Meglehetősen régen, február elején kezdtem el egyik kedvenc témámat, Erdősy Eugénia életét és halálát blogbejegyzések alakjában feldolgozni. Három részt sikerült megírnom. Az elsőben Eugénia családjáról, a másodikban gyermekkoráról, a harmadikban zenei tanulmányairól írtam.
Aztán közbejött a Liszt Ferenc és Nagykanizsa-sorozat, mert a Liszt-év kapcsán úgy gondoltam, hogy aktuálisabb, így viszont Eugéniát hónapok óta hanyagoltam. De hogy a Liszt-téma végére értem, itt az idő, hogy folytassam a Nagykanizsán nevelkedett Erdősy Eugénia történetét, aki 1877-től korai haláláig – mint operettprimadonna – a berlini közönség nagy kedvence volt.
Akit érdekel a téma, szeretném ajánlani, hogy olvassa vissza az első három részt, ezt a fenti linkek segítségével könnyedén megteheti.
Mielőtt ott folytatnám, ahol abbahagytam, egy fontos dolgot helyesbítenem kell, mert új információk merültek fel. Korábban azt írtam, mert a régi újságokból az volt kiolvasható, hogy az eredetileg Biba vezetéknevet viselő család az apa korai halála után, az 1860-as évek elején költözött Nagykanizsára.
A Zala Megyei Levéltárban időközben módomban volt tanulmányozni mikrofilmen régi kanizsai anyakönyveket. Így jutottam ahhoz az értesüléshez, hogy Eugénia legfiatalabb öccse, Bálint – teljes nevén Ferenc Bálint – nem 1861-ben, hanem 1862-ben született Nagykanizsán, s születésekor még élt az apja, Biba Ferenc. Tehát az édesanya nem özvegyként költözött városunkba gyermekeivel, hanem még a teljes család települt át. Sőt, ebből az anyakönyvi bejegyzésből kiderül, hogy az apa foglalkozása "Fő Vadász"; egy eltérő kézírású későbbi kiegészítésből pedig az is látható, hogy a család hivatalosan 1886-ban változtatta a nevét Erdősi-re (bár a nevet már korábban is használták):
Mint már volt róla szó az előző részekben, a család korábbi lakóhelye a ma Horvátországhoz tartozó Ludbreg volt – Eugénia ott született 1859-ben –, ami Nagykanizsához hasonlóan a Batthyány-uradalomhoz tartozott; Biba Ferenc nyilván a Battyhányiak szolgálatában állott mint fővadász. Az még sajnos nem derült ki, hogy mikor halt meg, mindenesetre 1885-ben, felesége halálakor már ő sem élt. De talán egyszer előjön ez az adat is.
Most már tényleg folytassuk Eugénia – vagy Zseni, ahogy a családban nevezték – történetét. Ott hagytuk abba, hogy 1877-ben a nagy Mathilde Marchesi énekes növendékeként elvégezte a bécsi zeneakadémiát. A Zalai Közlöny úgy tudta, hogy több szerződési ajánlattal is megkeresték: Berlinből, Grazból, Darmstadból és a bécsi Komische Oper-ből. Ő Berlint választotta. 1877. július 3-án már fel is lépett az udvari operaházban (Hofoper) – hogy milyen szerepben, azt nem tudjuk. Mindenesetre a Közlöny augusztus 9-én idézte a Berliner Fremdeblatt június 5-i számát:
Biba kisasszony, a bájos kis "Magyarin" tegnap életében először lépett színpadra. A színház annyira elégedett volt vele, hogy rögtön szerződtették három évre. A művésznő hamarosan Berlin kedvence lesz.
Mielőtt megkezdte volna az évadot, Eugénia Nagykanizsán töltötte a nyarat, de nem csak pihenéssel. Sikeres hangversenyt adott Keszthelyen, ahol még teljesen ismeretlenként bűvölte el a közönséget:
A megjelent keszthelyi intelligens közönség, nemkülönben a fürdővendégek nagy része el volt ragadtatva a bájos énekesnő ezüstcsengésű hangjától. Különben is bájos modora, szeretetreméltó egész külsője nagy hatást gyakorolt a közönségre, és nem csodáltuk, hogy a közönség, melynek Biba Cornelia [sic] kisasszony kellemes estét szerzett szűnni nem akaró éljenzésekkel és tapsviharral érdemlőleg kitüntette. (Zala, 1877. augusztus 8.)
A Zalában megjelent tudósításban elírták a keresztnevét, de a cikk elején, amit nem idéztem, helyesen szerepelt.
Néhány nap múlva itthon is fellépett, nagyjából ugyanazzal a műsorral, mint Keszthelyen. Néhány operai bravúr-ária (Hugenották, A sevillai borbély) mellett az akkori szopránok divatos siker-darabjával, Luigi Arditti: L'Estasi (Extázis) című dalával és magyar népies műdalokkal.
Biba Eugenia kisasszonyban minden kellék meg van, ami őt a dal múzsájának kedvencévé avatja. Hangja bár nem nagy terjedelmű, a magasabb és a mélyebb futamokban egyaránt tiszta csengésű, érzelmes, a legfinomabb árnyalatokat kitüntető, amely tulajdonok egybevetve szép termetével és bájos arca kellemeivel kiváló coloratur énekesnővé képesítik őt és a legszebb jövővel kecsegtetik. (Zala, 1877. augusztus 22.)
Ne tévesszen meg bennünket a "hangja, bár nem nagy terjedelmű" kitétel. Ebben az esetben nem a hangterjedelmére vonatkozik, hiszen Eugénia koloratúrszoprán volt, hanem hangja intenzitására. Mint későbbi pályája igazolja, énekhangja valóban nem volt egészen olyan vivőerejű, hogy hosszabb távon alkalmassá tette volna a nagy operaszerepekre, később ezért is váltott műfajt és lett operettprimadonna.
Zárásként hallgassuk meg Luigi Arditti egy bravúr-darabját – sajnos, kedvenc videomegosztó portálunkon nem találtam meg a L'Estasi-t, de majdnem biztos, hogy ez a dal, az Il Bacio (A csók) is szerepelt Eugénia repertoárjában. Most Anna Netrebko énekli:
Petrovics Emil halála feletti megrendülésemben szükségét éreztem, hogy megírjam a hozzá fűződő emlékeimet. Szóltam két nagykanizsai látogatásáról, amely alkalmakból a második egykori mestere és atyai barátja, Farkas Ferenc jegyében zajlott. Fényképeket is mutattam a koncertről és az utána következő baráti találkozóról. De van itt még egy fénykép, ami ezen a kedves összejövetelen készült a Tanár Úrról:
Most viszont meg tudom mutatni videón is Farkas Ferencről szóló megemlékezését (Nagykanizsa, Jézus Szíve-templom, 2010. október 31.) :
A napokban a Népszabadságban olvastam, hogy utolsó budapesti megszólalása 2011. június 8-án, alig három héttel halála előtt történt a Pallas Páholyban, a XXI. Század Társaság összejövetelén. Amennyire tudom, tavaly őszi nagykanizsai megemlékezése pedig az utolsó vidéki nyilvános megjelenése lehetett. Ezért is találtam fontosnak, hogy megosszam az érdeklődőkkel ezt a különleges videofelvételt; egyúttal köszönetet mondok a Farkas Ferenc Énekegyüttesnek és a nagykanizsai zeneiskolának, hogy ezt megtehetem.
Ha Kanizsán a Deák téren, a könyvesbolt oldalán járok a Felsőtemplom irányába, szinte mindig eszembe jut, amikor tavaly ősszel a Tanár Úrral sétáltunk itt a koncertre tartva...
A sorozat legvégén tekintsük át, hogy Nagykanizsa város sajtójában hogyan jelent meg Liszt Ferenc még életében, illetve utókorában. A határt önkényesen az 1940-es évek közepén húzom meg, idáig néztem át ebből a helyi újságokat.
Nagykanizsán 1862-ben indult el az első hírlap, akkor még Kaposvárral közösen Zala-Somogyi Közlöny néven, majd 1874-től már városi lapként Zalai Közlöny címen 1944-ig jelent meg. Kanizsa másik hírlapja, a Zala című 1876 és 1922 között élt .
Liszt életében, a Liszt-növendék zongoraművészek kanizsai koncertjein kívül– amelyek visszhangjaiból bőséges példákat hoztam a megfelelő folytatásokban – még számos kisebb és nagyobb hírt, cikket olvashattunk Lisztről, főleg a Közlönyben. A Zala kevesebbet foglalkozott kultúrával, ott inkább csak a hangversenyek előzeteseivel és beszámolóival találkoztam. A Zala-Somogyi, majd Zalai Közlöny hírrovata rendszeresen beszámolt arról, ha Liszt Pestre érkezett, vagy onnét Rómába, illetve Weimarba távozott, alkalmanként egyéb programjairól is hírt adott. 1870. október 1-jei számában például röviden említést tett (mecsek)nádasdi látogatásáról, ahol a pécsi püspök nyaralókastélyában a szintén jelenlévő Horváth Boldizsár belügyminiszter Liszt tiszteletére maga szavalta el Vörösmarty: Liszt Ferenchez című versét:
Pécsi m. püspök úr ő mgánál [méltóságánál] a kies Nádasdon Liszt Ferencz is ott volt s az igazságügyi minister felköszöntésében Liszthez Vörösmarty által írt költeményét is elmondá, mi méltó elragadtatást szült.
A helyi sajtóban Liszt legtöbb említése 1873 őszén található, amikor az egész zenei világ pályára lépésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Ezekben a hetekben több fővárosi cikket átvéve a lap részletesen megemlékezett a fővárosi jubileumi ünnepségek programjairól.
Előzőleg a Zala-Somogyi Közlöny a Liszt Emlékbizottság felhívása kapcsán a következőt közölte:
Később pedig jelentette, hogy több kanizsai polgár is adakozott az arany babérkoszorúra. Köztük jó példával járt elöl Bátorfi Lajos lapszerkesztő, akinek Emma leánya mint hallgató hamarosan kapcsolatba kerül a két év múlva megnyíló Zeneakadémián az elnök-tanár Liszttel.
Liszt Ferenc 1886. július 31-én bekövetkezett haláláról így értesítette olvasóit az akkor még hetilap Zalai Közlöny 1886. augusztus 7-i számában:
1912 nyarán Lukács József, a kanizsai nagy múltú piarista gimnázium ének-zene tanára Bayreuthban járt. Két dolog vonzotta oda: az ünnepi játékok és Liszt Ferenc sírja. Tapasztalatairól cikksorozatban számolt be a Zalai Közlöny hasábjain. Liszt nyughelyét ilyennek látta:
Zalai Közlöny 1912. október 3.
Bayreuth: Liszt sírja ma
Az 1930-as évek közepén, születésének közelgő 125. és halálának 50. évfordulója kapcsán országszerte felerősödött a törekvés, hogy Hozzuk haza Liszt Ferencet! Ezzel a címmel írt vezércikket a Zalai Közlöny 1934. július 31-i számába Vannay János zeneiskolai igazgató. Néhány fontosabb gondolatát idézem:
Hirtelen halála, szerencsétlen körülmények még szerencsétlenebb összejátszása folytán ma német földben pihen. Nem méltatlan helyen: az általa is megtermékenyített Bayreuth kies temetőjében. ... Sírja sem gondozatlan: Wagner Richard apósát nem feledhették el az unokák, hisz Liszt-vér csörgedez ereikben. Mégis, ha valakinek, úgy Liszt Ferencnek még hamvadó poraiban is magyar földben a helye! Annak a Liszt Ferencnek, aki alkotásaival és alkotásaiban világmegbecsülést és világpiacot biztosított a magyar föld muzsikájának... jó két emberöltővel ezelőtt aki fejedelmi vagyont áldozott a sorscsapások magyar sújtottjaira, aki törhetetlen és áldozatkész munkásként szolgált minden magyar kultúrügyet, aki a magyar föld szellemóriásai között is az élen haladt és halad ma is, oly sok évtizeddel halála után.
Liszt Ferenc az egész világé, de legelső sorban a mienk!
Vannay igazgató az 1936-os Liszt-év alkalmából ismét vezércikket publikált, de ennél fontosabb Gráf Ernő írása a lap 1936. szeptember 19-i számában. Ebben egy friss német és egy angol cikket állít szembe Liszt magyarsága kapcsán. A német cikk a nagy múltú Zeitschrift für Musik-ban jelent meg Der Deutsche Franz Liszt (A német Liszt Ferenc) címmel, s a Liszt magyarságát igazoló adatokat és magának Lisztnek ezzel kapcsolatos megnyilatkozásait hamisítottaknak mondja, illetve enyhébb esetben Liszt udvariasságának tulajdonítja. Gráf e cikket állítja szembe a World Radio című angol lap cikkével e szavak kíséretében: A vad hazugságokra nem válaszolunk, azokat az igazság erején alulinak tartjuk, a cikkben felhalmozott pángermán agitáció és fajimádat-tobzódás ellen pedig álljon itt minden további nélkül egy józan, illetve az igazságot kedvelő angol lap cikke.
Az angol helytálló érvek ismertetése után Gráf e szavakkal zárta cikkét: A tények és bizonyítékok ellen harcolni kár, alantas és rágalmazó eszközökkel pedig, mint azt a német lap teszi ünneprontó ízléstelenségével, egyenesen nevetséges.
Mivel ekkor már 1936-ot írtak, azt hiszem, karakánnak lehet mondani Gráfot, hogy ezt megírta és a Zalai Közlönyt, hogy leközölte. Az eredeti cikk egyúttal szomorúan illusztrálja az akkori német korszellemet, hogy hova jutott az egykor Robert Schumann által alapított zenei folyóirat is...
Ugyancsak 1936-ban olvashatták a kanizsaiak a helybeli Barbarits Lajos tanár, újságíró, helytörténész négyrészes életrajzi cikksorozatát Lisztről. Benne egyéni hangon, kissé patetikusan, de meglepően jó összefoglalását és jellemzését adta Liszt egyéniségének és pályafutásának, bár a gyermekkor és a pályakezdés éveire több terjedelmet fordított, mint érett zeneszerzői korszakára. Életrajzi szempontból az egyetlen hamisság az, amit Liszt családjának eredetéről ír, rokonságba hozván őt Listius János kancellárral. Mentségére szóljon, hogy Liszt "hivatalos" életrajzírója, Lina Ramann is ezt a nemesi származást próbálta bizonygatni – Barbarits nyilván az ő könyvéből, vagy az ő könyve nyomán született írásokból vette ezt a téves információt. Mellette cikksorozatában egy kissé nagy hangsúlyt helyezett a Liszt életében szerepet kapott hölgyekre...
Olvassunk bele kicsit az első részbe, ahol Barbarits az életút ismertetése előtt általános képet kíván adni Lisztről:
Liszt Ferenc, a zene világtörténelmének magyar óriása, egész életével tanúbizonyságot tett a gondolkodás nagyjainak igazságáról. Liszt Ferenc egész élete, halhatatlan alkotásainak minden ihlete, rapszodikusan sorakozó, nagy szenvedélyeknek mindig lobogva égő oltártüze volt. A zongora szeretete éppen olyan perzselő, korlátokat nem ismerő szenvedély volt nála már egészen apró gyermek korában, mint ahogyan a virágról virágra szálló méh ösztönös és folytonos szenvedélyével vetette magát életén át a szerelem örömei és szenvedései közé. Szinte makacs szenvedélyességgel szerette a barátait és az extázis önfeledt erejével tudott elismerni és elismertetni művész-kortársakat akkor is, ha a hivatalos felfogás közönyével vagy ellenkezésével, akár saját érdekeivel is kellett megküzdenie. A mindent legyűrő szenvedély erejével volt Istenhívő és szíve legmélyéig vallásos lélek úgy, hogy ennek a szenvedélyének kedvéért majdnem a művészetéről is hajlandó lett volna lemondani. Liszt Ferenc jósága, könnyen nyíló szíve sem volt egyszerű jóság, hanem áradó bőség. A fájdalma, a bánata sem a mindennapi ember érzéseinek erejével élt, hanem rátört, mint gátat nem ismerő lavina, amely akárhányszor a lelki, sőt testi életét is pusztulással fenyegette. (Zalai Közlöny 1936. március 13.)
Közben természetesen megírta mindkét helyi újság, ha bármilyen koncerten Liszt-művet játszottak – az ilyen jellegű cikkekből bőségesen idéztem e sorozat előző részeiben.
Fejezzük be egy anekdotával, amit 1942. október 9-én olvashattak az akkori kanizsaiak. Az újság nem említi a történet forrását, ki tudja, igaz-e vagy sem, máshol nem találkoztam vele, de aranyos:
Zalai Közlöny 1942. október 9.
Bár, ha meg is történt e kis eset, nem valószínű, hogy Bécsben, ott idős korában kevés időt töltött.
S hogy manapság hogy őrzi Liszt emlékét Nagykanizsa? Tartok tőle, hogy sokkal lagymatagabb módon, mint azokban az időkben, amiről e sorozat nagyobb része szól. A keleti városrészben utcát neveztek el róla valamikor a hetvenes évek körül, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal egyszerre; tréfás kedvű kanizsaiak ezt a környéket úgy emlegetik, hogy "zene-negyed". Az utóbbi jó harminc évből emlékszem néhány nagyszerű Liszt-interpretációra, például Kocsis Zoltán 1979-es koncertjére, amiről előző alkalommal írtam, s a városi szimfonikus zenekarnak is volt néhány szép produkciója. Helyi művészek, zenetanárok, kiemelkedő növendékek nem tűzik műsorra zongoradarabjait, mert ezek technikailag és zeneileg egyaránt iszonyú nehezek. A 2011-es Liszt-évben sem történt sok minden, igaz, még csak júliust írunk. Mindössze egy Liszt-vetélkedő zajlott, amelyet az érdi általános iskola hirdetett meg, s kanizsai fordulóiban szép számmal vettek részt helyi és környékbeli gyerekek, hogy kivívják az országos megmérettetésben való részvételt. Remélem, lesz köztük, akinek maradandó élményt jelent Liszt zenéje és személyisége; én is egy vetélkedő kapcsán szerettem bele... S egy új hír: ősszel Prunyi Ilona nagykanizsai koncertje egész biztosan méltó megemlékezés lesz, de azért történülhetne még más is. Talán egy kicsit én is hozzájárulhatok az évfordulós eseményekhez, ha ebből a sorozatból tényleg lehetne könyvet csinálni – de ha nem, az anyag itt blog formájában akkor is olvasható marad.
Elérkeztem hosszú sorozatom végéhez, amelyben megpróbáltam a városom és Liszt Ferenc közötti kapcsolatokat feltérképezni. Bár e kapcsolatok legnagyobbrészt közvetettek, remélem, hogy valami pici adalékot szolgáltattam a Liszt-kutatás számára, s ezzel a sugárral megvilágítva ennél több minden feltárult Nagykanizsa zenei életének történetéből is.
Végül egy tartalomjegyzékben összefoglalom a teljes sorozatot, ellátva a megfelelő linkekkel, hogy az érdeklődő könnyebben visszaolvashassa:
15. Liszt Ferenc a nagykanizsai sajtóban – ez a mai rész
Nagyon sokat gondolkodtam és keresgéltem, hogy mi legyen a sorozatot lezáró zene. Végül ezt választottam: Liszt Ferenc: Dante szimfónia zárótétele: Magnificat
Tegnap végre ellátogattam Kaposvárra, elsősorban azzal a céllal, hogy a levéltárban megkeressem a Nagykanizsán, azaz akkor még Nagy-Kanizsán felcseperedett Gulyás Gizella zongoraművész születési bejegyzését. "Kalandjaim" itt vették kezdetüket.
A Somogy Megyei Levéltár is egy hasonlóan régi épületben székel, mint a zalaegerszegi. Elég nehéz volt megtalálni a kutatószobát, de végre sikerült és ott álltam a szolgálatban lévő fiatalember előtt. Nem teljesen szemben, hanem egy cseppet, körülbelül kettő lépéssel oldalvást, a jobb keze irányába. Előadtam neki, hogy hétfőn telefonon bejelentkeztem és a kaposvári római katolikus születési anyakönyv 1870-es bejegyzéseit szeretném megnézni. A fiatalember közölte, hogy ne ott álljak meg, ahol állok, hanem legyek pontosan szemben vele – megjegyzem, egy szabadon álló íróasztal mellett ült, nem egy olyasfajta kalitkában, mint például egy bankpénztáros, aki előtt nem is lehet máshogy állni, –ebben a helyzetben is oda tudta volna adni nyújtózkodás nélkül azt a két formanyomtatványt, amit ki kellett töltenem. Annyira abszurd volt a kérés, hogy úgy éreztem magamat, mint egy újonc, akit raportra rendel egy őrmester... Ez a szabály – mondta ridegen. Tényleg apróság, de majdnem négy évtizedes olvasószolgálatos könyvtáros munka után sem látom át az értelmét, hogy ez az egzecíroztatás mire volt jó...
Aztán végre a mikrofilm leolvasó mellé ülhettem. Bosszúságomat lenyeltem, helyét átvette a kutatás izgalma. Híres fiáról szóló könyvében az szerepelt, hogy Gulyás Gizella 1870-ben született Kaposváron. Reméltem, hogy a dátum nem éppen december 31-e lesz, mert ugye akkor át kell néznem a teljes évet. Nos, elkezdtem az 1870-es évet a "Gizella" keresztnévre összpontosítva, eljutottam december 31-ig és sehol semmi. Akkor visszatekertem és elkezdtem az 1869-es évet nézni, mert egy másik forrásomban ez az évszám szerepelt, újra sehol semmi. Hanem amikor 1869 és 1870 határára értem, kis híján leestem a székről, ugyanis az 1870. év legelső bejegyzése volt Gulyás Gizella születése! Először azért siklottam el a rovat felett, mert a csak a hónap elején bejegyzett "január" szó belelógott a keresztnév téglalapjába, amit egyébként is teljesen kitöltött Gizella öt (!) keresztneve: "Gizela Johanna Maria Petronel Emma". Ahogy láttam, a többi bejegyzés legalább kilencven százalékában egy keresztnevet kaptak az újszülöttek, néha kettőt. Az öt keresztnév biztosan illusztris családra utal :) , ebből annyit tudunk, hogy Kanizsára költözésük után az apa törvényszéki bíróként működött. Gizella utolsó előtti nevét sokáig sillabizáltam, különösen az első betűt, kerestem hozzá analógiákat, mire végre biztonságosan eldőlt, hogy "P" betűvel kezdődik. És ha a Gizellát akkoriban egy l-lel írták, akkor elképzelhető, hogy a Petronellát pedig ilyen alakban, mert akárhogyan kombináltam, más keresztnév sehogyan sem jött ki az adott írásformából.
De a lényeg: Gulyás Gizella 1870. január 1-jén született!! Lehetett volna "az év újszülöttje", ha ezt a címet már akkoriban kitalálták volna... Szülei nevét korábban is tudtam: Gulyás Jenő és Vajda Valéria. Kaposvári lakcímük Sétatér 30. volt. Öt keresztneve mellé Gizellának hat (!) keresztszülője volt, mind apja, mind anyja oldaláról származó rokonok. A Gulyások és Vajdák mellett egy érdekes névvel találkoztam: Péczely Ignáccal (1826-1911). Ő nem más, mint a híres csodadoktor, az íriszdiagnosztika feltalálója, aki a kiskomáromi (ma: Zalakomár) temetőben nyugszik. Péczely Ignác sógorsági viszonyban állott Gulyás János kaposvári orvossal (szintén keresztapa), aki viszont nyilván közeli rokona Gizellánk édesapjának. Csak lábjegyzet, hogy a Péczely családból származott egy-két nemzedékkel később a szintén orvos és mellette népzenekutató/muzeológus Péczely Attila, illetve Péczely Sarolta, Kodály Zoltán második felesége.
Hát, ennyi minden következtethető ki egy anyakönyvi bejegyzésből! A végén ért még egy bosszúság: elromlott a levéltár fénymásolója, így csak jegyzeteimmel léptem ki a kutatószobából.
Miután távoztam, egy kicsit rendesebben megszemléltem a levéltár folyosóin rendezett kiállítást. Sok relikviát találtam Kaposvár zenei életéről, amiket le is fényképeztem. De a legérdekesebb az "Egy tanítónő pályájának dokumentumaiból" felirattal ellátott tárló volt. Az a tanítónő, Barta Anna ugyanis engem is tanított valaha, sőt, egy jó évtizeddel korábban Balatonszentgyörgyön a sógoromat is, akinek osztályfőnöke volt.
Amikor Balatonfenyvesre költöztünk, én ötödik osztályos voltam, szüleim mindketten a balatonfenyvesi iskolában tanítottak. Ott volt igazgatóhelyettes Barta Anna. Nekem akkoriban nagyon idősnek tűnt, de ahogy most kiszámolom, 53 éves volt. Magas, energikus hölgy, sötét hajában egy jellegzetes ősz tinccsel. Nagyon okos, tehetséges ember és kiváló tanár volt, meglehetősen szigorú; azt hiszem, anyukám, mint közvetlen főnökétől tartott is tőle kicsit... Ott a levéltár folyosóján elgondolkodtam: egy volt tanárom "kiállítási anyag" lett, ebből is látszik, hogy már én is "elmúltam annyi", hű, de borzasztó...
S hogy visszaevezzek zenei vizekre, idén is lesz Kaposfest, azaz Kaposvári Kamarazenei Fesztivál augusztus 12-20. között. A kaposvári születésű kiváló hegedűművész, Kokas Katalin álmodta meg, tavaly rendezték meg először. Akkor egy koncerten voltam jelen, ám nem akármilyen koncerten: Joshua Bell, Rados Ferenc, Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás voltak a "nagyágyúk", s mellettük ott muzsikált több egészen fiatal, de már rendkívüli tehetségét igazolt művész, mint például Rohmann Ditta és Kokas Dóra. S ez egyetlen hangverseny volt!!
Kocsis Zoltán és Joshua Bell a fenomenális Kreutzer-szonáta után
A széleken Kelemen Barnabás és Kokas Katalin, köztük a fiatalok
Remélem, idén is sikerül eljutnom, s erre biztatok minden zenekedvelőt. Az is nagyszerű ebben a fesztiválban, hogy délelőtt 11-kor is van minden nap koncert, így aki utazási távolságban él, nem muszáj ott aludnia. Még én is, akinek nincs autóm, simán meg tudtam fordulni menetrend szerinti autóbusszal.
Végül emlék gyanánt egy kis összefoglaló a tavalyi fesztiválról. Lehet tippelgetni, kiket ismerünk fel!
Tegnap este már éppen lefeküdni készültem. Szólt a Bartók Rádió, és az éjféli hírekben meghallottam a mondatot: életének nyolcvankettedik évében elhunyt Petrovics Emil.
A megrendülést talán segít feldolgozni, ha megpróbálom megírni nagykanizsai látogatásait.
Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy ismertem és tavaly ősszel két alkalommal is beszélgethettem vele.
Ismeretségünk hosszabb előzményekre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végétől részt vettem több televíziós műveltségi versenyben, ezek Czigány György nevéhez fűződtek. Három sorozat is zajlott a Szó – zene – kép címűből, volt, amelyik másfél évig tartott és ezeket koronázta meg 1996-ban a Liszt Ferenc-vetélkedő. Mindegyikben ott volt Petrovics Emil zsűritagként. Akkor személyesen nem váltottunk szót, a forgatás rendje nem igazán engedte meg, de pontozásaiban, indoklásaiban mindig éreztem, hogy megkedvelt. Ez persze abban soha nem nyilvánult meg, hogy kivételezett volna: amikor megérdemeltem, mindig levonta a kellő mennyiségű pontszámot. Tavaly ezzel kapcsolatban felidéztem neki az egyik, számomra nagyon nehéz pillanatot – mostanra derűs emlék vált belőle–, amikor a Liszt-vetélkedőben már majdnem lejárt a válaszadásra szánt idő, s egészen addig csak halandzsáztam, mert csak a legvégén jöttem rá, hogy "A Villa D'Este szökőkútjai" a feladvány. Éppen az egyik leghíresebb Liszt-darabot nem ismertem fel... Emlékszem, akkor Petrovics Emil mosolyogva nézett a zsűri asztalától, s benne volt a tekintetében, de biztatással egybekötve, hogy: na, ebből vajon hogy fog kimászni a kedves versenyző?
Két év múlva a Parlament kupolacsarnokában találkoztunk, ahol a Kultúra Napja alkalmából Göncz Árpádtól vehettem át kitüntetést, ahogy ő is, persze ő sokkal magasabb szintűt. Az ünnepélyes alkalmon túl is a sors ajándéka volt, hogy egyszerre lehettem ott vele, ugyanis az én kitüntetésemhez ő is hozzájárult, amikor felterjesztőim kérésére – Czigány Györggyel és több régi zsűritaggal együtt – meleg hangú ajánlást írt hozzá. Így rögtön személyesen is meg tudtam neki köszönni. Aztán hosszú szünet következett, nem is gondoltam, hogy fogok vele még találkozni. De mindig figyeltem rá, igyekeztem lépést tartani a vele kapcsolatos eseményekkel. Közben elkezdtem kis kutatásaimat a zenei emlékhelyek terén (az ötlet egyébként éppen a tévés vetélkedőknek köszönhetően öltött testet) és 2009 december közepén végre megjelent az első könyvem városom, Nagykanizsa zenei emlékhelyeiről. Küldtem neki egy példányt nyolcvanadik születésnapjára, reméltem, örülni fog neki. A címlapon ugyanis az ő nagykanizsai születésű mestere, Farkas Ferenc látható, akiről írok is szülőháza kapcsán.
Ekkor váltottunk néhány e-mailt, felidéztük a régi vetélkedők emlékeit, hangulatait s ez annyira fellelkesítette, hogy pedzegette: ha kijön a jó idő s újra Szigligeten lesz, lehet, hogy elruccan Nagykanizsára egy kis beszélgetésre. Hát mit mondjak, már a lehetőségtől igen boldog lettem... Jó fél év múlva, szeptember elején egyszer arra mentem be a munkahelyemre, hogy Petrovics Emil keresett telefonon :)) Izgatottan hívtam vissza és azt kérdezte, hogy jó lenne-e, ha másnap délután betoppanna Mártával?
És a megbeszélt időben valóban betoppantak, s újra éreztem azt a régi szeretetet. Leültünk a könyvtár kávézójában és legalább három órát beszélgettünk, de mindenről: Szigligetről, autózásról, családról, kisunokáról, meg persze zenéről is. Pár nappal korábban zajlott a mantovai Rigoletto, amit nálunk a Duna Televízióban lehetett látni és lánya, Eszter – akit mint asszisztenst szintén megismertem a régi vetélkedők idején – volt a magyar adás vezetője. Így megtárgyaltuk ezt a témát is, helyesebben én kérdeztem inkább az ő véleményét, mert ha valaki otthon van az operajátszásban és éneklésben, az éppen ő. Kifaggattam, hogy meséljen a Rigolettót megszemélyesítő Plácido Domingóról, aki akkor énekelte el Budapesten Radamest, amikor ő volt az Operaház igazgatója. Mire észrevettük, már majdnem három órát átbeszéltünk, de rövidebbnek tűnt. Ugyanis olyan csodásan lehetett vele beszélgetni, ahogy kevesekkel. Nem felejtettem el közben, hogy kicsoda ő és milyen nagyságrendű alkotóművész, mégis teljesen fesztelenül éreztem magamat a társaságában, mert végig az sugárzott belőle, hogy őt is érdekli, amit én mondok. Szóba kerültek nagy port felvert visszaemlékezései, az Önarckép álarc nélkül két kötete; mondtam neki: Tanár úr, azért néha égnek állt ám a hajam... Nevettünk. Közben tettünk egy kört a könyvtárban, megmutattam az épületet és az én kuckómat, később kimentünk kicsit a városba, hogy Mártával lássanak valamit Nagykanizsából. És el is telt a délután. Búcsúzóul még megkértem, hogy dedikálja nekem a könyveit. Olyan ajánlásokat írt bele, hogy meg sem merem itt mutatni, mert dicsekvésnek tűnne... Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá. Végül kikísértem őket a parkolóba és elköszöntünk. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen két hónap múlva újra találkozunk, és ismét Nagykanizsán.
Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a kanizsai Farkas Ferenc Énekegyüttes most is megrendezi Mindenszentek idején szokásos megemlékezését névadójáról, s a műsor gerincét Farkas Ferenc Rekviemje fogja alkotni. Gondoltam egy nagyot és merészet, mondtam a kórus vezetőjének, Baráth Yvette-nek, hogy hívják meg Petrovics Emilt és kérjék fel, mondjon bevezetőt az esten. Arra gondoltam, ha már nem lenne Szigligeten, vagy más miatt nem tudna eljönni, azt biztosan megtenné, hogy megírja a bevezetőt, amit majd valaki felolvas, azzal is gazdagabb lesz a koncert. De azért titokban reménykedtem, hogy eljön. És hamarosan megjött a válasz, hogy igen, itt lesz!
Koncert előtt két órával Baráth Zoltánnal, a Zeneiskola igazgatójával mentünk fel a szállodába, ahol nagy örömmel üdvözöltük egymást, de tényleg, szabályosan egymás nyakába borultunk... Mivel Zoli is kórustag, mennie kellett beénekelni, így én maradtam vele és Mártával, s szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk. Annak nagyon örülök, hogy el tudtam neki mesélni, hogy még a nyolcvanas években, amikor megjelent lemezen, mennyire beleszerettem a Lysistraté zenéjébe...
Amikor eljött az idő, elsétáltunk a zsúfolásig megtelt Felsőtemplomba, ahol Tanár úr igaz és nagyon meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről és atyai barátjáról, Farkas Ferencről. A koncert nagyon szépen sikerült, a kórus a szokásos magas színvonalon énekelt. Petrovics Emil néha megérintette a karomat: most figyeljen Kati, most nagyon nehéz rész jön...
Farkas Ferenc hallgatása közben... Foto: Szakony Attila
A koncertről további képek itt tekinthetők meg. Köztük látható, amint Petrovics Emil éppen bevezetőjét mondja.
Hangverseny után a kórus rendezett egy kis összejövetelt a Tanár úr tiszteletére, aki a következő elismerő sorokat írta emlékkönyvükbe:
Belecsöppentem a zene Éden-kertjébe. Tanárom, mesterem nevét viselő kórus-együttes elénekelte Requiemjét. Kiegyenlített, szinte érzékien zengő hangon, nagyszerű muzikalitással. Farkas Ferenc is örvendezett volna.
A kellemes hangulatban még legalább másfél órát a kórustagok társaságában töltött, s pizza, pogácsa, no meg egy kis finom rozé mellett néhány vidám anekdotát is elregélt Farkas Ferencről, de előzőleg a kórus meghallgathatta komoly szakmai értékelését is.
Itt van néhány fénykép a kis összejövetelről, ezekből néhányat pár nap múlva neki is elküldtem emléknek:
Mivel a tagoknak még maradt megbeszélni valója, én kísértem vissza Tanár urat és Mártát a Centrál szálló főbejáratáig, ott köszöntünk el egymástól...
Mindez 2010. október 31-én történt. Az életéből még hátra levő nyolc hónapban nem tudom, mennyit szerepelt, de nagyon sokat biztosan nem; így Farkas Ferencről szóló nagykanizsai megemlékezése minden bizonnyal legutolsó nyilvános megjelenései közé tartozik.
Mivel én nem biztos, hogy megtalálnám a kellő szavakat egyéniségének jellemzésére és a veszteség mértékének érzékeltetésére, álljon itt az ő megemlékezése Farkas Ferencről. A néhány konkrét életrajzi tényt kivéve ugyanúgy őróla is szólhatna:
Befejezésül én is az ő gondolatát ismételem: Nyugodjon békében, mi pedig hallgassuk az általa alkotott hangokat.
Mivel meglehetősen hosszúra nyúlt ez a téma, itt, nem sokkal a vége előtt szerintem érdemes röviden összefoglalni eddigi felépítését. A nevekhez társítom a megfelelő linkeket, hogy aki szeretné, innét könnyedén visszaolvashassa akár az egész sorozatot is.
Első részében Liszt közvetlen kanizsai jelenlétének jártam utána. A következő folytatásokban Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről írtam korabeli sajtótudósítások alapján: Siposs Antal, Vera Timanova, Sophie Menter, Joseffy Rafael, Gosztonyi Béla és Rausch Károly, Emil Sauer valamint Thomán István, illetve a jóbarát Reményi Ede hangversenyeiről. Következtek azok a kanizsai hölgyek, akik esetlegesen tanítványi kapcsolatba kerültek, kerülhettek Liszt Ferenccel: Rózsavölgyi Szidónia,Bátorfi Emma és Gulyás Gizella. A következő nagy egységben pedig Pásztor Irmáról és nagykanizsai működéséről szóltam, akiről mestere, a korábbi Liszt-növendék Thomán István révén zeneileg Liszt-unokának nevezhető. Az öt részes egység egyes fejezetei itt nézhetők vissza:
Ma további érdekes Liszt-hangversenyekről szeretnék beszámolni, olyan koncertekről, ahol más jelentős művészek, illetve helyi muzsikusok előadásában hallhatott Liszt-műveket a közönség.
Az 1930-as években két nagy Liszt-interpretációnak lehettek fültanúi a kanizsaiak.
1934. február 26-án egy bérleti hangversenysorozat negyedik estjén a húsz éves Fischer Annie Liszt egyik legmonumentálisabb és legfontosabb művét, a h-moll szonátát játszotta. Előző évben nyerte el a Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíját. A Zalai Közlönyben így méltatta Barbarits Lajos:
Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros.
Fischer Annie 1933-ban
Barbarits maga nem volt zenekritikus, hanem tanár, lapszerkesztő és helytörténész, mégis pontosan tudta, milyen jelentőségű esemény tanúja volt, még ha kicsit patetikusan fejezte is ki magát:
E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szőnyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.
A másik nagy esemény Stefániai Imre Liszt-zongoraestje volt 1936 április 18-án. Ez az év amúgy is Liszt-évnek számított, hiszen a művelt világ ekkor Liszt születésének 125. és halálának 50. évfordulójáról emlékezett meg. A hangversenyt az akkor tíz éves múltra visszatekintő Városi Zeneiskola (igazgató: Vannay János) szervezte saját Liszt-megemlékezéseik koronájaként. Stefániait, aki akkor a Liszt Társaság igazgatója is volt, s mellette rendkívül jelentős Liszt-interpretátor, Tóth Aladár így jellemezte egy tíz évvel korábbi pesti koncertje kapcsán: szédületes technikai virtuozitásával szuverén ura hangszerének, aki az instrumentum fizikai lehetőségeit egy atléta erejével és ügyességével tartja markában, ez a művész csupa áhítattal és naiv, gyermeki alázattal kezeli az őt uraló hangszert. Virtuóz, aki megtalálta a virtuozitás nemes szerepét az emberiség kultúrájában. (Nyugat, 1926. 4.).
Kanizsai koncertjén hatalmas Liszt-műsort játszott: Weinen klagenvariációk, Funérailles, X. rapszódia, Paulai Szent Ferenc a hullámokon, Szerelmi álmok (E-dúr noktürn), Norma-fantázia. Hangversenyének bevételét a művész – méltón Liszthez – a kanizsai zenekultúra fejlesztésének céljára ajánlotta fel. Ezért külön is ünnepelte őt a közönség, de azért is, mert világszínvonalú hangversenyt hallhatott.
Szinte megdöbbentő az a hatalmas technikai, már nem is tudás, hanem fölény, amivel Stefániai Imre játszik. Ő Liszt szellemét kelti életre a holt, tehetetlen húrokból. És amint zengnek az akkordok, önkéntelenül is az a gondolat kapja meg a lelkeket: "Igen, ez az, így álmodhatta meg ezt Liszt zenei zsenije!" – írta április 21-i számában a Zalai Közlöny. Majd így folytatja:
A közönség tombolt és az utolsó szám után sem hagyta el helyét. Olyan tapsvihar tört ki, amilyenre Nagykanizsán (ahol tudvalevően "előkelő dolog" nem tapsolni!) még nem volt példa. Stefániai honorálta is ezt a tapsot, amikor ráadásul a Portici néma paraphrazist, majd újabb tapsvihar után egy Paganini-etűdöt adott elő.
A művész bejegyzése a zeneiskola emlékkönyvébe a "Weinen, klagen" kezdőhangjaival
Végigtekintve a kanizsai Liszt-előadásokon leszűrhető a tanulság, hogy csak ő és Fischer Annie mertek vidéken pódiumra lépni Lisztnek legelmélyültebb darabjaival. A régebbi koncerteken – beleértve a korábbiakban bemutatott Liszt-növendékek hangversenyeit – az előadók biztosra mentek és a Liszt-oeuvre legnépszerűbb rétegéből válogattak. Pedig Kanizsa zeneértő város volt, s kellő mértékben "adagolva", ahogyan Stefániai is tette, lehetett volna sikere korábban is hasonló felépítésű műsornak.
S most néhány évtizedet szaladjunk előre újra. Az előbb leírtakhoz hasonló siker volt Kocsis Zoltán 1979 november 20-i koncertjén, ezen én is ott lehettem. Kocsis akkor még nagyon fiatal, de már legendás hírű volt. Az alig néhány évvel korábban átadott Hevesi Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt, s a levegő csak úgy szikrázott a feszült várakozástól.
Ez pedig Kocsis Zoltán 1976-os beírása
Mint később népművelő kollégáimtól hallottam, azt mondta a művész, hogy ilyen légkört még soha nem tapasztalt koncerten. Ezt igazolja feljebb látható akkori bejegyzése is az őt meghívó zeneiskola emlékkönyvébe.
Bach és Chopin mellett műsorának gerincét Liszt alkotta: az első rész végén eljátszotta a Zarándokévek 2. kötetéből a Velence és Nápolyt, a második részt pedig Beethoven 5. szimfóniájának liszti zongoraváltozata képezte. Kocsis akkor annyira megszerette a kanizsai közönséget, hogy hamarosan lehozta az Új Zenei Stúdiót, mert azt mondta, ez a közönség érett arra, hogy meghallgassa a legújabb törekvéseket. Hát, ma nem biztos, hogy ezt mondaná...
Most kezdjük elölről az időutazást helybeli muzsikusok fontosabb Liszt-interpretációi nyomában – az áttekintésből kihagyom Pásztor Irmát, hiszen vele különösen sokat foglalkoztam ebben a sorozatban.
Néhány évig Kanizsán élt egy jeles zongorista, Pyllemann Ferenc, aki Bécsbe költözve zenekritikus és kiadó lett, de hamarosan elhunyt. Hogy jó zongorista lehetett, bizonyítja, hogy 1867. január 6-án a Zöldfa szálló nagytermében Liszt Rigoletto-parafrázisával lépett fel.
Szintén még Liszt életében, 1879-ben zajlott az a hangverseny, ahol Berecz Imre, a piarista gimnázium zenetanára mint zongorista és felesége előadták a Holt költő szerelme című Liszt-melodrámát (szavalat zongorakísérettel). Az 1874-ben komponált mű meglepő hamar eljutott Nagykanizsára!
A századforduló idején tűnt fel zongorista tehetségével a gimnazista Blau János. Iskolai és városi rendezvényeken előfordult, hogy Liszt-művet játszott, s mint a későbbiekből következtetni lehet, valószínű, hogy nem könnyített, hanem eredeti formában. A Zala című lap így írt 1895. március 21-i számában:
Aztán Blau János IV. oszt. tanuló kötötte le a közönség figyelmét értelmes zongorajátékával, melyben Liszt-féle XIV ik rapszódiának technikai nehézségeit szép reményekre jogosító ügyességgel küzdötte le.A helyes szőke fiú orvos lett, nevét Balla Jánosra magyarosította, s 1930-ban bekövetkezett haláláig mintegy "házi" zongoraművésze volt a városnak. Teljesen profi szintű zongorista lett, amit bizonyít, hogy számos, akkoriban a városba érkező énekes és hangszeres szólistát ő kísért zongorán – olyan művészeket, mint Koncz János vagy Palló Imre.
Balla János mellett volt Kanizsának még egy "nemhivatásos" zongoraművésze, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Gazdag gabonakereskedő felesége volt, s ehhez képest elég gyakran fellépett szólistaként és zongorakísérőként egyaránt. Képességeiről sokat elárul, hogy ő is játszotta nyilvánosan a Rigoletto-parafrázist, kísérőként pedig a fiatal Szigeti Józseffel muzsikált együtt. Egy fellépéséről a sok közül így emlékezett meg a Zala 1897. december 9-i számában:
Blumenschein Vilmosné, Liszt Ferenc XIV. rapszodiáját játszotta zongorán. Dicsérő szót használni egészen felesleges. Mit is dicsérjünk: felfogását, teknikáját, nagy precizitását. Nem, Blumenscheinné úrnőt hallgatni kell csak és újra hallgatni… Játékát zúgó, viharos taps követte.
1926-ban létrejött a Városi Zeneiskola. Mivel az országos trendhez hasonlóan a zongora volt a legnépszerűbb tanszaka, a kezdeti egy zongoratanár, a már sokat emlegetett Pásztor Irma mellé alig néhány éven belül még két tanárt szerződtettek: Kerekes Irént és Honti Ilonát, akik az 1960-as évek végéig, nyugdíjazásukig a kanizsai zeneiskolában működtek. Hogy mindkét művész-tanár koncertképes pianista volt, Liszt-interpretációik is bizonyítják. Pásztor Irmával együtt mindketten különösen sok Liszt-darabot játszottak az 1936-os Liszt-évben.
Nemcsak a Zeneiskola, hanem a kanizsai Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör nevéhez is fűződnek Liszt Ferenccel kapcsolatos események. Az 1895-ben alakult Kör 1944/45-ig meghatározó tényezője volt Nagykanizsa kulturális- és társas-életének. Kórusa, melyet az első időkben többször is újjá kellett szervezni, az 1920-as évek elejétől indult fokozatos fejlődésnek Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vezetése alatt. Működése csúcspontján, 1940-ben a győri országos dalosversenyen elnyerte a Király-díjat. Az Irodalmi Körnek szimfonikus zenekara is volt, az ő életük azonban ingadozóbb képet mutat – azonban amikor működtek, azt nagyon jó színvonalon tették. Csak sajnos a zenekar vált leginkább áldozatává a frissen alapított Zeneiskola és a nagy hagyományokkal rendelkező Kör konfliktusának...
A kórus és a zenekar egyik sikeres megmozdulása volt, amikor 1931 november végén – a Szent Erzsébet-év alkalmából – részleteket adtak elő Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumából.
Azt hittük, erejét túlhaladó munkára vállalkozott a frissen újjászervezett zenekar– írta a Zalai Közlöny december 1-jén –, amikor a vegyeskarral együtt a magyarországi Szent Erzsébet ünnepségek legkiemelkedőbb zenei programjához nyúlt a Kör muzsikusainak lelkesedésével, de a feladathoz képest igen rövid idővel. Meg kell állapítani: az együttes teljesítménye meglepően felülmúlt minden várakozást. Ketting Ferenc karnagy, ez a rajongó lelkű muzsikus, hatalmas és minden elismerést érdemlő munkát végzett és – munkája nyomán a zenekar és az énekkar a legnehezebb részeket is gondos precizitással, fegyelmezett összjátékkal vitte sikerre. Kijutott az elismerés bőven Büchler Mórnénak, a Vegyeskar egyik leglelkesebb dalosának is, aki a rendkívül nehéz szóló-áriákat nagyszerű készültséggel énekelte.
Büchler Mórné Krausz Gizella több évtizeden át volt tagja az Irodalmi Kör vegyeskarának és szólistája a zsinagóga kórusának. Kereskedő férje is jó muzsikus volt, alapító karnagya az Ipartestületi Dalárdának és a Postásdalárdának. Mindketten Auschwitzban pusztultak el.
S végül egy közvetett kapocs: az Irodalmi Kör vegyeskara nagy sikereket aratott Kodály Zoltán: Liszt Ferenchez című, Vörösmarty ódájának néhány versszakára írt monumentális kórusművével (a Király-díjat pedig a Jézus és a kufárok előadásával érdemelték ki néhány évvel később). A Liszt-óda előadásával lettek kategóriagyőztesek az 1936-ban Szombathelyen megrendezett országos dalosversenyen. A kórus többször is részt vett ilyen megmérettetéseken, maga Kodály is hallotta őket saját műveit énekelni és nagyon jó véleménnyel volt róluk. Az első díj folyományaként 1937-ben meghívást kaptak a pesti Vigadóba. A Zalai Közlöny idézte a velük szemben nyilván nem elfogult Pesti Hírlap cikkét:
A csütörtöki est meglepetése a nagykanizsai Zrínyi Miklós Kör Vegyeskara volt. Hivatásos énekkarnak is becsületére válna az az érett fölény és biztonság, ahogy a teljesen kiegyensúlyozott hanganyagú kórus, a kitűnő Ketting Ferenc vezényletével, Palestrina és Lasso madrigáljait tiszta polifon stílben előadta és sikerre vitte. A siker még fokozódott Kodály Liszt Ferenc ódájával, amely nyíltszíni tapsot is kapott. A kanizsai énekkart legjobban az a megállapítás dicséri, hogy megállta a helyét Bárdos Lajos tökéletes és lelkes munkával ismét remeklő Cecilia-kórusa mellett is.
Még sok érdekességet találtam régi újságokban a témával kapcsolatban. Egyet azért még elmesélek, ha már az Irodalmi és Művészeti Körről esett szó. Az 1936-os Liszt-évben a Kör vezetősége meghívást kapott Hubay Jenő hegedűművész budapesti palotájába (Hubay fiatal korában sokat muzsikálhatott Liszttel, aki nemzetközi karrierjének elindulásában is segítette a zseniális fiatal hegedűst). E meghívás előzménye, hogy az 1927-ben felépült nagykanizsai Városi Színház – a mai Medgyaszay Ház – ünnepélyes megnyitója után az első esemény Hubay Jenő szólóestje volt, mely alkalommal az Irodalmi és Művészeti Kör Hubayt díszelnökévé választotta. Átadom a szót a Zalai Közlöny tudósítójának, olvassunk bele a lap 1936. március 28-i számába:
Most szerdán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkezett el ez az alkalom, amikor a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör vezetősége meghívót kapott és résztvett a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége által a Hubay-palotában rendezett Liszt-hangversenyen.
Az Irodalmi Kör részéről egy küldöttség vett részt a nagyszabású hangversenyen, amelynek Krátky István polgármester, az Irodalmi Kör tb. elnöke, dr. Tholway Zsigmond díszelnök és Ketting Ferenc karnagy voltak a tagjai.
Hubay Jenő dr. a hangverseny előtt a Hubay-palotában lévő muzeális kincsekkel telerakott dolgozószobájában fogadta a nagykanizsai küldöttséget. Dr. Krátky István polgármester, a küldöttség vezetője lelkes szavakkal köszöntötte Hubay Jenőt, mint a Kör díszelnökét és a trianoni határszéli város sorsát ecsetelve, annak üdvözletével átnyújtotta a művészi kivitelű díszoklevelet.
Hubay Jenő meghatódott, meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést és közvetlen szavakkal rámutatott arra, hogy míg a városnak olyan vezetőemberei vannak, mint a jelenlegi vezetők, addig nem kell félni a trianoni Nagykanizsának. A küldöttség ezután résztvett a Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének közgyűlésén, majd az azt követő nagyszabású hangversenyen, amelyet a rádió is közvetített. A hangversenyen Hubay Jenőn kívül Gyenge Anna, a világhírű magyarszármazású amerikai operaénekesnő szerepelt, aki Liszt-dalokat énekelt; Kabos Ilonka zongorázott és két csodahegedűs gyermek szerepelt. Az egyik a magyar Virovai Róbert volt, a másik pedig az olasz leányka, Luzzato Vanda. A küldöttség a pompás műsorú, előkelő hangversenyről – amelynek közönsége is előkelő volt, ott lévén Horthy Miklós is feleségével az élen, több miniszter, több gróf, valamint a diplomáciai testület több tagja, stb. – egy felejthetetlen élmény emlékével távozott.
Egy "műsoron kívüli" megjegyzés: amint lesz időm, megírom a Hubay-palota történetét, mert nagyon érdekes!
A következő alkalommal elérkezünk a Liszt és Nagykanizsa sorozat befejező részéhez, amelyben annak fogok utána járni, hogy hogyan jelent meg Liszt Ferenc városunk sajtójában és milyen kanizsai utóélete.
Végül a szokásos zene: Stefániai Imre műsorában szerepelt a Paulai Szent Ferenc a hullámokon című Liszt-mű. Most Leslie Howard játssza, aki hanglemezre vette Liszt Ferenc valamennyi (!) zongoraművét. A mű azt a jelenetet festi, amikor a szent száraz lábbal, köpenyét botjára vitorlaként feszítve átkelt a Messinai szoroson Szicíliába, mivel pénztelenül a bárka tulajdonosa nem akarta átvinni. Egyetlen monumentális téma festi az egyre viharosabbá váló hullámverést, amely hatalmas fokozások után Szent Ferenc hálaadó imájához vezet (5' 43"-nál). A szép darab a főtémából szőtt megdicsőülő szakasszal ér véget.
Emlékhelyezés. Így hívom azt a tevékenységemet, amikor nyakamba veszem az országot és zenei emlékhelyeim után eredek. Ez tetőzi be a többnyire könyvtárosi módszerekkel folytatott elő-kutatásokat. A dolog egyesíti a nyaralást, a kirándulást, a nyomozást, a fényképezést, az ottani könyvtárakban való körülnézést, anyaggyűjtést és még sok minden mást. Lassan két évtizede űzöm. Néha kissé nevetek is magamon, főleg olyankor, amikor rekkenő hőségben caplatok egy épületet keresve sokszor olyan környékeken is, ahol egyébként nincsenek különösebb nevezetességek. Egy ilyen abszurd pillanatot éltem meg pár éve Püspökladányban. Valami iszonyú volt a hőség, én meg egy két kilométeres igazi alföldi utcán tettem egymás elé a lábaimat, hogy lefényképezhessem Csenki Imre szülőházát. Az egykori iskolaépületen, amelynek szolgálati lakásában élt gyerekként szüleivel és Sándor öccsével, a cigány folklór nagyszerű, tragikusan fiatalon kivégzett kutatójával, ma édesapjuk, a kitűnő kántortanító emléktáblája olvasható.
Püspökladány, Csenki Imre utca 20.
És az édesapa emléktáblája az épületen:
Sajnálom, hogy (ifj.) Csenki Imre (1912-1998) neve nem közismertebb: szenzációs kóruskarnagy volt, debreceni évei után Kodály őt választotta az akkor alakuló Magyar Állami Népi Együttes kórusvezetőjéül. Egyszer régen nekem is módomban állt egy kóruspróbáját átélni: amikor Cigányélet című szvitjét tanultuk a nagykanizsai vegyeskarral, akkori vezetőnk, Arany Ida meghívta, mert nehezen boldogultunk a műben jócskán szereplő asszimetrikus ritmusokkal. Hatalmas élmény volt az egyórás próba, remélem, vannak még, akik emlékeznek rá. Ezért is mentem el később szülőházához. De abban a hőségben egyszercsak megálltam az utcán a nagyalföld közepén és majdnem hangosan felnevettem, hogy én sem vagyok komplett, inkább valami vízparton ejtőznék...
Az "emlékhelyezés" hozadéka, hogy sok olyan településre ellátogatok, ahova egyébként nem jutna eszembe elmenni és "árukapcsolással" persze sok minden más értéket, nevezetességet is látok. Néha adódnak érdekes találkozások is, mint például néhány nappal ezelőtt. Veszprém támaszponttal egy hétig jártam a környéket, így jutottam el Balatonalmádiba egy régi híres cigányprímás, Kiss Jancsi nyomait kutatva, akinek tudomásom szerint itt volt villája. Hát, meg is lett a villa, méghozzá nem is villa, hanem valóságos palota! Előtte olvastam egy kósza pletykát, hogy Jancsi, aki szerte a világon vendégszerepelt a XIX-XX. század fordulóján, megismerkedett egy angol főrangú hölggyel, akit el is vett feleségül. Azt gondoltam, talán keverik Rigó Jancsi történetével, mert vele hasonló sztori esett meg. Lent, a fürdőtelep központjában bementem egy butikba, megkérdeztem a hölgyet, mit tud Kiss Jancsi villájáról, hol lehet. Erre ő kiment velem az utcára és megmutatta, hogy fönt, a hegyoldalban áll egy hatalmas sárga épület, az a kérdéses villa, éppen odalátszott. S amikor kérdeztem, hogy vajon hogyan lehet feljutni oda, kedves eligazítóm egy úrhoz fordult, aki a szomszédos bejárat előtt állt, hogy szerinte ő jobban tudja. Az úrról kiderült, hogy ügyvéd és ő foglalkozott a cigányprímás leszármazottainak hagyatékával. Mindenben megerősítette a történetet, tehát tényleg igaz volt az előkelő hölggyel kötött házasság, akit egyébként úgy hívtak, hogy Lady Eleanor Dawson-Daltrey. Miután Kiss Jancsi megvásárolta a hegyoldalban álló villát, felesége számára angol stílusban alakíttatta át, hogy a hölgy otthon érezze magát. Itt van a képe, én magam fényképeztem, le lehet ellenőrizni az angol jelleget :)
Balatonalmádi, Töltés utca 4.
Jancsi idős korában visszavonulva Almádiban élt, itt is halt meg 1932-ben. Sírja ma is látható a veszprémi Alsóvárosi temetőben:
A kép forrása Hogya György: Cigányprímások és szórakozóhelyek Veszprémben című könyve. Nem lett túl jó a reprodukció, de azért a lényeg látszik :)
Az internet csodája, hogy meghallgathatjuk Kiss Jancsi és zenekara játékát egy 1908 körül készített hanglemezről. Igaz, erősen serceg, de mégiscsak ő hegedül rajta!
Sok ilyen történetem van még, közben-közben majd közzéteszek belőlük néhányat itt a blogon.
S aztán a hosszú éveken át gyűjtögetett információkból, házakból, képekből talán lesz egyszer egy (két, három, stb.) könyv is...
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
