A szűz primadonna 17.

Jó egy hónapja tettem fel utoljára folytatást ebben a sorozatban. Közben más témák kerültek elő, de még van mondanivalóm a szűz primadonnáról. A korábbi részek visszaolvashatók, ha a jobb oldalon, a "Címkék" sorában Eugénia nevére kattintunk. Csak arra kell vigyázni, hogy a találatok fordított időrendben jönnek elő.


Miután még tavaly decemberben virtuálisan részt vettünk Erdősy Eugénia temetésén, folytassuk az ilyenkor szokásos eljárással, a hagyatékkal.

Több forrás egybehangzó tudomása szerint Eugénia alig tíz éves színházi pályafutása alatt csinos vagyonra tett szert. Ehhez, a jó gázsin kívül nyilván az is hozzájárult, hogy amint Nyári Sándor, utolsó hónapjainak tanúja elmondta, Eugénia primadonnaként is meglehetősen szerényen élt – pedig Berlinben bizonyosan nem okozott volna gondot felélni szép jövedelmét. Már írtam egyszer, hogy egyetlen luxusa a lovaglás volt, ám ez biztosan hozzájárult egészségéhez és jót tett a hangképzésének, éneklésének. Azt hiszem, ez ez a mértékletesség is megmutat valamit a primadonna komoly egyéniségéből. Az 1929-ben megjelent Magyar Színművészeti Lexikon úgy értesült, hogy 80 ezer forint vagyon maradt utána. És valószínűleg jól értesült, mert más téren is igaz dolgokat állított, például temetésének napját és helyét is pontosan közölte a róla szóló szócikkben.

Több évtizeddel Eugénia halála után mesélte el testvére, Bálint, hogy közben visszaadták azt a kölcsönt, amit a család a bécsi taníttatásra kapott Piringer Róza kanizsai nevelőintézet-tulajdonostól. A hölgy addigra meghalt ugyan, de leányának, Zadubánszkyné Piringer Klárának, az akkori kanizsai postaigazgató feleségének visszafizették (gondolom én, hogy nyilván a kamatokkal együtt).

Eugénia ékszereit a berlini rendőrség a testvéreknek juttatta. Bálint elmondása szerint ezek között volt jegygyűrűje is. Volt egy gyémántokkal kirakott, gyönyörű aranyóra, egy smaragdokkal ékesített aranylánc és egyéb – írta Bálint egy cikk tévedéseit helyesbítve a Zalai Közlöny 1932. július 3-i számában s megjegyezve, hogy a gróf Strachwitztól származó ékszereket visszaszolgáltatták a vőlegény családjának. Az aranyóra nagy valószínűséggel az lehetett, amelyiknek elszakadt a lánca, amikor legutolsó hazalátogatásakor Eugénia a visszaútra készülődött. A történet a sorozat 12. részében OLVASHATÓ.

Eugénia halálakor még csak legidősebb bátyja, Nándor volt családos. Nándor sorsáról a későbbiekben nem került elő semmi, halála évét sem ismerjük. Bálintnak akkor már komoly kapcsolata volt, s nyilván korábban megszervezték az egybekelést, mert nővére halála után két hónappal, november elején eljegyezte, majd 21-én feleségül vette kolléganőjét, Novák Lujza tanítónőt. Kornélia a következő év őszén ment férjhez Trojkó Lajos árvaszéki ülnökhöz. Ugyanabban az évben Kornélia szép házat építtetett a városközponthoz közel, szerintem nagy valószínűséggel az Eugénia után maradt örökségből.

Itt van a közelmúltban felújított szép lakóépület:

Nagykanizsa, Csengery út 24.

Tarnóczky Attila helytörténész kutatásai szerint az eklektikus stílusú lakóházat Morandini Bálint tervezte és építette és benne működött Erdősy Bálint hordó- és borkereskedése is. Úgy tűnik, Bálint ezzel egészítette ki pedagógus-fizetését...

Amúgy Kornélia, aki megbecsült tanítónő és egy ábécéskönyv szerzője is volt, 84 éves korában, 1928-ban hunyt el. Bálint, szintén több évtizedes pedagógusi működés és iskolaigazgatás után 1943-ban halt meg. Mindketten a családi sírboltban, édesanyjuk és Eugénia mellett nyugszanak. Sírjukról már mutattam FÉNYKÉPET ITT:

De vajon mi lett a hűtlen vőlegényből, Strachwitz grófból? Amit sikerült összekotorgatni, legközelebb elmesélem.

Mai zenénk Verdi: Traviata című operájából az első felvonás bevezető zenéje. A felvétel a londoni Covent Gardenban készült 1994-ben, vezényel Solti György:

Domingo-rajongók klubja

Mint itt már többször szóba került, vasárnap, január 21-én ünnepelte 71. születésnapját Plácido Domingo. Arról viszont valószínűleg még nem írtam, hogy van nekünk egy kis Domingo rajongói klubunk, aminek fő találkozási helye ITT VAN. Kis blogomban a link oldalt, a címkék alatti linklistában is szerepel, mint "Plácido Domingo-rajongók paradicsoma". Fő atya- (azaz anya)-mestere Ancsa, aki tényleg tyúkanyóként tartja össze kis közösségünket.  Az oldalon friss hírek, remek nézni- és hallgatni való összeállítások közvetlenül hozzáférhetők, nem muszáj a Youtube hatalmas állományában keresgélni, Ancsa szépen, tematikusan csokorba szedte a legjobb videorészleteket. Mellette más énekesek, más műfajok is megtalálhatók különböző ajánlásokban, hogy az ember, bármekkora rajongó is, azért ne maradjon "szakbarbár", hanem tekintsen másfelé is.

Úgyhogy szeretettel ajánlom mindenkinek, érdemes böngészgetni benne, sőt, lehet tagnak jelentkezni!

Domingo születésnapjára kis közösségünk is készült. s a produktumokat közzé is tette megfelelő helyeken, hogy a szerte a világban élő rajongók is láthassák. Sok szép reagálás gyűlt össze róluk. Én magam írtam egy kis szösszenetet "Plácido Domingo, a tenger és a szél ura" címmel, amelyet egy ismerősöm  lefordított angolra, s így is közzétettem a blogon, erre is sok szép véleményt kaptam Kazahsztántól Délamerikáig.
A kis közösségünk által gyűjtött képekből Ancsa több szép montázst állított össze, itt van az egyik:

Mai nézni- és hallgatni valónk pedig másik oszlopos tagunk, Andi klipje. Hanganyaga Domingónak két, magyar vonatkozású és Budapesten, magyar nyelven! énekelt felvétele (a másodikban partnere Rost Andrea). A közben látható képek (szintén az általunk gyűjtött és fényképezett anyagból) időrendben dokumentálják kedvenc énekesünk magyarországi fellépéseit. Ám előtte még nézzük még meg Ancsa két újabb montázsát, amely kedvencünk első két budapesti fellépéséről szól, mindkettő az Erkel Színházban zajlott, a többit elmondják a képek:

A fenti képen, a bal alsó sarokban rajongó-társunk, Szilvi!

És akkor következzen Andi klipje. Előtte azért elárulom Andiról, hogy ő a legfiatalabb közöttünk, és, ahogyan egy igazi Domingo-rajongóhoz illik :), közös kedvencünk tavalyi, hetvenedik születésnapján, és mint később kiderült, ugyanabban az órában hozta világra első gyermekét...

The Lord of the Sea and the Wind :)

Magyar változat

Plácido Domingo will turn 71 on the 21st of January. Last year, the whole world celebrated him, and a huge gala concert was organized in Madrid, his native town, for the occasion.

This year, on the night of his birthday, he will sing in the Metropolitan, in a recently staged opera called The Enchanted Island.

The opera is compiled from the works of Baroque composers, Haendel, Vivaldi, Rameau and others, the characters and the story line is taken from Shakespeare’s Tempest and Midsummer Night’s Dream: actually, it is a pastiche, an operatic genre popular in the 18th century. Plácido Domingo sings Neptune in it, in a monumental costume, mask and environment: he really looks like one’s idea of the God of the seas:

This reminds me of my experience that made me think that Domingo is also the master of the wind :)

It happened at an open-air concert, in the year 2008 in the town of Pécs — the first time for me to see and hear him in person. Around the end of Part One, just as Domingo came to the stage, the wind started to blow menacingly. It was an August night, after a long spell of extreme heat, with not a cloud on the sky, not a breeze felt for weeks. And yet, as Domingo started to sing a part of Wagner’s Die Walküre:

Winterstürme wichen
dem Wonnemond,

(in English: Wintry storms have vanished before Maytime), then, all of a sudden, a strong wind started to blow out of the blue. It was quite frightening, music sheets were flapping in the orchestra, the large molyneaux sheets in the background roared, and the large projector screens in the wings were losing their balance, one of the two toppled over. In the background, spectacular bolts of lightning lit up the sky as they should for a Romantic opera — although there was not a cloud seen in the sky. As it happened near the end of Part One, the audience started to worry about the concert to be cancelled when we only heard three arias from Domingo. After the part from Die Walküre, one of the guest performers, Rossana Potenza came on stage to sing Tosca’s prayer in a magnificent, golden evening dress. That was when the wind was the strongest. Next, Domingo took the baton from conductor Eugene Kohn, and he conducted the overture of La forza del destino; during Verdi’s enchanting melodies, the wind gradually subsided. The second part of the concert went uninterrupted, the weather even allowed countless encores and a lengthy ovation.

Despite common sense, I could not reject the idea that the gale was conjured up by Domingo himself by singing "Winterstürme", the Winter storm. I know it sounds ridiculous, but I cannot help feeling that Domingo’s exceptionally strong personality can somehow even command the wind...

Happy birthday, Maestro!

Plácido Domingo, a tenger és a szél ura :)

Plácido Domingo január 21-én 71 éves lesz. Tavaly az egész művelt világ ünnepelte, szülővárosában, Madridban nagyszabású gálakoncertet rendeztek tiszteletére. Néhány írásban én is megemlékeztem róla kis blogomban, amelyek a címekre kattintva itt olvashatók:

Plácido Domingo

Domingo esete a New York-i Metropolitan Operával

Domingo az akasztófa alatt

Sámson Granadát énekel!

A nagy születésnapi gálakoncert

Idén születésnapjának estéjén fellép a Metropolitanban, a közelmúltban bemutatott The Enchanted Island azaz A varázssziget című operában – az előadást a Bartók rádió is közvetíti.  Sőt, szerencsés budapestiek élő közvetítésben filmvásznon is láthatják , például az Uránia moziban.
Az operát barokk szerzők: Händel, Vivaldi, Rameau és mások zenéiből állították össze, szereplőit és történetét Shakespeare: Vihar és Szentivánéji álom című darabjaiból merítették – tehát egy úgynevezett pasticcio, amely a XVIII. században volt divatos opera-műfaj. Plácido Domingo Neptunt alakítja benne, rendkívül monumentális jelmezben, maszkban és környezettel; tényleg olyan, ahogyan az ember a tenger istenét elképzeli:

Erről a szerepről jutott eszembe: szerintem Domingo a szélnek is tud parancsolni :) 

2008-as pécsi szabadtéri koncertjén – amikor életemben először láttam és hallottam személyesen – történt a következő: az első rész vége felé, éppen, amikor ő lépett a pódiumra, kifejezetten enyegetően feltámadt a szél. Amúgy augusztus volt, hetek óta iszonyú kánikula, sem egy felhőfoszlány az égen, sem egy kicsike fuvallat. Ám amikor Domingo elkezdte énekelni Wagner Walkürjének részletét:

Winterstürme wichen
dem Wonnemond,

azaz műfordításban: Vissza, zord tél, virul a vágy hava, akkor egyszerre, mintegy a semmiből feltámadt a szél. Meglehetősen félelmetes volt: a zenekarban röpködtek a kották, suhogtak a háttér hatalmas vásznai, vészesen elkezdtek hintázni a színpad két oldalánál elhelyezett jókora kivetítők, az egyik le is zuhant és a hasán landolt; a háttérben pedig, ahogy egy romantikus operához illik, nagyon szépeket villámlott, bár felhő akkor sem volt egy szál sem. Mivel ez az első rész vége felé történt, bizony erősen aggódott az ember, hogy most mi lesz, közelebb jön-e a vihar, nem kell-e félbehagyni a koncertet, amikor még csak harmadszor hallottuk Domingót énekelni... A Walkür-részlet után az egyik vendég-énekesnő, Rossana Potenza következett. Gyönyörű aranyruhában énekelte Tosca imáját – ekkor volt a legerősebb a szél. Ám amikor Domingo átvette a karmesteri pálcát az est karmesterétől és maga dirigálta el A végzet hatalma nyitányt, a csodálatos Verdi-dallamok alatt a szél megszelídült. Aztán a koncert második része is rendben lezajlott, sőt, az ünneplésnek és a sok ráadásnak sem állta útját az időjárás.

Minden racionalitás ellenére nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy a vihart Domingo keltette a téli zord időjárást felidéző "Winterstürme", a "téli vihar" éneklésével. Tudom, nevetséges egy ilyen feltételezés, de Domingo annyira erős személyiség, hogy az ember úgy érzi, még a szélnek is tud parancsolni...

Ez itt pontosan az a felvétel. Két perc után látszik jobban, hogy fúj a szél. A felvételt nézve nem is tűnik annyira veszélyesnek, pedig bizony az volt...

Boldog születésnapot, Maestro!

Ezt az írást, kicsit lerövidítve, mert amúgy is hajlamos vagyok a túlzott részletezésre, hamarosan angol változatban is közzéteszem. Itt köszönöm meg kedves virtuális ismerősömnek, a kitűnő műfordítónak, hogy nagy írók után az én kisded írásommal is hajlandó volt foglalkozni. Remélem, hogy az angol változatot a facebook-on keresztül elolvassa a nagyvilágból néhány Domingo-rajongó – és ezt csak nagyon halkan mondom, talán maga a Maestro is...

Apuról - újra

Elsöprő sikert aratott legutóbbi írásom, amelyben édesapámról emlékeztem meg halálának harmincadik évfordulója kapcsán. Rekordot jelentett a látogatások számában és a kommentek számában egyaránt. Ráadásul jónéhányan nem is itt, hanem a facebookos oldalamon szóltak hozzá, őket még bele sem számoltam. Különösen örültem azok véleményének, akik még ismerték aput, nagyon-nagyon megható volt olvasnom például itt a blogon a legelső hozzászólást.

Mindezért úgy gondoltam, hogy megmutatok még néhány fényképet róla.  Itt van mindjárt gyerekként, szüleivel és testvéreivel (fent, középen), 1925 körül:

Aztán itt van végzős tanítóképzősként:

Itt pedig gyakorló kántorként, egy temetésen (a bal oldalon):

Anyukámmal, még jegyespár korukból:

Esküvői képük (1941):

Rajza anyuról:

Két kislányával, 1944-ben:

  

"Bakaruhában" - zalaegerszegi hölgyeknek "udvarol" :)

A hadifogság éveiből már mutattam egy képet a múltkor, az egyetlent, ami fennmaradt abból az időből. Most egy nagy ugrással az 1960-as évek közepe, a balatonfenyvesi úttörőzenekarral (a bal oldali három lány közül én állok a legközelebb apuhoz, kezemben a melodika nevű hangszer):

Még némi megjegyzés ehhez a képhez: nem látszik rajta a teljes zenekar - több hegedűs, fúvós és egy csellista is volt köztük, na és a "ritmus-szekció". A zenedarabokat persze mind apu hangszerelte erre a meglehetősen egyedi összeállítású együttesre. De, mint írtam, a kisujjában volt az összhangzattan, ez nem okozott számára nehézséget. Persze időnként egy-két mozgalmi dalt is műsorra kellett tűzni, de most, ahogy visszagondolok, szerintem abból is az igényesebbeket vette elő. Volt egy nagyon szép összeállítása magyar népdalokból, a Lement a nap a maga járásán-nal kezdődött. Még a pókaszepetki együttesével (egyébként szerintem az volt a legjobb zenekara) sok részletét eljátszották Kacsóh János vitéz daljátékának.

Az utolsó képen pedig egy régi balatoni nyár gimnazista koromból - Márti unokatestvéremmel és apuval a nevemet viselő csónakban:

Most zenét is hallgassunk: megtaláltam azt a népszerű zenedarabot, amit apu szintén meghangszerelt a zenekarai számára. Zdenek Fibich cseh zeneszerző Poem című művét. Bár most, ahogy hallgatom, a mi előadásunkban egész más volt a hangzás :)

Apu

Kocsis László 1915-1982

Ma 30 éve halt meg az édesapám.

Erős köze volt a zenéhez: mint apja, ő is kántortanító lett, ami azzal járt, hogy remekül orgonált, zongorázott, jól énekelt és a kisujjában volt a zeneelmélet, összhangzattan. Abban a világban, amikor még egy tanító kántorizálhatott, mindig az volt a bánata, hogy csupa olyan kicsi faluban jutott álláshoz, ahol a templomban csak ócska harmónium volt és nem orgona... Sőt, otthon se volt soha zongorája, csak nyugdíjas korára szerzett egy meglehetősen ócska, állandóan lehangolódó példányt, de azzal is nagyon boldog volt.

Legrégebbi személyes emlékeim közé tartozik, hogy Salomváron, amikor ha jól emlékszem, még villanyunk sem volt (jobban meggondolva lehet, hogy csak gyakran volt áramszünet), este a félhomályban énekelni szokott a család, apu pedig elővette a tangóharmonikáját. Nekem legjobban az tetszett, amikor a cigánykórust játszotta a Trubadurból, bár akkor még nem tudtam, mi is az a zene, de mindig ezt kértem tőle, hogy játssza el. A harmonika mellett egy hegedűje is volt, az iskolában pedig egy fujtatós harmónium. Amúgy nem is értem, hogy hogyan, de gyakorlatilag minden hangszerhez értett, hegedülni is jól tudott, sőt, az 1950-es évek második felében a zalaegerszegi szimfonikus zenekarban klarinétozott. A 60-as évek végén fúvószenekart vezetett Balatonbogláron. Egy ismerős fiút gitározni tanított...

Van itt egy érdekes kép még 1947 környékéről a hadifogoly-táborból. Ott is muzsikált, zenekart alapított, operetteket, zenés játékokat írt, amiket elő is adtak:

Bal szélen, hegedűvel a golovinkai lágerban a zenekara egy részével

Salomváron, majd Pókaszepetken is, ahol 1959 és 1963 között laktunk, szervezett iskolai zenekart. Ehhez első lépésként hangszerjátékot kellett tanítani: gyakorlatilag ingyen, a szabadidejében csinált egy zeneiskolát, aztán egy bizonyos idő után össze is állt az együttes, méghozzá mindkét helyen olyan sikerrel, hogy a megye legjobb iskolai zenekara volt.

Salomvár, 1958 körül

Pókaszepetken felnőtt énekkart alapított, máig a fülemben vannak azok a darabok, amiket énekeltek. Például volt egy szép vegyeskar Endrődi Sándor: Hajók találkozása című versére: "Éjjel, ha tengeren két gálya egymás mellett elmegyen, árboclámpájuk rögtön fölrepül, köszöntik egymást ismeretlenül." Kíváncsi lennék, ki írta a zenéjét, nem sikerült megtalálnom.

A felnőtt énekkar vendégszereplésre utazik

Egyébként apu sokféle tehetséggel megáldott ember volt, például csodás rajzkészséggel rendelkezett, komolyan festett és rajzolt. Számára az év fénypontja az volt, amikor nyáron két-három hétre elmehetett a pedagógus művésztelepre. Itt éppen Győrben fest:

Ezt a rajzot rólam készítette 1963 szilveszterén:

Remekül írt, az 1930-as évek végétől külső munkatársa volt a Zalamegyei Újságnak, ahol több novellája is megjelent.  Jó színész is lett volna, ha arra adja a fejét, több  színielőadásra emlékszem, amikben szerintem jobban játszott, mint egy átlag műkedvelő. Volt például Almaviva gróf Beaumarchais: Figaro házassága című klasszikus darabjában, amit ő rendezett meg a faluban.

Amúgy társaságkedvelő és rendkívüli humorú ember volt, tanárként viszont hatalmas tekintéllyel rendelkezett, de ezzel együtt nagyon szerették a tanítványai és mentek mindenhova utána: zenekarba, modellező-szakkörbe, kirándulásokra...

Miután 1948-ban hazajött a hadifogságból, mindig falusi iskolaigazgatóként működött a nem könnyű 50-es években. Annyira megutálta a sok előírást, vegzálást, hogy elhatározta, változtat az életén :  a Balaton mellé költözik, amit annyira szeretne festeni és lemond az igazgatásról. Ez sikerült is 1963-ban, amikor sima általános iskolai tanár állást és szolgálati lakást kapott Balatonfenyvesen. De szerintem ez a lépése nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte. Sok mindentől megszabadult ugyan, de más dolgok, más hátrányok jöttek ezek helyébe. Talán önmagának sem vallotta be, hogy rosszul döntött...

Nyugdíjas éveit nem sokáig élvezhette. Egy nagyobb betegséget leszámítva világéletében egészséges volt, halála is váratlanul következett be egy combnyaktörés után, amikor már úgy volt, hogy rendbe jött és hazamehet a kórházból...

Én sajnos szinte semmit nem örököltem sokrétű tehetségéből, talán csak az íráskészséget egy kicsit és a vágyat valamilyen módon a művészet közelében lenni...

Pici lányként (balról) elmerülten nézem, ahogy fest

Egy éves a blogom!

Tavaly január 8-án léptem ki először mint "blogger" a nyilvánosság elé katalisztes blogommal.

Maga a műfaj elsősorban unokaöcsém felesége, Móni gasztroblogján keresztül fogott meg. Láttam, hogy  egy blog voltaképpen olyan, mintha az embernek lenne egy saját külön folyóirata, ahol nincs nyomdai és terjesztési költség, viszont vannak "bónusz" lehetőségek: mellékelhető hang, kép, film, linkekkel és tárgyszavakkal összehozhatók a rokon témák – a határ a csillagos ég!  Móninál figyeltem a lehetőségeket,  a módszereket, a stílust és sok minden mást, próbáltam elképzelni, hogy ezeket én egy másik témakörben hogyan tudnám felhasználni, és persze olvastam más blogokat is.

Aztán tavaly január legelején látogatást tettem Keszthelyen, és Móni az addigi távoktatás után alig egy óra leforgása alatt beavatott a blogolás rejtelmeibe, mármint számítógépes oldalról: hogyan kell linkelni, képet, hangot, videót beilleszteni, feltenni a megírt piszkozatot és így tovább. Már korábban kiválasztottam blogom hátterének képi megjelenését, ezt is Móni "lőtte be" nekem. Azóta is nagyon meg vagyok elégedve kis blogom külsejével – remélem, a hozzám látogatók is :)

Mielőtt tovább haladunk, köszönetképpen Móninak küldök egy zenét. Amikor ott jártam nála, nagyon tetszett neki Anna Netrebko. Így most is az ő egyik felvételét ajánlom: Plácido Domingóval énekel, méghozzá magyar dalt A víg özvegy című Lehár-operettből – és mint látható, e koncert idején volt várandós a kisfiával:

Így január 8-án nekivágtam a blogolásnak és azóta is írok. Nem teljesen szabályszerű periodicitással, de úgy nagyjából négy-öt naponta azért jelentkezem új témával; ha kevesebb az időm, akkor is legalább hetente, ennél tovább soha nem hallgattam. A statisztika szerint ez a 98. írásom, úgyhogy lassan eljutok a századikig, az is egyfajta jubileum.
Posztjaim, ahogyan egy blogban  ezeket az írásokat mondani kell, általában megmaradnak az úgynevezett "komoly zene" vagy "klasszikus zene" tárgykörében, bár időnként azért kirándulok kicsit. Ám fő témámat is igyekszem több oldalról megközelíteni: hol helyi, nagykanizsai vonatkozásokkal, hol más aktualitásokhoz kapcsolódva, hol pedig egyszerűen "csak úgy" jutnak eszembe témák, zenék, történetek. A zene és a gasztronómia kapcsolatát illusztráló írásaimat természetesen Móni blogja ihlette – tényleg, ezt a témát eléggé hanyagoltam mostanában...

Ebben az első évben írtam még két hosszú sorozatot: az egyik Liszt Ferenc és Nagykanizsa kapcsolatáról szólt, a másik pedig a XIX. századi, Kanizsáról Berlinbe eljutott, majd halálában újra Kanizsára visszatért operettprimadonna életútját járta végig. Liszt-sorozatomat a zeneszerző születésének 200. évfordulója inspirálta, s a blog anyaga, némileg átszerkesztve könyv formájában is megjelent ez év októberében. A szűz primadonna, Erdősy Eugénia sorozatából még lesz néhány folytatás, amelyek Eugénia utókorát mondják el. Jó lenne, ha valamikor ezt is kézbe lehetne venni könyv formájában.

Nyáron zajlott egy blogverseny, ahova én is beneveztem, új olvasókat és szakmai véleményezést remélve. Bár egész jó helyezést értem el, a verseny mégsem teljesítette be a szakmaiság iránti reményeimet, pedig nem egy bóvli orgánum nevéhez fűződött...

Közben annyira belejöttem a műfajba, hogy áprilisban indítottam egy másik blogot: ebben visszatértem ifjúkorom nagy kedvencéhez, Gábor Miklóshoz, és most már érettebben, könyvtáros módszereket alkalmazva próbálok hozzájárulni emlékének ébrentartásához. Erre sajnos, ebben a mai "celeb" világban ő is rászorul sok más nagy egyéniséggel együtt.

S hogy mit szeretnék? Nagyon kedves olvasóim vannak, de jó lenne, ha egy kicsit többen lennének. Ez úton is szeretnék kérni mindenkit, akinek tényleg tetszik ez a blog – és/vagy a Gábor Miklós-os, is – lehetőségeihez képest ajánlja ismerőseinek, barátainak; akár meg is oszthatja egy-egy bejegyzésemet a Facebook-on, vagy más hasonló helyeken, igencsak rám férne!! Mert ha egy ilyen blognál nem is számít a "nézettség", az ember még lelkesebben csinálja, ha gyarapodik a statisztikája :)) Szeretnék egy kicsivel több visszajelzést is: kommenteljetek nyugodtan, ha véleményetek van, hasonló élményetek, vagy bármi hozzáfűzni valótok. Ugye nem kértem túl sokat???

És e hosszú "jubileumi" írás végén egy újabb gyöngyszem: örök kedvencem, Plácido Domingo most egy német énekesnővel adja elő a Bordalt a Traviatából. A hölgy neve Diana Damrau, mostanában fedeztem fel magamnak, érdemes odafigyelni rá!

Polgár László születési évfordulóján

Ma, január 1-jén lenne 65 éves a csodálatos operaénekes, Polgár László.

Kevés személyes élményem pályájának eléggé korai szakaszához kapcsolódik. Ha jól emlékszem, valamikor a 70-es évek közepén láttam először élőben, Rossini: A török Itáliában című vígoperájának egyik szerepében az Erkel Színházban. Akkoriban nem tudom, lehetett-e előre látni, hogy milyen nagy énekes lesz belőle. Ebben az operában sok egyenrangú szerep van és az Operaház akkori fiataljai közül többen jó lehetőséget kaptak, Polgár Lászlón kívül például Takács Klára és Gáti István. Nagyon kedves emlékem, mert fiatalos, jópofa, pezsgő előadás volt, csupa életöröm.

Néhány év múlva aztán viszontláthattam Polgár Lászlót abban a szerepében, ami az egyik védjegyévé vált - és akkor már kétség nélkül lehetett tudni, hogy nagy énekes és mellette nagy komédiás. Ez a szerep Leporello volt Jurij Ljubimov akkoriban hatalmas port felvert budapesti Don Giovanni-rendezésében. Azt hiszem, Polgár László volt az, aki a legtökéletesebben megértette és megvalósította Ljubimov látomását az operáról, egyszerűen zseniális volt. Itt van egy részlet az előadásból, a Regiszter-ária. Én annak idején mint könyvtáros is jót szórakoztam rajta, hogy nem a szokásos, harmonikaszerűen szétnyitható "leporelló"-val jelent meg, hanem egy könyvtári katalógusfiókkal :)

A többi élményem már csak közvetett, de hiszen a legtöbben így vagyunk a nagy művészekkel, hogy hanglemezen, televízióban hallgatjuk-nézzük őket.

Máig egyik legmeghatóbb emlékem, amikor lányaival énekelte Presser Gábor örökérvényű dalát:

Később kiderült, hogy egy kis halvány kapcsolat fűzi őt városomhoz, Nagykanizsához. A Kanizsáról elszármazott Pauk Anna ugyanis neki nagynénje, s egyúttal hangképző-tanára is volt.

Amikor Pauk Anna 90 esztendős korában meghalt, Polgár László így búcsúztatta őt a Muzsika folyóirat 2000. évi 6. számában:

Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled a szoba.
NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel. Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd az állad, vetítsd!!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki tudom lazítani magam velük.
A zene által tanítottál. A zene volt mindened.

2010 őszén kis városunkban arra készültünk, hogy megemlékezzünk Pauk Anna 100. születésnapjáról, s azt hallottam, hogy más művészekkel együtt Polgár László is elfogadta a meghívást és eljön Nagykanizsára. Ekkor érkezett a halálhíre... Aztán a decemberre tervezett Pauk-megemlékezés egyébként is elmaradt, máig sem értem, miért...

Befejezésül egy másik halhatatlan szerepe a sok közül. Azért ezt a felvételt választottam, mert ezzel a világ sok részében terjesztette a magyar zenekultúrát: