasábjain. Liszt  nyughelyét ilyennek látta:

Zalai Közlöny 1912. október 3.

Bayreuth: Liszt sírja ma

Az 1930-as évek közepén, születésének közelgő 125. és halálának 50. évfordulója kapcsán országszerte felerősödött a törekvés, hogy Hozzuk haza Liszt Ferencet! Ezzel a címmel írt vezércikket a Zalai Közlöny 1934. július 31-i számába Vannay János zeneiskolai igazgató. Néhány fontosabb gondolatát idézem:

Hirtelen halála, szerencsétlen körülmények még szerencsétlenebb összejátszása folytán ma német földben pihen. Nem méltatlan helyen: az általa is megtermékenyített Bayreuth kies temetőjében. ... Sírja sem gondozatlan: Wagner Richard apósát nem feledhették el az unokák, hisz Liszt-vér csörgedez ereikben. Mégis, ha valakinek, úgy Liszt Ferencnek még hamvadó poraiban is magyar földben a helye! Annak a Liszt Ferencnek, aki alkotásaival és alkotásaiban világmegbecsülést és világpiacot biztosított a magyar föld muzsikájának... jó két emberöltővel ezelőtt aki fejedelmi vagyont áldozott a sorscsapások magyar sújtottjaira, aki törhetetlen és áldozatkész munkásként szolgált minden magyar kultúrügyet, aki a magyar föld szellemóriásai között is az élen haladt és halad ma is, oly sok évtizeddel halála után.

Liszt Ferenc az egész világé, de legelső sorban a mienk!

Vannay igazgató az 1936-os Liszt-év alkalmából ismét vezércikket  publikált, de ennél fontosabb Gráf Ernő írása a lap 1936. szeptember 19-i számában. Ebben egy friss német és egy angol cikket állít szembe Liszt magyarsága kapcsán. A német cikk a nagy múltú Zeitschrift für Musik-ban jelent meg Der Deutsche Franz Liszt (A német Liszt Ferenc) címmel, s a Liszt magyarságát igazoló adatokat és magának Lisztnek ezzel kapcsolatos megnyilatkozásait hamisítottaknak mondja, illetve enyhébb esetben Liszt udvariasságának tulajdonítja. Gráf e cikket állítja szembe a World Radio című angol lap cikkével e szavak kíséretében: A vad hazugságokra nem válaszolunk, azokat az igazság erején alulinak tartjuk, a cikkben felhalmozott pángermán agitáció és fajimádat-tobzódás ellen pedig álljon itt minden további nélkül egy józan, illetve az igazságot kedvelő angol lap cikke. 

Az angol helytálló érvek ismertetése után Gráf e szavakkal zárta cikkét: A tények és bizonyítékok ellen harcolni kár, alantas és rágalmazó eszközökkel pedig, mint azt a német lap teszi ünneprontó ízléstelenségével, egyenesen nevetséges.

Mivel ekkor már 1936-ot írtak, azt hiszem, karakánnak lehet mondani Gráfot, hogy ezt megírta és a Zalai Közlönyt, hogy leközölte. Az eredeti cikk egyúttal szomorúan illusztrálja az akkori német korszellemet, hogy hova jutott az egykor Robert Schumann által alapított zenei folyóirat is...

Ugyancsak 1936-ban olvashatták a kanizsaiak a helybeli Barbarits Lajos tanár, újságíró, helytörténész négyrészes életrajzi cikksorozatát Lisztről. Benne egyéni hangon, kissé patetikusan, de meglepően jó összefoglalását és jellemzését adta Liszt egyéniségének és pályafutásának, bár a gyermekkor és a pályakezdés éveire több terjedelmet fordított, mint érett zeneszerzői korszakára. Életrajzi szempontból az egyetlen hamisság az, amit Liszt családjának eredetéről ír, rokonságba hozván őt Listius János kancellárral. Mentségére szóljon, hogy Liszt "hivatalos" életrajzírója, Lina Ramann is ezt a nemesi származást próbálta bizonygatni – Barbarits nyilván az ő könyvéből, vagy az ő könyve nyomán született írásokból vette ezt a téves információt. Mellette cikksorozatában egy kissé nagy hangsúlyt helyezett a Liszt életében szerepet kapott hölgyekre...

Olvassunk bele kicsit az első részbe, ahol Barbarits az életút ismertetése előtt általános képet kíván adni Lisztről:

Liszt Ferenc, a zene világtörténelmének magyar óriása, egész életével tanúbizonyságot tett a gondolkodás nagyjainak igazságáról. Liszt Ferenc egész élete, halhatatlan alkotásainak minden ihlete, rapszodikusan sorakozó, nagy szenvedélyeknek mindig lobogva égő oltártüze volt. A zongora szeretete éppen olyan perzselő, korlátokat nem ismerő szenvedély volt nála már egészen apró gyermek korában, mint ahogyan a virágról virágra szálló méh ösztönös és folytonos szenvedélyével vetette magát életén át a szerelem örömei és szenvedései közé. Szinte makacs szenvedélyességgel szerette a barátait és az extázis önfeledt erejével tudott elismerni és elismertetni művész-kortársakat akkor is, ha a hivatalos felfogás közönyével vagy ellenkezésével, akár saját érdekeivel is kellett megküzdenie. A mindent legyűrő szenvedély erejével volt Istenhívő és szíve legmélyéig vallásos lélek úgy, hogy ennek a szenvedélyének kedvéért majdnem a művészetéről is hajlandó lett volna lemondani. Liszt Ferenc jósága, könnyen nyíló szíve sem volt egyszerű jóság, hanem áradó bőség. A fájdalma, a bánata sem a mindennapi ember érzéseinek erejével élt, hanem rátört, mint gátat nem ismerő lavina, amely akárhányszor a lelki, sőt testi életét is pusztulással fenyegette. (Zalai Közlöny 1936. március 13.)

Közben természetesen megírta mindkét helyi újság, ha bármilyen koncerten Liszt-művet játszottak – az ilyen jellegű cikkekből bőségesen idéztem e sorozat előző részeiben.

Fejezzük be egy anekdotával, amit 1942. október 9-én olvashattak az akkori kanizsaiak. Az újság nem említi a történet forrását, ki tudja, igaz-e vagy sem, máshol nem találkoztam vele, de aranyos:

Zalai Közlöny 1942. október 9.

  

Bár, ha meg is történt e kis eset, nem valószínű, hogy Bécsben, ott idős korában kevés időt töltött.

S hogy manapság hogy őrzi Liszt emlékét Nagykanizsa? Tartok tőle, hogy sokkal lagymatagabb módon, mint azokban az időkben, amiről e sorozat nagyobb része szól. A keleti városrészben utcát neveztek el róla valamikor a hetvenes évek körül, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal egyszerre; tréfás kedvű kanizsaiak ezt a környéket úgy emlegetik, hogy "zene-negyed". Az utóbbi jó harminc évből emlékszem néhány nagyszerű Liszt-interpretációra, például Kocsis Zoltán 1979-es koncertjére, amiről előző alkalommal írtam, s a városi szimfonikus zenekarnak is volt néhány szép produkciója. Helyi művészek, zenetanárok, kiemelkedő növendékek nem tűzik műsorra zongoradarabjait, mert ezek technikailag és zeneileg egyaránt iszonyú nehezek. A 2011-es Liszt-évben sem történt sok minden, igaz, még csak júliust írunk. Mindössze egy Liszt-vetélkedő zajlott, amelyet az érdi általános iskola hirdetett meg, s kanizsai fordulóiban szép számmal vettek részt helyi és környékbeli gyerekek, hogy kivívják az országos megmérettetésben való részvételt. Remélem, lesz köztük, akinek maradandó élményt jelent Liszt zenéje és személyisége; én is egy vetélkedő kapcsán szerettem bele...
S egy új hír: ősszel Prunyi Ilona nagykanizsai koncertje egész biztosan méltó megemlékezés lesz, de azért történülhetne még más is. Talán egy kicsit én is hozzájárulhatok az évfordulós eseményekhez, ha ebből a sorozatból tényleg lehetne könyvet csinálni – de ha nem, az anyag itt blog formájában akkor is olvasható marad.


Elérkeztem hosszú sorozatom végéhez, amelyben megpróbáltam a városom és Liszt Ferenc közötti kapcsolatokat feltérképezni. Bár e kapcsolatok legnagyobbrészt közvetettek, remélem, hogy valami pici adalékot szolgáltattam a Liszt-kutatás számára, s ezzel a sugárral megvilágítva ennél több minden feltárult Nagykanizsa zenei életének történetéből is.

Végül egy tartalomjegyzékben összefoglalom a teljes sorozatot, ellátva a megfelelő linkekkel, hogy az érdeklődő könnyebben visszaolvashassa:

1. Liszt átutazik Nagy-Kanizsán

Liszt-növendékek kanizsai koncertjei:

2. Siposs Antal

3. Vera Timanova

4. Sophie Menter

5. Joseffy Rafael

6. Gosztonyi Béla és Rausch Károly

7. Emil Sauer

8. Thomán István

9. Reményi Ede

Nagykanizsai hölgyek, akik tanítványi kapcsolatba kerültek/kerülhettek Liszttel:

10. Rózsavölgyi Szidónia

11. Bátorfi Emma

12. Gulyás Gizella

12.1 Gulyás Gizella (kiegészítés)

Pásztor Irma, a Nagykanizsán felnőtt és működött "Liszt-unoka":

13.1 Családja és gyermekkora

13.2 Felsőfokú zenei tanulmányai

13.3 Fiatal évei Nagykanizsán

13.4 Zeneiskolai tanári korszaka

13.5 A holokauszt áldozata


14. További Liszt-hangversenyek Nagykanizsán

15. Liszt Ferenc a nagykanizsai sajtóban – ez a mai rész

Nagyon sokat gondolkodtam és keresgéltem, hogy mi legyen a sorozatot lezáró zene. Végül ezt választottam:
Liszt Ferenc: Dante szimfónia zárótétele: Magnificat

Kaposvári "kalandjaim"

Tegnap végre ellátogattam Kaposvárra, elsősorban azzal a céllal, hogy a levéltárban megkeressem a Nagykanizsán, azaz akkor még Nagy-Kanizsán felcseperedett Gulyás Gizella zongoraművész születési bejegyzését. "Kalandjaim" itt vették kezdetüket.

A Somogy Megyei Levéltár is egy hasonlóan régi épületben székel, mint a zalaegerszegi. Elég nehéz volt megtalálni a kutatószobát, de végre sikerült és ott álltam a szolgálatban lévő fiatalember előtt. Nem teljesen szemben, hanem egy cseppet, körülbelül kettő lépéssel oldalvást, a jobb keze irányába. Előadtam neki, hogy hétfőn telefonon bejelentkeztem és a kaposvári római katolikus születési anyakönyv 1870-es bejegyzéseit szeretném megnézni. A fiatalember közölte, hogy ne ott álljak meg, ahol állok, hanem legyek pontosan szemben vele – megjegyzem, egy szabadon álló íróasztal mellett ült, nem egy olyasfajta kalitkában, mint például egy bankpénztáros, aki előtt nem is lehet máshogy állni, – ebben a helyzetben is oda tudta volna adni nyújtózkodás nélkül azt a két formanyomtatványt, amit ki kellett töltenem. Annyira abszurd volt a kérés, hogy úgy éreztem magamat, mint egy újonc, akit raportra rendel egy őrmester... Ez a szabály – mondta ridegen. Tényleg apróság, de majdnem négy évtizedes olvasószolgálatos könyvtáros munka után sem látom át az értelmét, hogy ez az egzecíroztatás mire volt jó...

Aztán végre a mikrofilm leolvasó mellé ülhettem. Bosszúságomat lenyeltem, helyét átvette a kutatás izgalma. Híres fiáról szóló könyvében az szerepelt, hogy Gulyás Gizella 1870-ben született Kaposváron. Reméltem, hogy a dátum nem éppen december 31-e lesz, mert ugye akkor át kell néznem a teljes évet. Nos, elkezdtem az 1870-es évet a "Gizella" keresztnévre összpontosítva, eljutottam december 31-ig és sehol semmi. Akkor visszatekertem és elkezdtem az 1869-es évet nézni, mert egy másik forrásomban ez az évszám szerepelt, újra sehol semmi. Hanem amikor 1869 és 1870 határára értem, kis híján leestem a székről, ugyanis az 1870. év legelső bejegyzése volt Gulyás Gizella születése! Először azért siklottam el a rovat felett, mert a csak a hónap elején bejegyzett "január" szó belelógott a keresztnév téglalapjába, amit egyébként is teljesen kitöltött Gizella öt (!) keresztneve: "Gizela Johanna Maria Petronel Emma". Ahogy láttam, a többi bejegyzés legalább kilencven százalékában egy keresztnevet kaptak az újszülöttek, néha kettőt. Az öt keresztnév biztosan illusztris családra utal :) , ebből annyit tudunk, hogy Kanizsára költözésük után az apa törvényszéki bíróként működött. Gizella utolsó előtti nevét sokáig sillabizáltam, különösen az első betűt, kerestem hozzá analógiákat, mire végre biztonságosan eldőlt, hogy "P" betűvel kezdődik. És ha a Gizellát akkoriban egy l-lel írták, akkor elképzelhető, hogy a Petronellát pedig ilyen alakban, mert akárhogyan kombináltam, más keresztnév sehogyan sem jött ki az adott írásformából.

De a lényeg: Gulyás Gizella 1870. január 1-jén született!! Lehetett volna "az év újszülöttje", ha ezt a címet már akkoriban kitalálták volna... Szülei nevét korábban is tudtam: Gulyás Jenő és Vajda Valéria. Kaposvári lakcímük Sétatér 30. volt. Öt keresztneve mellé Gizellának hat (!) keresztszülője volt, mind apja, mind anyja oldaláról származó rokonok. A Gulyások és Vajdák mellett egy érdekes névvel találkoztam: Péczely Ignáccal (1826-1911). Ő nem más, mint a híres csodadoktor, az íriszdiagnosztika feltalálója, aki a kiskomáromi (ma: Zalakomár) temetőben nyugszik.  Péczely Ignác sógorsági viszonyban állott Gulyás János kaposvári orvossal (szintén keresztapa), aki viszont nyilván közeli rokona Gizellánk édesapjának.
Csak lábjegyzet, hogy a Péczely családból származott egy-két nemzedékkel később a szintén orvos és mellette népzenekutató/muzeológus Péczely Attila, illetve Péczely Sarolta, Kodály Zoltán második felesége.

Hát, ennyi minden következtethető ki egy anyakönyvi bejegyzésből! A végén ért még egy bosszúság: elromlott a levéltár fénymásolója, így csak jegyzeteimmel léptem ki a kutatószobából.

Miután távoztam, egy kicsit rendesebben megszemléltem a levéltár folyosóin rendezett kiállítást. Sok relikviát találtam Kaposvár zenei életéről, amiket le is fényképeztem. De a legérdekesebb az "Egy tanítónő pályájának dokumentumaiból" felirattal ellátott tárló volt. Az a tanítónő, Barta Anna ugyanis engem is tanított valaha, sőt, egy jó évtizeddel korábban Balatonszentgyörgyön a sógoromat is, akinek osztályfőnöke volt.

Amikor Balatonfenyvesre költöztünk, én ötödik osztályos voltam, szüleim mindketten a balatonfenyvesi iskolában tanítottak. Ott volt igazgatóhelyettes Barta Anna. Nekem akkoriban nagyon idősnek tűnt, de ahogy most kiszámolom, 53 éves volt. Magas, energikus hölgy, sötét hajában egy jellegzetes ősz tinccsel. Nagyon okos, tehetséges ember és kiváló tanár volt, meglehetősen szigorú; azt hiszem, anyukám, mint közvetlen főnökétől tartott is tőle kicsit... Ott a levéltár folyosóján elgondolkodtam: egy volt tanárom "kiállítási anyag" lett, ebből is látszik, hogy már én is "elmúltam annyi", hű, de borzasztó...

S hogy visszaevezzek zenei vizekre, idén is lesz Kaposfest, azaz Kaposvári Kamarazenei Fesztivál augusztus 12-20. között. A kaposvári születésű kiváló hegedűművész, Kokas Katalin álmodta meg, tavaly rendezték meg először. Akkor egy koncerten voltam jelen, ám nem akármilyen koncerten: Joshua Bell, Rados Ferenc, Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás voltak a "nagyágyúk", s mellettük ott muzsikált több egészen fiatal, de már rendkívüli tehetségét igazolt művész, mint például Rohmann Ditta és Kokas Dóra. S ez egyetlen hangverseny volt!!

Kocsis Zoltán és Joshua Bell a fenomenális Kreutzer-szonáta után

A széleken Kelemen Barnabás és Kokas Katalin, köztük a fiatalok

Remélem, idén is sikerül eljutnom, s erre biztatok minden zenekedvelőt. Az is nagyszerű ebben a fesztiválban, hogy délelőtt 11-kor is van minden nap koncert, így aki utazási távolságban él, nem muszáj ott aludnia. Még én is, akinek nincs autóm, simán meg tudtam fordulni menetrend szerinti autóbusszal.

Végül emlék gyanánt egy kis összefoglaló a tavalyi fesztiválról. Lehet tippelgetni, kiket ismerünk fel!

Meghalt Petrovics Emil

Tegnap este már éppen lefeküdni készültem. Szólt a Bartók Rádió, és az éjféli hírekben meghallottam a mondatot: életének nyolcvankettedik évében elhunyt Petrovics Emil.

A megrendülést talán segít feldolgozni, ha megpróbálom megírni nagykanizsai látogatásait.

Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy ismertem és tavaly ősszel két alkalommal is beszélgethettem vele. 

Ismeretségünk hosszabb előzményekre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végétől részt vettem több televíziós műveltségi versenyben, ezek Czigány György nevéhez fűződtek. Három sorozat is zajlott a Szó – zene – kép címűből, volt, amelyik másfél évig tartott és ezeket koronázta meg 1996-ban a Liszt Ferenc-vetélkedő. Mindegyikben ott volt Petrovics Emil zsűritagként. Akkor személyesen nem váltottunk szót, a forgatás rendje nem igazán engedte meg, de pontozásaiban, indoklásaiban mindig éreztem, hogy megkedvelt. Ez persze abban soha nem nyilvánult meg, hogy kivételezett volna: amikor megérdemeltem, mindig levonta a kellő mennyiségű pontszámot. Tavaly ezzel kapcsolatban felidéztem neki az egyik, számomra nagyon nehéz pillanatot – mostanra derűs emlék vált belőle –, amikor a Liszt-vetélkedőben már majdnem lejárt a válaszadásra szánt idő, s egészen addig csak halandzsáztam, mert csak a legvégén jöttem rá, hogy "A Villa D'Este szökőkútjai" a feladvány. Éppen az egyik leghíresebb Liszt-darabot nem ismertem fel... Emlékszem, akkor Petrovics Emil mosolyogva nézett a zsűri asztalától, s benne volt a tekintetében, de biztatással egybekötve, hogy: na, ebből vajon hogy fog kimászni a kedves versenyző?

Két év múlva a Parlament kupolacsarnokában találkoztunk, ahol  a Kultúra Napja alkalmából Göncz Árpádtól vehettem át kitüntetést, ahogy ő is, persze ő sokkal magasabb szintűt. Az ünnepélyes alkalmon túl is a sors ajándéka volt, hogy egyszerre lehettem ott vele, ugyanis az én kitüntetésemhez ő is hozzájárult, amikor felterjesztőim kérésére – Czigány Györggyel és több régi zsűritaggal együtt – meleg hangú ajánlást írt hozzá. Így rögtön személyesen is meg tudtam neki köszönni.
Aztán hosszú szünet következett, nem is gondoltam, hogy fogok vele még találkozni. De mindig figyeltem rá, igyekeztem lépést tartani a vele kapcsolatos eseményekkel. Közben elkezdtem kis kutatásaimat a zenei emlékhelyek terén (az ötlet egyébként éppen a tévés vetélkedőknek köszönhetően öltött testet) és 2009 december közepén végre megjelent az első könyvem városom, Nagykanizsa zenei emlékhelyeiről. Küldtem neki egy példányt nyolcvanadik születésnapjára, reméltem, örülni fog neki. A címlapon ugyanis az ő nagykanizsai születésű mestere, Farkas Ferenc látható, akiről írok is szülőháza kapcsán.

Ekkor váltottunk néhány e-mailt, felidéztük a régi vetélkedők emlékeit, hangulatait s ez annyira fellelkesítette, hogy pedzegette: ha kijön a jó idő s újra Szigligeten lesz, lehet, hogy elruccan Nagykanizsára egy kis beszélgetésre. Hát mit mondjak, már a lehetőségtől igen boldog lettem... Jó fél év múlva, szeptember elején egyszer arra mentem be a munkahelyemre, hogy Petrovics Emil keresett telefonon :)) Izgatottan hívtam vissza és azt kérdezte, hogy jó lenne-e, ha másnap délután betoppanna Mártával?

És a megbeszélt időben valóban betoppantak, s újra éreztem azt a régi szeretetet. Leültünk a könyvtár kávézójában és legalább három órát beszélgettünk, de mindenről: Szigligetről, autózásról, családról, kisunokáról, meg persze zenéről is. Pár nappal korábban zajlott a mantovai Rigoletto, amit nálunk a Duna Televízióban lehetett látni és lánya, Eszter – akit mint asszisztenst szintén megismertem a régi vetélkedők idején – volt a magyar adás vezetője. Így megtárgyaltuk ezt a témát is, helyesebben én kérdeztem inkább az ő véleményét, mert ha valaki otthon van az operajátszásban és éneklésben, az éppen ő. Kifaggattam, hogy meséljen a Rigolettót megszemélyesítő  Plácido Domingóról, aki akkor énekelte el Budapesten Radamest, amikor ő volt az Operaház igazgatója. Mire észrevettük, már majdnem három órát átbeszéltünk, de rövidebbnek tűnt. Ugyanis olyan csodásan lehetett vele beszélgetni, ahogy kevesekkel. Nem felejtettem el közben, hogy kicsoda ő és milyen nagyságrendű alkotóművész, mégis teljesen fesztelenül éreztem magamat a társaságában, mert végig az sugárzott belőle, hogy őt is érdekli, amit én mondok. Szóba kerültek nagy port felvert visszaemlékezései,  az Önarckép álarc nélkül két kötete; mondtam neki: Tanár úr, azért néha égnek állt ám a hajam... Nevettünk. Közben tettünk egy kört a könyvtárban, megmutattam az épületet és az én kuckómat, később kimentünk kicsit a városba, hogy Mártával lássanak valamit Nagykanizsából. És el is telt a délután. Búcsúzóul még megkértem, hogy dedikálja nekem a könyveit. Olyan ajánlásokat írt bele, hogy meg sem merem itt mutatni, mert dicsekvésnek tűnne... Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá. Végül kikísértem őket a parkolóba és elköszöntünk. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen két hónap múlva újra találkozunk, és ismét Nagykanizsán.

Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a kanizsai Farkas Ferenc Énekegyüttes most is megrendezi Mindenszentek idején szokásos megemlékezését névadójáról, s a műsor gerincét Farkas Ferenc Rekviemje fogja alkotni. Gondoltam egy nagyot és merészet, mondtam a kórus vezetőjének, Baráth Yvette-nek, hogy hívják meg Petrovics Emilt és kérjék fel, mondjon bevezetőt az esten. Arra gondoltam, ha már nem lenne Szigligeten, vagy más miatt nem tudna eljönni, azt biztosan megtenné, hogy megírja a bevezetőt, amit majd valaki felolvas, azzal is gazdagabb lesz a koncert. De azért titokban reménykedtem, hogy eljön. És hamarosan megjött a válasz, hogy igen, itt lesz!

Koncert előtt két órával Baráth Zoltánnal, a Zeneiskola igazgatójával mentünk fel a szállodába, ahol nagy örömmel üdvözöltük egymást, de tényleg, szabályosan egymás nyakába borultunk... Mivel Zoli is kórustag, mennie kellett beénekelni, így én maradtam vele és Mártával, s szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk. Annak nagyon örülök, hogy el tudtam neki mesélni, hogy még a nyolcvanas években, amikor megjelent lemezen, mennyire beleszerettem a Lysistraté zenéjébe...

Amikor eljött az idő, elsétáltunk a zsúfolásig megtelt Felsőtemplomba, ahol Tanár úr igaz és nagyon meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről és atyai barátjáról, Farkas Ferencről. A koncert nagyon szépen sikerült, a kórus a szokásos magas színvonalon énekelt. Petrovics Emil néha megérintette a karomat: most figyeljen Kati, most nagyon nehéz rész jön...

Farkas Ferenc hallgatása közben... Foto: Szakony Attila

A koncertről további képek itt tekinthetők meg. Köztük látható, amint Petrovics Emil éppen bevezetőjét mondja.

Hangverseny után a kórus rendezett egy kis összejövetelt a Tanár úr tiszteletére, aki a következő elismerő sorokat írta emlékkönyvükbe:

Belecsöppentem a zene Éden-kertjébe. Tanárom, mesterem nevét viselő kórus-együttes elénekelte Requiemjét. Kiegyenlített, szinte érzékien zengő hangon, nagyszerű muzikalitással. Farkas Ferenc is örvendezett volna.

A kellemes hangulatban még legalább másfél órát a kórustagok társaságában töltött, s pizza, pogácsa, no meg egy kis finom rozé mellett néhány vidám anekdotát is elregélt Farkas Ferencről, de előzőleg a kórus meghallgathatta komoly szakmai értékelését is.

Itt van néhány fénykép a kis összejövetelről, ezekből néhányat pár nap múlva neki is elküldtem emléknek:

Mivel a tagoknak még maradt megbeszélni valója, én kísértem vissza Tanár urat és Mártát a Centrál szálló főbejáratáig, ott köszöntünk el egymástól...

Mindez 2010. október 31-én történt. Az életéből még hátra levő nyolc hónapban nem tudom, mennyit szerepelt, de nagyon sokat biztosan nem; így Farkas Ferencről szóló nagykanizsai megemlékezése minden bizonnyal legutolsó nyilvános megjelenései közé tartozik.

Mivel én nem biztos, hogy megtalálnám a kellő szavakat  egyéniségének jellemzésére és a veszteség mértékének érzékeltetésére, álljon itt az ő megemlékezése Farkas Ferencről. A néhány konkrét életrajzi tényt kivéve ugyanúgy őróla is szólhatna:

Befejezésül én is az ő gondolatát ismételem: Nyugodjon békében, mi pedig hallgassuk az általa alkotott hangokat.